Egy halotti tor és következményei

 
 
A halotti tor halállal végződött.
Torokat általában a haláleset után rendeznek, ám ezt a tort két halál is keretezte: azé, akit eltemettek, és azé, aki a tor közben halt meg. Nagyon berúgtak. Persze a temetés előtt is ittak már jócskán, s egyikük kis híján beleesett a sírba, amikor egy marék földet próbált a koporsóra szórni. Két haver kapta el hátulról, az utolsó pillanatban. Egyik a kabátja övét, a másik a bal karját. Hülyén nézett ki, ahogy oldalvást a sír fölé dőlve állt, a zsíros földtől fekete, nyitott tenyérrel, a bárgyú részegség könnyeivel a képén. Csönd volt, mint amikor a cirkuszban a kötéltáncos vagy két akrobata veszélyes mutatványra készül. Olyan csönd, hogy a részeg arcról pergő könnyek aprókat koppantak a koporsó fedelén.
Ő halt meg három óra múlva a Fagolyóban, a faluközpontban álló kocsmában. A temetőből a kocsma felé is támogatni kellett, mert hol az árokszélen imbolygott, hol a földúton, a keréknyomokban, ahol összegyűlt a vigasztalan novemberi esők vize. Mire megérkeztek a kocsmába, mindene csupa sár volt. Egy sarokba ültették, hogy ne legyen szem előtt.
Vittek neki egy fél Unicumot. Erdős Jánosnak hívták. – Ez majd jót tösz, János. Kicsit magadhoz térsz! – biztatta egyik társa.
A kis kerek presszós asztal valami színtelen cukros löttytől ragadt. Erdős véletlenül beletenyerelt, mert fel akart állni, hogy kimenjen pisálni. A részegek túlérzékenységével fölháborodott, hogy ragad az asztal. Üvölteni akart, hogy töröljék le, de nem tudott senkit fixálni a szemével, mindenki úszott fölülről lefelé, és hang sem jött ki a torkán. A vécéajtó is úszott, ott volt tőle kicsit balra. Pár métert kellett csak megtennie addig, és vett egy nagy lendületet. Nem esett el, négy lépésből sikerült eljutnia az ajtóig, és nekiesett a kilincsnek. Ha egy lépéssel távolabb van, elzuhan. Kinyitotta, de hideg szél csapott az arcába, mert az ajtó mögött nem a vécé volt, hanem a parasztházi gang keskeny oszlopokkal és téglajárdával, udvarral. Nyíl mutatott balra, az L alakú ház végében álló budi és mögötte a kátrányos falú piszoár irányába. Részegen mindig meglepődött ezen, pedig már sokszor nyitotta ki ezt az álajtót. Jobbra a beton tekepálya, amely most használhatatlan volt a belehullott őszi levelektől. Tudta, hogy nem bír elmenni a piszoárig, ezért homlokkal nekidőlt a gang legközelebbi oszlopának, és ott kezdett el pisálni. A derekát így sem tudta egyenesen tartani, hol hátrébb húzta a fenekét, hol spiccelt a nehezen előhalászott farkával. Lassan kezdett el csurgatni, aztán hol elakadt, hol újra jött, löketekben, mint ahogy a disznók szoktak.
Amikor végzett, képes volt el is rendezni magát, visszatámolygott, és leült. Utolsó gondolata, ahogy nyúlt a maradék Unicum után, az volt, milyen jólesne egy pohár meleg paradicsomlé, pedig még soha életében nem ivott olyat.
Ekkor ment oda hozzá valaki, akit nem ismert föl, és jól hátba vágta: – Remélöm, jobban vagy má, cimbora! – Nem volt jobban, sőt az ütéstől elpattant a sok ivástól kitágult ér a torkában, és a saját vérébe fullasztotta Erdőst. Nyelte és köpte is a vért, és tessék, mégiscsak összemocskolta a félreeső helyet. Végül leesett a székről, és elterült a saját vértócsájában.
Mentőt hívtak, de hiába. A körzeti megbízott is megjelent, de senki nem tudta megmondani, mi volt a baja. Végül a hullaszállítóé lett.
A kocsmáros föltakarította a sáros vért, és ezúttal az asztalt is, de csak mert arra is fröccsent vér. A többieket kissé kijózanította az eset, de a nagy ijedelemre megint inni kellett. Dömök Pista, a kocsmáros, a tragédiára való tekintettel sem zárta be a kocsmát. Megvárta a zárórát. Néha megesik az ilyesmi.
Mindenki félt otthon a feleségétől, nem mertek még hazamenni. Mindegyikük asszonya egyforma volt, zsémbes, elhízott és olyan tipikusan vidékiesen dauerolt hajú. Észre sem vették, hogy ösztönösen egy kicsit közelebb húzták egymáshoz a széküket. Akit temettek, az volt a vezér, a Horváth Jóska. Jóképű is volt, epedtek utána a lányok, asszonyok, de később már csak azok, akik maguk is lezüllöttek Jóska szintjére. Ő bírta a legjobban a szeszt, és ő volt a legjobb kedélyű a társaságban. Ennyi elég is volt a vezető szerephez. Összesen tizenhárman voltak, ma eltemették Jóskát, és János is meghalt, maradtak tizenegyen.
János temetésekor féltek, és kevesebbet ittak. Ahogy jöttek vissza, a Fagolyó felé, komor novemberi délután volt. Faszénfüsttel keveredett köd telepedett a falura, az úttest vizes, és sokat kellett kutyagolni a temetőből a kacskaringós főutcán. A novemberi félhomályban egy lapályos kiskunsági falu maga a vigasztalan szomorúság.
A kocsmától kétháznyira két dohánybolt állt, egy tető alatt. Vidok Gábornak nem volt cigarettája, bement venni az asszony boltjába. Az egyik ugyanis az asszonyé, a másik az emberé volt. Jól tette, mert a férj a feleségnél szomszédolt éppen. Otthon bizonyára keveset voltak együtt.
Ez volt az utolsó pakli dohány, amit életében vett. Mert mielőtt beléptek volna a kocsmába, szívinfarktust kapott, és meghalt. A mentő megérkezéséig Varga Márton, az egyik haver elvette a halottól a paklit, és körbekínálta. A tíz maradék csak állt a kocsma előtt, és feszülten szívta a cigarettát. Föl-alá járkáltak, mint kispapa a szülőszoba előtt. Most ők maguk szerettek volna megszülni egy értelmes gondolatot: mit csináljanak, menjenek be a kocsmába, vagy iszkoljanak haza? Jó lenne inni valamit az ijedelemre. Meg tartottak is az otthoni számonkéréstől. Inkább maradtak és ittak. Az ivásnak mindig volt valami összetartó, vigasztaló szerepe, még ha hülyébbek lettek is tőle. Közösségformáló élmény a közös felejtés is.
Az ember félrészegen is ember, és ösztönösen igyekszik rendet vágni a káoszban és enyhíteni a mindig leselkedő rettenetet. Az első matrózfröccs után tanakodni kezdtek, hogyan lehet az, hogy Erdős is meg Vidok is a temetés után, a kocsmában, illetve a kocsma előtt dobta föl a talpát. Véletlen, vagy nem? Sosem hitték volna, hogy egyszer az életben ilyen filozófiai problémával szembesülnek. Végül három-négy matróz után arra jutottak, hogy „szöröncsétlen véletlen” volt az események alakulása.
Vidok temetésekor már nem volt nyomasztó az idő: hó nélkül, de faggyal, jeges széllel, szikrázó napsütéssel köszöntött be a december. A túlkoros november lucskos méhéből megszülte a telet. Most már virgonc koppanással hullottak a koporsóra szórt göröngyök. Mindenki fellélegzett, a levegő is tiszta volt. Fürgén szedték lábukat a temetés után a Fagolyóba, hogy mielőbb letelepedhessenek a jó melegben. Már azt is eltervezték, hogy melegbort isznak.
Amikor az utolsó kanyarnál átkeltek az úttesten, hirtelen motorbőgést hallottak, és egy hatalmas terepjáró száguldott feléjük, és elcsapta a sor végén jövő Varga Marcit. Ki kellett hívni a tűzoltókat is, mert a sofőrt lángvágóval lehetett csak kiszedni a roncsból. A mentő a sofőrt vitte el életveszélyes állapotban, a hullaszállító Marcit.
Hosszan bámultak a cimborák a fekete autó után. Aztán indultak a kocsmába. Néhány életmentő feles után áttértek a sörre, és azt vitatták meg, hogy ez most mennyire illik a láncolatba.
– Én aszondom – szólalt meg Váli „II.” Gábor, a néhai polgármester tehetséges, de elzüllött fia, aki egy légypiszkos ablak mellett ülve a korán lemenni készülő nap fényében fürdőzött –, hogy ez az eset is csak véletlen löhet. Én láttam, hogy az embör, akit kihúztak a terepjáróbul, nem idevalósi, mög a rendszám is külfődi vót. Mi köze löhetött neki a Marcihó’?
– De ű mán a harmadik közülünk, aki az előző temetése után hal mög! – ellenkezett Válival Czuczar Feri, a langaléta villanyszerelő.
– Annyi különbség azé’ mégis van, hogy a Marcit elütötte egy verda, Erdős és Vidok mög természetös halállal halt mög. Itt a kocsmában vagy előtte.
– Nem mindögy az, hogy kétszáz méterre a kocsmátul vagy közvetlen előtte hal mög?! Hullunk, mint a legyek, gyerökök – vágott vissza Czuczar, aztán hirtelen elfehéredett, pedig az alkoholtól és a kinti friss levegőtől pirospozsgás kellett volna, hogy legyen a képe. – Te jó ég!
– Mi van? – kérdezte unottan Váli.
– Hogy mi?! Hát nem emléköztök, mi vót tizenöt éve? Gábor, a te apád vezette be polgármestörként a haláltilalmat a faluba, mer betelt a temető. Nem vót szabad möghalni mög temetközni se. Oszt amikó apád möghalt, föloldották a tilalmat, a beteg öregök pusztútak, mintha járvány tört vóna ki köztük. Nem löhet, hogy még mink is annak a hülye röndöletnek a levit isszuk?
– Ferikém, az a sok öreg akkó azér halt mög, mert már szabad vót nekik. Halálos betegök vótak, törvénytisztölők, és amikor szabad lött, fogták magukat, oszt möghaltak. Ennek ahhó’ semmi köze.
– Jó, de akkó magyarázd mög, minek halunk itt mi rakásra. Mi nem vagyunk beteg öregök, hanem fiatalok, vagy fiatal ötvenesök, egyedül Móricz Laci bá’ bírja hatvannyóc vagy hány évesen is, igaz?
– Igaz hát! – gubbasztott a felese mellett Laci bá’ a bárszéken. – Én mán anyám mellyibül is pájinkát szoptam!
– Gyerökök, van egy ötletöm: cselözzük ki a halált: Marci temetése után ne a Fagolyóba tartsuk a tort, hanem mönjünk tovább a Kurtába! – Váli szélesen elvigyorodott, mintha megtalálta volna az üdvözítő megoldást.
– Apád fia vagy, Gabikám, ha ti mög a halál összerúgjátok a port, mindig tik húzzátok a rövidebbet!
– Mi az, hogy mindig?! – ellenkezett szeszgőzösen Váli. – Én még élök!
Így is lett, a Kurtába ballagtak a temetés után. Ahogy lehajtott fővel kiléptek a temető kapuján, sok ismerős és rokon szánakozva nézett utánuk, mintha halálra ítéltek fordulnának be a siralomházba. A Kurta jóval messzebb volt a Fagolyónál, többet kellett kutyagolni – egészen az országútig. Nem bíztak semmit a véletlenre, libasorban mentek a keskeny járdán, nehogy esélyt hagyjanak egy autónak, hogy elüsse őket. Szinte sompolyogtak, és figyeltek, honnan ugrik elő egy ismeretlen szörny.
De minden jól alakult az este. Rövid időre olykor el is feledkeztek róla, miért is vannak itt. Ekkorra már elmosódott a baráti iddogálások és a halotti torok közötti határvonal. Egy-két hetente szoktak összejönni, és most egy-két hetente történt temetés. Egy ablak melletti asztalnál ültek, és kiláttak az országútra meg a jókora parkolóra: minden betérő utasra vetettek egy kutató pillantást, hogy nem rosszban sántikál-e. Iddogáltak, és még nevettek is, amikor elkezdtek disznó vicceket mesélni, aztán ahogy haladtak az ivással, az óramutatók kezdtek egyre lassabban poroszkálni. Az alkohol hatására, a részegség előrehaladott állapotában az idő csak vánszorog. Tíz óra tájt meg is állt, ezért úgy döntöttek, szedelőzködnek, és indulnak haza. Mély sóhajjal álltak föl az asztaltól.
Igen, ekkor szólalt meg a Kertsoron lakó Czuczar Feri telefonja. Látták Czuczart elfehéredni, és látták, hogy rémisztő felismerés tükröződik a szemében.
– Úristen, észre se vöttük! – mondta a telefonba, majd kinyomta. – Csulákot mögtaposta a bika! Észre se vöttük, hogy nincs itt! Az asszony telefonált, hogy átszaladt hozzánk segítségér Lajos húga, a Rózsi.
De mint később kiderült, hiába szaladt át, mert Csulák fejét már péppé zúzta az istállóban a tajtékzó állat, amely bizonyára féltékeny volt. Lajos ugyanis gyakran kupakolta egy fejőszékre állva a család mindenkori egy szem tehenét. A saját húgát is szokta – de őt a dunyha alatt.
Egész este egyiküknek sem tűnt föl, hogy nem nyolcan, csak heten vannak. Nem hiányzott ez a brutális, hallgatag lény, de megtűrték maguk között. Akkora ereje volt, mint egy bivalynak, de olyan hülye volt, mint egy barom. Bármilyen nehéz munkát megcsinált, amire kérték.
Hogy megpróbálják kicsavarni a Halál kezéből a kaszát, másnap kupaktanácsra gyűltek. Nem kocsmában, hanem Váli házában. Neki nem volt felesége, nála nem zsémbelt senki. Az anyjának nem volt ereje hozzá: nagybetegen aludt a szobájában.
Mitévők legyenek? Nem mennek el a Lajos temetésére. Eddig mindig a tor napján halt meg a társuk. Ha nincs tor, talán nincs halál. Azt se tudták, mikor temetik. De csak megrendítette őket a hír. Bár – érvelt egyikük – nem volt velük a halála idején, és ez nagy különbség.
Aztán teltek-múltak a hetek. Karácsony és szilveszter között a fülükbe jutott, hogy Csulákot huszadika körül már el is földelték. Mégsem történt semmi! Ekkor lélegeztek fel először. A szilvesztert is persze együtt töltötték, asszonyostul, Czuczar Feriéknél, mert nekik kétszintes házuk volt. Mehetett volna a társaság a Kurtába is, de jobb az óvatosság. Volt minden, hibogós kocsonya, egy rakás sütemény, ordító retró tánczene a tévéből, és persze sör, bor, pálinka rogyásig, táncikálás a saját és a más feleségével, egy-egy erősebb markolás a más asszonya terebélyes fenekébe, rekedt hangú trombita, konfettik, szerpentinek, anyósnyelvek, lampionok.
Fél tizenegy volt, amikor Váli egy kicsit elunta a dolgot, és egy kis sétára vágyott a hóban, talán úgy érezte, kicsit többet ivott a kelleténél, és tudta, hogy még kell az erő: nem árt józanodni az újabb erőpróbához éjfél után. Mondta is a házigazdának, hogy levegőzik kicsit, aztán jön vissza.
Váli nem a falu felé indult, hanem balra, a Csulák-tanya irányába. Valami erő húzta arra, talán úgy gondolta, a nagyobb csöndben szebben csikorog a szűz hó. Úgy fél kilométerre állt a kis tanyasi épület, mellette büszkén magasodott egy szép szál jegenye, amely most persze kopasz volt. A derengő fehérség és a fölötte sötétlő kékesfeketeség határán egy ablak négyszögében gyönge fény pislákolt. Mintha mesebeli ház felé tartana, lassított is léptein, nehogy hamar odaérjen. Élvezte a sétát. Ment, mendegélt a süket csöndben, lassuló léptei alatt a csikorgás is lassult. Még egy távoli kutya sem vonyított. Alighogy megállt az ajtó előtt, az nyikordult is, résnyire nyílt, és odabentről Rózsi szólította: – Kerűjjé bejjebb, Gábor!
Váliban megfagyott a vér. „Honnan tudja, hogy gyüvök, és hogy én vagyok?!” De aztán csak belépett a meleg konyhába, a sparheltet Rózsi éppen fahasábokkal tömte. Aztán fölállt, megfordult. Feketével vastagon ki volt húzva a szeme, formás, de kurvás szája tűzvörös. – Honnan tudtad, hogy gyüvök, és hogy én vagyok?
– Az elébb vótam kinn a reteráton, láttalak, fölismertelek az utcalámpa fényibe.
– Értöm… oszt nem fagyott be a picsád ebbe a hidegbe? – próbálta mosolyogva oldani saját ijedtségét Váli.
– Nem fagyott, nízd csak mög! – mondta a nő, s azzal csuklón ragadta Váli bal kezét, és minden teketória nélkül vastag, rózsamintás szoknyája korcán át egyenesen a réshez húzta. Nem volt rajta bugyi. Váli ivott már elég bort ahhoz, hogy elég kanos legyen, nem húzta ki a kezét, hanem rátapasztotta a meleg, nedves nyílásra.
A következő percben már a konyhaasztalon basztak, és Rózsi hátát szúrta a rosszul letakarított piros kockás viaszosvászon terítőn maradt sok-sok csontkemény morzsa a karácsonyi bejgliből, amit anyjával ettek vacsorára.
– Anyád hun van? – kérdezte Váli, tekintetét a fekete bozontban mozgó dugattyúra szegezve.
– Mán egy órája alszik… – Rózsi mereven nézte, és amikor Váli fölpillantott, zölden izzó szempárt látott. Azt hitte, szenvedélytől izzik, de az igazságot sosem tudta meg. Amikor épp robbant az ágyéka, valami fémes villanást látott Rózsi jobbjában, majd a nő rettenetes erővel megragadta a bal vállát, lerántotta magához, és Váli a következő pillanatban jeges cikkanást érzett a hátában. Aztán két másodperc múlva Rózsi mindkét kezével eltaszította, még épp az előtt, hogy a Váli szájából kibuggyanó vér a melle közé csurrant volna. Így csak a csiklójára jutott belőle valamennyi.
– Ezt mög azér, mer el se gyüttetök a Lajos temetésire, te mocsok! – mondta Váli élettelen testének, amely kifacsarodva hevert a konyhai lócán.

A szilveszter vidáman telt, a Czuczar-házban mulatóknak föl sem tűnt Gábor eltűnése, csak másnap, de akkor is csak arra gondoltak, hátha bement a faluba, ott összeismerkedett valami leányzóval – elvégre agglegény. De január elsején, estefelé Czuczar már várt volna egy telefont. De Gábor másnap és harmadnap sem került elő.
Ekkor elmentek páran a házához, és csak az anyját találták otthon, aki reszketve, kéklő szájjal ült a fűtetlen konyhában, és amint beléptek, máris azt kérdezte tőlük vékony hangján: – Nem tudjátok, gyerökök, hun a fiam? Nem veletök vót?

Váli teteme két hét múlva került elő. Sokáig senki nem gondolt a Csulák-tanyára. (Éjjel havazás kezdődött, nem voltak nyomok.) Egy hatalmas fateknőben találták abban a helyiségben, ahol megölték, a kopott lóca alatt. A teknő tele volt sóval, régen abban tartósították a disznóságokat Csulákék, amikor még vágtak disznót. Rózsi mindent bevallott, az okot is elárulta, ugyanazt, amit a friss holttestnek is mondott.
Czuczar otthon tudta meg a hírt, és a felesége meg két kislánya szeme láttára becsinált.
A maradék hét ember úgy döntött, Váli temetése után nem rendeznek tort. Már a falu is a szájára vette őket. Volt, aki szerint a megrögzött ivászatuk az oka, volt, aki Isten haragjáról beszélt, a református pap viszont, akihez jó néhányan fordultak tanácsért, kedvesen, szeretettel vigasztalta őket, mert ő volt a legokosabb ember a faluban, és ő tudta a legtöbbet Isten útjairól. Imádkozott sokat az Úrhoz, hogy adjon útmutatást, mitévő legyen a sok rettegő emberrel, hogyan nyújtson vigaszt nekik. Mindig azt tartotta, a legrövidebb út az egyenes, ezért egyenesen megmondta a híveknek, hogy ő sem ismeri az okot, de buzgón imádkozik az elhunytakért, és ha emberi „bűn zsoldja a halál”, kéri a Mindenhatót, hogy szabadítsa meg Szárazbabódot ettől a bűntől, bármi legyen is az. Mást sem csinált ezekben a hetekben, mint Isten szándékán töprenkedett, de nem jutott egyről a kettőre, csak abban lelt némi vigaszt, hogy semmi nem történik a világban véletlenül, az Úr minden egyes porszemet számon tart. Mint várható volt, a Kaszás nem állt meg a Csulák-porta vérfertőzés, paráznaság és tudatlanság miazmáját lehelő vályogfalai között. Akik az utakon mentek, többször érezni vélték, hogy elhalad mellettük valaki, aki bűzös kén- vagy mocsárszagot áraszt, de látni nem láttak senkit. És ilyenkor abban a hideg januárban is megcsapta őket valami jeges fuvallat.
A pap az egyik vasárnapi prédikációjában javasolta a híveknek, hogy nagyon figyeljenek a belső, kísértő sugallatokra, és álljanak ellen nekik, és szüntelenül imádkozzanak bűnbocsánatért.

Heten maradtak hát a tizenháromból – heten, mint a gonoszok… Olyanokká váltak, mint az élő halottak. Már féltek kimenni az utcára, féltek lefeküdni este, féltek a családjuktól is, mindenkire gyanakodtak; megrettentek, ha valaki gyanús mozdulatot tett; ha az asszony megfogta a konyhakést; felrettentek, ha csikordult a kertkapu; és a halálra gondoltak, ha varjú károgott a kerítésen.
– Ez valami átok löhet… – nyögte Czuczar elhaló hangon a feleségének. – Valami bosszúálló szellem, vagy mittudomén…
Már csak telefonon tartották a kapcsolatot a társak, mert rájöttek, hogy mindig akkor történik baj, ha összejönnek. Czuczar átgondolta az egészet, és világossá vált számára, hogy eleinte csak a halotti torok alatt halt meg valaki, aztán Váli már a szilveszteri buli idején. Czuczar mind a hatukat felhívta, érdeklődött, hogyan viselik a helyzetet, és mind dermesztő félelmeikről számoltak be. Azt mondták, a félelem szinte eszüket vette.
És akkor a langaléta villanyszerelő elhatározta, hogy megszabadítja őket rettegésüktől. Tudta, hogy mindössze egyetlen éjszakája van a feladat elvégzésére. Ezért gyorsan és átgondoltan kell cselekednie.
Először is, úgy kell csinálnia, hogy a saját családja se tudjon semmit a tervről.
Másodszor, át kellett gondolnia, milyen útvonalon menjen, hogy ne tegyen egyetlen fölösleges lépést sem, mert bár hosszú a téli éjszaka, egyszer csak megvirrad, és addigra végeznie kell. Azért is igényelt nagy gondosságot a feladat, mert ha valami okból elakad valakinél, akkor telik az idő, és esetleg nem képes befejezni a dolgát. Harmadszor, végig kellett futtatnia agyának viszonylag ritkán használt tekervényein, hogy hatuk közül ki kivel él együtt, hányan laknak a házban, van-e házőrző, hol van a családtagok ágya. Szerencsére mindegyikük volt már mindenkinél, egyszer régen ugyanis azt találták ki, hogy végigdallaszozzák mindenkinek a házát. Amikor ment a sorozat, minden epizódnál másnál piáltak. De Czuczar többször is volt a társai házában, mert ha villanyszerelőre volt szükség, mindig őt hívták. Az lett volna a legjobb, ha minden társa egyedül él, mert ez esetben a rettegés megszüntetése problémamentesebb lenne. Azt nem lehetett kockáztatni, hogy éjnek évadján valaki a családból rájön, hogy a családfő már nem fog rettegni többé, mert akkor maga a család kezdene el rettegni, sőt, visongani, és rövid idő alatt fellármázná az egész falut, megakadályozva ezzel Czuczart, hogy reggelre bevégezze küldetését, és megszabadítsa a falut a gonosztól.
Mert érezte, hogy a gonosz munkál a faluban, hiszen a megmagyarázhatatlan halálesetekből, amelyek egymást követték, csak erre lehetett következtetni. Czuczar nem tartotta magát hősnek, de azt tudta a mesékből is, hogy az igazi hősök nagy megpróbáltatásokon mennek keresztül, sokszor a halált is vállalják, hogy szeretett társaikat vagy a nagyobb közösséget megszabadítsák a veszedelemtől. Össze kellett gyűjtenie a szükséges eszközöket. Egyik nap felutazott Budapestre, és megvette a józsefvárosi piacon a legkorszerűbb és legnagyobb kaliberű alultöltős Magnumot meg hangtompítót is hozzá, és hét tárat, amelyekbe egyenként tíz töltényt fért. Úgyhogy vett hetven töltényt is. Czuczar remek műszaki érzékkel rendelkezett, ráadásul katona is volt, egy lövész századnál szolgált. Vásárolt egy flakon gyorsan ölő mérget is, hogy a kutyáknak vetendő húsba fecskendezze. A legnagyobb gondot a kutyák fogják okozni, mert ugyan minden barátjának a házőrzője ismerte őt, és nem ugatta meg, de addig, amíg elég közel nem ér, elkezdheti ugatni messziről. Aztán ahogy az lenni szokott, van, hogy a nagy éjszakában egy kutya valamiért elkezd ugatni, és a falu többi ebe is csatlakozik hozzá. A legjobb lenne holdfényes éjszakára időzíteni a munkát, hogy minél több kutya vonyítson. Minden rossz alvó ismeri a kutyáknak ezt a szokását, és nem fog gyanút, ha viszont csak egy kutya ugat, az legtöbbször arra enged következtetni, hogy valaki jár arra. Persze nem ehhez fogja igazítani a gonosz kiirtásának idejét. És az sem lesz szempont, hogy esik-e a hó, vagy sem. Mert a hó a nyomok zömét eltüntetné ugyan – de reggelre már úgyis minden mindegy lesz.
Ha a lőfegyver véletlenül csütörtököt mondana, lesz nála egy balta is, amit természetesen más dologra is lehet használni, többek közt lakatok letörésére, ajtók betörésére – bár a zajokat üdvös lenne elkerülni. Egy alvó faluban a csillagfényes téli éjszaka levegője rideg, mint a dermedt fém, nem bolyhos, mint egy párás, meleg nyári éj. Ezért a zajok pengeélesen csendülnek benne, a holtakat is felriasztva, ha nem túl mélyen ásott sírban nyugszanak. Úgy vélte, akkor jár el a legokosabban, ha a házak bejárati ajtajának kilincsét először lenyomja, és meglátja, nyitva hagyták-e. Babódon sokan nem zárkóznak be éjszakára, hiszen bíznak a házőrző éberségében, meg a falut kedves emberek lakják, és rosszat akaró idegen ritkán vetődik arra. Viszont a társai mostanában bizonyára megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a mindenhonnan alattomosan fenyegető Kaszásnak ne nyújtsanak segédkezet, s így valószínűleg gondosan bezárják az ajtót éjszakára. Ezért azt tervelte ki, hogy – miután átjutott a kapun és a házőrzőn – először halkan bekopog vagy becsönget, és ajtót nyittat magának. S amint beteszi a lábát a házba, onnantól fogva minden rendben lesz. Malaclopó nagykabátja alatt ott lapulnak a fegyverek – a biztonság kedvéért még egy tizenöt centis pengéjű, tűhegyes konyhakéssel is kiegészíti majd az arzenált –, s ő köszönés és sűrű bocsánatkérések után elkezd majd szánakozást keltőn, suttogva beszélni saját félelmeiről, amiért éjnek évadján kereste fel a barátját. Ha családtag nyit ajtót, feleség, gyerek vagy más, azt kéri majd, hogy a „papával”, vagy „a Lacival” vagy „a Jóskával” szeretne sürgősen beszélni, mert „nagyon fontos”. Mindenki teljesíti majd a kérést, mert tudni fogják, miről van szó. Őt minden barátja és a barátok családtagjai ismerik és szeretik, megbíznak benne, és megértik, hogy nyomós oka lehet, ha ilyenkor zavarja fel őket álmukból.
Odabent aztán eldönti, mit és hogyan tegyen, de tudta, érezte, hogy nem lesz nehéz dolga. Érezte, bár ekkor még fogalma sem volt, hogy még annál is sokkal könnyebben megy majd minden.
Ami a készülődésben egy kicsit akadályozta, és majdnem felborította a tervét, az volt, hogy aznap este, amikorra a társainak a veszedelemtől való megmentését időzítette, megfázás kezdte kerülgetni. Rázta a hideg, mire a felesége, Iluska azt javasolta, hogy vegyen forró fürdőt. És a hidegrázást egy fura jelenség is kísérte, ami egyáltalán nem szokott a megfázás tünetei közé tartozni: mintha kénszagot árasztana a teste. A felesége először arra vetett, hogy talán sok tojást evett előző nap, de nem – az ételek között nem szerepelt tojás. Na, mindegy, a fürdővel az ura két legyet üt egy csapásra: fel is melegszik, és meg is tisztálkodik, s majd elmúlik a kénszag.
De nem múlt el. Inkább erősödött. És ahogy kikelt a kádból, nemhogy átmelegedett volna, de egyenesen hideget kezdett árasztani magából. Ennek ellenére sokkal jobban érezte magát. Hirtelen olyan hideg lett a fürdőszobában, hogy a felesége, amikor valamiért benyitott, majd megfagyott. – Úrjézus, mi ez, Feri?! Aszittem, a gőztül meleg lösz, de mintha hűtőkamrába léptem vóna! Micsináltál?
– Semmit, mögfürödtem.
Ahogy az asszony közelebb lépett, valósággal megdermedt. Iluska ijedtségét látva, Czuczar is lépett felé egyet, hogy megnyugtassa. Ekkor már csak két lépésre voltak egymástól. A feleség a rémülettől tágra nyílt szemmel mozdulni sem bírt, szemlátomást kezdett megfagyni. Ekkor Czuczar rájött, hogy ez így sehogy nem lesz jó. A félig fagyott asszonyt gyorsan leültette a kád szélére, de közben akaratlanul olyan hideget bocsátott rá, hogy Iluska jéggé dermedt. A döbbent Czuczar ekkor megfogta a karját. Jéghideg volt és kemény, mint a kő. Már a kád vize is hártyásodni kezdett: vékonyka jégréteg fedte a felszínét.
A feküdni készülő lányainak Czuczar készített egy-egy pohár meleg tejet, amit ilyenkor inni szoktak, hogy jobban aludjanak. De tett bele a folyékony méregből is, mert nagyon szerette a gyerekeit, és nem akarta, hogy árván nőjenek fel. Tálcára tette, udvariasan bekopogott a szobájukba, mert tiszteletben tartotta, hogy ők most már lassan nagylányok, és nem illik csak úgy betörni hozzájuk. – Szabad! – mondták, és ő belépett. Épp Zsófika ágyában térdeltek egymás mellett, és Klárika karácsonyra kapott okostelefonjával készítettek egy közös képet, arcocskájukat egymáséhoz nyomva, mosolyogva. „Ez lesz az utolsó, drágáim” – gondolta Czuczar, és határozott léptekkel odalépett eléjük, s letette a kis éjjeliszekrényre a tálcát. – Ittunk már tejet, papa! – mondták, és vihorásztak a kész képen. Aztán Zsófika, a kisebbik fogvacogva megkérdezte: – Papa, mi ez a szörnyű hideg, és mért van ilyen büdös? – Ekkor Czuczar nem tehetett más, mint hogy előkapta az övébe dugott Magnumot, és közvetlen közelről fejbe lőtte a lányait, a szemük között. Nagy megnyugvás töltötte el a lelkét: soha többet nem fognak már szenvedni, és abban is egészen bizonyos volt, hogy a mennyországba kerülnek, mert mindig aranyos, szófogadó kislányok voltak. Még a könny is elfutotta a szemét, a pisztolyt tartó keze fejével törülte le. „De vár a munka!” – gondolta, és kisimult arccal visszament a fürdőbe, hogy megnézze, mi a helyzet az asszonnyal. A fagyott test képes volt a kád szélén ülve egyensúlyozni, nem bukott sem előre, sem hátra. „Ja, persze, a lába a kövön nyugszik” – állapította meg Czuczar. Amikor az iskolában a biológiaórán a fagyhalálról tanultak, ő éppen hiányzott, nem tudta, hogy ha egy kővé fagyott ember felenged, már nem fog újra élni. Ezért a biztonság kedvéért egy golyót Iluska üveges szeme közé eresztett, hogy soha többé ne érje semmi rossz ebben a siralomvölgyben. Az asszony a lövés erejétől mereven belebukott a kádba, a vizet fedő jégréteg finoman reccsent alatta. A lábai térdben hajlítva, derékszögben álltak ki a kádból. Még a rózsaszín bolyhos papucs is a lábán volt. „Na, nem baj, majd ha lassan fölóvadsz, nem nyújtasz ien méltatlan látványt…” – vigasztalta magát Czuczar, s búcsúzóul odament a kádhoz, levette Iluska jobb lábáról a papucsot, és megcsókolta a jéghideg lábujjakat, aztán gondosan visszahelyezte a lábbelit, majd kiment.
Három tölténnyel kevesebb, az első tárban van még hét, az bőven elég lesz Móricz Laci bá’ és felsége, Marika néni elintézéséhez. Fél tíz volt ekkor, a parasztember korán fekszik és kel, nem szabad késlekedni, mert az idő telik.
Kiment hát az utcára, miután felöltözött, és magához vette a három fegyvert és a mérgezett húsokat a kutyáknak. Hideg volt, a malaclopó irhabundájára felhúzott egy barna műanyag kabátot is, hogy ha vér fröccsenne rá, ne mocskolja be a bundát. Előző nap havazott, esett úgy tíz centi. A házuk az egyik, Kertsorba torkolló közben állt, és alig száz métert kellett csak mennie, hogy megérkezzen Móriczékhoz. A kutya odaszaladt, egy vakkantás nélkül, felugrott a kapura, hogy üdvözölje, de menten jéggé is fagyott. Mivel a kutyáknak remek a szaglásuk, később még bajt okozhat a Bundi, ezért kapott egy lövést a szeme közé. Czuczar belépett, és a kicsi ház üveges ajtaján benézve látta, hogy már nem ég a világ. Lenyomta a kilincset, és jól sejtette, hogy nem találja bezárva.
– Laci bá’, bocsáss mög, hogy ilyen későn zavarlak – kezdte a mondókáját, és a kérdezett, aki a konyhában aludt félrészegen, már kapcsolta is föl a villanyt. A részegek és az öregek felszínesen alszanak, nem volt nehéz felébrednie.
– Mi a baj, Ferikém? – kérdezte Laci bá’.
Erre Czuczar húzta is elő a Magnumot, és kezét az árnyékban tartva odament az ócska hencserhez, és a szokott helyen beleeresztett egy golyót Laci bá’ fejébe. Ha csak tehette, mindig a szem közé célzott, hogy minél tisztább munkát végezzen. Nem mészáros ő, hanem jótevő. Félmosolyra húzódott a szája, amikor arra gondolt, hogy ő is olyan, mint az okos hadvezérek, akikről az iskolában tanult: a támadó ellenség elől menekülve a felperzselt föld taktikáját választották, ami fájdalmas ugyan, de hosszú távon eredményes: most ő is valahogy így küzd a Kaszás ellen… A zajra előtipegett a kis ház szobájából Marika néni, terebélyes fenekét nehezen vitték ízületi gyulladásos térdei. Nem látta, hogy a férje már halott. – Ferikém, tödd be az ajtót, igön hideg van odaki… – Czuczar azonnal megszabadította összes jelenlegi és jövőbeli szenvedésétől: golyót eresztett a szeme közé a fekete SZTK-s szemüveg fölött. Kegyetlenség lett volna életben hagyni Marika nénit, hiszen nehezen viselte volna el a férje halálát. És Czuczar tisztában volt vele, milyen cudar az élet, mert a szép kort megért házastársak egyike többnyire épp akkor megy el, amikor a maradónak a legnagyobb szüksége lenne támaszra… Leoltotta a lámpát, majd távozott, és becsukta az ajtót. Kifelé mentében a kapunál fölkapta a kőkemény korcsot, és nagy koppanással behajította a Harap-lakba, hogy ne legyen szem előtt, ha kora reggel a boltba menet valaki elhalad az utcán.
Elégedetten lépett ki a kapun, azt is szépen becsukta, és fölülről benyúlva ráfordította a riglit. Két családnak már nem fáj semmi, és még csak hat töltény fogyott. A következő cimbora Gogolák Karcsi volt, aki a Kertsor és a Közép sor közötti régi kis zsidó temető és a mögötte elterülő pagonyos, viszonylag ritkán lakott helyen álló házában élt Esztikével, a feleségével. Gyermekük nem volt. Czuczarék reggelente a friss tejet tőlük szokták hozni. Esztike nagyon gondos volt, mindig tiszta gyolcson át szűrte a tejet. Karcsin Czuczar különösen szívesen segített, hogy egyszer s mindenkorra megszűnjenek a félelmei, mert annak idején, a Váli-féle haláltilalom bevezetésekor Karcsi annyira megdöbbent, hogy egyszerűen elfelejtett inni, és jó útra tért. A félelmei viszont nem tűntek el, sőt, fölerősödtek, hiszen nem nyomhatta el őket az alkohol, és most is ő volt az, aki talán a legjobban rettegett a társaságukat mindenhonnan fenyegető haláltól. Az ő házuknak kerítése sem volt, a kutyájuk, egy puli eléje szaladt, de a torkára fagyott az üdvözlő, vidám ugatás, és mire Czuczar lenyúlt, hogy megsimogassa, már meg is szilárdult.
– Jaj, de büdös van, és milyen hideg! – vacogott Karcsi, amikor a kopogásra ajtót nyitott. – Csukd be gyorsan az ajtót! Mi a gond, Feri, hogy ilyen kései órán gyüssz?
Amikor válaszolt a kérdésre, Karcsi már üveges szemmel nézte, és épp dőlt volna el, de Czuczar elkapta, és óvatosan a fogasokon lógó kabátoknak támasztotta, hogy ne csapjon zajt, majd a szokásos módon lelőtte. A nagy, gömbölyű fejű, kese hajú asszonyka nem jött ki, odabent nézte félálomban az X-faktor döntőjét. Czuczar csendben belépett a szobába, látta, hogy a kontyba tűzött hajú Eszti laposakat pislog, a puha szőnyegen odament mögé, és közvetlen közelről belelőtt a pihés tarkójába. Még csak nyolc töltény fogyott, mosolyodott el. Ja, odakint azért ne felejtsen el beleereszteni egyet a puliba, nehogy az is szagot fogjon, és valami galibát okozzon. Karcsit behúzta a szobába, és lefektette Eszti mellé az ágyba, még be is takarta a barátját, aki mereven bámulta két szemével és egy lyukkal a homlokán a mennyezeti gerendákat. Régi parasztház volt ez is, mint Czuczarék egykori háza, méla nyári délutánokon Feri órákig elnézte ágyában fekve a délutáni alvás után a gerendák különféle fura alakokat formázó görcseit és repedéseit… Ezután Czuczar kikapcsolta a tévét: nem szeretett pazarolni, otthon is mindig szólt az asszonynak vagy a lányoknak, ha fölöslegesen égették valamelyik helyiségben a villanyt.
Amikor kiment, szinte világított a hó, így rögtön megtalálta a kutyát, és beleeresztett egy golyót a fejébe – nagyot reccsent a fagyott koponya –, aztán a nagy szőrpamacs alatt kitapogatta, nagyjából hol van a teste, és oda is lőtt egyet.
Damásdi Pistáékat a kertek alól fogja megközelíteni, innen voltaképp csak egy kis szőlős húzódik a kertjük hátsó kapujáig. Most viszont tárat cserélt a félsötétben, nehogy valami meglepetés érje, mert meglehetősen nehéz lesz Pistáék megmenekítése a Kaszás önkényes és megmagyarázhatatlan garázdálkodásától, ugyanis ez a legnagyobb család. Kiterjedt volt a rokonság, amelynek egy része mindig szívesen tartózkodott Babódon Pistáéknál. Még jó, ha egy tár elég lesz. Na, mindegy, ő mindent megtesz, hogy a házban tartózkodók közül minél többüket megszabadítson a szörnyű bizonyosságtól, hogy Pista hamarosan meg fog halni. Magdi is, Pista húga is itt lakott, ő volt az egyik koszorúslány Czuczar nagynénjének, Bodriné Hodzsa Editnek a lakodalmán. Suttyó korában Czuczar sokat csellengett Magdi után, de nem lett végül semmi a dologból, Iluskát vette el, mert ő hálózta be, mikor eladó legénysorba került, ő volt az első és eleddig utolsó nő az életében.
Ahogy ballagott a hóban, s végül megállt a kertkapu előtt, amely éppoly rozoga, korhadt faléces tákolmány volt, mint a hátsó kertkapuk általában, hirtelen belévillant a dermesztő gondolat, hogy mi van, ha valamelyik barátját véletlenül nem találja otthon?! Hol van az előírva, hogy mindenkinek mindig otthon kell lennie?! Ez borzasztó lenne, mert akkor ez a barát pár nap múlva azzal szembesülne, hogy csak ő maradt a társaságból, és a Kaszás már csak őrá feni a kaszáját… De Czuczar hitt a gondviselésben, abban, hogy egyik barátjával sem lesz olyan mostoha a sors, hogy napokig, esetleg hetekig a kínok kínját állja ki végtelen magányban és a közelgő halál biztos tudatában.
Belépett a kapun, és a krumpliföld fagyott göröngyeiben meg-megbotolva odaballagott a házhoz. A küszöbön a komondor meg sem ugatta, csak a fejét emelte föl, aztán azon nyomban le is hajtotta. Czuczar elővette a fegyvert, és végzett a jószággal, majd odébb rúgta merevedő testét. Sajnos, a redőnyök mindenhol teljesen le voltak engedve, ezért kívülről képtelen volt megállapítani, hogy alszanak-e már, vagy még fönt vannak. Erélyesen bekopogott, mire némi motoszkálás után hangokat hallott belülről. Azért nem a csöngőt választotta, mert arra – ha sokan vannak és alszanak – majdnem mindenki fölébred, míg a kopogásra inkább csak az, aki az ajtóhoz közelebb eső helyiségben tartózkodik.
Ezúttal nem a férj, hanem Bözsike, a feleség nyitott ajtót pongyolában. Most Czuczar okosabb volt, távolabb állt az ajtótól – látszólag udvariasságból, amit úgy lehetne értelmezni: azért, hogy ne ijedjenek meg tőle mint kései látogatótól, de voltaképpeni célja az volt, ne fagyassza meg azonnal az ajtónyitót, és lehetőleg megtudja tőle, hányan vannak a házban.
– Szerbusz, Bözsikém, Czuczar Feri vagyok, ne haragudjatok a kései zavarásér, aszondtam az asszony pajtásnak, járok egy kicsit, és amikor ideértem a házatok elé, látom ám, hogy egy kamion felborult az úton épp itt, a házatok előtt. Ként vagy valami más vegyi anyagot szállíthatott, nem t’om, mer nagyon büdös van körülötte. Hányan vagytok a házban? Lehet, hogy jobb lönne, ha elmönnétök innen, amíg ki nem érköznek a katasztrófaelhárítók. Már telefonáltam nekik. Csak gondoltam, szólok… – hadarta egyvégtében. – Aztán láttam, hogy a kutya se mozdul, hátha ő is elbódult a szagtól…
Bözsi a nagy hideget még nem, a kénszagot viszont érezte, úgyhogy készséggel és kissé ijedten válaszolta, hogy vele együtt heten vannak. Ő, a Pista, a két lányuk, a Magdi meg Pista szülei.
„Na, jól van” – gondolta Czuczar, s nagy kő esett le a szívéről, hogy minden a terv szerint halad. „Van Isten! A szükség órájában nem hagy el!” – ujjongott magában. – Gyere, nízd mög, ott az a nagy kamion… – mondta a nőnek, aki papucsban jött ki az ajtón, és a nyitott verandán a korláthoz lépett. Czuczar hátulról odalépett, és tarkón lőtte. Közben már fagyott is meg, és amikor Czuczar megragadta és lefektette a kutya mellé, már kopogósra szilárdult.
Sajnos, azt nem sikerült megtudnia Bözsitől, hogy fönn vannak-e még, vagy már alszanak, de így is hasznos információkhoz jutott. Az ember ne legyen telhetetlen, kockázat nélkül nincs semmi az életben. Jó cselekedet sincs, mások életük kockáztatásával mentenek embereket égő házakból. Belépett az ajtón, és nagyjából tisztában volt vele, mi hol van, de annyira nem ismerte jól a járást, hogy sötétben is odataláljon, ahova kell. Ám ismét a kezére játszott a szerencse: az egyik belső szobában valaki még égette a villanyt, és az odavezető szobák ajtajait csak behajtották. Hat embert kell hát elintéznie. Az étkezőből nyíló kis szobában aludtak az öregek, mert már roskatagok voltak, és onnan nyílt a fürdőszoba és benne a vécé. Mindkettejük feje a kiszűrődő fény sávjába esett: egy-egy golyó a két szem közé. Ekkor azonban váratlan nehézség akadt: a csukott ajtajú fürdőszobában valaki lehúzta a vécét, aztán hallani lehetett a csap zubogását. Czuczar azonnal ott termett az ajtó mellett, és a kilépőt, akiről kiderült, hogy Pista az, pizsamában, azonnal tarkón lőtte. Könnyű dolga volt, Pista nagyon álmos volt, és amint kilépett, meg is állt, mintha segítene akarna neki, és hatalmasat ásított. Czuczar örökre elaltatta. Áradt belőle a sörszag, biztos jól teleitta magát félelmében. Czuczar ment tovább, a következő szobában aludtak a lányok, még kicsik voltak, bizonyára hamar ledugták őket. Rájuk még több fény esett a belső szobából, mind a ketten oldalvást feküdtek, úgyhogy őket jótevőjük halántékon lőtte. „Az örök világosság fényeskedjék nekik a mennyországban!” – jutottak eszébe a pap szavai, amikor valakit temettek. Akkor a legbelső szobában Magdi csinál még valamit.
Magdi még nem kelt el, kezdett vénkisasszonnyá minősülni, harminc fölött faluhelyen egy nő már annak számít. Czuczar azon tűnődött, hogyan intézze a dolgot. Megteheti, hogy bekopog, és amint engedélyt kap, belép, de akkor Magdi esetleg elkezd visítani, mert elsőre idegennek nézi. „Ja, de végül is mindegy, senkit nem ver fel a házból, mert már mindenki halott, lepuffantom, és kész. Még az utcáról sem látnak be, mert le vannak húzva a redőnyök.” Mindenesetre eltette a Magnumot, hogy Magdit ne ijessze meg. Kopogott, majd meg sem várva a választ, belépett, és tessék, mit lát! Magdi az ágyában, hálóingben, teljesen széttárt lábbal éppen a csiklóját ingerelte. Ijedtében először gyorsan a csúnyája elé kapta a dunyhája csücskét, majd látva, hogy Feri mosolyog, lassan elhúzta a dunyhát és folytatta, amit elkezdett. Elfelejtett sikítani, és elfelejtette megkérdezni Czuczartól, hogyan került oda éjnek idején. Kevés férfival volt dolga életében, talán csak eggyel, pedig egészen szemrevaló teremtés volt. És most hirtelen eszébe jutottak Czuczar félszeg kísérletei, és feltámadt benne a vágy.
– Gyűjjél, Feri… segíts – mosolygott vissza csábítón.
Czuczar is felejtett csapot, papot, Magnumot, és gombolta is a külső kabátját. Annyi még eszébe jutott, hogy egy kis hancúr belefér a programba, hosszú az éjszaka. De amint az irhabundáját gombolta ki, jeges rémület fogta el, és lefagyott arcáról a kéjes mosoly. „A fagy! Az isten bassza meg, ha közel megyek hozzád, a picsád is befagy, sokra megyek így veled.”
– Valami baj van? – kérdezte Magdi, de vetkőzött tovább, már a hálóingét bújtatta át a fején, és ott ült tárt lábbal, borotválatlan puncival.
Czuczar mosolyt erőltetett az arcára, még egyszer utoljára, és azt mondta: – Forduljál mög, csináljuk úgy, mint a kutyusok!
Magdi pajkosan engedelmeskedett, és elhelyezkedett a kutyapózban. Czuczar közben belenyúlt a külső kabátja zsebébe, és előhúzta a Magnumot, és fürgén odalépett Magdi mögé, hogy ne szenvedjen. Magdi épp nézett oldalt-hátra, hívogató tekintettel, de mivel már Czuczar egészen ott állt mögötte, kezdett megfagyni, a szeme is üveges lett egy pillanat alatt. Másfél perc alatt vége volt. Viszont Czuczar ekkorra már annyira felizgult, és annyira dühös volt, hogy e miatt a hülye fagyasztó képessége miatt nem sikerülhet a dolog, hogy dühödten előkapta a lőcsét, és négy perc alatt ráverte magját Magdi fenekére. A lány oly dermesztő hideg volt, hogy a mag is azon nyomban ráfagyott.
Egy golyót a tarkóba búcsúzásul. „Jól van, Magdikám, azér örülök, hogy jóra gondoltál, amikor möghaltál, ez az egy vigasztal…”

Takács Zoli, Czebei Béni és Gudmon Jancsi volt még hátra.
Nem mesélünk el mindent, többé-kevésbé mindenütt hasonló módon zajlott Czuczarnak a Kaszást kicselező hadjárata, és már hajnali három körül sikerült küldetése végére érnie. Mindenkit otthon talált, és sehol nem ütközött áthághatatlan akadályba. Gudmon Jancsiéktól távoztában megnézte magát a fürdőszobai nagy tükörben, és egyetlen vérfoltot sem látott a barna kabátján. Tiszta munkát végzett. De ami ennél is fontosabb: a legkevesebb fájdalommal végezte el feladatát. És hálát adott magában Istennek, hogy segítette munkájában, és megakadályozta, hogy a gonosz épp ezen az éjszakán meggátolja e nemes cselekedetek végrehajtásában. Majdnem elfutotta a szemét a könny, amikor a már húsz éve kiszáradt Pátyi tó mellett ballagott vissza az immár boldog, örök álomban lebegő szeretteihez.
Először a fürdőszobába ment, és látta, hogy a felesége némileg más, de ugyancsak merev lábtartással fekszik a kádban, a víz alatt. Czuczar azt hitte, eddigre felenged – nos, Iluska mélyhűtött állapota valamelyest engedett, viszont beállt a hullamerevség, és a kettő együtt másfajta pózba kényszerítette a felesége lábait. Úgy nézett ki, mintha biciklizne. Több okból is ki kell vennie a kádból, egyrészt nem szerette volna, hogy megcsúnyuljon az arca: Czuczar tudta, hogy a vízi hullák nem szépek. Másrészt szerette volna, hogy még egyszer utoljára együtt van a család. Kiemelte hát a vízből az asszonyt, és bevitte a kislányok szobájába. Ekkor tartotta utoljára a karjában. A lányok Zsófika ágyában feküdtek, pizsamában, egymás mellett, szinte ugyanabban a pózban, térdben maguk alá hajlított lábbal. A fal félig-meddig megtámasztotta őket. Ahogy Czuczar vitte be a mamát, mereven meredtek rá nyitott szemükkel és a lyukkal a homlokukon. Zsófika ágya nem volt éppen nagy, de ahhoz elég, hogy mind elférjenek rajta. Czuczar letette az asszonyt a padlóra, aztán helyet csinált a lányok között kettejüknek. Csak egy pillanatig gondolkodott, hogy a lányok legyenek-e középen vagy ők, de ő a felesége mellett akart lenni. Utána fogta Iluskát, és csurom vizesen betette Zsófika mellé. Most már úgyis mindegy. Ő maga levetette a barna kabátját meg a bundáját, és ledobta őket az egyik székre. Otthoni kopott nadrágjában és ócska, nyomottmintás nejlondzsörzé barna kardigánban fészkelődött be Klárika mellé. Mivel langaléta volt, nemcsak a feleségét, de még Zsófikát is átölelte hosszú jobb karjával. A Magnumot bal kezébe vette, korábban már gondosan előkészítette, nehogy csütörtököt mondjon, majd szorosan átölelte Klárika hideg fejét, és a szájába vette a fegyver csövét, s enyhén fölfelé fordította. A tárban egyetlen dum-dum golyó volt, úgyhogy a lövés most az egyszer nagy mocskot okozott.

Amikor a nyomozók szerették volna kideríteni az útvonalat, amelyet Czuczar bejárt, kezdetben nehéz dolguk volt, de aztán, hónapokkal később nem várt segítségük akadt: a tavasz, amely mindenhol elolvasztotta a havat, még a legeldugottabb és leghidegebb zugokban is. A Czuczar cipőtalpa alatt összenyomott hó azonban még május közepéig is megmaradt.