HAYDAN és MOST

Előszó

Esterházy Péter Haydn koponyája című színdarabjának elején a narrátor, egy civil angyal, azzal provokálja a közönséget, hogy „Ki nyer ma” rádiós kvízjátékot játszik (műsorvezető Czigány György). Kiszemel egy nézőt, és neki szegezi a kérdést: „Mit jelent Önnek Haydn?”.

Ott ültem a második sorban és remegtem, hogy engem kérdezzen. Mert akkor élőszóban mondtam volna el azokat a történeteket, amelyeket ebben a kötetben leírtam.

Böröcz András, aki nagyon régi és nagyon jó barátom, nem látta az előadást, mert New Yorkban lakik. De amikor elolvasta a történeteimet, kedve szottyant, hogy lerajzolja, neki mit jelent Haydn. Hordókat.

Haydn Amerikában

Nagyszüleim házában a legnagyobb ünnep a húsvét volt. Már hetekkel előtte elkezdődtek az előkészületek. Legelébb vettek hat vagy nyolc hízott libát. A kis Haydn, aki a szomszédban lakott, sehogyan sem értette, hogy mi lesz azzal a sok libával. Gyere át, nézd meg, nem titok, mondta apám egyik idősebb bátyja, Sanyi. Haydn látta, ahogy a libák zsírját kiolvasztották, a tepertőt félretették, aztán az összes májat nagyon bő zsírban kisütötték. Közben nagyapám, aki bádogos volt, horganyzott lemezből kis tíz-tizenkét literes hordócskát forrasztott. A májat mind belerakták, és a hordócskát színültig töltötték forró libazsírral. A végén nagyapám szépen leperemezte, és a tetejét cinnel ráforrasztotta. A hordót fehér vászonzsákba varrták, tintaceruzával megcímezték a csikágói rokonoknak, talicskára rakták, és Sanyi eltolta a postára. A kis Haydn tátott szájjal bámult a talicska után. Attól kezdve vágyott Amerikába.

Haydn 1939. augusztus 30-án dán diplomata-útlevéllel szállt fel Southamptonban a New Yorkba tartó Queen Mary óceánjáróra. Családja, amelyik a dán felső tízezerbe tartozott, úgy döntött, hogy az izgága fiatalembert Dánia USA-beli nagykövetségén helyezi el a legalacsonyabb, harmadtitkári beosztásban. Hátha a diplomáciai szolgálat során benő a feje lágya.

A hajón még egy dán utazott, a Nobel-díjas fizikus Niels Bohr, aki akaratán kívül, de jócskán megkeserítette Haydn hajóútját. Bohrnak új elméletei kimunkálásához társaságra volt szüksége. Valakire, akihez beszélhet, és aki időnként helyeslően bólogat. Haydn tíznapos hajóútja az atomi pályák kvantumelméletével telt, miközben többórás sétákat tett Bohrral a fedélzeten.

Ehhez képest még a washingtoni követségi élet is üdítően izgalmas volt. Különösen 1940. április 9-én, amikor a hitleri Németország megszállta Dániát. Vasárnap volt, és szokás szerint a legfiatalabb tisztviselő, Haydn volt ügyeletben. Amikor a koppenhágai külügyminisztérium távirata megérkezett, tudatva, hogy az ország német protektorátus alá került, Haydn fellapozta a külügyi szabályzatot, és örömmel konstatálta, hogy az ügyeletes egyszemélyben dönthet a szolgálata idején felmerülő, halasztást nem tűrő ügyekben. Választáviratában tudatta a külügyminisztériummal, hogy a washingtoni dán nagykövetség nem fogadja el a német protektorátust, azt törvénytelennek tekinti, és egyidejűleg megalakítja a független emigráns kormányt. A táviratot valamennyi nagyobb hírügynökségnek is elküldte. Hitler tajtékzott.

Haydn nemzeti hős lett. Dániában a legtöbb ember nem is tudja, hogy zeneszerzéssel is próbálkozott. Bohr persze, aki nagy zenerajongó volt, szinte minden művét ismerte. De a közös hajóút nem maradt meg az emlékezetében.

Haydn már elmúlt harminc, amikor életében először, 1980-ban eljutott New Yorkba. Lenyűgözte a város lüktető tempója, a szabadság ritkán érzett eufórikus élménye. Az sem zavarta, hogy meglehetősen lapos pénztárcával a zsebében járta a várost. Kora este céltalanul bámészkodva lődörgött a SoHo-ban, amikor az egyik kis hídon egy gyönyörű fekete lány jött vele szembe. A lány nyúlánk volt, az átlagnál talán kihívóbban öltözködött, de hát nem volt takargatnivalója. Hosszú combjainak csak a tövét fedte a miniszoknya, színes pólója pedig pont annyira volt szűk vagy lezser, hogy kis mellecskéi szinte átszúrják az anyagot. De a bőre színe volt, ami igazán lenyűgözte Haydnt, amit hol csokoládénak, hol tejeskávénak látott. Gazella – ez a szó volt az első, ami Haydn eszébe jutott. Kicsit közhelyes, de ezen nem maradt ideje gondolkodni, mert a lány megszólította. A világ legtermészetesebb hangján azt kérdezte tőle, hogy hová megy. Haydn, akinek, ha valakinek, volt füle az ilyesmihez, világosan hallotta, hogy a lány iskolázott, választékos angolt beszélt, magától értetődően ez az anyanyelve. Még mielőtt a zavar eluralkodott volna rajta, válaszolt: „Csak úgy sétálgatok (I am just hanging around)”. A lány akkor azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy milyen jó külsejű fickó (what a good-looking guy). Haydn egyre inkább zavarba jött, majd – ahogy a kérdés üzenetét felfogta, rájött, hogy egy szokványos üzleti megbeszélésbe bonyolódott, olyanba, amely évezredek alatt kialakult rituálét követ. Ekkor zavara oldódni kezdett, arcáról lassan eltűnt a pirulás, és ugyan pulzusa még szapora volt, de légzésének a ritmusa már csaknem normalizálódott. Meglepődött, hogy mindez ilyen gyorsan ment végbe benne, és hogy ilyen gyorsan kapcsolt. Mindazonáltal ő is bókolt a lánynak: „te is rendkívül vonzó lány vagy” (an extremely attractive girl) – mondta, és szemét a lány gyönyörű, mélyfekete szemébe fúrta. A lány rámosolygott: „nagyon izgalmas órát tölthetnénk együtt” – mondta, „ott lakom” – mutatott fel egy közeli ház legfelső emeletére. Haydn nem szólt, de továbbra is a barna arcot nézte. „Ha van rá száz dollárod”, mondta a lány. Haydn tudta, hogy nemet fog mondani, egészen egyszerűen nem érdekelte a pénzért megvásárolható szerelem. A lány látványától, sugárzó lényétől azonban nem tudott, és nem is akart szabadulni. Arra gondolt, hogy biztosan egyetemista, aki így kénytelen előteremteni a pénzt a tanulmányaihoz. De nem merte megkérdezni, csak bámulta a lány tüneményesen gyönyörű arcát, és hosszú szünet után lassan, csak a feje jobbra-balra ingatásával jelezte, hogy nem. „Miért, nincs száz dollárod?” – kérdezte a lány, miközben kis, kedves mosollyal az ajkán tovább szemezett Haydnnal. „De van” – mondta vontatottan Haydn. Ez igaz állítás volt, mert konkrétan valamivel több, mint háromszáz dollárja volt, bár ebből még két hetet akart kihúzni a városban. „De mégsem” – mondta megint lassan, anélkül, hogy a szemét levette volna a lányról. A fekete szempár ugyanolyan kedvesen, szinte huncutul nézett ki a gyönyörű csokoládészín arcból. „Akkor tudod mit? Gyere vissza este tízkor. Gyere el abba a peep-show-ba”, és a sarok utáni második házra mutatott. „Mondd, hogy Lilút keresed. Húsz dolcsiért megnézheted, hogy milyen üde rózsaszín virág (fresh pink flower) nyílik a lábam között. Sőt, az ujjaddal meg is érintheted.”

Haydnban megmoccant a kisördög. Még nem tudta, hogy szabadjára ereszti-e, és ha igen, hogyan, de az ő szája szegletében is megjelent a kis huncut mosoly. Nem akarta a lányt megbántani, de nem tudott a kísértésnek ellenállni. „Az a helyzet – mondta –, hogy a nők nekem szoktak fizetni – néha húsz dollárt, de általában többet, hogy megnézzem a lábuk között azt, amit te rózsaszín virágnak nevezel. És hogy az ujjammal kívül-belül megtapogassam.” Látszott, hogy a fekete szépség őszinte érdeklődéssel néz rá, hogy folytassa.

„Én ugyanis nőgyógyász vagyok (gynecologist)”, mondta Haydn, aki akkor valóban nőgyógyászként egy pesti közkórházban dolgozott, és volt egy kis magánpraxisa is.

A lány szemében apró arany szikrák villantak, Haydn pontosan látta, hogy ezek nem a harag, hanem a pillanatokon belül kitörő nevetés szikrái. A lány a fejét hátravetve csilingelő kacagást hallatott: „gynecologist”, bugyborékolt elő az ajkai közül. Karját a nyaka köré fonta – Haydnt megcsapta a lány izgatóan fűszeres illata – és szájon csókolta. Hosszan és édesen, de rövidebb ideig, mint ahogy Haydn szerette volna. Becsukta a szemét, érezte, hogy a lány elengedi a nyakát, majd az ajkát is, de ő csak ott állt lecsukott szemmel. Csak hosszú másodpercek múlva nyitotta ki, de addigra a fekete lány már elszaladt.

Haydn pontosan tudta, hogy neki ezért a csókért kellett New Yorkba jönnie.

[19]

„Te, Joseph, látjuk, hogy bátor fiú vagy, de inkább az eszedet használd, ne a pisztolyodat.” Ezt Butch Cassidy mondta Haydnnak, amikor már túl voltak az első vonatrabláson. Haydn rosszul forgatta a pisztoly, mindig rosszkor, és mindig a levegőbe lőtt, viszont sok jó ötlete volt a vonatrablás előkészítése közben. „Szimatolj körül Telluride-ban”, mondta neki Butch, „téged még senki sem ismer.”

Haydn egy hétfői napon lóháton baktatott be a városkába. Itt mindenki az aranybányából élt. Haydn az ivóban megtudta, hogy – csakúgy, mint minden bányában – itt is szombat délután fizetnek, a pénz pedig, amit háromhavonta rendkívüli őrizet mellett öszvérkaraván szállít ide, a San Miguel Valley Bank páncélszekrényében pihen. A munkabér két dollár naponta. A Bank jól fel van töltve, a legutóbbi szállítmány két hete érkezett.

Haydn másnap kora reggel tért vissza a társaihoz. „Megvan a terv, Butch”, mondta. Csak Haydn maradt a táborhelyen, Butch és nyolc társa még aznap este óriási kurjongatásokkal vágtatott be Telluride-ba. Butch le sem szállt a lováról, úgy ugrott be a szalonba. Mindkét kezében hatlövetű Colt, mindkét tárat a mennyezetbe eresztette. A dörrenéseket hallani lehetett az egész városban, ugyanis a szalon mennyezetét borító öntött ónlapok felerősítették a lövések zaját. Whiskyt ittak, meg rumot, és egész este a mennyezetbe lövöldöztek. Éjfélkor békésen kilovagoltak, vissza a táborhelyre.

A héten minden este megismétlődött a látogatás. A zajt a város lakói megszokták. Azok a csibészek mulatnak már megint, mondták, és mosolyogva csóválták a fejüket.

Pénteken este csak nyolcan mentek az ivóba. Butch és Haydn a San Miguel Valley Bank hátsó falához lapulva várták az első golyózáport. Ahogy a dörrenések felhangzottak, ők is pukkantottak egyet. Jó nagy lyukat robbantottak az épület hátsó falába. A robbantás zaját elnyomta a szalonbeli lövöldözés robaja. Negyedóra múlva újabb sorozat az ivóból, és egy kisebb robbanás a bankban. Kinyílt a páncélszekrény ajtaja.

Ez volt Butch Cassidy első igazán nagy akciója. Huszonnégyezer nyolcszázötven dollár volt a zsákmány. A bányászok azon a héten nem kapták meg a járandóságukat, a napi két dollárt. A pénz egynegyede Haydné lett. Első útja a New York-i East 14th Streetre vezetett. Itt volt a Steinway & Sons cég legnagyobb bemutatóterme. Haydn megvette a legdrágább Steinway hangversenyzongorát, visszavonult az üzleti élettől, és zeneszerzésre adta a fejét.

[+3]

A második világháború vége Chicagóban érte Haydnt. A japánok legyőzése után a dolgok hamar visszataláltak a rendes kerékvágásba, az emberek felszabadultak és optimisták voltak. Valami merőben újba akart mindenki belevágni. Haydn egy hirtelen ötletének engedve gépészmérnöki stúdiumokba kezdett az chicagói műegyetemen. Miért ne, gondolta magában, mindig is érdekelték a gépek, elsősorban azok izgató, visszafojtott ritmusa. Negyvenöt késő őszén, ahogy a campuson sétált, felfigyelt arra, hogy egy új kiállítótermet, egy kisebb galériát építenek. Bement a befejezés előtt álló épületbe, ahol éppen a világítást szerelték.

Ez így nem lesz jó – csúszott ki a száján –, rossz helyre teszik a lámpákat tartó síneket. Abban a pillanatban szégyellte el magát: Úristen, kezdek olyan lenni, mint a Sanyi. Azt képzelem magamról, hogy mindent jobban tudok. A munkás érdeklődve nézett le rá a létra tetejéről. Haydn megpróbált eloldalogni, de egy elegánsan öltözött, professzoros külsejű úr megállította.

– Hogy érti, hogy rossz helyen vannak? – kérdezte. Haydnnak válaszolnia kellett. – Az a helyzet, hogy a sínek túl közel vannak a fal síkjához. Így súroló fény esik a képekre. Ez néha persze jól jön, mert nem tükröződik az üveg, de az egyenetlenségek felerősödnek majd, eltakarják a lényeget. Ide igazából elcsúsztatható sínek kellenének, olyanok, amelyeknek a fal síkjától való távolsága tetszés szerint változtatható.

Maga ért ehhez? – kérdezte az elegánsan öltözött úr. Haydn nagy levegőt vett. – Értek, hát persze hogy értek.

Mit szólna, ha meghívnám, hogy tanítson nálunk a fém-műhelyben. Pont ilyen emberre lenne szükségem. Névjegyet nyújtott át Haydnnak. Gondolkozzon rajta. Nem kell sietni. Ha érdekli, keressen meg.

Haydn hazafelé, a magasvasúton nézte meg a névjegyet. Laszlo Moholy Nagy, professzor, Chicago School of Design, The New Bauhaus. Ez állt a névjegyen. Meg a címe. 350 North LaSalle, Chicago, Illinois.

Haydn csak néhány hónap múlva kereste fel Moholy Nagy irodáját. Csak a titkárnőt találta ott, kisírt szemmel. – László tegnap meghalt – mondta.

Haydn visszatért a zenéhez.

[88/A]

Haydn a hetvenes évek Magyarországán, a vasfüggöny mögött élve az NDK hegedűgyártásának egyik csúcsteljesítményén játszott. Nem volt boldogtalan ezzel a szerszámmal, de elégedett sem. Egy bizonyos New York-i hegedűszalonról ábrándozott, persze nem valamiféle ritkaságról, hanem egy tisztességesen megépített, tiszta, erőshangú jószágról.

A nyolcvanas években már hébe-hóba utazhatott. Elintézte a Pénzintézeti Központ nevű állami-titkosrendőri szervnél, hogy jogdíjainak egy részét keményvalutában kaphassa hangszervásárlás céljából. A New York-i hetvenharmadik utcai hangszerboltban, a vonós hangszerek Mekkájában elfogódottan nézett körül. Az állványokon a különféle hegedűk, brácsák, viola da gambák. Először csak a szemével simogatott meg egy hegedűt, majd az ujjai begyével is végigcirógatta a hangszer hátát. Kéjes érzés volt.

„Kipróbálhatja”, mondta a jólöltözött, üdemosolyú alkalmazott, „persze, előbb fel kell kicsit hangolnia.” Haydn szíve gyorsabban dobogott: „Itt?” – kérdezte zavartan.

„Igen, akár itt is. Általában megkérjük a látogatóinkat – így mondta, a látogatóinkat, nem azt, hogy a vevőket –, hogy menjenek be a hangszigetelt szobába, de mivel most itt sem zavar senkit, hát csak tessék” – és mosolygott biztatóan.

A hangszeren csak egészen kicsit kellett igazítani, és máris játszhatott rajta. A saját fiatalkori vonósnégyesének egyik lassú részével kezdett, ez nem igényelt különösebb bravúrt. Aztán gyorsabb darabba fogott, nem valami virtuózba, de egy olyanba, amivel próbára tehette a hangszert és egy kicsit saját magát is. Elragadtatva játszott, igyekezett mindent kihozni mindkettejükből. Talán ezt kellene megvennem – cikázott át az agyán. Amikor abbahagyta, oldalra nézett. Választékosan öltözött úr állt mellette. Ceremoniális mozdulatokkal mutatkozott be, ő a cég egyik tulajdonosa.

„Uraságod vásárlási szándékkal jött hozzánk?” – tudakolta. „Igen, tulajdonképpen igen” – mondta Haydn, és kis mozdulattal megtapogatta a zakója belső zsebében lapuló dollárköteget.

„Azért bátorkodom, mert azt remélem, hogy holnap el tud jönni erre a címre – és egy névjegykártyát adott át Haydnnak. – A mesterhegedűink ugyanis ebben a kis privát szalonunkban vannak.”

Másnap egy felhőkarcoló kapuján lépett be, a portás a névjegy láttán udvariasan meghajolt, és a lifthez vezette: „Már vártuk Önt, mester”, mondta, és benyomta a legfelső emelet gombját. A lift meglepően lassan emelkedett. Könnyűnek és boldognak érezte magát, már-már a mennyországban. Egy napsütéses tetőteraszra lépett ki. Lábai alatt szédítő mélységben a város. Hórihorgas férfi sietett elé. Haydn ráemelte a szemét. Paganini. Még hárman ültek a terasz napozószékeiben: Isaac Stern, Yehudi Menuhin és Pablo Casals. „Végre, Joseph, végre, hogy itt van. És most már örökké velünk marad” – lelkendeztek.

Ma csak a maga vonósnégyeseiből játszunk. Lesz miből választanunk. Ott van az állványon a maga hegedűje.

Haydn remegő kézzel nyúlt a hangszer felé. Egy tisztességesen felújított Stradivari!

„Mondja, Joseph – fordult Isaac Stern Haydnhoz –, miért nem írt maga soha vonósötöst? Kétszázhetven vonósnégyes, de ötös egy sem.”

„Azért, mert vonósötöst sohasem rendelt a Miklós herceg tőlem” – mondta Haydn a legnagyobb természetességgel.

„Akkor most büntetésből az első vonósnégyesből kimarad” – kurjantotta Isaac, és mindnyájan tele szájjal nevettek.

Sanyi és Haydn

[2]

A kis Haydn egyszem gyerek volt, apámék meg tízen voltak testvérek, nyolc fiú, két lány. Ezért aztán a kis Joseph sokat járt át a nagyszüleim házába játszani. Az apám fivérei között a legnagyobb franc a Sanyi volt. Mindenkinél okosabbnak hitte magát, mindenkinek ő akart parancsolni. Egyszer a kis Haydnt behívta a hátsó szobába. Kicsik voltak még, Haydnka öt-hat éves, a Sanyi már talán nyolc.

„Ti szegények vagytok, nem tud az anyád új nadrágot venni neked – mondta Sanyi –, pedig itt a húsvét. Varrok neked, jó?” Azzal fölfektette a kisfiút egy nagy, szétteregetett vég vászonra, amiből nagyanyám ágyneműt készült varrni. „Tedd széjjelebb a lábadat”, mondta Sanyi, és körberajzolta a gyereket deréktól lefelé. Aztán kivágta a körberajzolt fél-Haydnt a vászonból, méghozzá két példányban.

„Megmutatom neked, hogy lesz a nadrág”, fölényeskedett Sanyi, tűt-cérnát vett elő, és körbevarrta a két fél vásznat. „Próbáld fel!”

A nadrág, ami egyébként kézben jól mutatott, persze nem ment fel a kis Haydnra. A csíny kiderült, és nagyanyám annyira nevetett azon az ezüstös, csilingelő hangján, hogy ez a kacagás aztán bekerült a Concerto per il Clarino III. részébe (Finale-Allegro, Rondo), az egyik oboaszólamba. De ekkor a kis Haydn már hatvannégy éves volt.

[1]

A Nagy (I. Világ-) Háború végén a kis Haydn folyton az utcán csatangolt. Legtöbbször vele tartott apám is, aki akkor éppen csak hatéves volt. Nyíregyházán örök nyüzsgés volt az utcákon, felvonulás, kisebb fosztogatások, tömeges lerészegedés. Egyszer egy nagyobb csoportba botlottak: épp a Baumann-féle nagytrafikot rámolták ki, egy katonaruhás férfi állt a kirakatban, és a legjobb Havanna szivarokat hajigálta a tömeg közé. Apám meg a kis Haydn szereztek vagy három-négy darabot (Partagás Corona Gorda), és futottak haza.

A kapuban apám bátyja, Sanyi állt. „Ha adtok egyet, elmondom, hogy hogyan csinálják a szivart”, mondta. Leharapta a szivar végét, rágyújtott, majd így szólt: „ez Kubából való, nagydarab néger asszonyok ülnek a gyárban szétterpesztett lábbal, felgyűrt szoknyában, és a combjukon sodorják a szivart. Meleg van, izzadnak, és az izzadságtól lesz ilyen jó kemény. Mint a combjuk.”

Haydnka meg apám a ház mögé mentek, és bemásztak a káposztáshordóba. Magukra húzták a fedelét, leharapták a szivar végét, ahogy Sanyitól látták, és rágyújtottak. Pár szippantás után nagyon rosszul lettek, Haydnkában még volt annyi erő, hogy két hányás között kimászott a hordóból, és betántorgott a nagyszüleim házába. Apámat eszméletét vesztve emelte ki nagyapám a hordóból. Túlélte, de ő is, ahogy Haydn, egész életében viszolygott a dohányzástól. Bezzeg a Sanyi...

[4]

Tizenhétben nagyanyám minden nap sírt. Sírt kalácsdagasztás közben, sírt, amikor a maceszgombócot formázta, és sírt, amikor a töltött libanyak sült a lábosban. Tíz gyerekük volt, de otthon most csak kilenc, a legnagyobb, a Jóska kint volt az olasz fronton. Jaj, kap-e a Jóska ott kalácsot, siránkozott nagyanyám. Majd kap, gondolta Sanyi, aki akkor már nagyfiú volt. Este, a kert végében kikotyogta a kis Haydnnak: „viszek egy kalácsot a Jóskának a frontra”. Hadd jöjjek veled, könyörgött Haydn. Jöhetsz, ha van kalapod, így Sanyi.

Kora hajnalban kisurrantak, egy patyolattiszta vászonzacskóban volt a Jóskának szánt kalács, egy másikban meg kenyér és libatepertő, hogy legyen mit enni az úton. Vonattal mentek egészen az olasz frontig. Megtalálták Jóska alakulatát, és odaadták neki a kalácsot. „Ezt a mama küldi.” Jóska Sanyi nyakába borult, Haydnkára eleinte ügyet sem vetett, de a nagy meghatódás után azért megkérdezte a nevét. Ja, te vagy a szembeszomszédék egyszem gyereke. Szerencsére Jóska ismerte Sanyit, kitalálta, hogy elszöktek otthonról.

Amikor a gyerekek felszálltak a hazafelé menő vonatra, Jóska a postáról táviratot küldött haza. „Itt volt a Sanyi a kis Haydn-gyerekkel, köszönöm a kalácsot.” Nagyszüleim megnyugodtak, a Sanyi már csak ilyen, de Haydnéknál nagy botrány lett. Nem barátkozhatott Sanyival és a testvéreivel, ősztől pedig egy nagyon szigorú bécsi zeneiskolába küldték. Sanyiból kalandor lett, Haydnból pedig nem.

[5]

Haydn az isonzói kaland után hosszú ideig nem találkozott Sanyival. Ő Bécsben magántanuló lett, Sanyi Nyíregyházán vörös katona, és 1919-ben Landler Jenő seregében harcolt a Felvidéken, a történelmi határok védelmében. Augusztusban, a front, na meg a kommün összeomlása után, mikor az antant románok megszállták Budapestet, Sanyi hazaosont Nyíregyházára. Éjjel érkezett, a lovát egy tirpák tanyán hagyta a városon kívül.

„Kisfiam, már kerestek, itt nem maradhatsz”, mondta nagyanyám Sanyinak. „Öltözz át, itt egy váltás fehérnemű a hátizsákban, húzd fel a Dezső csizmáját, aztán még ma éjjel indulj!”

Sanyi lovon szökött át a határon Sátoraljaújhelynél, aztán valahogy eljutott Bécsbe, onnan meg Nyugat-Európába. Sok évre nyoma veszett, egyszer jött tőle egy postai levelezőlap Berlinből, egyszer pedig Ghentből.

Haydn 1930-ban találkozott vele a belgiumi Bastogne főterén egy kora nyári vasárnap délután. Sanyi a kocsma előtt állt, vörös dróthaja égő csipkebokorként meredt az ég felé, hóna alatt két nyitott fadoboz, tele cédulákkal. Vállán egy kis majom ült kanárisárga sapkával a fején. Elmondta Haydnnak, hogy Luxemburgban él, hét közben bányában dolgozik, a hétvégeken pedig a majmával járja a környéket. A majom pénzért jósol a kocsmából kijövő népeknek, azért van két doboz, mert az egyikből németül, a másikból pedig franciául húzza elő a rövid jóslatokat. Kinek milyen nyelven beszél.

„Tudod, azért jó Luxemburgban lakni – mondta Haydnnak –, mert ha megint forró lenne a lábam alatt a talaj, csak felülök a motoromra, és fél órán belül vagy Németországban, vagy Belgiumban, vagy Franciaországban vagyok. Attól függ, hogy merre indulok.” Azzal a majmával felült az oldalkocsis motorjára (NSU 301TS), és elporzott a luxemburgi határ felé.

Haydn sokáig gondolkozott, hogy mit érez. Pedig már az első perctől tudta, ahogy meglátta Sanyit. Irigységet.

[6]

Haydn pár hónappal a belgiumi viszontlátás után levelet kapott Sanyitól. Párizsban leszek, találkozzunk a Vosges-ek terén ekkor meg ekkor. Haydn megörült a levélnek, bár azon átsütött a lenézés – „azért ott, mert oda még te is odatalálsz” –, ugyanaz a nagyképűség, ami Sanyiból Nyíregyházán, gyermekkorukban áradt.

Sanyi választékos eleganciával volt öltözve, az egyik teraszon várt rá, és már délután abszintot ivott. Megölelte Haydnt, ez korábban nem volt szokása, és a bennfentesek gőgjével mondta el, hogy mit fognak együtt csinálni. Itt csigát eszünk, meg bárányt, aztán este átsétálunk a Montparnasse-ra. Elviszlek a cirkuszba.

Séta az esti Párizson át, és máris ott állnak az egyik Montparnasse-i Café előtt. Belépőjegyet kell venni, itt lesz a cirkusz. Haydn egy szót sem ért az egészből, a Café zsúfolt, a vendégek – tipikus párizsi bohémek – hangosak, isznak, fújják a füstöt. Egyszer csak eloltják a lámpákat, csak a terem közepén az üres biliárdasztalt világítja meg erős fény. Egy pillanat alatt csönd lesz.

Magas, göndör hajú fiatal férfi jön előre a biliárdasztalhoz, mindkét kezében hatalmas koffer. „Sandro”, suttogják az emberek. Lassú mozdulatokkal pakolja ki a bőröndök tartalmát. Drótból készült apró figurák kerülnek elő, egyszerű, de mégis életteli kis szobrocskák. Aztán a zöld posztóasztalon megelevenedik a drót-cirkusz, a figurák ugranak, lovagolnak, az oroszlán rátámad az idomárra, aki agyonlövi a fenevadat. Légtornászok, hastáncosnő, késdobáló, mind-mind apró, de tökéletesen működő, drótból hajlított figura.

Haydn tekintete körbejár, mindenki elbűvölten nézi a cirkuszt. Sanyi azonban eltűnt mellőle. Ott áll az asztal mögött, ő Sandro segédje, ő kezeli a gramofont. Az előadás végén, a római fogathajtó versenyben pedig ő húzza az egyik kocsit mozgató vékony kötelet. Az arasznyi drótlovak felszegett fejjel vágtáznak, a hajtók ostorukat pattogtatják. Elragadtatott kiáltások, Haydn pontosan tudja, hogy most olyan csodát lát, amilyet még soha, és hogy erre egész életében emlékezni fog. Behunyja a szemét, és valami különös, örömteli zenét hall belülről. Amikor újra kinyitja, Sanyi már ott áll mellette. Gyere, bemutatlak egy-két barátomnak. Ez itt Joan Miro, ő pedig Marcel Duchamp. Haydn nem tudja megjegyezni a neveket. Még szédül az élménytől. Az ajtóhoz megy, elolvassa a felragasztott hirdetményt: CIRQUE CALDER Entrée: sept francs et cinquante centimes.

[8]

Sanyi a Kárpátokban volt munkaszolgálaton 42-ben, 43-ban meg 44-ben. Ott építette az Árpád vonalat, a Kárpát-Duna Nagyhaza védvonalát. Egy délután lelépett a századtól, és felment a hegyre szedret enni. Ahogy tömte magába a szedret, megmozdult vele szemben a bokor. Egy medve állt a másik oldalon, ő is szedret evett. Nagyon megijedt, lassan hátrálni kezdett, aztán lóhalálában rohant le a faluba a körletig.

Beesett az ajtón, a többiek rápisszegtek, maradj csöndbe, Sanyi. Akkor vette észre, hogy a szalmazsákokat a körlet szélére tolták, a terem közepén pedig egy zongora áll. Idős, ezüsthajú ember játszott rajta. Súgva kérdezte a Lévai Imrét, ki ez?

A Haydn, mondta az Imre. A saját műveiből játszik!

Sanyi pedig lassan megnyugodott. Olyan szépen játszott Haydn.