Cenzúra alatti

Sokára értettem meg, hogy a nagyanyám már nem fogja nekem elmesélni, miképpen jutott álláshoz a nagyapám a Broadway moziban. Vagyis megértettem, csak sokára fogtam fel. Nehezen sikerült feldolgoznom. Amióta pedig a kalocsai mintás terítőn ott hevernek a különböző iratok, tagsági könyvek, születési anyakönyvi kivonatok, megfakult képeslapok, egy-két mozijegy, anyám hajtincse, vagyis a családom teljes életének emlékei, amik valójában csak fecnik, morzsák, zsebben felgyülemlő pöszmöt, amit a gondos háziasszony a teraszon állva, a zsebeket kifordítva alaposan kikefél az anyagból, a nagyanyám pedig harci állásba helyezkedik velem szemben, amióta vérig sértettem a nagyapám Hangya-tagságával kapcsolatban, azóta úgy érzem, mindez csak szennyes víz. A lavór szélére rakódott szappanmaradék. A poháron elmaszatolódó rúzsfolt. Felszegett nadrág szárából kivágott fölösleges anyag. Lehet, hogy kényelmessé teszi a viseletet, széppé a női ajkat, tisztára mossa a kezet, de a lényegen nem változtat. A lényegről pedig nem tudható, hogy micsoda. Igaz, az sem tudható, van-e egyáltalán, de ha van, akkor nem tudható róla, mi az. A nagyanyám fejében-lelkében reked mindörökre.

A nagyapám mozigépész lett a Broadway moziban. Ott olvasta el Az elsodort falu című könyvet. A családi fáma szerint az első emeletről egyetlen hirtelen mozdulattal dobta ki a világítóudvarra. Ez az egyetlen biztos pont, amibe belekapaszkodhatok.

Egy világítóudvar.

Ha jobban belegondolok, ez nem kevés. Nekem például a legkedvesebb két boltom, közvetlen közel, a szomszédságban a Teásbolt és a Könyvudvar. Nem járok oda túl sűrűn, mindig megvisel a lepusztultság, ami a nagyszerűséget követni tudja, ha az emberek hagyják. És hagyni szokták. Ha mégis ráveszem magam és beügetek a város legrégibb fakocka burkolatán – mintha egy szomorú igásló lennék vagy fodros alsószoknyás szépreményű lányka, a házat építtető Unger Henrik vidéki unokahúga, e kettő között ingadozik általában a hangulatom, noha bővebbet sem egy igásló lelki világáról, sem egy szépreményű lányka gondolatairól nem tudhatok –, akkor mindkét boltba betérek.

A csöngetésre sokszor Sz. Gy., a Teásbolt tulajdonosának a párja jön elő, rendkívül jó humorú, kedves ember, aki nem kíván beleavatkozni a teák rejtelmeibe, nem terheli magát a nüánszokkal, azt meghagyja a tulajdonosnőnek, élete párjának. Sok bögrét vásároltam náluk. És szűrőt és dobozt is. Egész gyűjteményem van ezekből. A felsőbb beosztottnak is adtam egy dobozt ajándékba, egészen keskeny, finom, fehér doboz, hosszú lábú, kicsit szecessziós allűrökkel megdizájnolt női alak van rajta. Kalappal. Egyetlen egy volt ebből a dobozból, nagyon sajnálom, hogy odaajándékoztam. De akkor még nem tudtam, hogy elárul engem.

A tulajdonosnőt is nagyon kedvelem, egyszer mégis csúnyán összekaptunk. Azt sem tudtam, miképpen tudok majd kihátrálni a kedvenc boltomból. A kedvenc udvaromból. És miképpen fogok legközelebb betérni. Vagy ha nem oda igyekszem, hanem a Könyvudvarba, akkor hogyan tudok majd odaköszönni neki. Bólintani, ha a bejárati ajtó mellett kávéznak, teáznak: Jó napot, hogy van?

Az történt ugyanis, hogy elkezdtünk beszélgetni. És rólam kiderült, hogy miképpen gondolkodom. És róla is kiderült, hogy miképpen gondolkodik. És közben azt is megtudtuk egymásról, hogy egyformán vélekedünk a világról, nekem emlékeim vannak, neki pedig barátai Vajdaságból.

Egyformán és ellenkezőképpen.

Olyan érzés ez, mint mondjuk ülni egy csodálatos épület első emeletén és könyvolvasás közben megtudni, hogy amiben egyetért, azzal a legkevésbé sem tud egyetérteni. Ahogyan Fülep Lajos írta 1919-ben a Nyugatban a regény kritikájában: ,,tartozom az igazsággal annak, aki kéri tőlem, ha olyankor is adtam, amikor nem óhajtották”.

A nagyapám, aki gyerekkori legjobb barátjának és annak köszönve, hogy belépett a Hangya-szövetkezetbe, mozigépészi álláshoz jutott az akkor megnyílt Broadway moziban, gondolom, lelkesen látott neki Az elsodort falu olvasásának, tágra nyílt szemmel és éhes lélekkel, a meggyötört, büdös gyüttment, akinek mégiscsak sikerült megkapaszkodnia, megállapodnia, akiből ember lett. Annak ellenére, hogy magyar. És azért, mert magyar. Attól függ, hol mondják ki a mondatot, Aradon vagy Budapesten.

Már harmincöt éves is elmúlt a nagyapám, amikor megcsípte ezt a remek állást. Innen is ment nyugdíjba, nincs ebben semmi titok. A lakást is, ahol én felnőttem, ebből az állásból vette. Minden a legjobb volt. Finom, szagos nők mentek el mellette, vonultak el alatta – fogalmam sincs, hol volt akkoriban a mozigépész, hol tartózkodott. Elegáns férfiak terítették a nők vállára a nerc stólát. Szeretek erre gondolni, a nerc stólára. Gyerekként arról ábrándoztam, hogyha megnövök és elmegyek anyámhoz Triesztbe, és ott fogok élni, akkor a tengerparton sétálok majd stólával a vállamon. A nercet túlzásnak éreztem, de a stóla mint szó és viselet magasan vezetett nálam.

Akkor, amikor megnyílt a Broadway mozi, az úrinők, csendes tiltakozásul stólát viselnek a vállukon, a nagyapám pedig kihajított egy regényt a világítóudvarra.

A Tulipán-mozgalomnak és Undi Mariskának, a gödöllői művésztelep tagjának köszönhetjük a magyaros viseletet, ami az első világháborúval együtt ért véget. Ami később következett, az a magyar divat egyik legnagyszerűbb és legszomorúbb korszaka lett.

Abban biztos vagyok, hogy a nagyapám kihajította a könyvet, mert a családi fáma nem hazudik. De az okot már nem fogja elmondani a nagyanyám. Szeretem azt gondolni, hogy amikor azt olvasta, hogy a magyar ide tévedt királyfi volna, akinek szemei messzi délibáb bámulására vannak, akinek gondolata nyugvó oroszlán és hite passzív elfogadása a történő világnak, akkor felállt, és olyan erővel baszta ki a könyvet, hogy az már a levegőben, földet érés előtt lapjaira hullott. – Az a bűnös, aki nem akar többet cselédsorsnál a gyerekének, úgyhogy a sok urambátyámozásról meg a pecsétgyűrű viselésről is le kell majd szokni. Ha jól értettem az író urakat – Józsi bácsi, aki tizennégy évesen ludovikás volt és rászokott az olvasásra, mindig ilyeneket mondott. Talán ezért gondolom, hogy a nagyapám, aki egy akkor, 1938-ban még elképzelhetetlen jövőben a sógora lett, ugyanezt és ugyanígy gondolta.

– Elmentek tik a picsába! – gondolta a nagyapám Szabó Dezsőről és mindazokról, akik nem érezték kínosnak magyaros viseletben való vonulásukat. Persze eközben a nagyapám is kitöltötte a Hangya-tagsághoz szükséges papírokat. És igazolta származását.

Nem vonított, de azért érezte, hogy satuba szorítják, kétfelől szorítják, és az aradi Szabadság-szobor úgy süllyed, távolodik emlékeiből, mint a remény, amivel bevackolta magát a vagonba, miután megérkezett a fővárosba.

Arról politizáltam a Teásboltban, hogy mi a magyar most. Egyszer megpróbáltam rákeresni Berzsenyi sorára, ,,rút sibaryta váz”, és akkor akadtam rá arra, ami szerint Arany János a magyar métely, Ady Endre a herderi nemzethalál megtestesülése, Petőfi pedig az egyéb fattyak közt kapott helyet. Levegő nélkül maradtam, a népművelő megfulladt bennem. Azt hiszem, örökre.

De még ez sem tántorított el attól, hogy vitába szálljak, érveljek, figyeljek, bólogassak, ahogyan egy jóízű eszmecserében lehet és kell. Persze, ahelyett tettem, hogy megvettem volna a 10 deka citromfű teámat. Ezért aztán maradt bennem némi rossz érzés. Szégyen. Pillogás. Mint akit rajtakaptak azon, hogy az út mellett pisil. Nem, nem is így: már befejezte a pisilést és elindult, amikor szembe jöttek vele. És a lejtős útra visszacsorgó patak leleplezte. Égő fülekkel, behúzott nyakkal inalt el. Ilyesmi történt velem a kedvenc boltomban, a legkedvesebb udvaromban, Ybl Miklós első pesti bérházának fakockával burkolt udvarának mélyén, a csodálatos Teásboltban.

Én védtem a magyarságot abban a beszélgetésben. Nyilván azokat is, akik szerint Petőfi Sándor egy fattyú.

Ilyen lehetett a nagyapámnak, amikor kitárult a mozi ajtaja, és áradni kezdett az úri közönség, akit ő kiszolgált. Köztük megannyi jóakaratú ember. Talán olyan is, aki katolikusnak született, és nem volt a szívében gyűlölet. És talán olyan kálvinista is, aki ismerte a megbocsájtás édes érzését. Nem lehetünk mind állatok?!

,,Különös kérdés, látszólag nagyon egyszerű, valójában nagyon is bonyolult.” Írja Babits Mihály a Szekfű Gyula szerkesztette, a Magyar Szemle Társaság által 1939-ben megjelentetett könyvben. Nem akarok én a jó szándékról beszélni, csak próbálom megérteni a helyzetet, megbocsájtani a nagyapámnak, szeretnék visszakúszni az életembe, összegömbölyödni benne, néha macska, néha sündisznó.

A nők vállán nem volt nerc stóla, amikor a bécsi pincemozik mintájára megnyílt a Broadway. Hanem valami ábszolút magyaros, amit keresztény szabó varrt. Ez teljesen biztosan tudom. Mert a paksamétában, amit a nagyanyám a kezembe nyomott, találtam egy 1938 októberéből származó szakadozott újságlapot a Magyar film, Filmkamarai Szaklapból, amiben azt írja, hogy megnyit végre a Broadway, a Magyar Királyi Operaházban pedig 1938. április 2-án tartották meg azt a divatbemutatót, amely rendezőbizottságának a vezetője Bornemissza Gézáné volt, vagyis akkor már nem a Bajcsy-Zsilinszky Endre baráti köréhez tartozó, jó ízlésű Ferenczy Ferenc, belügyminisztériumi titkár, aki 1933-ban még magyar gyárak anyagából készült ruhákra hirdetett pályázatot, hogy az európai viseletet magyarossá alakítsák. Ez egyébként nagyon sikeres mozgalom volt, fellendítette a magyar divattervezés színvonalát. Az egymás után meghirdetett pályázatokra és divatbemutatókra nagyon sok tehetséges művész jelentkezett, mint Tedesco Juci, Haranghy Erzsébet, és díjat kaptak a szabók is, mint Girardi Géza.

1935-ben maga Elsa Schiaparelli, párizsi sztár szabó figyelt fel a magyar hímzések szépségére és utazott Budapestre, hogy tanulmányozza azokat. A tehetséges Tüdős Klára, aki a svéd misszióval együtt számos üldözöttnek adott menedéket, aztán 1952-től, amikor is a férjével együtt kitelepítették, a férje a német megszállásig a Kállay-kormány kereskedelmi és közlekedési minisztere, 1963-ig Balatonlellén volt házmester, akkoriban divatszalont működtetett a Belvárosban, mindig azt hangsúlyozta, hogy ,,a ruha vagy az anyagban, vagy a vonalban, vagy a dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre”, Ferenczyvel együtt meghatározta azt az irányt, ami élőn és lüktetőn kapcsolódott a népművészetet, az ősi kultúrákat felfedező nemzetközi trendekhez – más területen Claude Lévi-Strauss 1935-től már az amazóniai indiánokat kutatta.

Ez is a nagyanyám miatt van – szűköl bennem a szégyen és a félelem, hogy valakiket megbántok azzal, amit gondolok. Azt gondolom, hogy szeretek magyar lenni, ráadásul katolikus, akit az anyja lány fejjel szült és a szüleinek adott, egy nagyon öreg nagyapának és egy apáca szigorúságát magában hordozó nagyanyának. Nem szégyellem.

Miközben annyira szégyellek mindent, ami vagyok, ami nem lettem, amitől tartok, és amit nem akarok, hogy szűkölök és összeveszek a beteg nagyanyámmal.

A Teásboltban arra kellett volna magyarázatot adnom, hogy március 15-én kívül miért visel kokárdát az, aki büszke magyarságára. Izzadtam, toporogtam. Nem hiszem, hogy március 15-én kívül máskor is fel lehet tűzni a kokárdát.

A túlzásokból nem mindig alakul és fejlődik ki az, amit érdemes megtartani.

Amikor 1920-ban a Nőiszabók Országos Szövetsége kiírta az első pályázatot a magyaros ruhákra, akkor az ötlet bebukott, pedig önérzetében sértett volt a megcsonkított országban ébredő nép. A kislányokat öltöztették fehér buggyos ujjú blúzba, piros selyem fűzött mellénykével, fehér, húzott szoknyával, amelyet alul nemzetiszín csík díszített. A legkedvesebb babámon a mai napig ilyen ruha van, pártával kiegészítve, a nagyanyám varrta, 1979-ben, a negyedik születésnapomra. Magyaros ruhája van a babámnak. A baba neve Suzy, anyám küldte. A neve a nyakán olvasható.

Másfél évtizeddel később, 1934 körül mégis nemzetközi hírnévre tett szert a magyaros divat, mert Ferenczy és Tüdős ,,minden túlzástól, minden exotikumtól mentes, életteljes, modern, a külföldivel versenyképes és versenyt haladó magyar divatot” akartak.

1939 után már senki nem gondolta, hogy a Tulipán-mozgalom, a kalocsai virágok, a magyar zsinórozás, a németellenességet hirdető, a reformkort idéző férfiöltözékek divatot és büszkeséget hirdetnek.

Minden kevés volt, semmi sem volt elég.

Így aztán a nagyapám, aki nemhogy nerc stólát nem láthatott, de még kézzel horgolt, zsinóros paszománnyal díszített konfekciómodellt sem, olyant, amilyent a pesti hölgyek nyugodt lélekkel viselhettek volna moziban, mert kiöltözni már akkortájt sem volt divat, hacsak nem színházi premierre vagy hangversenyre mentek.

A Magyar Divatcsarnokban vásárolt mindenki, a Rákóczi út 74. alatt, Ruttkai Antal gyönyörűséges áruházában. A paksamétában, ami ott hever a kalocsai mintás terítőn a nappali szoba alacsony asztalkáján, van egy reklám, ami szerint nem csak a kis árosztály miatt érdemes ellátogatni a Magyar Divatcsarnokba, hanem 30-60 pengő között áron beszerezhető filcrátétes gyapjúruháért is.

Mindez csak felgyülemlő pöszmöt, amit ki kellene kefélni, alaposan kitisztogatni a kifordított zsebből.

Ez az én életem, emlékeim. Egy kifordított zseb vagyok, felgyülemlett pöszmöttel.

És ahogyan eltűnt, nyoma veszett a később Otthon Áruháznak nevezett Magyar Divatcsarnoknak, úgy veszett nyoma Ruttkai Antalnak is.

A nagyapám mindeközben szorgalmasan olvasta a Magyar Film elnevezésű Filmkamarai és Moziegyesületi Szaklapban a Technika elnevezésű mellékletet, amelyet Lohr Ferenc szerkesztett. Legalábbis az én paksamétámban egy szakadozott újságoldal erről árulkodik: ,,A százéves fénykép és a mai nyersfilmkészítés” címet viseli a cikk, ami majdnem hetvenöt éve porosodott valahol, nagyanyám tudja csak, de nem árulja el, hol. A fásládában a halinakötésű könyvek között.

A nagyapám bújta a szaklapot, talán bólogatott is közben. Nem róhatom föl neki. Technikai ember volt. Feltaláló is lehetett volna belőle, ha éppen nem vagonlakónak születik. Ha nem onnan kapaszkodik föl. Ahogy lehet. Ameddig lehet. Nem mindenáron. De ha kell, félrenézve.

Ettől én nem érzem jól magam. A nagyanyám szerint egy kis szaros vagyok, akinek fogalma sincs arról, mi az élet. Ha tehetném, megvonnám a vállam. Ha tehetné, talán elmesélné, mi minden történt akkoriban. Amikor a nagyapám alámerült.

A világítóudvarra gondolok, ahova kidobta azt a rosszul megírt regényt. Másra nem gondolok, csak erre a mozdulatra.

A kisebbséggel szemben álláspontot képviselni erőszakos viselkedés. Ilyesmit mondanak nekem. De ha így van, akkor nekem mi a dolgom?

Hívő katolikusként kisebbségben vagyok, ez szinte biztos. Akkor tehát, aki velem szemben képviseli az álláspontját, miközben kinevet, kigúnyol, megvet – utcán, játékfilmben és filmsorozatban, az igazságtalan és erőszakos velem szemben.

Azért nevetséges ez, mert szem elől téveszti azt a mindennél fontosabb ismérvet, hogy vannak azok, akik meghatározzák, ki, kicsoda. És kinek mi a neve.

Kuss legyen a neved.

Vannak, akiknek a legnagyobb hőstett, amit megengedhetnek maguknak, az mindössze annyi, hogy kihajítanak egy könyvet a világítóudvarba.

Tudni kell igazodni. Szabómagdásodni kell. Nem túl éles mozdulatokkal, de kellő határozottsággal. Félek, ehhez nincs meg bennem a kellő keménység. Beszari pápista vagyok. Ilyennek neveltek.

– Nekem aztán mindegy, mit gondolsz a nagyapádról, rólam. Miközben azt akarod, hogy most meg magamról meséljek, tán azért, hogy engem is kipellengérezz, mint a nagyapád emlékét. Nem tudom, részt akarok-e ebben venni.

Ezt mondta nekem a nagyanyám. A barátnőm pedig azt mondja, az ember újra és újra összerakja a dolgokat, amiket szeret, amikhez kötődik. Az egész életét. Nem lehet egyszer s mindenkorra elrendezni. Nincsenek végleges válaszok.

A Broadway mozi volt az első pincefilmszínház Budapesten. 1938-ig hiába folyamodtak a tulajdonosok engedélyért, a tűzoltóság nem találta elég biztonságosnak a pinceszinten elhelyezkedő nézőteret. A teknőszerű nézőtér, ahol a székek között nem voltak közlekedőutak, ideális rálátást biztosított a vászonra. A bejárattól elkülönített lépcsőkön távozhattak a nézők a Dohány utca, illetve a Károly körút felé.

A közönség imádta a Broadwayt, mert légiriadó esetén sem kellett megszakítani az előadást.

Itt volt mozigépész a nagyapám. Ebben a gyönyörű szép épületben, amit az Első Katonai Biztosító Intézet építtetett 1911-ben. A tervezője Hoepfner Guido volt, akiről én szinte semmit nem tudtam, annak ellenére, hogy az egyik legtehetségesebb és rendkívül sikeres tervező volt, aki a korszakban uralkodó számos neo-stílussal remekül tudta ötvözni a modernizmust. Ezt különben egyebek mellett egy szlovák-angol nyelvű katalógusban írja, én a magyarra fordított részletet olvastam, és azt is megtudtam, hogy Hoepfner Guido nevéhez fűződik a budai királyi vár átépítése, a temesvári vasútállomás és a szabadkai Szent Rókus templom megtervezése, de a magas-tátrai fényűző szállodák is.

A fényképeken azok a szállodák úgy tündököltek, hogy mellettük elhomályosul Hallstatt és Wolfgansee is. A mozit nem Hoepfner Guido tervezte, hanem Domány Ferenc, aki szintén kiemelkedő tehetségű tervező volt. 1939-ben Londonba költözött. Nem tudtam én erről az épületről semmit. Eszembe se jutott utánajárni, nekem elég volt a tény, hogy ott dolgozott mozigépészként és onnan ment nyugdíjba a nagyapám.

Csak mostanában olvastam utána, hogy a nagyanyám a kezembe nyomta az örökségem, egy piros szalaggal átköltött paksamétát. Az mindig is tetszett nekem, hogy pincemozi a Broadway. Olyan romantikus dolognak tartottam, a nagyapámat meg igazi hősnek, mint amilyennek a Vidám Parkban az Elvarázsolt Kastély házmesterét. Mindig is úgy gondoltam, van ott házmester, ahogyan a moziban gépész. És hős, mert kezelni tudja azt a sok titkos csodát. Arra nem gondoltam, hogy szinte a világháború küszöbén nyílt meg az a mozi, arra pedig különösen nem, hogy a légiriadót ott lehetett átvészelni.

A háborút, az embertelenséget, a kiszolgáltatottságot nem.

Kairó bíbor rózsája. Jeff Daniels magyar hangja Szakácsi Sándor.

A paksamétában egy újságkivágás is volt, ami a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalását meggátoló törvény fontosságát taglalta. Ez volt a II. zsidótörvény, aminek értelmében a színházakban zsidó nem lehetett igazgató, dramaturg, művészeti titkár, illetve nem lehetett olyan alkalmazott, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészeti személyzetének alkalmazásában vagy a színház ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol. Ezt a rendelkezést megfelelően alkalmazni kell a mozgófényképet előállító, forgalomba hozó vagy előadó vállalatok igazgatóira és igazgatási tennivalókat ellátó művészi ügyvezetőire és egyéb olyan alkalmazottaira, akik a mozgófénykép előállításában, forgalomba hozatalában vagy a műsor megállapításában irányító befolyással közreműködnek.

Ebből egyáltalán nem következett volna, hogy a nagyapám valakinek a helyére kerüljön. Kitúrjon valakit az állásából, megkaparintsa valaki elől az új, megnyitás előtt álló moziban a mozigépészi helyet. Ami egy jelentéktelen állás. Nem bírt befolyással a műsorra, annak irányítására. Hacsak úgy nem, hogy nem fűzte be a következő tekercset, és elmaradt a film.

Elfelejtett hölgy. Janet Leigh-t, magyar hangja Bodnár Erika, futni hagyja Peter Falk, magyar hangja Szabó Gyula. Ilyen is csak egyszer fordult elő.

Sokat gondolkodtam azon, miközben fel kellett készülnöm a szabómagdaságra, ha valamiképpen túl akartam vészelni a felsőbb beosztott otromba árulása okozta csalódást és fájdalmat – hol volt még akkor a paksaméta, hol volt még akkor Zsolti pöccintése a vállamon –, hogy miképpen működik az élet a munkahelyek szempontjából. Valaki mindig bekerül, de másvalakinek a helyére. Akkor is a máséra, ha az meghal vagy nyugdíjba megy, esetleg kirúgják, mert nem teljesített megfelelően. Ilyen pedig, hogy nem teljesített, nincs is. Ezt csak a magamfajták találják ki, akik mindenáron helyet akarnak maguknak a nap alatt. Azt szerettem volna megérteni, hogy ők nem akarnak helyet a nap alatt?

Amikor a paksamétában megláttam a Hangya tagsági igazolványt, mindjárt ez jutott eszembe: a nagyapám kitúrt valakit a helyéről.

A nagyanyám azt mondta rám, hogy kis szaros vagyok, és fogalmam sincs az életről. Azt hiszem, neki volt igaza. A nagyapám pedig éppen annyi sansszal indult, mint bárki más, hiszen a mozigépész egy senki.

Szeretnék visszakúszni az életembe, összegömbölyödni benne, néha macska, néha sündisznó.

De azért megkereste a barátját, Jávor Pált, szóljon az érdekében.

Gabi szerint az, hogy újra és újra össze kell raknunk magunkat és a dolgokat körülöttünk, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a dolgok és a hozzájuk tartozó döntések ne volnának véglegesek. Gabi szerint az, hogy újra és újra össze kell raknunk magunkat és a dolgokat körülöttünk, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a dolgok és a hozzájuk tartozó döntések ne volnának véglegesek. Igenis véglegesek, csak időnként újra kell indítani, mint ahogyan bootolni kell a számítógépet. Gabi férje informatikus-mérnök, rendszergazda, úgyhogy ha valaki, akkor Gabi ismeri az ilyen kifejezéseket. A programozók, ahogyan emberi nyelven hívják ezeket a mérnököket, semmi mással nem foglalkoznak és semmi másról nem beszélnek, csak a számítógépekről, úgyhogy ez biztos így van. És ha mégis lehet velük élni, akkor a bootolás az életben is működőképes dolog.

Azonban ha mindez így van, akkor már én is meghoztam bizonyos döntéseket, amelyek szerint élek. És azokhoz a döntésekhez kell újra összeraknom a dolgokat. Ez a Zsolti-ügy csak egy zavaró körülmény volt, mondjuk, éppen annyira zavaró, mint a miniszter performansza. Mindkettő ugyanarra volt jó: elterelte a figyelmem a valós problémáról, a saját döntésemről, amihez magamat újra össze kell raknom. Ehelyett az egyszerű művelet helyett én nekiálltam összerakni az országot. Annak reményében, hogy Zsoltinak megfelelően tudom összerakni. De nem sejtettem, hogy az országot nem is lehet jól összerakni, mint ahogyan rosszul sem, mert az ország, mint minden más ország, így a miénk, magyaroké is, egy préselt lemez. Olyan, amilyennek az idő és az események préselték. Persze vannak kiváló ,,asztalosok”, akik úgy tudják érteni, értelmezni, megmagyarázni, forgatni, ágyat és asztalt készíteni belőle, hogy az embernek megáll az esze, elámul a lelke, de attól még maga az ország préselt lemez marad. Ez nem jó és nem rossz. Egyszerűen így van. Ha nem népművelőnek tanultam volna, hanem történésznek, én is tudnám, hogy így van.