Fényleírás / Napfény

 
 
Megtelik fénnyel egy fa, árnyékok

őrzik minden irányból, és belül
növényi lassúsággal valami halk
változás történik vele. Aztán ami
megmarad belőle, alkonyatkor
elszabadul a szürkeségbe.

A látás gyanakvás. Nem úgy volt
az eleje, és nem úgy volt a vége,
elfordították a követ a kerti asztalon,
most egy másik fa, másik csillag
irányába néz. Kinek az utolsó álma volt,
hogy ezt a kevés időt
már ne a saját testében élje le?

A félelmeknek egészen bonyolult
és kiterjedt hálózata van,
mint a gombafonalaknak a mezőn
vagy az erdőben, egyetlen organizmus.

Magamba növök fel, magammal csinálok
mindent, amit mások másokkal. Férfi is,
nő is leszek, egyedül férfi, a tükörben nő,
csak ügyesen kell látni. Kihasználom
a látványt, kihasználok mindenkit,
valahogy élnem kell nekem is.

Mit mondhatnának, semmit. Nem őrültek ők,
akik beszólnak az utcáról a kerítésen át,
aztán mennek tovább, vagy felszólalnak
valami gyűlésen a hátsó sorokból.
Milyen élet az, ha nincs biztos alapja,
a dolgozás, a némaság, mert a kettő
ugyanaz, talán mindig is ugyanaz volt,
most meg, hogy a jövő, mivel folyton
benne vagyunk és úgy történik meg velünk,
ennyire kiszámítható, még inkább.

Egy nyári nap egyhangú, személyes
ünnepe, nincs iskola, lassú az élet,
csak úgy magukban vannak a dolgok,
és egyéni, önkéntes feladat, hogy kezdjek
velük valamit, és magammal, mások
ne tolakodjanak közénk, vagy csak úgy,
mintha én lennék mások is, én lássak
mindent mások általam kitalált tekintetével,
vagy a másik lehetőség, hogy saját szememmel
lássam magam egy másik testben,
mert az különben nincs, zárva van
körülöttem a világ, és a jövőben
sincs semmi kézzelfogható.

Nem akarják tudni, de titkolni kell.
Persze bizonyos jelekből, elhallgatott
mondatokból vagy épp a túl hangosan
kimondott ellenkezőjéből mégiscsak
sejtenek valamit, de nem akarnak tudni
semmi közelebbit erről a növényi nyomorúságról.
A fényből folyékony sötétet csinálni,
azzal növekedni a mellettem élők ellenében.

Hogyan látnak engem a tárgyak?
Az üres disznóól biztosan lát,
de nem az óriási szemével, mert azon
nem nyílik, nem is nyílt fel soha rendesen
a nehéz deszkaszemhéj, hanem mint
egy fekete doboz, amin több lyuk is van,
több képet csinál egyszerre, és egy kicsit
mindegyik más, nincs köztük igazi.
A kapuoszlopok tetején a betongömbök
csupasz szemgolyók, de életlen, szemcsés
a kép, csak a testem nyomai, mozgásfoltok.
De nem akarom úgyse más tekintetre
hagyni az értetlen utánzásban némiképp
elhülyült arcomat.

Egyre nagyobb szélhámosság. Időközben
kitanultam, hogyan kell bánni a sírással,
nevetéssel, most már lakodalmi néppel,
gyászolókkal is kezdhetek valamit.
A furcsaság olykor előnyömre válik,
megsebzi őket titkos vágyaikban,
és onnantól már nem kell sok,
hogy visszaforduljanak. Kedvem szerint
halogathatom a lelepleződést.

Némi bizonytalanság van bennem
mindig, hogy a veszélyes álmok után
még élek-e, elég-e hozzá az ébredés,
a jövés-menés, a gondok, vagy ezek
csak úgy jelentkeznek nálam, ahogy
a halottnak a szakálla nő. Nem lepődnek meg,
ha jövök, de ez is gyanús, mert egyébként
mindenkin csodálkozni tudnak,
csak tüsszent valaki a boltban,
vagy a kocsmában szomorúan áll,
pláne ül, vagy szombat délelőtt a piacon
látszik rajta a csalódás, hogy megint
nem nyert a lottón.

Engedelmes halottakból összevarrt
ember vagyok, nézik, milyen messziről
nem találok vissza. Három tilalomfa
mered előttem.

Egymásra vetítem sorra a képeket,
hogy szinte teljesen sötét legyen
a kijelölt terület, csak részlet
a tágabb zűrzavarból, ami a véletlen
vonalakból, a változó árnyékokból
és a megtört színekből pillanatról
pillanatra összeadódik, és nem tudunk
rámutatni.

Mások teremtménye mozog bennem
szótlanul, végigjárja naponta
a legérzékenyebb részem, látszólag
megbocsát, de nem felejt, és később
folytonosan bosszút áll. Mindenben,
még abban is, amit látok, akármilyen
messziről és homályosan,
a visszatartó idő.

Utolsóként nézek saját magamra.
Az erőfeszítés, hogy én. Egy ilyen
felhőmagaslat, de nem látni akarok,
hanem mindent. Hatalmas szívükből
még egy kis idő hadd csorogjon alám.