Az átok; Egy másik nap, Különös középkor; Der hölle rache; A tanácsadó

Az átok

Analóg nyáron születtem,
így szólt az átok:
édesanyámnak választania kellett,
életem első, vagy második fele lesz boldog.
Máig nem tudom, hogy választott.

Rengeteg képet őrzök magamról.
Megszámlálhatatlanul sok dolgot őrzök
merevlemezen, memóriakártyán, felhőkben:
nem az emlékeimet, mert nem emlékszem rájuk,
csupán elkészítettem őket, valakinek.
Ami enyém, az a félelem, hogy elveszíthetem mindet.
Egy tűzben, ami csak metafora lesz.

Eszembe jutnak a különös festmények a Tate Britain-ben;
egy egész korszakot, termet megtöltöttek
a valakinek öltöztetett gyerekek.

Az én átkom szóljon így:
egy hegy ormát vörösre színezze a szél,
és választanom kelljen, hogy egy lehetséges jövőben
gyermekem láthasson engem nemlétezésében, minden évben és időben,
vagy múltam rejtettségében kelljen elképzelnie.
Ha az előbbit választom, a digitális felejtés lesz sorsom.
Ha utóbbi mellett döntenék, el kell veszítenem minden képemet.

Egy oroszlánt kell megkérnem, hogy kővé válva
az ajtót örökre nyitva tartsa nekem.

Egy másik nap

Vannak tájak, ahol a Nap
alulról fodrozza a felhőket, és árnyékká
fújja a szél az ágaskodó embert,
képzeletbeli dombok közé rejti.
Ezek a felhők az óceánból jönnek,
a tükrök sodrásából,
és ez a Nap, ami elrejt
minket is egymás elől, ez a Nap
a családod.

Különös középkor

    Hová lettek a harcosok?
    Sehol egy elesett a téren.
    Különös középkor ez Uram,
    Hol nem vérzik senki senkiért.

A testi kín nem enged a jelenbe,
az idő gátjaként duzzasztja sejtjeid.
Létezésed formáját, amit most már végérvényesen
a múltban hagytál, csordultig tölti
árnyékod, ez a felesleges, ingerült
anyag, a szín hiánya,
amit képtelen lennél felidézni.

A fájdalomra nem lehet emlékezni,
de azt tudom, hogy olyankor gondolok részvéttel
az elmúlt idők lovagjaira,
emberekre száz, kétszáz, ötszáz éve,
akik ugyanolyan hiába vártak a jelenre,
mint a nem létező gyógyszerek felszívódására.
Sehogy sem tudom testembe idézni,
mit éreztem, pedig sírtam, üvöltöttem,
de látom őket, ezeket a gyengéd, bátor harcosokat,
akik ott voltak velem, és azt suttogták:
„Bújj a seb mögé, annyi évszázad
fájt már helyetted…”

Der hölle rache

Valaki teli hassal érkezett a lakomára,
így lettem a családi ékszerek kincstárnoka.
Utas, nem utazó. Ewig dein.

Azóta mások nekem írt levelei gyászolnak engem,
és ha saját, régi szövegeimet olvasom,
siratom az emberiséget.

Nem hordok ékszereket. De őrzöm, vigyázom őket,
mint a haragot, hogy sosem lehetek egyedül,
csak azonos a fűre menendő hónapokkal.

Kiraboltak. Ellopták az összes értékes követ,
mire hazaértem. Ez csoda volt, mert most az egyszer,
hogy nem voltak birtokomban, a jelentést hordozó tárgyak

eggyé váltak a szimbólummal.
De kirabolták nagymamáimat, akik tudták,
hogy kedvenc drágakövem a vér színe,

és rubinokra költötték pénzüket.

A tanácsadó

A nappalink minden percben ugyanabban
a neszben ringatózik.
Judit ül az ablak melletti fotelben,
az ellenfény körvonalazza
Holofernész levágott fejét.
Judit mellei kibuggyannak a brokátból,
de vér nem hull a szőnyegre.
Judit azt mondja, maradjunk a fényben,
ne nyúljunk egymáshoz.