Inter

Borgos Anna a hazai nőtörténeti kutatások jellegzetes figurája. Ezt a kijelentést olvasva bizonyára többen bizonytalanul kutatni kezdenek emlékezetükben, hogy pontosan mit is értünk nőtörténeti kutatások alatt. Vajon a történettudomány egy kis alosztályáról van-e itt szó, vagy az élettörténeti narratívumokat vizsgáló tudományok egyikéről, pontosan hol is zajlanak ezek a kutatások, és kik is pontosan az alapvető és még alapvetőbb „nőtörténészek”. Nem csoda ez a töprengés, hiszen „ilyen témájú”, vagyis a gender-szempontot érvényesítő kutatások, a nemek biológiai mítoszait, ezek történeti alakulását, identitásképző szerepét, nyelvi-irodalmi reprezentációit, valamint e konstrukcióknak társadalmi beágyazódását és az egyéni élettörténetekben való megképződését feltérképező, a feminizmus társadalmi mozgalmának és a nőemancipációnak alakulását leíró vizsgálódások elszórtan zajlanak a bölcsészkarok történeti tanszékein, vagy az anglisztika-amerikanisztika tanszékeken. Ma Magyarországon kizárólag a Közép-Európa Egyetemen folyik diszciplínaként elkülönült, intézményesített gender-oktatás, elsősorban szociológiai és nyelvészeti aspektusból. Igen kevés publicitást kapott például a 2013 októberében az első magyar női választójogi gyűlés századik évfordulójára az ELTE BTK Új- és Jelenkori Történeti Tanszéke és a Magyar Történelmi Társulat Nőtörténeti és Társadalmi nemek szakosztálya által szervezett konferencia, ami a hazai „nőtörténészet” legnagyobbjait, Acsády Juditot vagy Pető Andreát is felvonultatta. Vagy csak kevesen tudják, hogy az idén ünnepli 10. évfordulóját a minden évben ősszel a Szegedi Tudományegyetemen Barát Erzsébet és kollégái szervezésében megrendezésre kerülő gender-konferencia, ahol irodalomtörténészek, nyelvészek, szociológusok, pszichológusok értekeznek „rózsaszín szemüveggel”. Nos, ezek az események természetesen nem pótolhatják a hazai gender-kutatások hiányzó intézményi-összefogó hátterét, de talán jelzik, hogy a hiányzó vagy bizonytalan társadalmi és tudományos presztízs erősödőben van. Az intézményes háttérre annál is inkább szükség lenne, mivel ez a szemlélet nem szorítható bele a hagyományos tudomány-specifikációba, a társadalmi nemek konstrukciójának vizsgálata ugyanis létmódjában interdiszciplináris, ahogyan ezt Borgos Anna tevékenysége is jól példázza.

Borgos az MTA Pszichológiai Kutatóintézetén belül a társadalomlélektani osztály kutatója, de tevékenysége nem köthető egy tudományterület eszközkészletéhez, érdeklődési köre, mint ahogyan azt a 2011-ben Szilágyi Judit irodalomtörténésszel közösen a Noran Kiadó gondozásában Nőírók és írónők a Nyugatban címmel megjelentetett monográfiája is mutatja, az irodalomtörténet, irodalomtudomány és pszichológia határmezsgyéjén mozog. Ebben a kötetben a szerzőpáros a Nyugatban legtöbbet publikált 10 női író életrajzát, helyenként pszicho-biográfiáját nyújtja, felvázolva egyúttal a többnyire torzóban maradt, illetve töredezett alkotói pályát-életművet, miközben vizsgálja a női író identifikációs lehetőségeinek társadalomtörténeti, irodalmi és pszichológiai összefüggéseit. 2007-ben Borgos Annának kötete jelent meg Portrék a Másikról (Noran) címmel, amelyben a korabeli nőszerep-stratégiák részleges felvázolását követően elsősorban Török Sophie, Kosztolányiné Harmos Ilona és Böhm Aranka esetében a három öntörvényű, alkotó energiákkal bíró egyéniségnek a hagyományos női szerepek és nemi korlátok áthágásának más-más boldogság-boldogtalanság mintázatokat kialakító párkapcsolati útjait rajzolja fel. 2013-ban pedig ugyancsak a Noran Kiadó jelentette meg Nemek között címmel Borgosnak az elmúlt tíz évben íródott és elszórtan már publikált tanulmányainak és recenzióinak gyűjteményes kötetét, jelen írás közvetlen tárgyát.

Ebben a kötetben számomra elsőként a sokrétűségében is alapos precizitás a szembeszökő. Borgos otthonosan mozog az irodalomelmélet, a feminista és nem feminista irodalomtudomány mezején, a 19. század végének és a 20. század első felének kultúrtörténeti terepén, hazai pálya számára az identitásvizsgálat, a nemi identifikáció pszichológiai vetülete, a pszichoanalízis és az orvoslás-történet. Nagyon árnyaltan, sokrétűen közelít tárgyához. Más kérdés, hogy a fülszöveg által „szerteágazó kutatásokként” aposztrofált tevékenységből kirajzolódik-e az az „összefüggő kép”, amit az előszó ígér, „a századelő irodalom- és társadalomtörténetének egy összefüggő szelete”. Aki, miként én is, a tanulmányok egy részét már ismerve, a cím alapján valamiféle szintézist vár, az, bizony, csalódni fog.

A kötet elsősorban és döntően saját kutatásokat közlő tanulmányokat, másodsorban pedig, arányait tekintve kiegészítésként, könyvrecenziókat tartalmaz. A tartalmi arányok és a „műfaji önérték” ellenére számomra a kritikusi tevékenység legalább annyira tanulságos, ugyanis a szerző sajátos és összetett elméleti pozícióját teszi explicitebbé. Már a legkorábbi, 2000-ben megjelent, Séllei Nóra Lánnyá válik, s írni kezd című kötetéről írt kritikájában nyilvánvalóvá válik Borgosnak a feminizmus és pszichológia kapcsolódásainak beható ismeretén is alapuló gender-tudatossága. Séllei nyelvhasználatában rámutat a maszkulin/feminin kettősséget kialakító normatív beszéd beszüremkedéseire, illetve a szakirodalmi interpretációkban a nemek esszencialitását állító, illetve azokat nem egyértelműen társadalmi konstrukcióként elgondoló elméletek problematikusságára. Valamint lábjegyzetben utal arra a fejlődésre, ami ezen recenzió megírása óta a hazai irodalomtudományban már végbement, végbemenőben van. (Így Séllei Nóra Miért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most című 2007-es kötetére, ami már külön fejezetnyi részben közli a magyar szerzőktől hazai pályán megjelenő egyre terebélyesebb szakirodalom bibliográfiáját.)

A Kende Anna szerkesztette Pszichológia és feminizmus című 2008-as kötetről írt recenziójában elsősorban szűkebb szakterületének, a pszichológiának hazai helyzetét vizsgálva jegyzi meg: „a nemek és szexualitások összetettebb vizsgálatának Magyarországon nincs egyelőre helye, helyi értéke”. Majd hosszan elemzi azokat a kutatási irányokat, amelyek megmutatják, hogy pszichológia és feminizmus kölcsönhatásában hogyan alakulhatnak át a tudományterület premisszái, határai, alapfogalmai. És éppen ez az a terep, ez az a termékeny határmezsgye, amelyen Borgos Anna tevékenysége is mozog, talán úgy is fogalmazhatnánk, amit itthon személyesen is kijelöl: a pszichológiai tudásnak, szemléletnek a humán tudományokhoz illesztése, az irodalmi szövegeket és figurákat reprezentációként is kezelő, nőtörténetbe torkolló inter-diszciplinaritás.

Az egyes diszciplínák elméleti közegében könnyedén mozgó szerzőnek Gertrude Steinről, Török Sophie-ról, Kovács Júliáról, Madzsarné Jászi Alice-ról, Vay Sándor/Saroltáról írt „arcképtanulmányait” olvasva felmerül a kérdés, mennyire érvényesül a kötet egészében a sztereotípiák vizsgálata mellett egyúttal eloszlatásuknak a szándéka? Mennyire következik a gender-tudományokban való alapos felkészültségből az újraolvasás, mennyire érvényesül Borgos e kötetben megmutatkozó kutatótevékenységében, ahogyan ő maga ezt az Elisabeth Badinter francia társadalomtörténésznek az anyaság modern mítoszát megrajzoló, A szerető anya című könyvéről írt recenziójában megfogalmazza: „a tabudöntögetés elismerésre méltó következetessége”. A megvizsgált élettörténetek Borgos esetében hangsúlyozottan elbeszéltek is: a történet-mesélés diszkrét bája, s a néhány esetben szinte érintetlen terepen mozgó pionír-pátosz kifejezetten olvasóbarát, vélhetően szélesebb közönség érdeklődésére számot tartó szövegeket eredményez. A regény- és novellainterpretációkban felvázolt kontextusok, az irodalmi szövegek kortörténeti reprezentációként kezelése, az irodalomtudományos eszközkészlet ellenére, a megelevenedő nőtörténelem hangulata felé viheti az olvasást, maga is történetmeséléssé, tehát ilyen értelemben „irodalommá” válik. Vagy más nézőpontból megfogalmazva, az irodalmi reprezentáció töredékességére kárhoztatott női élettörténetekben megszólaló hangoknak lennénk mi a hallgatói.

A Noran Kiadó arculatához jól illeszkedik ez a „klíma”, a polgári világ iránti ezredfordulós nosztalgia, a művelt, identitását elődei történetében kereső női olvasóközönség kiszolgálása. A kiadó számos idekapcsolódó, a 20. század első felében íródott primer szöveget is megjelentetett, így Kosztolányiné Harmos Ilona két memoárkötetét, A burokban születtem címűt és a Kosztolányi halála utáni időszakról szóló Tüzes cipőbent, illetve a Hatvany által felkarolt, bordélyházi takarítólányból festőnővé lett Árva Mariska naplóját. Ebben a kötetben is láthatunk példát eleddig ismeretlen női szövegek feltárásának gesztusára, a Lesznai Anna naplókiadását vagy Fehér Judit, alias Rosenfeld Bella novelláit kísérő írásokban. Más kérdés, hogy az elfeledett nők életútjának, szövegeinek megmutatásával, a „küldj egy jelet lentről felfelé” gesztussal mennyire sikerül egyúttal tudományos beszédhelyzetbe is hozni őket.

A Spanyol menyasszony életrajzi és nőtörténeti referenciakeretben alcímet viselő írásban például az igazi tét valójában nem a szöveginterpretáció kérdésköre, hanem magának a történeti figurának a felidézése: Csáthné Jónás Olga alakja ugyanis, ahogyan Borgos fogalmaz, Lovas Ildikónak a Spanyol menyasszony című, ellenmítoszt teremtő regényéig, afféle arc nélküli csatolmányként volt/nem volt jelen a Csáth-recepcióban. A szerző Jónás Olga és Csáth levelezéséből próbálja összeállítani a történetet, és összeveti a Lovas Ildikó-regényben megrajzolt verzióval. Borgos értelmezése szerint Csáth morfium hatására elmélyült paranoid személyiségzavarának egyoldalú áldozata a felesége, házasságuk a bántalmazó kapcsolat mai fogalmának minden kritériumát kimeríti, az érzelmi zsaroláson át a fizikai erőszakig, a másoktól való eltiltáson keresztül egészen a gyilkosságig. Az irodalmi szöveg vizsgálatánál ilyen intenzíven nem irodalmi szempontokat érvényesítő közelítésre talán nincs több példa Borgos kötetében, mindenesetre, talán a Lovas-regény kiválósága miatt, az irodalmár-beállítódású olvasó nem titkolhatja kétségeit, a „hűtlen” szövegkezeléssel kapcsolatos aggályait. Jó-jó, hogy Lovasnál Jónás Olga visszarúg, és az eredeti Olga minden bizonnyal sokkal kiszolgáltatottabb volt, s mindez, persze, engem is megrázott, de azért a Spanyol menyasszony mégiscsak egy eredeti narrációs megoldásokat tartalmazó, a nő–férfi dichotómia klasszikus előítéletét is átíró, értelmezői ízlelőbimbókat alaposan csiklandozó, izgalmas irodalmi mű!

Borgos, persze, világosan leszögezi, például a Török Sophie-ról írt tanulmányban, hogy irodalmon kívüli szempontok mentén vizsgálja az adott szövegeket, ugyanakkor, mondjuk, Árva Mariska naplójának kortárs recepcióját összefoglalva, a vizsgált kritikáknak az irodalmisággal kapcsolatos kategóriáit nagyon is irodalomtudományos szemüveget feltéve értelmezi. Ugyanez tapasztalható a Vay Sándor/Saroltáról szóló írásban is, amely talán legpregnánsabb példája Borgos tudományos-szépirodalmi eszközkészletének. Felvázolja az adott történeti-kulturális horizontot, a kortársak nézőpontjának memoárokból, levelezésből és a korabeli sajtóból történő rekonstruálásával. Számomra a tanulmány egyik legfontosabb tanulsága, hogy „Vay tehetséges és produktív és viszonylag elismert szerző volt, szakmailag és szociálisan mégis a periférián maradt, s ennek sejthetően köze van nemi határátlépéséhez, nehezen behatárolhatóságához”. Ugyanakkor a tanulmányban a perspektíva alapvetően a nemi identifikáció pszichológiai vetülete marad: a férfiruhában járó grófnőről írt tanulmány szoros kapcsolatban áll a kötetben utána szereplő, a századelő orvosi szakirodalmában az Amor lesbicushoz fűződő elméleteket és a hozzájuk kapcsolódó megnevezéseket vizsgáló írással.

A tanulmányok gyakran párokról szólnak, a nőt mint kapcsolatrendszerben létező lényt látjuk: a párkapcsolati analízisek és szöveginterpretációk egyrészt a nőt hagyományos szerepkörökben tartó és elnyomó polgári házasság válságáról, kettős erkölcsének elfogadhatatlanságáról, másrészt a határátlépés nehézségeiről, identifikációs és beilleszkedési problémáiról tudósítanak. Ilyen rövidebb párkapcsolati analízist kapunk az egyik recenzióban az eleddig szinte ismeretlen Bródyné Rosenfeld Bellának, írói nevén Fehér Juditnak, és Bródy Sándornak válással végződő házastársi konfliktusáról is. Borgos véleménye szerint a házasság kudarcából kivezető út Rosenfeld Bella számára az új identifikáció, az íróvá válás, amely, bár nem hozott létre nagy életművet, Márton László szerint nem marad alatta a Nyugatban megjelenő novellisztika átlagszínvonalának. Ebben az írásában Borgos csak zárójeles utalásokban ugyan, de megpróbálja a nőszempontú írás „másik”-jának, jelen esetben Bródynak a nézőpontját is közvetíteni. Számomra a kettős olvasásnak ez a felvillantása teszi érdekessé ezt a rövid, továbbgondolási pontokat megjelölő szöveget.

Ebben a perspektívában a tabudöntögetéshez leginkább a szubverzív nemi kapcsolatok öndefiniálását érintő Nemek között, illetve a leszbikusság jelenéhez is kapcsolódó tanulmány, a Diskurzusok a kétanyás családokról című írás köthető. Ezekben a tanulmányokban teljesen más módszertannal találkozunk, mint a korábban emlegetett, az irodalom határmezsgyéjén mozgó vizsgálódásokban: az internetes szövegek, személyes interjúk jelentik a hivatkozási pontokat. „A kategorizáció kényszere és nehézsége erős diszkomfortérzetet kelt” − írja Borgos a kötet címadó tanulmányában, amelyben internetes fórumok diszkurzusvizsgálata és életinterjúk alapján beszél a biszexuális identifikáció problémáiról a mai magyar társadalomban. Mintha a kategorizáció kényszere lenne a rákfene: a múlt, a nőtörténet, megannyi e kötetben is nagy számban elbeszélt női szenvedéstörténet tanulsága is, a femininnek mint elkülönülő kategóriának szűkössége, a feminin–maszkulin nemiszerep-dichotómia kényszerítő drámája. Az ebben vergődők, lásd hisztériások, és az ebből menekülők, lásd homoszexuálisok, patologizálása. Mindössze két pozitív történeti példa szerepel a könyv lapjain. Az egyik Gertrud Stein jellemzően nem közép-európai története az első tanulmányban. Ebben Borgos elsősorban az Alice B. Toklasszal együtt élő, és élettársa nevében magáról naplót író, szalonjában a francia avantgárd művészeinek egyik bázisát adó írónő összetett identifikációs játékát vizsgálja. A másikban pedig Madzsarné Jászi Alice életművének bemutatása történik, aki férjével és lányával közösen hozza létre azt a komplex szellemi-oktatási központot a budai Nyúl utcában, ahol nemcsak mozdulatművészetet oktattak. Sok nő számára diplomát és tanulási lehetőséget jelentettek az 1920-as években, és talán abba a folyamatba is beilleszthető volt ez a törekvés, ahogyan a modern nő a 20. században egyre inkább birtokba vette saját testét. Borgos Anna ebbe az összefüggésbe helyezi el a kötet borítóján helyet kapó, Kövesházi Ágnes mozdulatművésznőt ábrázoló fotót is. Értelmezésemben a ruhátlan, szabadon lélegző test a konvenciók levetkőzésének, s ily módon a tanulmánykötet szellemiségének emblémája. A szépia-árnyalat egyrészt megidézi a nő figurájának történeti kontextusba helyezését, másrészt a képen végtelen tengerként érthető vízfelület háttere, és a belőle sziklán kimagasló nőnek az együttese utalhat a nőiség archetipikus aspektusának, ugyanakkor individuális megformáltságának harmónia-esélyére.

Borgos Anna könyve érdekes olvasmány azok számára, akik még járatlanok a századelő nőtörténelmének és a gender-szempontú vizsgálódásoknak a terepén, és inspiratív olvasmány azoknak is, akik már tájékozottabbak ezeken a területeken. Ugyanakkor a könyv olvasása után megmarad a hiányérzet, sőt némiképp fokozódik: igazán elkelne már az a nagytörténet, ahová ezek a mikroszálak összefutnak, jó lenne, ha lassan kirajzolódna a hazai századelő nőirodalmának társadalomtörténetbe és más interdiszciplinaritásokba ágyazott, összefüggő kerete.