Pszichedelikus évek

A különleges, rejtjeles műveket jegyző amerikai író ezúttal a hatvanas évek amerikai fiatalságának életét tárja elénk, a nyugati part legvonzóbb városának, a film- és a zeneipar fellegvárának számító Los Angeles hétköznapjait, ahol a világhírű sztárok, az arra törekvő, minden morális megfontolást nélkülöző esélyesek és az erre ténylegesen esélytelenek élik néha már a személyiségük teljes szétbomlását felmutató, egy slukkra szűkült lehetőségeiket. Egy város, ahol mindenki annak a varázslatában töltötte a fiatalságát, hogy világhírű színész, zenész, énekes vagy művész lesz, hiszen ez a közeg csak a siker csúcsát elérő személyeknek ad felmentést, éppen a lemaradók, az őket megfontolás nélkül imádók jóvoltából. Ha egy egész város sztár akar lenni, ha minden emberi megnyilvánulás a siker mércéje szerint manipulálódik, akkor teret követelnek maguknak az álmaikat be nem teljesítő embertömegek milliói is. Ennek az ötvenes évekből származó, az amerikai álom giccsesen naiv önmegvalósításának komoly egzisztenciális hiányjegyzéke van. Az ellenkultúra éppen olyan harsány és sikeréhes, mint a hollywoodi sztárok áthatolhatatlan falakkal körbe vett, önelégült elzárkózása. Az efféle vízió töményen magába zár egy értékrendet, a külsőségekben utánozhatót, a tartalma szerint nehezen értékelhetőt, kitermel egy mesterséges életszemléletet, amelyben a vesztesek is csak ugyanazt az élményt szeretnék megtapasztalni: győztesként a légies ürességet, züllöttként a többekkel megosztható magányt, amely legpregnánsabb módon a cannabis füvének belélegzése, és ennek következében egy egyetemes életérzés révén válik számukra elérhetővé, és létük ezáltal elviselhetővé.

A tudatmódosító szerek több ezer éves kultúrája itt töretlen hagyományként él, és a társadalmi öngyógyítás szerves része. Ennek a betiltására még nem érett meg a mindig a legkülönfélébb kihívásoktól frusztrált társadalom. Sőt, azt gondolom, hogy a különböző antidepresszáns és nyugtatószerek csak komfortossá teszik a valóság tereiből kiszakadó, a hátrányaikat feldolgozni képtelen vesztesek életét. Ellenőrzésük alá vonják a dilettánsokat, és néminemű csalóka pótszerekkel próbálják érvényessé tenni a konvencióktól eltávolodó diverzánsokat. Pynchon könyve a belélegezendő levegő természetességével kínálja föl hőseinek a marihuána, a helyzetekhez való alkalmazkodást megkönnyítő, a bonyolult társadalmi konfliktusokat másként belátni képtelen egyének számára a hétköznapok élhető illúzióját.

Mindezt az író egy szokványos detektívregény, Chandlert utánzó-parodizáló stilisztikai könnyedségével halkítja le, máskor pedig Tarantino filmjeinek brutalitásával nagyítja fel. Azt is mondhatnánk, hogy a történet itt másodlagos, de ennek éppen ellent mond az a tény, hogy az író becsvágya nem áll meg a hatvanas évek dezillúziós, aprólékos emlékeinek kissé szentimentális ábrázolásánál, hasonló hangsúlyt fektet egy tökéletesen megalkotott krimi szellemes, egy minden szálat felfejtő és az olvasó figyelmét próbára tevő logikai lánc megrajzolására. Hasonlóan nagy gondot szentel annak is, hogy a Nixon nevével fémjelzett amerikai valóság, a vietnámi háború, a Reagan kormányzósága alatti Kalifornia politikai-társadalmi jelenségei is napvilágra kerüljenek. Felsorolni is lehetetlenség, hogy mennyiféle, az évtizedre utaló aktuális aprósággal teszi hitelessé a korrajzot, s hogy a zenei, kulturális, szubkulturális jelenségek miféle enciklopédikus tárházát sűríti magába a szórakoztató irodalomként tálalt regény. Tudnivaló, hogy korántsem volt ez a korszak az amerikai történelem legidealisztikusabb évtizede, hiszen a hivatalos politika ellen lázadó hippik, a hatvannyolcas, párizsi diákmozgalmainak tace-paói éppen a hatalommal szembeni fellépésük miatt válhattak erjesztő eszmékké. Az ötvenes éveket jellemző, rendkívül nagy súllyal az amerikai társadalomra nehezedő, álságos, túlméretezett ideológiai harc minden esetre már korántsem bír akkora befolyással, a beatírók nemzedéke kissé felpuhította a művészetekben a közízlést, a hippi mozgalom pedig éppen az aktuális amerikai valóság ellen támad. A szabadság igénye nem hogy kézen-közön felhígulna, hanem egyre szélesebb társadalmi mozgalmakban manifesztálódik. Látszólag a sokféleképpen kettészakadt amerikai valóságnak nagy művészi erővel, de könnyed kézzel megírt korrajza ez, ahol a különböző faji ellentétek, a nagyhatalmi státuszát már öntudatosan érző, de még ostoba kalandokba keveredő amerikai külpolitika, a világot meghódító, de még korántsem hiteles amerikai álmot megformáló filmipar fényes csillagokat és beteges, emberileg kétes figurákat teremt, ahol talán a zene a legőszintébb és legmélyebb művészet, amelynek elkötelezett képviselői mind a pszichedelikus irányhoz vonzódnak, a különböző drogok hatása alatt alkotnak.

A könyv detektívregény, s mint ilyen a legigényesebb olvasói réteget is teljességgel kiszolgálja. A harminc fölötti jelenet során szinte egymásba érő kapcsolatok, majd újabb és újabb felfejtett szál vezet a regény kibontakozásához, a rejtélyek megoldásához. A Dokinak becézett magándetektív egy régebbi szerelme, Shasta megkeresésére kezd el nyomozni egy látszólag konvencionális ügyben, amelyben a hölgy is érintett, szeretője a közben eltűnt dúsgazdag építési vállalkozónak. A Doki természetesen éhkoppon tengeti életét a Fény és a Siker városában, szürke alak, verbalitással jól kistafírozva, aki szoros kapcsolatban áll a rendőrséggel, különösen pedig egy Bigfoot nevű, szintén sikertelen nyomozóval, akivel időnként információkat cserélnek, de közel sem egyenlő alapon, hiszen a rendőr a Dokit a várost elárasztó drogos hippik egyik jellegzetes figurájának tartja, amellyel szemben minden pillanatban éles kritikával él.

A mesterséges életérzések világának túlcsorduló debilitása, a harminc fölötti létszámú szereplőhad egyéni, de karikatúraszerű ábrázolása, a szituációk mesteri szövése minden pillanatban feszültséggel teli. Tagadhatatlan, hogy egy nagyon jelentős író művét olvassuk, a téma és a stilisztikai eszközök néhol parodisztikusan erős utalásokat tartalmaznak az ábrázolt és a későbbi amerikai művészet egyes alkotásaira. Felsorolhatatlanok ennek a hálózatnak a regényt előmozdító csomói, leginkább Chandler és Tarantino a két végpont, azon belül pedig még a Casablanca sokszor emlegetett, híres repülőtéri jelenete is megidéződik. A zenei környezet pedig olyannyira dokumentált, hogy magyar kritikus legyen a talpán, aki a töredékét is ismeri azoknak a zenekaroknak és számoknak, amelyeket Pynchon oldalanként említ. Az 1970-ben játszódó, tehát a hatvanas éveket lezáró regény másik középponti eseménye a Manson-féle sorozatgyilkosság, amelyben a háremet tartó férfi szinte háborút indít a sikeres sztárok ellen, köztük Polanski, a világhírű rendező terhes feleségét is lemészárolja, miközben szektát alapít, ahol hívei Istenként-Sátánként követik tanításait. A sikertelen zenész szörnytettei mindenesetre jó időre rettegésben tartják a hollywoodi művészek otthonainak önfeledt világát.

A cselekmény (ha van egyáltalán egy efféle regényben) olajozottan gördül, a figurák jelentős része elbűvölő vagy gogolian rémes, az elbeszélésmód pedig néhol elementárisan szellemes. A Doki ügyvédje, Saunch például a tévésorozatok és rajzfilmek kedvelője, tipikusan e város gyermeke, aki a legsürgősebb helyzetekben is inkább az éppen nézett opus rejtelmeiről szeretne a magándetektívvel társalogni, például arról, hogy Donald kacsa valamely tenger oldalvizén csónakázva a csőrén növeszt többnapos borostákat, s erről, hihetőleg, van is mit elmélkedni az éppen gyilkossággal megvádolt ügyfelével. Vagy ott van Jason, a bevállalós strici, akivel a kurvái nem szívesen mutatkoznak, nehogy köznevetség tárgyai legyenek a városban. Ugyanakkor, mint állítják, a tengerpart mellékhelyiségeiben a főnökről szóló viccektől hangos a publikum. Említhetnénk Denis-t is, aki vérbeli balfácán, de a szerencse gyermeke is, mert amikor ágyában füstölve elalszik, és a szobája már lángokban áll, a felső emelet megolvadt vízágyából leömlő több köbméternyi víztől punyhad el a gyilkos tűz. Ezen túl persze gyönyörű, de csak egy nyalintásra a Doki tulajdonát képező nők kis kórusa, súlyosan depressziótól sújtott zenészek és konzumhölgyek csoportja, egynyári szélhámosok és a meggyilkolt áldozataikat az épülő autópálya betonjába kilométerenként beágyazó keményfiúk alkotják a regény főbb jellemeit.

Pynchon persze sokkal jobb és nagyobb író ennél, és a szöveg is pontosan besimul a történet hézagaiba, mintegy eposzszerű foglalatát adja egy amerikai férfi „boldogult ifjúkorának”: „Doki pedig itt volt józanul, nyomorultul pofára esve a csapdában, amelyből nem talált kiutat, és amely arról szólt, hogy a Pszichedelikus Hatvanas Évek, a fény e rövidke zárójeles megjegyzése végül bezárul, és minden eltűnik, beleveszik a sötétségbe – hogy egy bizonyos kéz rémületes módon kinyúlik a sötétből, és visszaszerzi az időt, olyan könnyen, mint ahogy az ember egy spanglit vesz el egy füves kezéből, és nyomja el örökre.” (339.) Egyrészt Proustra gondolunk egyből, nem hiszem, hogy Pynchon nem az ő szellemét akarta volna megidézni ezekben a szüntelenül, hívogatóan múltat élesztgető sorokban, másrészt a fű, amely természete szerint külön időt és valóságot teremt, itt egy idegen kéz által eltörölve, olyan emblematikus hordozója az író által felidézett, és újra megteremtett valóságnak, mint a francia író esetében az ízek, illatok, az érzékiség egymásra rétegezett burkai.

Ha komolyabb vizsgálódásokat kezdhetnénk e regény szövegén, egész jelentésrétegeket lehetne kibontani, amelyek a mindig is könnyűnek és múlékonynak tetsző amerikai életformát veszik szemügyre. A hitelesség attribútumain nem csak a jelenségek felszínén esik csorba, bele van ágyazva az egész életmódba és életszemléletbe. Komoly fogalomként szerepel a könyvben a szörfözés, mint a Csendes-óceán hullámain vágtató deszkalovasok, mindig a felszínen maradni akarók, azt birtokolni vágyók életszemlélete. De ennek a látszólag triviális foglalatosságnak is megtalálja Pynchon a sűrűjét, amikor mélyen belemer a levesbe. „Part menti garzonjának falán lógott egy plüssfestmény, amelyen Jézus ballábasan lovagol meg egy oldalfarokkal ellátott, durván ácsolt szörfdeszkát, ami a keresztet volt hivatva felidézni, olyan hullámokon, amelyeket ritkán figyelhettek meg a Galileai-tengeren (…) Mi mást jelenthetne a ’vízen járás’, ha nem a szörfözést a Biblia nyelvén? Ausztráliában egy helyi szörfös, aki a legnagyobb doboz sört szorongatta, amit Flip valaha látott, egyszer még a Valódi Deszka egy szilánkját is eladta neki.” (136.) Ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy a katolikus templomok ezreiben miféle, ezüst tabernákulumokba elhelyezett ereklyék szolgálják a hívők csodálatát, s hogy van-e különbség a kétféle deszka eredetisége között, pontosan rálelhetünk a regény eredetiségére. Ahogy Goethe írja az itáliai utazásai során, miféle kontinens, ahol egy kínszerszám lesz szimbóluma a hitnek, s ezeknek a kereszteknek a milliói borítják be a templomok külső és belső tereit. Ehhez képest még egy szörfdeszka is kitüntetően üdítőbb objektum.

Pynchon nagyon tudatos és szerfölött elegáns író, aki, akár csak angol példaképe, mindig megtalálja a legotrombább helyzetekben is a szellemét éltető komikusat. Már a nevek is valamiféle össztáncra hívják az olvasót, hiszen a családjától serdülőkorától menekülő Japonica, a szellemes, de érthető, és a szándékait felfedni nem akaró jóakaró, rossz barát Bigfoot, a Jade–Bambi kiskurva kettős, Trillium szörpösen, nemesfémként csillogó neve, Jason, aki a görög mitológia egyik legjelentősebb küldetésének hajójáról kapja nevét, és Lemúria, az elsüllyedt földrész, amely rokona a Földközi-tenger térségének Atlantiszával, mind olyan párhuzamok, behelyettesíthető fogalmak, amelyeknek a legkülönfélébb kultúrákban megtalálhatjuk a rokonait.

A regény legmaibb, legsajgóbb jelensége éppen a hatvanas évek Amerikájának a hivatalos rendőrséget segítő, a rendet a saját autoriter szellemében működtető láthatatlan hadserege, amely sokszor a törvények megkerülésével lép fel a bűnözők, leginkább a feketék bűntetteinek a felderítése terén, mindenkor felvállalva a gyilkosságok rizikóját is. Egy felfegyverzett, jól kiképzett civil csoport áll harcra készen, hogy a hivatalos főcsapás mellett rendet tegyen, és a maga módján igazságot szolgáltasson. A regény végén úgy érzékelheti az amerikai valóságot az olvasó, ahol a beépített hiba maga a Doki, az egész mű legmélyebben megismert figurája, s hogy, bár sokat nem szeretvén elárulni a kifejletből, ő lesz az akadálya a saját működésének, egyben pedig a leginkább kiszolgáltatott lény a mások által irányított nyomozás során. Az időközben egy pillanatra újból feltűnt kedves, a regény bonyodalmait elindító Shasta mondja neki: „Biztosan mind a ketten azt hittétek, hogy bűnözőket üldöztök, aztán ehelyett mind a ketten nekik dolgoztok” (417.).

A regény abból a szempontból is különleges, hogy ez a minden stilisztikai leleményével, lendületességével a legszerethetőbb módon erőszakos írásmód szinte a legtermészetesebb közvetlenséggel lesz magyarrá. Ebben a fordítónak, Farkas Krisztinának különleges érdemei vannak. A könnyedséget ihletetten, az amerikai undergroundot bájos élményszerűséggel, a hagyományokra való utalásokat nagy művészi átérzéssel magyarítja. Nem könnyű feladat ez, hiszen az ebben a műfajban próbálkozó művek, éppen a tapasztalat és a valóság hiányától szenvedve, mindig csak a felszín stilisztikai játékával élve próbálnak hasonlóságokat keresni az amerikai és a magyar valóság között. Pynchon nem fűzi fel a gondolatait sosem prousti féloldalas mondatokra, megelégszik a tapasztalat érvényes pontosságával. Mégis, néha olyanféle, az impresszionista stílus gyöngyeire lelhetünk, amely minden múltra sóvárgó regényben megállná a helyét: „Dél felé tartottak. Gordita Beach kiemelkedett a párából, és finoman hámlott a sós szélben, a napszítta színekben odalöttyintett düledező város innen úgy festett, mint a festékminták négyszögei egy félreeső vaskereskedésben.” (471.)

Az írói szándék éppen az odalöttyintett szóban takar el, és fed fel mindent. Ami a regény legfőbb erénye, hogy ebben a játékban mindvégig mások után cipeljük a kottát, érezzük, hogy a leírt jelenségek után még valami furcsa csend honol a regény hangos lapjain. A személyiségünk éppen a mások akarata miatt, és a túlzott logikai tevékenységünk révén válik amorffá. Ha szorgalmasak és kitartóak vagyunk, mint a Doki, akkor egy képtelen láncreakció utolsó jelenetében van még esélyünk elkerülni az egzisztenciálisan nem nekünk szánt, de felénk irányzott golyót.