Twin Towers

Kötter Tamás Rablóhalak című novelláskötete kapcsán nem lehet nem beszélni arról, hogy ez a könyv mintegy húsz évvel Bret Easton Ellis Amerikai psychója, és csaknem két évtizeddel Houellebecq Elemi részecskékje után látott napvilágot. Kötter novellafüzére ugyanis nem egyszerűen csak felidézi az X-generációs írókat, hanem egészen az ő előképeikre, Hemingway-re, Fitzgeraldra, Faulknerre, Sartre-ra is visszanyúlóan belehelyezkedik a huszadik század végi, nyugati parti, minimalista novellaírás világszerte elhíresült, kopogós, tárgyilagosnak ható, hideg beszédébe. Sőt, mivel a novellafüzérben felbukkanó olvasmányélmény-elemekkel, illetve a mottókból felrakódó kulturális horizonttal is egyértelműen az Ellis és Houellebecq által lerajzolt, illetve az annak az örökségében élő világra utal – nyugodtan mondhatjuk, hogy Kötter novelláskötetét olvasva az értékelés egyik fő kérdése is éppen az ellisi, houellebecqi világgal tartott viszony.

Mondjuk így: az első olvasatra minimum erős hatásról beszélhetünk (a másodikra is), ám éppen a novellafüzér szerkesztettsége, a beszédhelyzetek egymás utánisága, egymásra hatása, összerakódása, és akármit is jelentsen ez: a magyarsága erősíti meg az előképekhez képest Kötter kötetében a legfontosabb újdonságot: az általa ábrázolt világra, s vele együtt az Ellisre és Houellebecq-re, s a minimalista prózára egyaránt rezonáló iróniát. Bármilyen furcsa ugyanis, ellentétben az elődökkel, Kötter novellafüzérének rendkívül lényeges eleme a hol bújtatottabb, iróniába hajlóbb, hol harsányabb, szinte szemtelen, blőd humor; nem is annyira a nyelvhasználat, a szituációk, mint inkább maga az ábrázolt tárgy okán. Miért? Mert úgy veszi roppant komolyan magát, hogy az ne kérdőjelezze meg a beszédhelyzet korlátozottságát, s úgy, hogy éppen ezért az egyre gyanúsabbá, egyre gúnyosabbá váljon.

Ki ne emlékezne arra a nyolcvanas évek elejéről, amikor egy autóversennyel izgalmassá tett mozi után felbőgtek a Ladák, Wartburgok és Trabantok a pesti éjszakában? Csikorogtak a csehszlovák gumik. Efféle történik Kötter novelláiban is, csak éppen már az ezredforduló után járunk, a filmvetítés sem a Szikra moziban zajlik, hanem a füstüveg irodai ablak belső oldalán vagy a laptopon, és a Ladákat is sikerült lecserélni Opel-Audi-Porschékra.

Attól még a kérdés ugyanaz.

Lehet-e ugyanúgy kibámulni az Árpád híd lábánál a Milleneum Towers egyikéből a délutáni forgalomra és a Dunában úszó fadarabokra, mintha Los Angelesben bámulnánk a huszonötödik emeletről a Golden Gate felhőfoszlányokba vesző vörös pilléreit?

A válasz: igen.

Hát persze, hogy lehet.

Pontosabban: lehet azt gondolni és azt érezni, hogy a válasz: igen; de attól a különbség csak kiáltóbb lesz.

Lehet-e hős egy félgyarmati világ névtelen katonája?

Az érzés őszinteségét a minőség nem kérdőjelezi meg.

A flow akkor is flow, ha a borotválkozó tükör előtt énekelünk, nem pedig az x-faktor színpadán, és akkor is magával ragad, ha a fürdőszoba csempéje közt a fúga némileg már beszürkült a kosztól.

Kötter történetei Ellis, Carver és Houellebecq történetei után, azokhoz képest születtek meg, és – tegyük hozzá – nem csak a novellákat író Kötter laptopjában, de az ezeket megélő magyarországi yuppie-k és pszeudo-yuppie-k életében is.

Vagyis hogy az itteni Milleneum Towers (a kaszásdűlői lakótelep mellett) akárhogy is, de a Los Angeles-i, New York-i, párizsi tornyokhoz képest épült fel, és a benne működő mechanizmusok, vállalati játszmák és társadalmi közlekedések is azoknak az előképeknek a függvényei. Ez az evidens tudás persze így, kimondva soha nem fogalmazódik meg Kötter novelláiban. Szerencsére. Éppen ez a tudatosan előidézett hiány, az, ahogy a monológokat egymás után elsoroló novellák összeadódnak, és egyikük sem tesz még csak utalást sem ezekre a külső vonatkoztatásokra, ez a zártság az egyik legerősebb humorforrása Kötter novellisztikájának.

Hiszen csak az lehet humoros, aki-ami roppant komolyan veszi önmagát.

Lehet ugyanúgy elsorolni a pesti romkocsmákat, klubokat, éttermeket és bárokat, mint a felkapott Los Angeles-i, New York-i, párizsi helyeket?

Hát persze, hogy lehet.

Legfeljebb közben röhög is az olvasó.

Budapest Kelet-Európa Párizsa.

Ráadásul ezen erős és jótékony pimaszság mellett a nagyfokú tudatosság és a precíz szerkesztettség is komoly erénye Kötter könyvének.

Az egyes szövegek – novellák, amelyek lényegében monológok – külön-külön nézőpontokat rögzítenek, csaknem mindig jelen időben. Világos az üzenet: itt nincsen visszaidézendő múlt, nincsen különösebben tervezendő jövő, a jelen az, ami létezik. A monologizálók, miközben tovább-tovább tolják a „történetet”, vagyis a saját szemszögükből elmondott értelmezési töredékekkel mesélnek a világukról, ugyanazon a nyelven beszélnek. Beszélnek, mintha haladnának, a mozgás látszata a cél képzetét kelti – miközben körbefordul a szcéna. Ezeknek a beszélőknek nincsen saját nyelvük, mint ahogy lényegében nincsenek saját történeteik sem. Azt hiszem, nem egyszerűen arról van szó, hogy Kötter ebben a novellafüzérben egy és ugyanazon mikrovilág történeteit írja. A beszédhelyzetnek ez a vándorlása kifejezetten okos szerkezetet jelent: a visszatérő elemek egyszerre jelentenek a nézőpontok szerinti finom elcsúszást és ismerősséget, ahogy visszaköszönnek, persze mindig némileg megváltozott jelentéssel.

Mondjuk így: egy magát roppant komolyan vevő beszédmód ironikus megmutatására és kigúnyolására igazán alkalmas ez az eljárás, még akkor is, ha időnként erősen felveti az unalom és érdektelenség ábrázolhatóságának nem egyszerű kérdéseit. Nem kétséges: ugyanaz a kád és a benne úszkáló, magabízó karácsonyi ponty bukkan fel itt, mint amit Bojtár Endre emlegetett egykoron a híres esszéjében az Európához viszonyított közép-európai létezés dimenzióiról írva – csak most esetleg nem rozsdás a zománc, és a ponty bizonyos fénytörésben akár afrikai törpeharcsának is tűnhet.

(Megjegyzendő, hogy ebben az értelemben egyébként Kötter sokkal inkább kötődik Houellebecq szkepticizmusához, semmint Ellis robotszerű hőseihez, és érdekes összehasonlítást lehetne végezni Hazai Attila Carvert idéző novellanyelve és Kötter beszéde között, vagy Patrik Ouředník rafináltan szikár felsorolásai és mondjuk a Mars című novella módszere összevetésével.)

Persze tudhatjuk: nem valószínű, hogy minden egyes közép-kelet-európai nemzetközi cégnél dolgozó jogász unatkozó idióta, végtelenül üres hivatali óráiban legfeljebb netes videókat néző marha, és a Csillagok háborúját idézgető közepes elmebeteg volna. Aki úgy véli, hogy Kötter novellafüzére szociografikus pontosságú, az semmiképpen ne forduljon tanácsadásért ezekhez a multicégekhez és főleg ne annak felső kategóriás alkalmazottaikhoz.

Kötter novelláiban, ne tévedjünk, nem az úgynevezett valóság jelenik meg, szégyelljék magukat a tények.

Kötter elsődleges célja a torzulások, s azon belül is elsődlegesen az amoralitás kíméletlen ábrázolása, legyen szó a gyarmatosító cégről vagy a félgyarmati helyzetben a magát éppen a csúcson érző alkalmazottról – és ehhez a szándékhoz nem habozik lényegében szellemileg igénytelen, és erkölcsileg eltompult, egyéniség nélküli alkalmazottak gyülekezetének ábrázolni a teljes közeget. Azt nem állítanám, hogy ami a dugás-ivás-nyaralás-autóbirtoklás mágikus Rubik-kockáját illeti, olyan nagyot kellene lódítania, de persze az se kétséges, hogy ezzel együtt is erősen torz tükröt tart a „hősei” elé.

A célja éppen az, hogy az ismert houellebecq-i tézis: a mindent átfogó társadalmi hazugság taglalása helyett, illetve a kérdés feltevése helyett, hogy van-e a nagy társadalmi hazugság mögött valahol is igazság, bármi is legyen az, ami ezzel a névvel illethető… szóval Kötter célja, azt hiszem, éppen az, hogy érzékeltesse: nincsen kérdés és nincsen válasz.

Nem az a kérdés, hogy van-e hazugság, hiszen ha senkit nem zavar, akkor miért neveznénk hazugságnak?

Nem az a kérdés, hogy van-e válasz, hiszen ha nem hangzik el kérdés, akkor mire születhetnének válaszok.

Kötter novellafüzére magáról a keserűségről, erről az amoralitásról beszél, igencsak kegyetlen iróniával.

A szenvedés, ha megjelenik is a történetekben, nem minősít, nem nevez néven hazugságokat, és főként nem adhat magyarázatot. És éppen ez a jó, az erős benne: a meg nem nevezés, ami arra mutat, hogy ami mindenhol ott van, ami eltolhatatlanul létezik, arról nem szokásunk a hétköznapokban beszélni.

Ugyanakkor talán az se véletlen, hogy éppen az a két novella tűnik a füzérben a legerősebbnek, ahol a beszélő személy mégiscsak rétegezettebb, és a monológhoz tartott viszony is átszűrődik a szövegen, illetve ahol maga az elbeszélő mégiscsak kísérletet tesz az elbeszélhetetlen (a lúzerség elmondása a lúzerséget el nem ismerő közegben) elmondására (Isten halott, Rablóhalak).

Ez a két szöveg talán mutatja azt is, hogy merre vezethet ebből a kötetből, s még inkább ebből a beszédhelyzetből Kötter novellaírói útja – és ennek a folytatásnak alighanem a legfőbb kérdése, hogy képes lesz-e izgalmasabbá és sokrétűbbé tenni a nyelvhez mint nyersanyaghoz fűződő viszonyát. Számomra az írói létezés legfontosabb eleme a nyelvhez fűződő viszony, és ebben az értelemben a Rablóhalak sokkal közelebb áll egy blogirodalom köznyelvéhez, vagy pl. egy indexes, 444.-es tudósítás kimetszett részéhez, mint az izgalmakat jelentő alkotáshoz. Bizonyos szempontból természetesen szándék és következetesség is az, hogy Kötter beszéde olyan közel áll a bulvártermékek nyelvi közegéhez, mondjuk így: lazának tűnő köznapiságához, ám annál feltűnőbb, hogy az ebből való kilógások mennyire gyengítik a szövegeket. Az olyan summázó kiszólások, mint például ez: „Nagyot sóhajtok. Kriszta, mintha mit sem hallott volna, tovább mesél az estéről, s nekem határozottan az az érzésem támad, hogy egy gépet hallgatok” (Ikertornyok, 41.), vagy: „Megint ránézek arra a pasasra, aki hasonlít Tamásra. Mindent elönt a valóság áradata” (Give me summer, 77.), és: „Néhány órával korábban még arról álmodoztam, hogy elutazom, és új életet kezdek, de közben rájöttem, nincs kivel és nincs hova.” (Prága, 84.), stb., stb. – határozottan ellene dolgoznak a történetek és monológok egyébként valóban összerakodó és fojtóvá váló, a kiúttalanságot valóban érzékeltetni tudó közegének. Ugyanígy esetlennek hatnak a lényegesen ritkábban, de fel-felbukkanó líraibb, „szebb” hasonlatok is: a Dunán úszó tárgyaktól a magát vonszoló kocsisorig, vagy az olyan fajta lekerekítettség (A dubai herceg fia), ahol nem egyszerűen ábrázolódik a magatartás, de ki is mondódik róla, hogy hazugság és csalás.

Nem csak a szövegek „kulturális” és bulvár-utalásaiból, de a koncepziózusságból is sejthető, hogy ez a kötet több év szívós munkájával íródott. Ezt a megjegyzést, tévedés ne essék, egyáltalán nem iróniának szántam. Éppen ellenkezőleg: Kötter Tamás novellafüzére semmiféle „elsőkötetes” gyerekbetegségi jegyet nem hordoz, sokkal inkább hat egy jól megalkotott beavatásnak, bevezetésnek a közép-kelet-európai yuppie-világba, semmint egy, az íróságának mibenlétével küzdő pályakezdő író megszólalásának. Nyilván lesznek is sokan, akik így, valamifajta tudósításként, megmutatásként fogják szeretni, ne adj isten, ezekben a szövegekben ismerik fel a saját életüket, vagy azt, amit a mások életének gondolnak. Tegyék csak, miért is ne, legfeljebb nem hallják meg Kötter gúnyos torokköszörülését.

Kötter novellafüzére ugyanis – és ezt erős dicséretnek szánom – lényegesen több ennél. Nem szociográfia, és nem tudósítás; akkor inkább már szerkezetrajz, az egymásra rakódó, semmire való hétköznapok és a bennük semmivel sem többre méltó figurák ábrája.

A legjobb pillanataiban éppen ezt mondja: oly mindegy, hogy most éppen egy multinál dolgoznak, ők vagy mi, oly mindegy, hogy most éppen közép-kelet-európai yuppie-knek nevezzük őket.