Abszurditás és kutyakomédia

Veres István szövegvilágát Pajor Tamás szavaival lehet jellemezni: „Ez már dupla pszeudo, ez már tripla csavar.” Az olvasó ugyanis kényszeresen kutakodik a többletjelentés után, nem hajlandó elfogadni, hogy egy szöveg az, ami, nem több szórakoztatásnál, nem több könnyű fantazmagóriák sorozatánál. Veres nagyszerűen játszik ezzel a komoly-komolytalan határátlépő gesztussal, amit nemcsak regényen belül kamatoztat. Első saját könyvéről írt recenziója után megjelent saját magával készített interjúja is. Holott erre a visszás, kétes értékű gesztusra semmi szükség; első regénye megállja a helyét akkor is, ha a szerzőhöz nem társítható ez az előnyösnek vagy szimpatikusnak egyik lehetséges értelmezésében sem tekinthető (megbotránkoztató?) szokás. A Galvánelemek és akkumulátorok című novelláskötet után Veres István második kötete szintén a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg.

Három téma köré építi a regényt, alcímek szerint: Szerelem, biztonság, kutyák. Az első fejezet a Biztonság, amelynek első sora joggal kerülhet a legemlékezetesebb nyitómondatok listájára: „Ha valaki hülye, nem lehet gramofon.” A továbbiakban ez a hangnem fémjelzi az E/1-es elbeszélő, Aladár stílusát. Elbeszélőnk finoman cinikus, és bár középhaladó szinten áll kutyagyűlöletből, valamint alkohol- és társas kapcsolati problémái vannak, lebilincselő stílusa, gazdag, fantáziadús gondolatvilága egyéni hangú, kivételes gondolatfolyammá szervezi a regényt, amelynek főcsapása a nem túl differenciált érzelmi világú biztonsági őr szerelmi élete.

Mielőtt a Szerelem alfejezetbe kezdene, az exmenyasszony eltűnése és az új szerelem felbukkanása között az egyedüllét okozta bezárkózás, és változásfóbia természetrajzának is szentel pár sort, hiszen mint probléma ez legalább annyira fajsúlyos, mint a párválasztás. Röviden, tartalmasan foglalja össze, milyen hatást vált ki, ha tartós egyedüllét után, egy megszokott, egyedül felépített és belakott életbe valaki betör, és mindent elmozdít a helyéről. „Nem tudják, hogy féltem a lakást az idegen nők tekintetétől. Hogy kérdezgetni kezdjenek: ez honnan van? Az honnan van? Kaptam. Tedd vissza. Nem ott volt.” Abból is feltűnő hiány van – és ezt remekül felismerte a szerző –, hogy míg a közhelyekből biztosan tudjuk, hogy a szív győzni szokott az ész felett, mégse nagyon találkozni ennek megnyugtató példájával. Ellenben Veres központivá teszi ezt a kérdést, ugyanis Aladár szerelme egy bántóan buta, öntörvényű kínai lány, aki a használt bugyijaival biztosan kereskedik, de a többi üzelme zavaros marad a férfi számára: „Percenként villan az agyamba, hogy az a lány, akivel találkozgatok, gyakorlatilag egy használtbugyi-kereskedő. És részben gyártó is.”

Következetesen épülnek egymásra a fejezetek, nem határolhatók el tisztán tematika szerint, így nem feltétlenül igénylik a külön alcímeket. Az utolsó, Kutyák alfejezet sem válik el élesen a többitől, de mivel ez a záróakkord, a legfontosabb események ebben a szakaszban történnek meg. A szorosabban vett cselekményen kívül, a szerző, sajátos humorát és valóságértékelését ütközteti a szereplője által, a bíróság előtt, amikor felelősségre vonják etikai szempontból kétségbevonhatóan működtetett étterméért: „Mindenkit csak az érdekelt, hogy hány évre ültetik le a brutális kutyagyilkost, aki a szépemlékű ebeket feltálalta egy vendéglőben, amelynek nem átallotta a Kutyaütő nevet adni.” – „A név szerintem vicces és találó – mondtam az ügyész kérdésére. Szerinte aberrált és lelki zavarokra utal.” Komolytalannak tűnhet kedélyes hangneme, őszinte, sokszor kimondottan egyszerű világlátása miatt, holott mindez tudatos koncepció. Ennek ellenkezőjét a hanyag vagy felületes kidolgozás bizonyíthatná, de erről szó sincs.

Épp ellenkezőleg; a szerző a narrátor szövegalkotásának módját helyezi figyelem középpontjába. Megbotránkoztat, de nem a tabudöntögetés direkt szándékával. Ha létezik szórakoztató provokáció, ez az. Folytonosan kizökkenti az olvasót már a hasonlatok szintjén is egyéni (és találó) asszociációival: „Négy kínai lányka is bejön. Lökdösődnek. Zajosak, mint egy diszkóbaleset.”

Esetenként már parodisztikusba hajlik egy-egy ötlete; az egyik mellékszereplő, Amadeo szőrbeültetésre gyűjt, mert tigris akar lenni. „Nincs feltűnési mániám, csak azt szeretném, hogy teljes természetességgel élhessem az életemet tigrisként.” Az olvasó sosem tudhatja, mit és milyen céllal ír (nem) komolyan. Végig az abszurd és a komikus határán egyensúlyozza a szöveget.

Ezért is válik nyilvánvalóvá, hogy a hős javarészt álmodik. Sem a Kutyaütő nevű kutyaétterem, sem a kínai szerető nem valóságos. Ellenben mindennek a le- és átvezetése már okozhat gondot, tekintve, hogy minekutána sok variáns nem képzelhető el, könnyű elcsépelt végkifejletekbe csúszni, ahogy erre az egyik szereplő halvány önreflexióval fel is hívja a figyelmet: „Elmondhatod, engem érdekel. Bár ez a megváltoztatta az életem egy nő, csak később kiderült, hogy álmodtam történet kicsit elhasználtnak tűnik. De nem vagyok filmkritikus.”

A szerző előszeretettel jelzi, hogy ismeri a szokványos könyvek, filmek elkoptatott megoldásait – azonban ennek szerepeltetése azért sem tűnik indokoltnak, mert a szöveg, ha eltér a sablontól, ha nem: a párhuzamot vagy adott esetben a kontrasztot az olvasó úgyis észre fogja venni, agyonhangsúlyozás nélkül is. Veres tehát szándékosan kerül közel egy-egy közhelyes megoldáshoz, de mielőtt belefulladna a szöveg, sajátos humorral, ötletes fordulatokkal vált, ezzel új lendületet adva a regénynek. Nyelvkezelése fesztelen gördülékenységét ezek a kitérők a legkevésbé sem hátráltatják. A bravúros klisékerülés emlékezetes esete az, amikor ráeszmél, hogy párkapcsolatát, valamint exmenyasszonya újbóli érdeklődését is csak álmodta. Felszáll egy buszra. Ott találkozik egy régi évfolyamtársnőjével. Annak rendje-módja szerint beszédbe elegyednek. Aztán a nőnek megszólal a mobilja, és még negyven percen keresztül beszél telefonon a mosdókagylóról. Veres szellemes stílusa összetéveszthetetlenül egyéni, nem ismer olyan helyzetet, amiből ne tudna viccet kreálni. Minden értelemben szórakozik az olvasóval.

De kedveli az öniróniát is; „Ha könyvet kellene írnom Passiógyümölcsről és magamról, azt írnám bele, hogy találkoztunk, elvoltunk pár hónapig vagy évig, aztán amikor már végleg elegem lett belőle, és el akartam küldeni a francba, hirtelen elkészítette nekem a mákos dandarandát…” Annak, hogy a kézenfekvő történet nem laposodik el, elsődlegesen az az oka, hogy Veres kiváló érzékkel adagol, pontosan, következetesen szerkeszt. Számozott alfejezetekre tagolja a regényt, így ahol hosszúra nyúlna egy jelenet levezetése, pontot tesz a mondat végére, és ugrik egyet, térben, időben, valóságban, precízen, mintha egy sokszor elgyakorolt tornagyakorlatot mutatna be. Elhagyja a fölösleges átvezető részleteket, ez feszesebb szerkezetet ad a regénynek, ezenfelül észrevétlenül összemossa az álmot a valósággal.

Ez a történet – ahogy mondani szokták – egy, a mindig az asztalon heverő témák közül. Az álom–valóság elválaszthatatlansága már sokakat ihletett meg. Az viszont, hogy egy ember azért tapogatózik emlékek és álomfoszlányok között, a realitást fel nem ismerve, mert az éjszakai műszak felborította a bioritmusát, ötletnek is teljesen új. Mindez persze kevés volna a szerző vitathatatlan tehetsége, jellegzetes nyelve, különleges szemléletmódja és kétségtelen formaérzékenysége nélkül.

A regény végén hozzávetőlegesen arra a megállapításra jutunk, hogy kétféle ember létezik. Aki belátja, hogy minden a dandarandától függ (ahogy a regény álombeli főszereplői), és aki nem. Ennek a megkülönböztetésnek az az oka, hogy az egyetlen biztos, és végig jelenlévő pont, egy étel, amiről még senki sem halott. Vagyis a szerző egy nem létezővel rendszerezi a sok nem létezőt, bármilyen komikusnak is hat a megvalósítás módja; elvégre egy Passiógyümölcs nevű, bugyiárus kínai lány ajánlja fel, hogy megfőzi az egész regényen végigáhított dandarandát. Azaz, képzelt nőtől, imaginárius térben kapható meg az eszménnyé előléptetett, plátói étel, amelynek elkészítésétől teszi Aladár függővé (álombeli) házasságkötését: „Csak szeretnélek emlékeztetni, hogy ha nincs dandaranda, omlik az egész.”

A szerzőre jellemző az (ál)bagatellizálás, a megrögzött komolytalanság. Ellenben az olvasó szereti feltételezni a szöveg rétegzettségét, ezért úgy látja, hogy voltaképp az az abszurd, hogy az abszurditás nem áll olyan távol a valóságtól, mint hinnénk. Pajor Tamás szavaival: „Amit eddig tudtál, az csak ellenpélda volt. De nem baj, mert fő az illúzió.