Magyar Fauszt (az ördögi színjátékból)

 
 
Gyakran mesélik emberek, hogy látták. Legsűrűbben természetesen Debrecenben tűnik fel, de találkoztak már vele Szegeden is, Sopronban, Miskolcon, Baján, Békéscsabán, Ózdon, Ondódon, Keszthelyen, hovatovább egy ízben Kelebián. Budapesten ugyancsak gyakori „kedves” vendég. Egyesek tudni vélik, hogy a fővárosban a Bimbó utca elején rögtön balra található libazöld paneltömbben húzódik meg, de erre nincs szilárd bizonyíték. Csak pár csipkés káposztafoszlány a lépcsőházban, ennyi utalna arra, hogy ott kotyvasztaná titkos varázsitalait, gyógyleveseit a maga rejtett laborjában. Egyik csengőn, egyik postaládán, egyik elszórt levélen, drámai mozdulattal elhajított befizetési felszólításon sincs hasonló név, neki tulajdonítható álnév, persze, attól még ő valahol ott bújhat meg időnként. Ami viszont jelenéseinek időpontját illeti: leginkább úgy éjfél előtt, tizenegy és tizenkettő között szokott feltűnni valamelyik kihalt utcán – főleg akkor, amikor a felhők a hold elé tolulnak, a város hangulata megváltozik, s a harangok kondulni készülnek –, ösztövér teste hosszú, sötét, malaclopóra emlékeztető kabátban, úgy vágtat felhúzott vállakkal, hóna alatt kerek fej káposztával. Előretolt homlokkal, loboncos hajjal igyekszik valahová, mint aki se lát, se hall, annyira lefoglalják a saját gondolatai. Annyira befelé néz, hogy nem egyszer megbotlik, majdnem orra esik, de hogy közben rágógumizik-e, vagy csak varázsszavakat mormol rezgő ajakkal, illetve mindkettőt egyszerre teszi, azt felettébb nehéz lenne a bármire is őszintén megesküvők csodálatra méltó bizonyságával állítani, ellenben tény, hogy mozog. Ezzel együtt az egész ember lendületben van, ahogy az az örök életre kárhozottak esetében szinte kivétel nélkül megfigyelhető.

Ez hát a helyzet manapság a mi híres jó öreg prof. Hatvani Istvánunkkal, akiről itt tulajdonképpen szó van (nem nehéz kitalálni), s akiről az a kósza hír járja, hogy réges-rég lepaktált, szakszerű nemzetközi jogi kifejezéssel élve: ratifikálta szerződését az ördöggel, ezért képtelen meghalni. Pontosabban egyszer már elhunyt, méghozzá súlyos eperohamban 1786. november 16-án délután négykor a saját házában, eltemették, de feltámadt, pusmogják, a sátán segedelmével, és azóta járja homályos útjait. Hajózik játszi könnyedséggel a józan ész és az azon túliak felségvizein egyaránt, mint egy jó magyar Bolygó Hollandi. Olyan eleganciával, mintha a kettő között nem vargabetűzne ijesztő repedés. Siet, mindig valami megoldatlan kérdésen töprengve, fizikai és szellemi határokra fittyet hányva, tárt karokkal siklik az újabbnál újabb tudományos, ugyanakkor misztikus, annál kevésbé politikus kalandok, felfedezések felé.  (Bár a politikum se teljesen kizárt.)  

További szereplők:dr. Johann Faust (az átkozott örök ellenfél), továbbá a szintén nagy tudású orvos kollégák, ápolók, betegek, látogatók, portások stb. Nem utolsó sorban magyar történelmi hírességek egész sora, világsztárok, históriai celebek színes csokra.

Helyszín:egy kis kórház a város szélén, ahol megállt az idő, s néha csak a vastüdők monoton fújtatása hallik, az erdőben pedig tombolnak az énekesmadarak.
Szélesebben „helyszín” az egész bolygónk a maga ködként gomolygó, sokhelyütt vérgőzös, másutt frivol, akár fafej történelmével.

Cselekmény:főleg a két egymásra féltékeny polihisztor időnként kegyetlenségekbe hajló (szellemi) párbajozása a többiek előtt. Szó van hitről, hitetlenségről, sportról, tudományról, művészetekről, filozófiáról stb., nem utolsó sorban gyógyászatról; Ég és Föld állásáról. Szív és Ész kapcsolatáról. Pokolról és Paradicsomkertről. Az ezek apropóján történő utazások kalandos cselekedetei is szórakoztató módon a művelt közönség elé tárva.

Összesítésben:természetesen a Jó győz. És megszólal az Angyalok Kara.

A KORONA FOGAS KÉRDÉSE

Korona-korona, van-e neki rokona?

Hogy járt-e a mi Szent Koronánk Attila hun király fején, rokonaink-e egyáltalában a hunok, sokan vitatják. Egy biztos, amennyiben azok, akkor, ha úgy vesszük, ebből a mi pereputtyunkból nyilván isten ostora/verése Attila örvend a legnagyobb ismertségnek kerek e világon. (Bizonyára látványos sikere lenne ma a Facebookon.) Magyar hírnevünk fényezésén, öregbítésén egyébként számtalan tudós dolgozott évszázadokon át. A legjobb koponyák között maga Hatvani István professzor is, Kossuth Lajos szabadságharcos kormányzó-elnökünk később mégis lekörözte őt saját híressé tételében. Őt aztán kenterbe verte Lugosi Bélánk (teljes nevén Blaskó Béla Ferenc Dezső), minden idők legkarakteresebb vámpírja, hogy utóbb a legendás focista, megboldogult Puskás öcsi bá’ kerüljön a toplista tetejére, ahol netalán már várt rá csendes mosolyával a csúcsra egészen más irányból feljutó Bartók Béla. Nos, a fene tudja, így van-e, meg hogyan, mert nehéz dolog az ilyesmit egzaktul lemérni, amikor Petőfi Sándorunk – aki dr. Faust szerint akkora lánggal tudott égni a beszámíthatóság határán belül, mint senki – töredékében is ijesztő kínai vokstömegéről például csak sejtésünk lehet. Hogy ott hányszor mondták el bájosan kotyorászva a kisiskolások az Anyám tyúkját, miközben a világszabadság érkezésére vártak a nagyobbak, vagy figyelték aggódva, nehogy a Jangce zúgva-bőgve áttörje a „gátot”, esetleg hányszor hozott rájuk is rossz időt az, hogy valaki meg találta ölni magát, kérdés marad. Petőfi szenvedélyes szerelme és szabadságvágya mindenesetre Kínában, ha jól tudjuk, legalább két szobrot eredményezett. Pontosan annyit, ahány szobra – ugyancsak tudomásunk szerint, s javítson ki valaki, ha tévedünk – idehaza született derék Hatvani tanár urunknak. Két utóbbi közül az egyik valamiért a Balaton partján, Siófokon található, a másik természetesen pénzes cíviseink és eladó pulykakakasaink csodaszép historikus városában, Debrecenben. Ott ül Hatvani István fémből kiöntött Don Quijote-i alakja egy keresztútnál – a köpcös Faust kolléga hátravetett pózában, keresztbe rakott lábakkal –, egy behajtani tilos tábla szívélyes társaságában, felette öreg tölgy dús koronája, mellette asztal, az asztalon gyertyatartó.
Utóbbi néha megvan, néha nincs. Legutóbb látták is a tettest teliholdnál, a susogó lombok alatt. Az éppen ott spanglizó baráti párocska, két kis helyes, nevük elhallgatását kérő ifjonc deák használható leírása szerint – vágod? – az elkövető egy kortalannak tűnő, kissé hajlott hátú, hosszú hajú, messziről is felettébb szórakozottnak tetsző nyurga alak, aki szinte a semmiből tűnt fel megnyújtott léptekkel, s mielőtt ők bármit tehettek volna, eléggé el nem ítélhető mozdulattal megcsonkította a remekművet. A gyertyatartót az XXXL ballonkabátja alá dugta – vagy a tatyójába tette? mi? mindegy –, és már ott se volt. Mintha csak álmodták volna, ám tényleg elvitte, amit elvitt. Hihetetlen. – Hogy mik vannak manapság!
Elképesztő, hogy a tettes, mintha élő ikertestvére lenne a drága Hatvani professzor úrnak; minek kellett neki épp az a tartó? És ők senkik, hogy ennyire levegőnek nézte őket? Hogy inkább kólintották (sic! kúrták) volna fejbe, hogy jobbat ne mondjanak, bár eléggé süket palinak nézett ki anélkül is. Meg eléggé félelmetesnek, be kell vallani. Úgy ott, abban a kísérteties fényben. Néha jobb kúlnak maradni, hogy ne legyen oltári ráfaragás. Mert miféle profilok mászkálják itt szét a várost? Akárcsak az az egyik agyalágyult prof az elveszett ereklyékről szóló tévésorozatban, amelyben egyszer az ír királyi koronát is megfújták. Abban, amelyben az a zsír csaj, az az egzotik bomba nő is játszik, hogy is hívják, tudod? Együtt bámultuk. Tia Carrere. Ja. Mostanában feldobott magára pár kilót, de azért jöhetne.
Szóval, ránk nézve az a fontos, hogy a mi Szent Koronánk, ha bejárta is a hosszú idők során Tornyát-Baranyát egészen az Újvilágig és vissza, és ha Bajor Ottó, aki jobban bírta a bornál a sört, részegen el is ejtette, sosem veszett el végérvényesen. Nem kellett helyette újat gyártani, mint a debreceni szobor gyertyatartójának hűlt helyébe. Hovatovább állandóan újat és újat, akár olyan fogyóeszköz esetén, amilyen például a budapesti Kossuth téri vak Teiresziasz-szobor fehér pálcája. Még a vakvezető bronz kutya se tudja megakadályozni érces ugatásával, hogy annak ikszedik példányát valaki elvigye, amikor az anonim illető dévaj-duhaj kedve éppen úgy tartja.
Nos, abrakadabra, vissza a múltba: ha éppenséggel nem is metróhoz, de valami ilyen vonatféléhez, vasúti túrához hasonlítanánk a mi legendás Szent Koronánk kalandos útját, tegyük fel, valamiféle vagonban utazott volna át a történelmen azt követően, hogy egyszer már szerencsésen visszakerült hozzánk, akkor főbb pontokban így lehetne megmutatni térben ezt az útvonalat. Ahogy azt Hatvani István prof is beskiccelte a noteszába még rég, imbolygó gyertyavilágnál, vagy kormos petróleumlámpa fényénél, miközben denevér csüngött fölötte, majd izgatottan röpködött körülötte, míg derék doktorunk el nem kapta ügyesen a matyó hímzésű terítővel, s ki nem tessékelte az ablakon.
Vagy le nem csapta a keményre tömött vánkossal. (Bár utóbbi inkább dr. Faustra vallana.)
Mindegy, így kerülne a vasúti kocsi táblájára a route mindennemű via nélkül, ahogy mindjárt mutatjuk. Nem is említve mindenik kisebb megállót ama izgalmas erdélyi fejezet után, melynek végén az apai szégyenületétől vérben forgó szemekkel üvöltöző, mellszőrét marokszám kitépő és ellenfelének arcába hajító Kán László vajda, súlyos egyházi átoktól hirtelen megjuhászkodva, visszaadja a kangörcsben fetrengő Bajor Ottótól elvett koronát. Természetesen ilyen vonat nincs a valóságban, amelyik ily szembeötlő hektikával közlekedne, csak majdnem, persze.

Székesfehérvár – Visegrád – Komárom – Bécs – Székesfehérvár – Trencsén – Füzér – Siklós – Šopron – Pozsony – Budapest – Szolnok – Debrecen – Szeged – Nagyvárad – Arad – Orsova – Budapest – Veszprém – Kőszeg – Velem – Kőszeg – Mariazell – Mattsee – Zelhoff – Augsburg – Frankfurt – Fort Knox – Budapest

(Végállomás. Kiszállás-beszállás.)

Fort Knox, hogy jön ide? Még egy prémes csizma az asztalra? Valószínűleg nem csak a dal szerint facipőben járó olájoknak, de Kentucky nótás kedvű, serény bányászainak döntő többsége sem tudja, hogy Szent Koronánk a legutóbbi nagy politikai enyhülés alkalmával – az 1970-es évek végén – épp onnan került haza. A Nagy Sóstengeren túlról. Mint tudjuk, láthatjuk, olvashatjuk: Amerikából. Erről a Kentucky állambeli középfontosságú katonai támaszpontról, ahol egy ládában hevert majd’ két évtizedig teljes háborítatlanságban, a láda fedelén pedig valamiért ez volt olvasható: SUGÁRZÁSVESZÉLYES REPÜLŐ TÁRGY! Mégis örökké valami vállas, nagyokat sercintő őrmester ült rajta, nehogy az egyik még „porba fingó kis köcsög kadét mán azér’ is kinyissa”, aztán kárt tegyen benne.
Vagy nehogy mégis felrepüljön a varázsláda?
Idehaza Lázár elvtársunk, az aktuális miniszterelnök fogadta több jeles művészünkkel karöltve. Közülük magasodott ki legalább egy fejjel és fél kalappal – páratlan tehetségével mindenképp – Maestro Varga Imre, aki Hatvani István remek debreceni szobrát készítette. (Mellesleg Bartók Béla londoni emlékművének is ő a mestere, de műhelyéből lépett már ki Liszt Ferenc is, legendás Kun Bélánk és a még legendásabb, messze földön híres Lenin elvtárs meghitten cseverésző társaságában, némelyikük nem is egy példányban [mátrix].) Restaurálás után Ragyogó Diadémunkat egyéb tartozékaival a Nemzeti Múzeumba szállítottuk, ahol sokáig állt, hogy a legutóbbi ezredforduló bekövetkeztével tegyen ismét egy boldog, ugyanakkor méltóságteljes tiszteletkört, érintve Esztergomot, mielőtt állandó helyére kerülne Országházunk Kupolacsarnokában. Most ott – katonáinkkal együtt – a rendészekre fittyet hányó, félelmetes lángokat böffentő sárkányok őrzik, bógte, oszt tisztességtelen szándokú embör arra ne se tévedjék! (Mondá ezt is ifjabb Kukucska mesefa egy másik sztorijában.)
Item. Ugyancsak messze földön híres művében Tóth Bélánk, aki egyébként anno a fővárosi piaristáknál végzett és Maupassant jeles fordítójának számított, szerzőként pedig meglehetősen hajmeresztő elbeszéléseket írt, az 1848-as szabadságharc idejét hozza közelebb. Természetesen a mi drága Szent Koronánk szemszögéből, s kezdi annak cáfolatával, hogy azt Kossuth Lajos valaha is a fejére tette volna. Bár beismeri, nehéz az ördög csábításának ellenállni, ha valaki egyedül marad a királyi dísszel. Így megemlíti Szemere Bertalan belügyminiszterünket, ’49-es miniszterelnökünket, aki saját bevallása szerint ugyanezt tényleg megcselekedte a gardróbjában, de nem puszta hívságból, hanem abból a célból, hogy közvetlenül megtapasztalja, a korona mennyire való viselésre.
Az az igazság, T. B. is úgy mondja, hogy Szemere nem jutott valami kedvező megállapításra, annyi biztos, mindazonáltal továbbra is késznek mutatkozott akár az életét áldozni érte. Olyannyira, hogy bátorságának köszönhetően került több színben villódzó büszkeségünk Szegedre, amikor a kormány kénytelen volt Pestet másodszor is – csúf nyelvek szerint: kereket oldva – elhagyni.
Kossuth, ki szintén kifutott (Sz. B. használja majd később ezt a kifejezést!), úgy kívánta, hogy a diadém a fővárosban maradjon, ám Szemere ezt rossz ötletnek tartván, Szegedre vitte, hol el akarta ásni valamiféle elhagyatott házban, egy bedőlt oldalú csárdában, ahol még ki volt függesztve a halászlé ára, aztán mégiscsak valahová máshová hantolta el. Ő utaztatta később uralkodói drágaságainkat Nagyváradra, majd Aradra, hovatovább Lugosi Bélánk szülőhelyére, Lugosra; azt követően Karánsebesre, hol a koronát is magában rejtő ládát átadta bizonyos Fülepp kormánybiztosnak. Azt tódította neki, hogy fontos iratok vannak benne, mire emez megígérte, hogy elhelyezi apja bányájában, ahol majd, ahogy viccből mondta, a terpékek (tirpákok?) vigyáznak rá, erre azonban nem kerülhetett sor, mivel a szabadságharcos hadsereg kezdte mindenütt letenni a fegyvert. Szemere váltig tépelődött, mitévő legyen. Szívesen megkérdezte volna Petőfi Sándort, mit csináljon, de nem állt módjában. Miként onnantól sosem. Vagy ki tudja. A mennyei kávéház ablakán nem láthatunk be, csak ha majd leveszik belülről a csillagos firhangot.
Többen is azt sugallták már régtől, akiket vívódó, töprenkedő emberünk a sátán gonosz, esetleg hibbant szolgáinak tekintett, hogy zúzassa össze aranyfognál is apróbbra a drága ereklyét, és vesse valahol a Dunába, azonban Szemere Bertalan elébb ugrott volna maga a gyilkos örvénybe, mintsem azt megcselekedje. Ehelyett végül őszinte fohászt intézett kis visító ördögfiókáknak dupla adag nyakleveseket osztogató névrokonához, Szent Bertalanhoz, majd a ládát újra kiásta, valamiféle belső sugallatra Orsovára vitte, ahol a településen elásta, majd szinte másnap megint kiásta.
Ekkor került sor a korona földbe rejtésére távolabb, odakinn, az orsovai határban. Ami, mondani se kell, nem ment simán. Ezt is többen és többféleképp mesélik, de lássuk a főcsapást! Csak egy pillanatra új levegőt vegyünk, új oldalt nyissunk, bár ott folytatva, ahol abbahagytuk. Megengedik?

Kérem, megint itt vagyunk. Csak megtöröljük a kezünket. Szóval Tóth Béla, aki maga is bátor ember volt, egy ízben vitézi kard képében megtestesülő békepipát vitt a török testvérnek, s még szólt is, nehogy a megajándékozott megvágja a száját, úgy tudja, a Szent Korona újbóli elásásnak alkalmával Szemere Bertalan, aki kevésbé politikusként, inkább a nagy utazásokat imádó férfiúként kedvelhette a kalandot, jókora izgalmakba keveredett Orsovánál. Ennél a tízezer főnél ma sem sokkal többet számláló településen a Cserna folyó torkolatától keletre. Aprólékkal Tóth Béla úgy meséli, másokra is hivatkozva történészi szerepében, hogy pár bizalmas munkatársával, közeli barátjával együtt kormányfőnk egy velük szimpatizáló földgazda és kocsmatulajdonos fogadójában szállt meg. Reggel azzal az ürüggyel, hogy szeretnének egyet kocsikázni, talán egyikük rettyint (fest) is gyorsan egy tájképet, ezért viszik magukkal a ládát, elindultak a határba. Nem jutottak messzire, mert az előző éjszaka akkora vihar dúlt, oly vadul tombolt a szél, mint akinek se apja, se anyja, hogy megregulázza. Fák dőltek az útra rögtön az első kanyar mögött.
Nosza, vissza kellett fordulniuk, a gazdának összekolompolnia a béreseit, azok végül több óra munkával járhatóvá tették az utat. Lehetett menni isten hírével.
A következő veszélyt egy akkora huppanó jelentette, amely úgy megdobta a kocsi farát, hogy leesett a láda, miként leesett volt Bajor Ottónak a csobolyó. Lepottyant Ottónak, a mi német királyunknak, emlékszünk? Aki szerencsére megtalálta, mellesleg csak a saját boldogságát nem találta utóbb. A havas Kárpátokon és a csillogó Üveghegyeken túl. Úgy hírlett, mátkájának forró öle helyett tömlöcbe került, honnan alig tudott túl sok egyforma nap után szabadulni, miközben a jány másé lett. Valami szerb emberé.
Bajor Ottó szomorú pria(e)poszi történetének itt vége. Szemeréék (viszont) örömmel tapasztalták, hogy isten őket megsegítette, ugyanis a láda nem tört szét, meg se repedt, lehetett folytatni az utat. Ám akkor meg alig haladtak az Olájország felé vivő úton, amikor egy fekete hintó tűnt fel mögöttük. Fenyegetőn nézett ki, s nem volt ebben nem tudom, mekkora tévedés, mert amint közeledett, valakik pisztolyt dugtak ki az ablakán – nem is keszkenőt –, s lövések dördültek sorba’. A golyók ott süvöltöztek Szemeréék feje fölött, kettő véletlenül egymást is érte, szerencsére emberanyagban nem esett kár, mert Egressy kocsisa, mielőtt valóságos üldözéses jelenet alakult volna ki, egy határozott rántással a kellő helyen: bekanyarodott a hatalmas páfrányok közt az erdőbe, ahol kitűnő helyi ismeretének köszönhetően könnyedén lerázta az üldözőket.
Kérdés, hogy az az uszkve ötven magyar közül, ahány mára maradt Orsován, ki őrzi még agyában, esetleg szívében is ezt a régi eseményt? Vajmi kevesen. Annál többen Lugoson, akik az évek folyamán egészen sajátos változatban adták elő ugyanezt a náluk viszont ágbogas mesévé burjánzó történetet. Annak lényege, hogy a vendéglátó kocsisa nem akárki volt ám, nem is pusztán leszármazottja Köcsön Péternek – a nem csak a születési helyén, Szatmárban világhírű ürdüngös kocsisnak –, hanem maga Köcsön Péter. Akit sosem láttak templomban, csak egyszer, akkor is ima helyett szemérmetlenségeket sugdosott a piruló nők fülébe, megcsipkedte az apácák fenekét, megrángatta a pap szakállát, böjtkor falta a legzsírosabb húsokat, dobálta a cubákokat a bendőjébe, fordítva vetette a keresztet, és életében sosem tanult meg veszíteni. Ez a Köcsön, amikor látta, hogy beérik őket, valahonnan egy batyut húzott elő, kibontotta, amiből annyi pelyva szállt ki legott, hogy mögöttük nem lehetett látni az utat, ám a dolog nem segített. Akkor benyúlt a zsebébe, marék tengermagot vett elő, hátrahajította a válla felett, ettől pillanat alatt sűrű tábla kukorica nőtt mögöttük, de az se hatott.
Ekkor olyat mondott Köcsön Péter, amire vasárnap gondolni se szabad, azzal leugrott a bakról, átbucskázott a feje fölött, amitől momentán rémséges vérfarkassá változott, úgy ment szembe emezeknek, akik ilyen féregmód rámásztak az idegére. Bömbölésétől az ismeretlenek lovai belefordították a hintót az árokba és világgá szaladtak (valószínűleg az elhunyt Szilveszter pápa lovainál is rémültebben), a vérfarkas bestia pedig be a hintó ablakán, mert heába lőttek rá, nem fogott az átkozottján semmi. Az esemény után, mondják, három napig aludt a jóllakottak békéjével Köcsön Péter, s midőn felébredt, nem látszott emlékezni semmire. Amikor elmesélték neki többször is, mit tett, mindig nagy figyelmet mutatott, s hosszan tudott érdeklődni a részletek iránt, miközben huncutul nézett az elmesélő szemébe.
Kinek melyik elbeszélés tetszik jobban, kinek egyik sem, kevésbé számít, mert az a vitán felül álló lényeg meg a tényleg, hogy Szemere Bertalanék végül találtak egy pontot az Oláhország vagy Olájország felé vezető úttól balra; valami csalitos, kuruttyolós, nádas helyet, ahogy azt T. B. is megerősíti, s ott ásták el újra a nemzet kincsét. Megjelöltek a helyszínen egy kócsagok vagy valami ilyesfélék, gémek leszarta, egyébként is jó messziről fehérlő vastag fát, amely az ott lévő híddal és az adott ponttal háromszöget alkotott. Közülük valaki, egy Grimm nevű, baljával ügyesen bánó illető lerajzolta az egészet, s alkotását átadta Szemerének. Azon a mocsaras helyen pihent a mi Szent Magyar Koronánk 1853 tavaszáig, ugyanis akkor pendült meg Titus Karger osztrák hadbíró százados egyik utászkatonájának ásója a pántos ládán. Mert valaki árulónak bizonyult. Lehetett volna másképp?
Úgy volt, ahogy a dolog természete adja, hogy a korona elásásáról tudók köre az idők folyamán kibővült. Maga Kossuth Lajos is értesült róla a messzi távolban, onnan üzengetett, küldött is embereket érte, de azok sorra lebuktak. Nem lehetett átjutni az osztrák spiclik sűrű fonatú hálóján, így lett az utászkatonáé a szerencse, hogy ajándékszabadságot kapjon két hétre, mely szabadság apróbb örömeiről ma már nem tudunk semmit.
T. B. erélyesen cáfolja, uborkaszezoni képzelgésnek tartja, hogy Kargeréket a fákra vésett jelek és egy ott felejtett órakulcs, valamint egy ócska kapanyél vezette volna nyomra. Nem is delejtű, se varázspálca. Kincskereső kisködmön vagy inga, hanem valamely lelkes barom állat: egy sem jóban, sem rosszban nem hívő ember, akinek még annyira se szent semmi, mint az ördöggel összepaktáló Köcsön Péternek. Mert az legalább néha a jó oldalra tudott állni, s egyáltalán nem volt olyan fekete, amilyennek egyesek leírták. És most Köcsön Pétert is félre az ő vérfarkas alteregójával együtt! T. B. köntörfalazás nélkül megnevezi az ártatlanság vélelmén túl azt a személyt, aki a szóban forgó galádságot elkövette. Mert galádság, mit tett, ha verték a fogdában, ha nem, ha szorongatták a herezacskóját (magyar jónéppel mondatva igenyest: a tökét), ha nem. Neve: Wargha István. E személy 1848-ban a magyar kancellária titkára volt, később nagyváradi főjegyző, szép magas hangú templomkórusi énekes, akit aztán mindenki került, mint a ragályos beteget, midőn cselekedetének híre ment; barátai nem akartak vele kezet fogni. Halálról a helybéli sajtó fél sorban tudósított, az is valahogy fejtetőre sikerült, és utolsó búcsúján alig lézengtek páran. Szám szerint négy tanácsos meg a félkarú temetői kéregető, aki valami bádog tányérkát rázogatott, de nem járt egetverő sikerrel. Pap nem akadt, ki az elhunyt lelki üdvéért beszédet mondott volna, ez lett az ő büntetése. Meg az, hogy függőlegesen ásták el, hogy a túlvilágon se tudjon rendesen megpihenni. És ha így igaz, akkor a pokol füstjéről se feledkezhetünk meg. Arról nem is szólva, hogy Londonban még jóval előtte tönkrement az angoltrafikja, amit az árulásért kapott pénzből vásárolt. (T. B. kerek 150.000 forintban állapítja meg ezt az összeget!)
Az orsovai balszerencsés, bár az is lehet, hogy a megmenekülést jelentő rábukkanás után magyar kincseinket, úgy tudjuk, hadihajón Budára vitték, onnan Bécsbe, aztán rendkívüli pompával ismét Budára. Szólt a zene, zúgtak a harangok, a légben kavarogtak a galambok, utána leszálltak, békésen borzolgatták a tollukat, turbékoltak, tojogattak és csipegettek, s ezzel minden visszatért a rendes kerékvágásba. Az ünneplők szétszéledtek, ki-ki ment a maga dolgára. Ki kerékpáron, ki gyalog; kocsin, villanyoson. Ahogy tudta, ahogy érte, pénzéből futotta. A diadémhoz csak az első világháború idején nyúltunk ismét, akkor koronáztuk meg fővárosunkban IV. Károlyt és feleségét, Bourbon-pármai Zitát. Ez volt nálunk az utolsó koronázás, a Mátyás-templomban zajlott, ahol első ízben énekelhettük hasonló ceremónián a magyar himnuszt. Történelmi léptékkel mérve aztán secperc, a Monarchia oldalára vágódott, még rúgott párat, végül kimúlt, Károlyék pedig mentek.
Könnyű sporttáskájukban nem vitték magukkal a Szent Koronát, melynek életében ezt követően csak a második világháború végén következett be újabb fordulat.
Történt márpedig – akkor már ez se maradjon ki, legyen kerek a mű, értse akár egy netjerkre vagy udjukra vadászó eszkimó rokon is ott messze az északi fényben, de tényleg –, hogy a nagy világégés utolsó felvonásában koronánkat biztonsági okokból elástuk a budai várban. A rövidesen bekövetkező hungarista hatalomátvétel után Szálasi nyilasvezér felesküdött a Szent Koronára, ehhez ki kellett előtte megint ásni. Szálasi esküjét követően már nem sikerült újra elásni, mert tragikusan alakult a harctéri helyzet. Közben nemzetvezetőnknek, aki ennek ellenére a Trianon előtti határok visszaállításáról álmodott, s az azokon belül élő összes nép egyesítéséről a magyar korona alatt, az az ötlete támadt, hogy ezt a múlt és a jövő összeboronálásának szemszögéből kulcsfontosságú tárgyat sürgősen szállítsák Veszprémbe. Helyezzék el a Nemzeti Bank legbiztonságosabb széfjében, s legyen ott a győzelem napjáig, amikor is újra megszólalnak a fanfárok.
Nem így lett. Ezt a háborút ugyancsak – némely hajmeresztő, nyakatekert, mégis az ész súlyos atrófiájáról árulkodó okoskodás ellenére – de facto elveszítettük. Annak a fináléjában gyorsult fel ismét a korona útja. Veszprémből utazott Kőszegre, onnan a Kőszegi-hegység lábánál fekvő Velembe, ahol csendben meghúzódott egy óvóhelyen. Rövidesen teherautóval átlépte a határt Ausztria felé, Mariazellben rövid pihenőt tartott, majd Mattsee felé vette az irányt, ahol nagy levegővétel után ismét el lett ásva. És jött itt magától még egy kisebb kaland, némi bonyodalom, amire majd kitérünk. Nevezetesen az, hogy az ékszerek beiszaposodtak, sajnos. Lényeg, hogy amikor ismét előkerült és együtt volt az összes koronázási jelvény – ahogy dr. Faust mondaná, vagy legalábbis írná: zusammen –, az amerikaiak kezében kötött ki, bizonyos Granville hadnagy dzsipjében. Földrajzilag Augsburgba, egy régebbi történelmi fiaskónk színterére, majd Frankfurtba jutott. Onnan repült ki jegy nélkül az Újvilágba, a hosszú emigrációba. De bírta végig – isteni gondviseléssel –, hogy egyszer majd még visszaköltözhessen Magyarországra.
DR. FAUST: Hát igen, nagyjából így volt ez, én is tudom. Viszont hogy az eszkimók mit tudnak, arról fogalmam sincs.
DR. HATVANI: E tárgyban nekem sincs sok megbízható adatom. Annyi tudomány birtokában vagyok ezt illetően, hogy kevés a fóka. És nem tudom, mit keresnek itt az eszkimók, ebben a históriában. Miért nem ügyeskednek, horgászgatnak, szigonyozgatnak arrébb?
DR. FAUST: Nem valami rokonnép az is?
DR. HATVANI: Tréfa? De vehetjük komolyra is.
DR. FAUST: Érdekes… érdekes a nyelvük… az asszonyaik… hm… én tényleg olyan gyakran használok német szavakat? Kérem, őszintén. Vágyom az igazságot.
DR. HATVANI: Átlagban minden ötödik szava az.
DR. FAUST: Könyörüljön, drága kolléga! Tényleg?
DR. HATVANI: Számoltam. Eléggé memorábilis.
DR. FAUST: Mikor számolta?
DR. HATVANI: Sokszor.
DR. FAUST: Mondjon egy példát.
DR. HATVANI: Amikor például azt mondja ön Ágnes nővérnek…
NŐVÉR: Crescencia.
DR. HATVANI: …Crescencia nővérnek, hogy ön szerint ezek a lepedők rég elmehettek volna már a pucerájba, az mi?
DR. FAUST: Az csak tréfa.
DR. HATVANI: Oh, persze, persze. No, mindegy.
DR. FAUST: A memorábilis, akkor az meg mit keres itt!? Ha nem is német, de simán benne van az idegen kifejezések szótárában.
DR. HATVANI: Nem ismeri a jelentését, kolléga?
DR. FAUST: De, nagyon is jól ismerem.
DR. HATVANI: Jó, fogadunk egy snapszban, hogy nem?
DR. FAUST: Jó, fogadunk egy snapszban.
DR. HATVANI: Snapszot mondott, drága kolléga?

(A nővér felkacag, de tovább dobálja halomba a szennyest, nem szól.)

DR. FAUST (némi sértődéssel): Kicsit olcsó ez a poén, nem? Még kis pisis diákkoromban volt ilyen.
DR. HATVANI: Hát, az eléggé rég lehetett.
DR. FAUST: Maga akkor diplomázott, nem?
DR. HATVANI: Igen, de három évesen.

(Ágnes, azaz Crescencia ismét felnevet.)

DR. FAUST: Látom, jól kipihente magát az ügyelet után.
DR. HATVANI: Nincs mire panaszkodnom. Az iménti is feldobta a napomat.
DR. FAUST: Hm…

(Csend)

NŐVÉR: Mondhatok egy viccet a doktor uraknak?
DR. FAUST: Tessék, nyugodtan.
NŐVÉR: Kérdés: mi a különbség isten és orvos között?
DR. HATVANI: Tessék mondani, mi?
NŐVÉR: Nem ismerik? Hát az, hogy az orvos istennek képzeli magát, isten pedig…

(Nem tudja befejezni. Kirobban belőle a nevetés. Mások nem csatlakoznak hozzá.)

NŐVÉR (zavarban, szája elé kapott kézzel): Jó, akkor most darálok egy kis kávét.

(Nővér el. Egyenként mindenki el.)

DR. FAUST (felsóhajt): Jó, beszéljünk most egy kicsit komolyan, csak mi ketten.
DR. HATVANI: Óhaja számomra parancs.
DR. FAUST: Semmi parancs ebben nincs. Csak azt akarom mondani, nem is tudom…
DR. HATVANI: Mit?
DR. FAUST: Tudja, drága Istvánom, néha úgy érzem, így a korona történetével kapcsolatban is, meg az egész világgal, hogy hiába minden, tulajdonképpen valahol az egész film már mégiscsak régen kész. Le lett forgatva, meg lett vágva. Mindössze az a kérdés, mi épp hol tartunk a vetítésben. És azt is tudjuk, hogy a végén mindenképp a jó győzni fog.
DR. HATVANI: Ezért akar az ördög kicsalogatni bennünket ebből a moziból?
DR. FAUST: Nézze, elképzelhető. Bár az ő útjai is kifürkészhetetlenek.
DR. HATVANI: És ki tudja biztosan, hogy a végén a jó győz? Maga az elárvult, kétségbeesett, tehát a hitétől-reményétől megfosztott öregördög?
DR. FAUST: Bár neki vannak garanciái, ezt éppenséggel nem állítanám. Vannak dolgok, amelyek nem láthatók világosan. Annyi a tisztázatlanság a maguk koronájával is, ahogy így elhallgatom, elolvasgatom néha. Elnézegetem. Virtuálisan megtapogatom. Rücskét-vágását simogatom. Próbálnám megfejteni.
DR. HATVANI: Mik aggasztják, drága Johann?
DR. FAUST: Ebben a legzavaróbb számomra kedves Szilveszter pápánk alakja és műve.
DR. HATVANI: Mi a baj vele? Hogy ilyen nemes egyszerűséggel kérdezzek.
DR. FAUST: Hát éppen ez a dolog az ördöggel.
DR. HATVANI: Mi van vele?
DR. FAUST: Nézze, az a kocsis, az a Köcsön Péter például, szimpatikus nekem, nagy zsivány, ám csak egy szappanbuborék az egész ember. Pusztán délibáb, ugye tudja? Tűnő folklórelem, illó színezék, nincs valódi szerepe. Tartása, no de komolyan, hiába írtak stúdiumokat róla. Ellenben ha ebből az egészből az az igazság derülne ki mégiscsak, hogy Szilveszter mögött szinte kezdetektől fogva ott állt a sátán, nem csak úgy, a vége felé csapódott oda, mint gitt a falra, továbbá az, hogy csakugyan Szilvesztertől származik a Szent Korona, akkor mi következik ebből?
DR. HATVANI: Mi?
DR. FAUST: Gondolkodjék.
DR. HATVANI (döbbenten): Arra merészelsz célozni, hogy akkor Magyarország ördögország? A sátán birodalma?
DR. FAUST (nyugodtan): Ezt maga mondta.

(Csend)

DR. FAUST (pókerarccal): És letegezett, kolléga?
DR. HATVANI: Nincs rá okom. Nem vettem észre.
DR. FAUST: Akkor most melyik… a kettő közül, drága? Hölle, hölle.

(Csend, csak a szokásos vastüdők távolabb, meg egy kamikaze légy reménytelen küzdelme az ablakkal emitt.)

DR. HATVANI (halkan): Tudja, néha nagyon szeretnék belelátni a fejébe meg a szívébe is, bár érteni vélek mindent. Aztán mégse tudom pontosan, mi hajtja önt ekkora erővel. Olyan szívesen beszéltem volna a szüleivel. Kíváncsi vagyok, mi készteti arra folyton, hogy ily vérlázítón belegázoljon mindenbe, ami másoknak szent, miközben ügyesen manipulál, kiforgatja a szavukat, miként normális ember a bundát. Csúsztat, mint lapos kavicsokat szokás, és közben egyetlen ziccert sem hagy ki.
DR. FAUST: Ziccert, én? Istenem, annyit kihagytam már, hogy lehetne vele akár Rajnát rekeszteni.
DR. HATVANI: Dunát.
DR. FAUST: Mindent az alliteráció kedvéért.
DR. HATVANI: Hisz’ ki se tudja rendesen mondani. Na, gyerünk, gyakoroljunk egy kicsit: répa-retek-mogyoró…

(Dr. Fauszt blazirtan fütyörészik. Kisvártatva dülledt szemekkel kuruttyol. Végül a fülét mozgatja. Messzebbről női kacaj.)

DR. FAUST: Látja? Legalább a nők szeretnek.