Áldozat a hatáskeltés oltárán

Több helyen elhangzott, hogy Czapáry Veronika 2013-ban megjelent, második regénye az előző, Anya kacag című előzményeként olvasható. Bár tény, hogy több ponton is találhatóak egyezések, visszatérő motívumok, úgy gondolom, a Megszámolt babák motívumrendszerének összetettsége, illetve az ehhez kapcsolódó narrációs és egyéb problémák vizsgálata külön, csak ezt a könyvet érintő elemzést érdemel.

A kötet eddigi recepcióját tekintve leginkább a pszichológiai és morális problémák előtérbe kerülése a jellemző (néhány kritikát kivéve), ami magyarázható a témaválasztás nem mindennapi voltával, miszerint egy kislány szenvedéseit olvashatjuk, egyes szám első személyben, akit apja megerőszakol, amiért anyja őt hibáztatja. Számomra a legfőbb kérdés, már a könyv elolvasása előtt prekoncepcióként is, de az elolvasása után valós problémaként is az lett, hogy az írónő mit tud, vagy mit hogyan nem tud kezdeni a téma adta lehetőséggel. Ennek kapcsán pedig, hogy a nagyon egyértelmű törekvése ellenére (amely arra irányul, hogy minél pontosabban érzékeltesse főszereplője világát, lelki folyamatait) vajon miért nem sikerült az ennél a tematikánál egyébként is nagyfokú veszélyforrást jelentő hatáskeltés elkerülése.

Az elbeszélő Nikolett, egy értelmiségi család gyermeke. A címmel ellátott, akár önálló novellákként is olvasható történetek naplószerűnek (részletek egy kislány naplójából) tűnnek, amihez mind a halmozással élő többszörösen összetett mondatok, mind ugyanannak a dolognak a többszöri, néhol ugyanolyan elmondása, de az első ránézésre egy gyermek szókincsének megfeleltethető szóhasználat is hozzájárulnak. Azonban a naplószerű olvasásmód nemigen lehetséges, mert a gyermek kora (már 3-4 éves korából is olvashatók történetek) ezt nem teszi lehetővé. Ezt megoldaná ugyan a retrospektív elbeszélésmód alkalmazása, de akár még a történetek egyes szám harmadik személyben történő leírása is, azonban a ragaszkodás a gyermeki én-elbeszéléshez erős hatáskeltő eszközként funkcionál. Az ésszerűség és a következetesség ezen a ponton esik először a hatáskeltés áldozatául. Ezt a kijelentésemet tovább erősítik azok a részek, amelyekben Nikolett számára már csak a kora miatt sem ismerhető összefüggések hibátlan logikával történő elmondásával/visszamondásával találkozik az olvasó. Bár ennek feloldására több helyen nagyon szép megoldások láthatók, a legtöbbször a megkérdőjelezés aktusa elmarad. Egy ilyen jól sikerült reflexió a tudott-tudható kettősségéből: „A nagyi mindig mindenért megdicsérte a gyerekeit, a Mami szerint ezért lettek ennyire degeneráltak. […] Irma például az ételben nem tudott soha megálljt parancsolni magának, apám pedig a szexuális vágyaiban, mondja a Mami. De milyen vágyai vannak az apámnak, kérdezem tőle és ilyenkor hallgat.” (69.) Ebben az idézetben is látszik egyébként, ami a kötetben szintén végig jelen lévő, pszichológiai szempontból sem megkérdőjelezhető momentum, miszerint a kislány nem tudja megfeleltetni az őt ért erőszakos cselekvést a mások által is elítélt erőszaktevéssel.

Éppen ezért érdekesek azok a részek, amelyekben a verbális erőszak viszont végig egyértelmű a kislány számára, legyen éppen óvódás, kisiskolás vagy felső tagozatos. Hozzátenném, ez magyarázható lehet azzal, hogy például a következő szövegrészletet nem nagyon lehet sehány évesen félreérteni: „Te nem vagy normális, kislányom, már elmondtam neked, mi semmit nem hiszünk el neked az anyáddal, amit mondasz. Minden, amit mondasz, hülyeség, kislányom, tudod jól. De sajnos Téged nem tudunk megváltoztatni, és agyonverni sem tudunk azért, mert élsz már, de jobb lenne, ha elhallgatnál, bár a kislányunk vagy, de elég sok mindent meg tudunk veled tenni, ami nem a halál, hanem sokkal rosszabb annál, ha nem fogod be a szád.” (31.) Erre a félreérthetetlenségre a kötet egy másik pontján, éppen apja mondataira, és kicsit idősebb korában Nikolett is reflektál: „Nagyon-nagyon igyekszem, hogy amit az apám mond, azt ne értsem félre, de mindig eljön egy pont, amikor már nem lehet máshogy érteni.” (58.) Szembetűnő még, hogy több fejezet végén is különféle összegző mondatokat találunk. Ilyen például: „Mintha örökké tartana ez az üresség körülöttünk. Ha fehérséget érzek, azért van, mert nem hiszek semmiben.” (122.) Az idillinek bemutatott nyaralás és a szürke és fájdalmas hétköznapokba, az apához való visszatérés közti kontraszt enélkül is eléggé érzékletes, a mondat ittléte ismét csak negatívan hat a szövegek egészére. Ugyanezzel a jelenséggel a Nyolcadik című szöveg végén is találkozhat az olvasó, de a Sárga babák című fejezetben is hasonlóan furcsa hatást kelt a „de a babák nem szeretnének az elmúlásban élni” passzus (99.)

Érezhetően a kislány magára hagyatottságát kívánja érzékeltetni a szerző, azonban a babák, a Nagyi és néhány barát által nyújtott menedék nem tud kellőképpen egyensúlyt teremteni a kötetben (ezt nem úgy értem, hogy Nikolett életében, természetesen, mert ott egyértelműen nem lehet). Arra gondolok, hogy néhány, a saját anyja ellenpontjaként szolgáló anyuka jelenlétét kivéve csak és kizárólag romlott, erőszakos alakokkal találkozik. Nagybátyja, Simon molesztálásától kezdve az unokatestvérei gonoszságain, nagyszülei túlzott vallásosságán át addig, hogy az iskoláról is olyan képet tár elénk az írónő, hogy nem elég, hogy nem foglalkoznak a gyerekekkel, még folyamatosan bántalmazzák és megalázzák őket, mindenféle testi- és lelki fogyatékosságukról tudomást sem véve. Ezeknek a magatartásformáknak a létét ugyan sajnos nem vonhatom kétségbe, de a szövegvilágon belül ismét azt éreztem, hogy ez már sok, és a szinte vak kisgyermek megalázása például Az iskolában című fejezetben megint csak egy felesleges, hatáskeltő eszköz, amely beleilleszthető azon didaktikusnak nevezhető részek sorába, amelyeknek nagy számú jelenléte egy idő után zavaróvá vált.

A fenti, összefoglalva a túlzás fogalomkörébe tartozó hibák ellenére a szövegek megannyi olyan elemet és megoldást tartalmaznak, amelyek konzekvensen végigvonulva a művön, a téma milyenségétől függetlenül is olvasásra érdemessé teszik a könyvet. Ilyen például az, ahogy a kislány bemutatja a körülötte lévő világot. Az első írásban (Az összes baba) a babák leírása később visszaköszön az emberek leírásában. Ugyanazt a technikát alkalmazza, így válva a babák által létrejövő világ annak az alternatívájává, amelyben élni kényszerül. Pontosabban: a család fogalma is a babákkal való viszonyában válik normatívvá, szemben azzal, amit maga körül tapasztal: „mindig ellenőrzöm, hogy minden baba együtt van-e, egymás mellé fektetem őket, és úgy érzem, együtt van a család” (111.). Jó megoldás az, hogy a kötet elejétől fennálló kérdések (amelyek az apa általi bántalmazásra, illetve a nővér titokzatos halálára irányulnak) azokon a pontokon válnak egyre világosabbá, amikor már nincs lehetőségük rejtve maradni. Ez az elszenvedett bántalmazás mértékével van összefüggésben. Nikolett gyászának az olvasottakban történő lecsapódása minden manírt nélkülözően sikerült megrázóra. És ez nemcsak a testvére, de nagymamája, sőt babája, Frici elvesztésekor is hasonlóan jól működik. Ugyanígy fontos megemlíteni a Koszos babák című fejezetet, amelyben az apa monológja fokozatosan beépül a kislány elbeszélésébe, olyannyira, hogy a szöveg végéig ezt olvashatjuk, a kislány mindenféle reflexiója nélkül. Míg másutt a mások által mondottak nem mindig illeszkednek az elbeszélésbe (például túlságosan elütnek attól), addig itt az, hogy egy narrációs csavarral az apa szólama elnyomja Nikolettét, többféle értelmezési lehetőséget is előhív. Ahogy már említettem, a család alternatívájaként, de mindent átszövő motívumként is funkcionáló babák, és a hozzájuk fűződő ragaszkodás is érdekessé és utánozhatatlanná teszik Nikolett világát.

Fontos továbbá, hogy bár a kislány elbeszéléséből egyértelmű, hogy milyen rosszul bánnak vele, utalások formájában a körülötte lévők sorsa is Nikolett történetébe van írva, amik ugyan senkit nem semlegesítenek a kislány szenvedésében történő bűnrészessége miatt, azért árnyalják a karaktereket. Így szerzünk tudomást a nagyszülők háborúban átélt borzalmairól, a különféle önkényuralmi rendszerek életükre tett hatásairól (éhezés, besúgástól való félelem), de arról is, hogy édesanyja is a férj által megfélemlítve kénytelen élni az életét. A többször emlegetett, Nikolett fejében is megfogalmazódó öngyilkosságra való vágyakozás egy, az anyától látott megoldásként van jelen, hiszen többször elhangzik, hogy már ő is megpróbált véget vetni az életének, megelégelvén férje beteges hajlamait és a vele való együttlétet. Ez az öngyilkosságra való hajlam eltanult mintaként épül be Nikolett életébe, ám ehhez hasonló megoldások csak elvétve találhatók a szövegben, így az azt működtető erőként értelmezni ezeket sajnos lehetetlen.

Meddig lehet elmenni? Bármeddig. A Megszámolt babák ennek a bármeddignek a bemutatására törekszik, már ami a büntetlenül elkövethető megalázások és bántalmazások kérdését illeti, viszont a kötet inkább azt bizonyítja, hogy a felhalmozott eszköztár nem biztos, hogy szükséges ennek a bármeddignek az érzékeltetéséhez, hanem inkább háttérbe szorítja és ellehetetleníti azt. Az erőszakban tudvalevőleg, sajnos, nincsenek határok. Egy irodalmi alkotás megformálásában viszont jobb, ha vannak. Mert a túlzott halmozás az ellenkező hatást éri el: nem a végtelen kiszolgáltatottságot támasztja alá, csupán ráerőlteti az olvasóra az amúgy is egyértelműt. Ebbe a csapdába esett bele Czapáry Veronika is második regényével, ami egy túlírt, és bizonyos szempontból – a rengeteg homályos pont ellenére – túlmagyarázott szöveget eredményezett, feláldozva a témában rejlő lehetőségeket a hatáskeltés oltárán.