Élj őrülten egyhangú életet

   
Egész eddigi életem őrülten egyhangú volt, nem vagyok elég élő, illetve halott. Szilveszter vagyok, magyarul erdei ember, huszonhét éves, viszonylag fiatal, magányos, egy nyílt seb, impulzív gubanc, szenvelgő melankolikus, kikészültem Szigetszentmihályon, itt élek, illetve haldoklom. A karakteremre ráférne egy szoftverfrissítés.
Azt mondják, néha túlérzékeny vagyok, mint egy nő, egyetlen zizegő csokoládépapír látványában az árokpart szélén, az egész világ szeméthegyeit látom, egy petárdától elűzött kutyában a világ összes megkínzott ebét, a megkötözött kutya vonításában a világ valamennyi fájdalmát. Érzelgősen eltévelyedett vagyok, mások szerint vadállat, mohó, durva, akaratos ösztönlény. Túl fiatal és kapkodó, túl lomha és koravén. Meglepően tájékozott, de kiderült az is, hogy: járatlan. Vagy fordítva, nem tudom. Néha teljesen sötétnek, ostobának érzem magam, aki nem gyártja, hanem veszi a szövegeket, néha felőrölnek belső ellentmondásaim.
Sokan kedvelnek, de sokan megvetnek, csavargónak, szemétnek tartanak, azt mondják, korcs vagyok, akit a nagyanyja nevelt, valószínűleg rosszul. Halott vagy; mutáns, mondta Wolf, a barátom, visszahat a sügér, visszahat.
Egész eddigi életemben az ösztöneimet szolgáltam, amelyeket továbbra sem tudok irányítani. Csodálkozva, nem kis szomorúsággal veszem tudomásul, hogy belőlem hiányozik a belső kontroll, mely visszafogna, ha úgy viselkedem, mint egy megkergült, szociopata kamasz, vagy mint egy rottyon lévő szentimentalista költő.
Ma reggel, 2013. december 31-én, négy recskám volt, egy fél üveg konyakot bevedeltem, hogy kicsit lazítsak az életfeszültségemen.
A Szilvesztertől szorongok. A Szilveszter nekem háború, bénító riadalom a mellkasban, ha robban a petárda, kutyák reszkető szűkölése, levágott malacfej az asztalon, tűzijáték-ropogás este tíztől hajnali egyig, félelem az új évtől, kétségbeesett várakozás arra, amire már nem kapok időt.
Eltelt rettentőn sok fölösleges óra, eszembe jut ez a fölösleges mondat, egy versben olvastam. Az ágyamból felszínesen ránézek a hajnali ablakkeretes világűrrészre, majd összeszűkítem a tekintetem és a villanyhuzalokat tartó, a szürke egyik árnyalatában álló betonoszlopra meredek, amelyen nem látom átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, viszont mindig tudom, hogy melyik évszakban bámulom a szóban forgó betonoszlopot, ami, velem ellentétben, nem forgolódik nyugtalanul, nem keresi az egyensúlyt, hanem tökéletesen benne áll.
Az, hogy ide száműztek, konkrétan Szigetszenmihály sötét méhébe, konkrétan a lópatkó formájú lakásomba, konkrétan tépett agyamba, megváltoztathatatlan; nem úszhatom meg. Szerintem nem voltak esélyeim.
Kibírni, ez minden. Mostanában munkát keresek, eddig egy fordító cégnél dolgoztam, nem szerettem a papírmunkát, buszozás közben is szanaszét untam magam Szigetszentmihály és Szigetszentmargit között, ilyenkor addig nyomorgattam az ölemben a táskámat, míg fel nem állt a faszom. Nőim most nincsenek, az utolsó szexuális jellegű beszélgetésem tegnap reggel volt, leszólított egy alacsony, galambmellű kislány, mutassam meg neki a Kunigunda utcát. Mondtam neki, nem mutatom, inkább kinyalom. Nem örült neki.
Legutolsó szexuális élményem, talán túlzás élménynek nevezni, a szomszédommal, Mónikával volt, aki tájszólását affektálással súlyosbította. Erős negyvenes, elvált, gyerekei nincsenek, Wolf állítólag látta egy durva pornófilmben. Emiatt, ha a szólt hozzám, mindig láttam a brét a szájában.
A kulcsommal vacakoltam a zárban, ezért talán kicsin meghajoltam, szóval arra eszméltem, hogy Mónika a seggemet markolássza.
Adok ötven rubelt, ha megbaszol.
Vágd partiba a biciklidet is, és megegyeztünk, baby.
Nem a pénz miatt, biciklizni meg amúgy is utáltam, hanem megkívántam Mónit. Kicsit fogazott, a mélytorkos sem ment neki olyan profin, mint gondoltam, de megérte. Megdugni nem dugtam, nem panaszkodott, azonnal elaludt, gondolom, a piától. Hangosan horkolt, ezért betapasztottam a száját szigetelőszalaggal, fuldokolva tépte le, és nagyon megharagudott, műszempillát könnyezett. Hogy megsértsen, leköpött és kispöcsűnek nevezett, ami jó lenne, legalább be lehetne kapatni tövig. Bizarr, de valahol vicces és egyben kibaszott szomorú jelenet volt. Azóta egyszer-kétszer láttam, nem köszönt, aztán elhúzott a picsába. Állítólag nem fizette már az albérletét, Wolf látta az utcán tintásan, azt mondta, nagyon rottyon volt szegény.
Van egy nőbarátom, Szeléné, helyes, finom és tépelődő lélek, de nem érzek iránta szenvedélyt, igaz, egyszer az ölében zokogtam, és azt mondtam neki, hogy szeretem. Tényleg szerettem abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy csak ő tudna megmenteni. „Persze…”, felelte Szeléné gúnyosan. Hirtelen megragadtam a karját és hátracsavartam. „Önelégült kis szerencsétlen vagy!”, sziszegtem az arcába, és azzal fenyegettem, hogy késsel megvágom az arcát, hogy más ne is bírjon ránézni. Szeléné nevetve azt mondta, hogy az ötletet bizonyára valamelyik filmből vettem. Szeléné tudja, hiszen tökéletes. És amit nyújt, az is. Miután a világra (és rá) kiharagudtam magam, elkezd vigasztalni. Sokszor érezem azt, hogy Szelénét elraboltam társul manírosan keserű birodalmamba, és megfertőztem a szenvelgéseimmel, máskor meg kívülállónak mutatkozik, mindent, amit tesz, teszek, állandó iróniával szemlél, de lehet, tetteti.
Mikor ezt írom, emlékezem. Látszólag ura vagyok a kezemmel vezetett tollamnak, de nem, mondataim szórtan állnak, mint a rózsafélék levelei. Ez egy beteg kéz.
Lecsukom a szemem, majd újranyit, mint a telehold az égboltrészletet, megvilágítom az egyik megcsonkított diófát. Hármat csonkított meg a szomszédos óvoda kertésze, a negyediket kivágta, most már nem tudok részesülni a diófa létéből. Szerettem szimmetrikusan szétágazó lombjait, télen a csontvázát, amely nem nyugtalanított, tudtam, hogy csak pihen, és nemsokára újra folytatja ott, ahol tavasszal mindig elkezdi.
Átadom magam a diófasajnálatnak, és tudom, hogy ezzel megint átlépek egy határt. Össze kell szednem magam, és elszigetelődni a diófa iránt érzett részvétemtől, de ezzel még jobban növelném az elszigetelődést.
Teljesen levezethetem a szenvedést az elszigetelődéstől. Ez egy kör, amelyből nem tudok kilépni, teljesen más következtetésre kell jutnom. Például, hogy különböző szigetelőanyagok vannak, az ásványgyapot a leggyakrabban használt anyag. Tűzgátló funkciója mellett hangszigetelőnek is alkalmas. A gyapot rugalmas és könnyen felvihető, tartós nedvesség mellett azonban fennáll a penészedés veszélye.
Mindig ez a működés, semmi móka, motyogom rövid fogmosás után. Én vagyok a hibás, mert nem magamból, hanem anyámból jöttem. Anyám a hibás, mert nem magából való. És így tovább. Rossz a rendszer.
Wolffal és Szelénével szándékozom átvészelni a Szilvesztert. Elindulok, most korán sötétedik, csak a messzi múltba visszanyúló pusztítás nyomai látszanak a tájon. Az otthonomhoz el és hozzá vezető ösvényen szemét, szakadt kotonok, mocsár és szeméthegy, mintha a föld középpontjától, vasmagjától, szemétrétegződési folyamatok mentek volna végbe. Mintha egy szeméttelep közepén állnék. Műanyag flakonokon és konzervdobozokon mászkáló cigánygyerekek, zúdul a szennyvíz egy roskadt híd alatt, lepusztult házak, pocsék emberi sorsok, a táj egyszerre zabál és okád, majd megint zabál, körülfolyik, valami barnás trutymót kezd mindenfelé kiizzadni. Ez valami nagy kéjcsúcs nála.
A fekete, sárfoltos köpenyemben, kócos hajjal indulok útnak. Körülbelül ötven méter múlva megállok, hogy a fekete köpenyes Kertészt üdvözöljem, aki régi óvodám kerítésrácsai előtt az elszáradt pünkösdirózsa-bokrot vágja. Mit szorongat?, kérdezi a szuvas mosolyú Kertész. Háztartási szemetet, válaszolom, és felmutatom a nagy, égkék nejlonzacskót, amit a buszmegálló melletti betonkukába dobok majd. Nem tudom elviselni a megperzselődött anyagmaradék látványát a kertemben. A kecsap- és fogpaszta-tubusok nem égnek el maradéktalanul. Mert a tubusokat emberek teremtették, ezért mérgezik a rendszert, míg a virágok tökéletesen benne állnak a rendszerben: elhullnak, feltámadnak, elhullnak, feltámadnak… És még öt fölösleges hónapot kell várnom, hogy júniusban újra a pünkösdirózsák közé álljak, és azt érezhessem, hogy a rózsaszín sziromtömegek szinte emelik a testem, mint egy képet. Kisimulnak időráncaim, és azt sem bánom már, hogy gyermekként nem kaptam infarktust az óvodarácsokon, hogy eltelt huszonhét évem, az a rettenetesen sok óra.
Az órán a rokokó festészetről beszélek, működöm, az oktató hallgatja. Jön, jön az a rettentően sok fölösleges mondat, majd elhullnak, megint beszélek, leadom a vizsgát, újravizsgázom, aztán nem leszek az oktató. Rendszerben vagyok, és mégsem. Fragonard, mondom, Fragonard.
Miért metszette meg a rózsalugast? Azt tavasszal kell.
Itt ősszel szokták.
Ez ilyen, mindent összecsápol, folyton a kapuban áll, arra várva, hogy valakinek odaszóljon, köhög, köpköd, ha jön fel a kertbe. De a csend sem jobb, tavasszal zúg a légy, mint a ventilátor, nyáron nyírják a füvet, duruzsol valahol a tévé, mint… Ide egy hasonlat kellene, de nem kényszerítem magam. Erőltessék ők, akik ezt az egészet kitalálták. Kibírni, ez minden.
Minden van, és mintha nem lenne semmi. Nem az a fontos. A betonoszlop egyensúlya a fontos. A pünkösdirózsa elhullása, feltámadása. A csontváz Kertész a hibás, a fölösleges, hazug mondat a hibás. De nem. Nem az a fontos. A fontos a szög, amelybe tavasszal beleléptem, annak rozsdás, kemény vasa.
A pünkösdi rózsák között álltam. A szög volt a hibás. A fájdalom. Futott, terjedt mérgezett vérem, megszínezte a talpam alatt a földet. Ott volt a Vén Kertész, aki folyton feketében jár, mint a Halál, a virágzó pünkösdirózsákat vágta, és időtlenné tágult az a fájdalmas pillanat.