Boldogságkommandó

– Néha megkérdezem magamtól, mi a fenét keresek idegen lépcsőházakban – dünnyögte Jenny és a cigit Jaceknak nyújtotta.

– Ja – felelte az, és nagyot slukkolt.
– Most is, nézd meg, ez késik, pedig azt ígérte, négyre jön – húzta elő a mobilját a vállán lógó szatyorból a lány.
– Nyugalom, cica, ha azt ígérte, jön, akkor itt is lesz – csitította a fiú.
A lift dörrenve indult, a kijelző világított.
– Talán már ő – nyomta szét a csikket a lány és csak úgy nagyjából megigazgatta a haját. – Nem vagyok kócos?
– Szép, mint mindig, mylady – hajolt meg a fiú.
– Ezért szeretek veled dolgozni, merthogy ilyeneket mondasz – kuncogott Jenny.
A lift zökkenve állt meg a negyediken.
– Jó napot – köszöntek egyszerre a kiszálló öregúrnak.
– Jó napot, Kovácshoz jöttek? – fordult feléjük érdeklődve. – Nincs az még ilyenkor itthon.
– Látjuk – morogta a lány és háttal újra a falnak dőlt.
– No, Isten áldja, akkor csak várjanak – intett hátra az öregúr és becsoszogott a lakásba.
– Még ez is, egy kíváncsi szomszéd – dünnyögte Jenny.
– Miért, nem titkos az, amit csinálunk – vonta meg a vállát Jacek.
– Á, itt vannak, maguk azok? – vonult ki a liftből dübörögve egy középkorú férfi. – Az ügynökségtől, ugye? – mérte őket végig.
– Igen, mi volnánk – húzta össze a rövid szőrmebundáját Jenny.
– Jöjjenek csak – nyitotta ki a lakás ajtaját előttük a férfi.
– Minden rendben lesz? – súgta a fiúnak a lány.
– Abszolút, tuti rendben – simította végig az ujjait a fiú.
– Arra tessék, a nappaliba – mutatott a férfi egy távolabbi helyiségre. – Üljenek csak le, mindjárt jövök. Kávét, teát?
– Én egy gyönge kávét, ha lehet – jelentkezett Jenny.
– Itt is van – tette le a tálcát az asztalra a férfi.
– Szóval boldogságkommandó – húzta ki a fotelt a férfi. – És mit tudnak?
– Hát, ami a szórólapon is volt, simogatást, kedvességet. Én énekelek, a társam táncol, ilyesmi.
– De szex nincs benne, ugye? – kérdezett közbe a férfi.
– Az az egy, ami nincs – szögezte le határozottan a fiú. – Nem mintha nem lenne jó egy kis szex, de a biztonsági előírások, satöbbi. Meg ez nem olyanfajta ügynökség... Ahogy Laila is mondta, ének, tánc, ilyesmi, de szexszel nem foglalkozunk.
– Kár – mosolyodott el a férfi és a lányra pillantott. – Laila? Művésznév?
– Természetesen.
– Hát akkor lássuk, mit tudtok – dőlt hátra a fotelben a férfi.
Jenny levette a szőrmebundáját.

Egy óra múlva a férfi kitárta előttük az ajtót.
– Viszlát – mondta kicsit álmosan.
– Viszlát – nevetett hátra Jenny.
– És viszlátokkal végződik – merengett filozofikusan Jacek, míg lerobogtak a lépcsőkön, majd ki a házból.

– Éhes vagyok, együnk valamit – mondta pár utcával arrébb.
A gyorsbüfé előtt egy piros kabátos nő üldögélt a járdaszegélyen.
– Látod? – bökte meg Jenny Jacekot.
– Odamegyek hozzá – mondta a fiú.
– Nagy a baj, ugye? – hajolt a nőhöz és az arcát fürkészte.
– Itt sétáltunk a kedvesemmel – húzta a mellkasához a lábát a nő és jobbra-balra ringatózott.
– Jöjjön csak – fogta meg a nő karját – menjünk.
Az hagyta, hogy a fiú felhúzza.
– Akkor is kiszedem a szívemből, összegyűröm és eldobom, mint egy darab újságpapírt! – kiabálta, amikor elindultak.
– Jól van, jól – csitította Jacek. – Minden rendben lesz.
– Nem, drágám, semmi se lesz rendben – szólalt meg hirtelen a nő nyugodt, higgadt hangon.
– Csak ne akarja megölni – Jacek szinte könyörögve mondta. – Tegye vissza azt a gazfickót, ahol volt, állítsa vissza, mint fagylaltba a kis papír napernyőt. Van is nálam egy, voila – húzott elő egy napernyőt az inge ujjából.
– Az enyém? – nevette el magát a nő.
– Igen – nyújtotta neki a fiú. – És ez is – mutatta a tenyerében megjelenő papírrózsát.
Az eddig kicsit lemaradva haladó Jenny letekerte a nyakáról a selyemsálat, a nő nyakába rakta, a selyem finoman tekeredett alá, és végeláthatatlanul újabb és újabb kendők, sálak következtek, mígnem elborították a nő vállát.
– Milyen puha – hajtotta arcát a kendőkbe a nő. – Maguk bűvészek? – kérdezte.
– Olyasfélék – válaszolta Jenny.
– Együnk egy hamburgert – mondta a nő. – Éhesek vagytok? – váltott tegezésre.
– Ja, éppen azt készültünk, enni – bólintott Jacek.
– Tessék – nyújtotta pár perccel később a hamburgereket a büfés.
– Kapjátok – adogatta hátra Jacek.
– Köszi – vette el a nő és nagyot harapott a zsemlébe.
– Ne már – fogta meg a kezét Jenny.
A nő letörölte a könnyeit.
– Csak úgy folynak, nem tehetek róla – mosolyodott el.
   

Másnap

– Most hova megyünk? – fordult Jenny Jacek felé.
– Mindjárt megnézem – húzott elő egy papírt a zsebéből a fiú.
– Különben is, nem tudom, miért nem lehetett repülve. Szétráz ez a busz, mire odaérünk – nyafogott a lány.
– Hogy ne keltsünk feltűnést, ilyenkor szüretelnek, tele lesz emberrel a hegy. Mindjárt ott leszünk – magyarázta a fiú.
– Megkérdezem a sofőrt – mondta egy perccel később és előrement a vezetőfülkéhez.
– Már csak öt perc – jelentette ki, amikor visszaült a lányhoz.
Szótlanul figyelték a hegyre vezető poros utat.
– Itt vagyunk, fiatalok – kukkantott ki a fülkéjéből a sofőr.
– Leszállás, hopp – nyújtotta a kezét Jennynek Jacek a lépcsőn.
A busz gyorsan továbbindult, ők ketten ott maradtak a félhomályos, akácok övezte földsávon.
Jenny nagyot lélegzett és széttárt karokkal hármat pördült. – Ez ám a jó – mondta.
– Látod, hova hoztalak? – mosolyodott el a fiú. – Most arra dombra kell felmásznunk, ott lesz, akit keresünk – mutatott egy pontra.
– Menjünk – mondta a lány, és elindultak a széles hegyi úton.
A szüretelők meg-megfordultak az ismeretlenek után.
– Jó napot – köszönt karlengetve Jacek.
– Jó napot – hangzott a szőlősorokból.
– Na, itt a feljárat – húzta félre a titkos kis ösvényről a szederágakat a fiú. – Menj te elsőnek, addig én tartom az ágakat.
Jenny óvatosan húzódzkodott fel a meredek domboldalon.
– Azt hiszem, őt keressük – súgta a fiúnak, amikor ő is felért.
– Ott van – mutatott egy fehér hajú férfira, aki a szőlőtőke mellett guggolt és metszőollóval vagdosta le a fürtöket. – Menjünk.
– Csókolom – hajolt hozzá a lány.
– Szerbusztok, aranyoskák – nézett rájuk a férfi. – Szüretelni jöttetek?
– Úgy valahogy – válaszolta a lány.
– Van itt bőven munka – mondta a férfi és a kezében tartott fürtöt ledobta a homokba. Nehézkesen felállt és a bakancsával jó alaposan összetaposta a szétgurult szőlőszemeket. – Így ni.
– Érted már, minek jöttünk? – pillantott Jacek Jennyre.
A lány bólintott.
– Tessék csak megkóstolni, milyen édes – vett le egy pár szemet a tőkéről és a férfi felé nyújtotta.
– Tudom én azt, aranyom – legyintett az és a földre esett szemeket a bakancsa sarkával megint betaposta.
– De ha szét tetszik taposni, akkor nem tudjuk megenni, még a madarak se – mondta a lány.
– Aztán minek az – nézett rájuk a férfi tiszta, hideg tekintettel. – Meg az is – intett a szilvafa felé. – Meg az, meg az, meg az – fordult körbe –, minek?
Jenny tanácstalanul forgott utána, majd a hátizsákjára esett a pillantása.
– Tetszik kérni tortát? Van nálam egy diós – magyarázta, miközben a hátizsákja zsinórjával babrált.
Előhúzott egy kerek kis tortát, pár tányért és egy tortaszeletelő kést.
– Tessék jönni, leülünk ide az akácok alá – hívta a férfit.
– Itt jó lesz, kedveském – felelte a férfi és egy betonoszlop darabjára ült. Mohón nyúlt a műanyag tányérért.
– Mindig hozok magammal egy kis édességet – magyarázta Jenny.
– Jól van az, jól – mondta a férfi és a tortaszeletet egészben a szájába tömte. Egy pillanatig kidagadt az arca, majd fuldokolni kezdett. Jacek felugrott és erősen hátba ütögette. Az öreg nagyokat nyeldekelt.
– Tessék kiköpni, tessék kiköpni – ismételgette ijedten Jenny.
Az öreg a fejét rázta, és nehezen lenyelte a megakadt falatot.
– Te, velem ne kiabálj – nézett hirtelen a lányra mélyen ülő szemekkel.
– Dehogy kiabálok, nem kiabálok én – guggolt hozzá a lány és a férfi kézfejére tette a magáét.
Az lenézett a kezére, és hagyta, hogy a lány az ujjait simogassa. Aztán a magas homlokát simította végig. Az öreg, mint egy trónján ülő király, hagyta, hogy a ritkás ősz haját is megérintse a lány.
– Na, a viszontlátásra – mondta egyszer csak és feltápászkodott a betonról. Hátat fordított Jennyéknek és a szőlősorok közt elindult a dombnak felfelé.
– Viszontlátásra – felelte lassan a lány.
– Szerinted visszanéz? – kérdezte Jacektól.
– Ja, szerintem igen – mondta a fiú.
– Te, ezeket fel kéne tenni – húzta elő a hátizsákból a szárnyakat Jacek.
– Összenyomódtak kicsit – rendezgette a fehér tollakat Jenny. – Összekapcsolod a hátamon? – bújt bele.

Harmadnap

Jacek az ágyon olvasgatott, Jenny a konyhában kekszet vett elő egy pléhdobozból. Azt rágogatva jött a szobába és a fiú lábára huppant.
– Hé, kicsim, mi ez a lendület – nevetett a fiú.
– Hát, lenne egy ötletem – feküdt rá a lány. – Test a testhez, ilyesmi.
Kicsit később Jenny magára húzta a zöld garbópulóverét.
– Elviszlek valahová, jó? – mondta Jacek még az ágyon fekve.
– Hová? – kérdezte a lány a pulóver ujját igazgatva.
– Meglepetés – nyúlt a nadrágjáért a fiú.

– Nézd, alattunk, lakodalom – lelkendezett Jenny, miközben a délelőtti eső maradék felhőfoszlányain repültek át.
– Hej – kiáltott karlengetve egy fekete öltönyös férfi. – Úgy látszik, kicsit sokat ittam – bámult felfelé. – Gyertek be – hívta Jennyéket.
– Máris – integetett le a fiú.
Még egy kört tettek a városka tere fölött, aztán finoman ereszkedve érkeztek a vendéglő bejárata elé.
– Hát ti? Az égből pottyantatok? – kérdezősködött a kezüket szorongatva a férfi. – Kicsit késtetek, de sebaj, az a fő, hogy itt vagytok – folytatta hangosan. – Gyertek beljebb – tárta ki előttük az ajtót. – Nézzétek, kit hoztam – vezette őket az egyik asztalhoz.
– Jacek.
– Jenny.
– Mária.
– Kevin.
– Ő pedig a kisfiunk, Andy – húzta elő a háta mögé bújt kissrácot Mária.
– Mami, miért vannak a néni ruháján tollak? – súgta az anyjának a kisfiú.
– Ez a divat, aranyom, és tudod, hogy nem illik sugdolózni – hajolt hozzá az anyja.
– Nosza, üljetek csak le – lapogatta meg Jacek vállát Kevin.
– A vőlegény vagy a menyasszony részéről? – érdeklődött Mária.
– Is, is – magyarázta Jenny.
– Olyan unokatestvérség-, sógorságféle, ugye? – nyúlt a pálinkás üvegért Kevin. – Na de igyunk – töltötte tele a poharakat.
– Szabad lesz? – nyúlt Jenny kezéért Jacek, amikor megszólalt a zene.
– Hogyne – állt fel a lány.
– Istenem, milyen szépek – bökte meg a párját Mária, miközben a parketten forgó párt nézte.
– Ez a kedvenc táncom, az angolkeringő – mosolygott Jenny Jacekra.
– Akkor jó – csókolta meg a kezét a fiú.
Ahogy táncoltak, Jenny ruhájából apró tollpihék szálltak ki, egymás után rengeteg apró tollpihe. A vendégek először a cipőjükkel arrébb rugdosták, aztán hagyták, hadd szálljanak a pihék az öltönyök ujjára, az estélyi ruhák redőire, a nők hajára. Kavarogtak a tollpihék, mígnem a vendégek térdig jártak már benne.
– Most már menjünk, jó? – súgta a lánynak Jacek.
– Oké – kapta fel a ruhája alját a lány. – Spuri.
Kézen fogva siettek ki a teremből. A vendégek eleinte észre se vették, hogy eltűntek, a tollpihéket fújogatták, dobálgatták, játszottak, mint a decemberi hóesésben.
– Hát ezek meg hova lettek? – törölte meg izzadt homlokát a fekete öltönyös férfi és a teremben nézegetett szét, majd kisietett a vendéglő bejárata elé. – Ki tudja – vonta meg a vállát és visszament a vendégekhez.

A vadásztársaság már hajnali négytől leste a vadkacsákat. A hűvös levegőben jól esett egy-két kupica pálinka.
– Csak kacsára lövünk, értitek? – suttogta a vezetőjük. – Semmi másra, csak kacsára.
Jennyék a tó mellett repültek.
– Nicsak már, mi az ott – tolta hátra a kalapját a köpcös, zöld ruhás vadász és felemelte a puskáját. – Bazi nagy kacsa lehet.
– Ne! – kiáltott a fővadász. – Ezek hattyúk!
– Vigyázz! – lökte meg Jacek Jennyt.
A lány arrébb mozdult, aztán erősen csapkodva próbált egyensúlyozni, de egyre közelebb jött a föld. Jacek az utolsó pillanatban repült alá, hogy elkapja.
– Jól vagy? – kérdezte a lánytól, mikor a földre tette.
– Ühüm – válaszolta fehér arccal Jenny. – Csak a szárnyam, azt hiszem, az sérült meg.
– Próbálj repülni – mondta a fiú.
– Nem megy – emelgette a szárnyát a lány. – Nem tudom emelni a bal szárnyamat.
– Akkor egy ideig gyalog megyünk, semmi baj – vigasztalta Jacek.
Átvágtak a tisztáson. Jenny lassan lépkedett, a bal szárnya a földre csüngött, a tollak vége a friss füveket súrolta.
Jacek szerteszét nézegetett, az erdőszéli bokrokat vizsgálgatta.
– Ha jól emlékszem, kell itt lenni gyógyfűnek. Megvan! – kiáltott fel. – Ez jó lesz.
Letépett egyet a magasra nőtt piros fűből, és Jenny szárnyához guggolt.
– Mutasd csak, hol a baj – vizsgálgatta a tollakat.
– Bekötözöm – mondta és a fűvel finoman átkötötte a szárnyrészt.
– Még gyalog menjünk, jó? – nézett rá Jenny.
– Persze – tápászkodott fel Jacek. – Menj te előre – mondta.
– Most próbáld meg – mondta a tisztás szélén –, egy kis lejtő következik. Tudod, a repülőgép-figura.
– Oké – biccentett a lány.
Futásnak eredt, lefelé a lejtőn, Jacek a nyomában. Egyre gyorsabban futott, mígnem a lejtő közepén elrugaszkodott, megrándult kicsit az arca, de egyenletes szárnycsapásokkal repült.

Negyednap

Jenny jólesően lustán repülgetett, hanyag bukfenceket dobott a levegőben, Jacek mellette lazázott. Időnként kedve támadt rakétarepülésben felsüvíteni a felhők közepébe, aztán gyorsan vissza a lányhoz.
– Néha azért le is nézz – kuncogott Jenny.
– Nézek én, hogyne néznék – válaszolta a fiú, és épp idejében pillantott le, hogy lássa, mi történik alattuk.
Egy rózsaszín ruhás lány futott mezítláb az úton, két kézzel fogta a hosszú szoknya szélét, időnként felszisszent, amikor kavicsra lépett. Futás közben hátra-hátrafordult, feszült volt az arca, figyelő. Aztán egyszer csak megállt, az utca közepén állt meg, szembefordult az üres utcával.
– Azt hiszem, le kell szállnunk – mutatott lefelé Jacek.
– Méghozzá gyorsan – tette hozzá.
Jenny bólintott.
– Várj, látod? – mondta hirtelen.
A lány köré minden irányból fiúk csoportosultak, egyre szorosabban állták körül, a belső kör után tömött külső köröket alkotva, míg teljes nem lett a takarás.
Az utca végén mintha csak sétálgatna, egy férfi jelent meg, szerteszét nézegetve, aztán egy autó kanyarodott mellé.
A sofőr lehúzta az ablakot.
– Megvan? – kérdezte a sétálgató pasastól.
– Nincs – rázta meg a fejét.
Az autó tovább hajtott.
– Hé, ti – kiáltott a fiúknak. – Nem láttatok egy lányt errefelé? Rózsaszín hosszú ruhában volt.
– Mi? Neeem – felelték kórusban.
– És mit csináltok itt? – érdeklődött tovább a férfi.
– Street dance tréningünk van. Csak fiúknak. Most éppen az első formációt gyakoroljuk – magyarázták. – Beállhat, ha akar.
– Meghagyom nektek – felelte a férfi és lassan továbbment.
– Rajta, fiúk, zene – csettintett a vezér.
A lány a fejébe húzott baseballsapkában a fiúk után csinálta a mozdulatsort.
– Most a kettes beállás, te, te és te és ti ott tízen mögé álltok – mutogatott a vezér –, a jobbszárny három lépést tesz előre.
– És tánc, egy-két – lendült bele a fiú.
– Nézd, pillangó – mutatta az alakzatot Jenny.
– Velünk maradsz, ugye? – kérdezte kicsit később a lánytól a fiú. Az félrehajtott fejjel álldogált, aztán biccentett.

Ötödik nap

Az asszony guggolva nézte a mosógép forgódobját, ahogy jobbra-balra zúdult a habos lé és benne a ruhák.
Szóval boldogságkommandó? – fordult Jennyhez és Jacekhoz.
– Az, az – bólogattak.
– Ugyan már! – legyintett az asszony és a mosdóba kapaszkodva felállt.
– Akkor miért hívott, ha csak a keserűség... – hagyta befejezetlenül a mondatot Jenny.
– Nem tudom – vonta meg a vállát a nő. – Talán mert mégiscsak látni akartam, milyen a híres kommandójuk. Na, ez kimosott – hajolt a géphez, kinyitotta az ajtaját és kezdte kifelé szedni a ruhákat.
– Segítsünk? – ajánlkozott Jenny.
– Megleszek magam is – zárta össze a száját a nő és a karjára tornyozott vizes ruhákkal a szárítóhoz ment. Egy zokni és két bugyi a földre esett.
– Itt vannak – vette fel Jenny és a szárítóra tette.
– Kösz – nézett rá az asszony.
És mintha eszébe jutott volna valami, a maradék ruhát kupacban a szárítóra dobta.
¬– Gyorsan, menjünk – sietetett be a szobába és kapkodva kereste elő a nadrágját.
Jenny kiteregette a négy trikót és a zoknikat.
– Megvárlak az előszobában – mondta Jacek.
– Hol a pulóverem, nem látta valaki? – robogott ki a szobából az asszony.
– Tessék – nyújtotta Jenny. – És itt a kabát – kapta le a fogasról.
– Gyorsan, siessünk, a folyóhoz. – tárta ki az ajtót a nő.
– A folyóhoz – vették gyorsan a lépcsőfokokat.

Leszaladtak a dombra épített házak között, át az úton, végig a folyóparti sétányon.
– Luca vagyok – fordult lihegve Jenny felé a nő.
– Jenny – nyújtotta a kezét a lány.
– Jacek, én meg Jacek – kiabált hátra a pár méterrel előttük futó fiú.
– Bírjátok még, lányok? – kérdezte. – És most karkörzés – kezdte.
A lányok nevetve csinálták utána.
Futottak az erdő mellett, a part parki fái mellett.
– Hello, hello – üdvözölte a kikötő turistáit Jacek.
– Hello – visszhangozták azok.
A folyóparton a nagy márványlépcsőkre csüccsentek, a nő Jenny és Jacek közé telepedett.
– Árad a Duna – figyelte a vizet a nő.
– Csak áradjon – mondta Jacek.
– Nem! – indulat volt a nő hangjában.
– Hagyd áradni – szólt halkan a fiú.
Ültek, nézték a vizet. A víz lassan áradt, a nő mellkasa lassan emelkedett, süllyedt, a víz egyre feljebb hatolt. Kavargott, örvénylett, a habos hullámok a lépcsőknek csapódtak.
– Hadd áradjon! – szinte kiáltotta Jenny.
– Víz, víz, tiszta víz – ismételgette egyre hangosabban a mondókát a nő.
– Visszafele menjünk busszal – szólt aztán.
Ahogy zötyögtek a félig telt buszon, a nő kifelé bámult az ablakon.
A végállomáson a domb tetején már ott volt a víz. Cuppogott a cipőjük, amikor átkeltek az úton.