A történelmi regény létezési módja

„Aki nem érzékeli, milyen kíméletlen (brutale) és értelem nélküli a történelem, azt az ösztönös törekvést sem fogja megérteni, mely arra irányul, hogy értelmessé tegyük a történelmet” (Nietzsche 1988, 56).

Hayden White Metahistory (1973) című könyve korántsem volt előzmény nélküli, a közvélemény mégis e könyv hatásának is tulajdonítja, hogy történetírás és szépirodalminak nevezett elbeszélés közeli rokonságba került egymással a legutóbbi fél évszázadban. „Ami pedig a fikcionalitást illeti: a történelmi szövegre ez nem kevésbé jellemző, mint a költőire” – olvasható egy jelentős magyar értekezőnek 2011-ben megjelent könyvében. Igaz, ugyanez az irodalmár némileg árnyaltabban fogalmaz ugyanennek a munkájának másik részletében, amidőn jellemzi a történeti és irodalmi elbeszélés viszonyát, de a különbség nem alapvető a korábban idézett véleményhez képest: „Eltérésüket nem annyira a fikcionalitás/nonfikcionalitás különbségében kell keresni, mint inkább abban, hogy az elbeszélés irodalmi szöveggé, nyelvi alkotássá, illetve műalkotássá való transzgressziója során […] megváltozik a megjelenítés nyelve” (Kovács 2011, 217, 212).
A 20. század elején egészen más vélemény számított irányadónak. „A »történelmi« regény számomra […] olcsóságra van kárhoztatva, egyszerűen azért, mert rendkívüli föladatot jelent”. Henry James írta ezt 1901-ben (James 1987, 332). Véleményének különös súlyt ad az a tény, hogy arról a nyelvterületről származik, amelyet a magyar közvélemény – igaz, helytelenül – e műfajváltozat keletkezésével társít. Nem kevésbé határozott elutasítás található abban a nagy hatású könyvben, amely az angol regényolvasó közönség elemzését kezdeményezte a két világháború között. Szerzője a következőképpen érvelt: „mindennek a föláldozásával egyértelmű, ha valaki félreteszi a jelenkori beszédmód ritmusát és a múlt nyelvéhez tér vissza. A kritikus ezért nem veheti komolyan a történelmi regényeket” (Leavis 1965, 262).
Hasonló vélemény Magyarországon is megfogalmazódott. Kemény Zsigmond már 1852-ben érzékeltette, milyen kísértéssel kell szemben állnia az általa is képviselt műfajváltozat szerzőjének: „Voltak, kik azon kor nyelvét utánozták, melyről meséltek. / De az ily kísérlet, ha sikerülne is – mi eddig nem történt – a művészettől annyi áldozatot kívánna, mit megadni nem szabad” (Kemény 1971, 172). Két évvel később másféle – talán még súlyosabb – kifogást fogalmazott meg, amidőn olyan művekkel szemben éreztette fönntartását, amelyekben a „képzelődést zsibbasztotta az ismert tények terhe” (Kemény 1971, 356). A 20. században élesebben érvelt olyan szerző, aki Német maszlag, török áfium (1918) címmel maga is kísérletezett történelmi regénnyel, sőt a régi nyelv utánzásával is. Laczkó Géza 1937-ben így fogalmazott a Nyugat hasábjain: „Történelmi regény tulajdonképpen nincs, illetve minden regény, amely az író korától pár évtizedre nyúlik vissza, már történelmi, hisz ha én most például az 1910-es évekből »merítem« regényem anyagát, a külsőségek s a lélek egészen más formáival találkozom, mint amilyenek ma szabják meg a környezet színeit-vonalait s a lélek lényegét és útjait. / »Történelmi regény« kényelmes és tévútra vezető irodalomtörténeti skatulyázás, mert teszem Flaubert híres történelmi regénye, a »Salammbô« rokonabb a »Madame Bovary«-val, mint az ugyancsak történelmi s megjelenésében vele egy idős (1862) Victor Hugo-féle »Misérables«-lal. […] »A csehek Magyarországban« […] inkább a Scott-regényekkel, mint a »Zord idő«-vel tart tárgyi és műfaji rokonságot, mert Kemény Zsigmond történelmi regényei valóban Scotti ellenművek, mind megannyi méltóságos s igazi példamutató tiltakozás a Jósika és Jókai-féle történelmi locsogás ellen” (Laczkó 1937, 239).
Mivel magyarázhatók ezek az erős fönntartások? Többségük arra vezethető vissza, hogy a szóban forgó műfajváltozatban egymástól eltérő létformához tartozó szereplők érintkeznek egymással: Pierre Kutuzovval beszélget a borogyinói csata előestéjén, és Napoleon néhány szót intéz a sebesült Andrej herceghez az austerlitzi ütközet után. Kutuzov és Napoleon megítélésekor az olvasó előzetes ismeretei latba esnek, Bezuhov és Bolkonszkij esetében ilyennel aligha kell számolni.
Lukács György Sir Walter Scott műveivel indította a történelmi regényről írt könyvét, és még újabb magyar szakíró is „műfajalapító”-nak nevezte a Waverley íróját (Bényei 2007, 62). Az összehasonlító irodalomtörténészek szerint e föltevés egyértelműen hibás. Még az angol szakirodalom is a 17. század második felének francia szerzőitől eredezteti a történelmi regény kialakulását, amikor „a reneszánsz humanizmus tudós hagyományára támaszkodva, komoly hatású értekezők hangsúlyozni kezdték a távolságot történeti és regényszerű művek között” (Maxwell 2009, 11). A történelmi regény már a francia „nagy század”-ban a nemzeti azonosság tudatát erősítette. A kezdeményezők közé olyan kiváló szerző tartozott, mint Madame de La Fayette, aki L’histoire de la Princesse de Montpensier (1662) címmel a Szent Bertalan éj elbeszélésére vállalkozott. E művében a katolikus hitre áttérő Chabanes gróf az egyetlen „kitalált” főszereplő. Felekezeti háborúság jelenik meg a háttérben, míg szerelmi történet játszódik az előtérben. Az elmondottak „regénynek” minősülnek. A kulcsszó a féltékenység. A jelenkor távlatából a lélektani árnyaltság számíthat a mű fő erényének. Amikor Montpensier herceg megpillantja Chabanes gróf holttestét: „Először szánalomra méltó látvány megdöbbenéssel töltötte el; azután fölébredt benne a barátság és fájdalmat érzett, de a vélt sértettség miatt végül öröm lett úrrá rajta, kellemes hatású volt azt látnia, hogy a sors keze bosszút állt” (La Fayette 1956, 30, 31, 50). La Fayette későbbi alkotása, a La Princesse de Clèves (1678) lényegesen hosszabb terjedelme miatt is a legkorábbi történelmi regények egyikének tekinthető. II. Henrik udvarának bemutatásával kezdődik, ám a címszereplő ezúttal már kitalált személy.
César de Saint-Réal „nouvelle historique” alcímmel beszélte el Don Carlos (1672) sorsát, és jegyzeteivel azt sugallta, hogy ténylegesen megtörtént eseményekkel foglalkozott. Ezt a mintát követte utóbb Stéphanie-Félicité du Crest (comtesse de Genlis), amikor La Duchesse de La Vallière (1804) címmel adta közre a Napkirály egyik szeretőjének történetét, „roman historique”-ként, szintén jegyzetekkel. Valószínű, hogy Walter Scotthoz hasonlóan Jósika Miklós, különösen pedig Eötvös József, aki nagyon sok francia művet olvasott, ilyen példákat követett a „Korrajz első Mátyás király idejéből” alcímű A csehek Magyarországban (1839), illetve a Magyarország 1514-ben (1847) megírásakor. Kemény Zsigmond első nyomtatásban megjelent, Gyulai Pál (1847) című regényében már mellőzte a kései 16. századra vonatkozó forrásainak állandó megjelölését, ily módon távolodva a „korrajz” eszményétől s közelítve az öntörvényű világot teremtő műalkotáséhoz. Ha szabad Ricoeur egyik szembeállításához folyamodni (Ricoeur 2000, 32), a múlt fölidézésének (évocation) háttérbe szorításával a történelem kutatását (recherche) állította előtérbe. Így kapott mélységet a címszereplő jelleme. Ugyanez érvényes Martinuzzi és Turgovics alakjának megformálására a Zord időben (1857–62): az ő személyiségük szintén történés; változó jellemvonásaikat az olvasónak kell időről időre újra összerakni.
Franciaországban a történelmi regény a 18. században már intézményesült műfajnak számított, annak is köszönhetően, hogy néhány évtized alatt körülbelül kétszáz olyan regény jelent meg, amely emlékirat alapján készült vagy emlékiratnak tüntette föl magát. Prévost abbé például 1731 és 1739 között Le Philosophe anglais ou l’Histoire de Monsieur Cleveland címmel nyolc kötetben adta közre Cromwell törvénytelen fiának élettörténetét. Az ilyen munkák döntő hatást tettek a 19. század történelmi regényeire. Philippe Lejeune és mások munkái nyomán kétségbe is vonható az egyértelmű szembeállítás önéletírás és regény között, hiszen mindkettőben óhatatlanul is szóhoz jut a kitaláltság (fikcionalitás). „Az, hogy Vajda Jánosné állítólag azonos Vajda Jánosnéval, míg Störr kapitány állítólag nem azonos Füst Milánnal, nem nyom túl sokat a latban” – szögezi le Márton László (Márton 1999, 240). A három testőr (1844) előszavának első mondata szerint ez a mű a Mémoires de M. d’Artagnan (1700) alapján készült. Dumas elhallgatta, hogy ennek az „emlékezés-regény”-nek Gabien Courtilz de Sandras (1644–1712) a szerzője. 1746–47-ben Nicolas Lengler du Fresnoy nyolc kötetben gyűjtötte össze az addig írt legjelentősebb alkotásokat Recueil de romans historiques címmel.
Ismeretes, hogy a műfajok elmélete és története nem ismer egységes szaknyelvet. Scott a romance elnevezést használta, részint emlékeztetve arra, hogy fiatal korában verses elbeszéléseket írt, részben emlékeztetve a romance és novel megkülönböztetésére, melyet Clara Reeve máig nagy hatású, The progress of romance through times, countries, and manners (1785) című könyvében körvonalazott. Francia, sőt magyar irodalmárok is kísérleteztek e szembeállítás meghonosításával, ám szakíróink többsége nem követte az angolszászok példáját, akik az idősb Dumas könyveit is a „historical romance” megjelöléssel emlegetik (Dos Passos 1968, 25, 32).
Noha a történelmi regénynek nevezhető alkotások szerepe lényegesen változott az idők során, meglepő bizonyos szerkezeti elemek ismétlődése. Számottevő részüknek cselekménye valamely ostrom vagy csata köré szerveződik. Ennek korai példája Madame de Scudéry Le Grand Cyrus (1649–53) című, Sardis ostromáról írt könyve, melyből Scott sokat kölcsönzött. A három testőr központi eseménye La Rochelle ostroma, Eötvös említett regényében Telegdi István kerti lakának bevételéről, Gárdonyi Géza népszerű könyvében, az Egri csillagokban (1899) a címben szereplő vár 1552. évi török ostromának kudarcáról olvashatunk. A sok 19. századi példával meglepő folytonosságot mutatnak a második világháború utáni regények: Claude Simon műve, a La Bataille de Pharsale (1969) már címével is Julius Caesar és Pompeius Kr. e. 48. augusztus 9-én lezajlott csatájára, José Saramago művei közül a História do Cerco de Lisboa (1989) a portugál főváros 1147-ben vívott ostromára utal, Esterházy Péter Harmonia caelestis (2000) című kötetében minduntalan visszatérő elem a törökök és magyarok között 1652-ben vívott vezekényi csata, Georg Maximilian Sebald könyve, az Austerlitz (2001) Antwerpen 1832-ben lezajlott francia ostromával foglalkozik. Kemény Zsigmond utolsó regényének (Zord idő) eredetiségét bizonyítja, hogy Buda 1841-ben végrehajtott török elfoglalását a város főbírójának látószögéből az ostrom elmaradásaként (paródiaként) jeleníti meg. A regény központi eseménye, a folytonosság megszakadása hiányként jelenik meg. Nem ez az egyetlen jellegzetesség, amely ellentmond annak a föltevésnek, amely szerint „Kemény Zsigmond regényei követik a scotti mintát” (Bényei 2007, 327). Az ilyen eltérés a hagyománytól éppen a műfaj örökségének szívós továbbélése miatt érdemel különös figyelmet.
Az is folytonosságot képvisel a történelmi regény sorsában, hogy az ilyen mű mindig a fölidézett történeti korszaknál későbbi időre, olykor a megírás jelenére is vonatkoztat. A nagy Cyrus főhőse XIV. Lajos kiváló hadvezérének, a „Nagy Condé” hercegnek (1621–1686) hasonmása. Ez a hagyomány érzékelhető abban, hogy a Magyarország 1514-ben reformkori pártvillongásokra, Spiró György regénye, Az Ikszek (1981), a Kádár-korszakként ismert magyarországi politikai helyzetre céloz. Herczeg Ferenc „elbeszélés”-e, Az élet kapuja (1919), Bakócz Tamás 1513-ban pápaválasztásra tett sikertelen kísérletének megjelenítése áthallásokkal, burkoltan utal Magyarország első világháborús vereségére. Márai kései művei közül az Erősítő (1975) az inkvizícióval foglalkozik, ám egyik lábjegyzete Alexander Dubčeket idézi. Márton László Jacob Wunschwitz igaz története (1997) című regényének cselekménye a 17. század elején játszódik, de a 152. lap a Spartacus-fölkelés egyik kezdeményezőjéhez, a 153. pedig az 1950-es évek elejének egyik keletnémet vezetőjéhez kapcsolja a főszereplő nevét.
A jelenre vagy legalábbis későbbi időszakra, közelmúltra vonatkoztató, allegorikus értelmezés mindazonáltal a jelentést eltorzító kisajátítás veszélyét is magában rejti. Ennek jellegzetes példája Salamon Ferenc egykorú méltatása a Zord időről, amely szerint „a regény végén sejteti és megjósoltatja, hogy a köpönyegforgatás magában hordja büntetését” (Salamon 1907, 2: 468.). Hasonló időszerűsítésre példa Mark Twain minősítése 1883-ból, amely szerint az Ivanhoe „rang és kaszt iránti tisztelet”-re nevel, olyan szemléletre, amely az Egyesült Államok déli részén élt ültetvényeseket jellemezte és 1861-ben polgárháborúhoz vezetett (Twain 1982, 500–501). Nem kevésbé volt torzító Heller Ágnes magyarázata A véres költőről (1921), amely Nero császár alakját Szabó Dezső jellemképeként tüntette föl. A Tündérkertről (1921) tudtommal először Laczkó Géza állította, hogy „nagyon is a háború előtti irodalmi Magyarország, melynek költő-fejedelme megengedhette magának maga- és faja-tépését” (Laczkó 1922, 1259), azt sugallva, hogy Móricz Zsigmond Ady Endre személyisége alapján mintázta meg a szertelen látnok Báthory Gábor alakját, és ebből arra lehetett következtetni, hogy a gyakorlatias Bethlen Gábor Móricz hasonmása. Az alkotás folyamatának távlatából ítélve bizonyára „érdekes az író személyes életének és Bethlennek mint regényhősnek összevetése” (Szilágyi 2013, 299), a Tündérkert a mai olvasó számára mégis több lehet kulcsregénynél. Tóth Gyula figyelmeztetése, mely szerint „[n]incs bizonyítéka annak a feltételezésnek, hogy a Zord idő Werbőczijét Kossuthtal kellene azonosítanunk” (Tóth 1968, 489), szintén indokolt, ha a regény hatása foglalkoztat bennünket. Ilyen nézőpontból „Kemény azon általánosabb törekvésével” sem kell számolni, „hogy Pécsi ábrándkergetésével, puhaságával, könnyelműségével a Kossuth (szerinte) megfontolatlan, elbizakodott tevékenységét bélyegezze meg” (Imre 1996, 283).
Füst Milán Advent (1922) című kisregényének a 17. századi Angliában játszódó történését túlzott egyszerűsítéssel, a főszereplő sorsának szerencsés kimenetelét figyelembe nem véve vonatkoztatták az 1919 őszén kezdődött magyarországi ellenforradalomra. Egy évtizeddel ezelőtt Hites Sándor nyíltan a Zord idő „példázatos olvasásának gyakorlatá”-hoz kapcsolódva, a Forradalom után (1850) és a Még egy szó a forradalom után (1851) távlatából értelmezte ezt a regényt, szinte értekező műként olvasva az említett két röpiratnál évekkel későbbi elbeszélő alkotást. „Formálisan talán nincs is sok különbség köztük” – állította (Hites 2004, 94, 88). A történetmondás költészettani (poétikai), szerkezeti sajátosságaitól hasonló módon eltekintett Bényei Péter, amidőn „amorális”-nak minősítette Martinuzzi György magatartását, aki egy fő alatt kívánta egyesíteni Szent István országát (Bényei 2007, 403). A történelmi regény példázatszerű, erkölcsi tanításként olvasása, a mindenkori jelenre vonatkoztató kisajátítása nagyon szívós örökség, végső soron a „Historia est magistra vitae” ókori eszményére vezethető vissza, melynek hívei föltételezik, hogy a múlt tanulságul szolgálhat a jelen és/vagy a jövő számára. Ennek a szemléletnek a képviselői alapvetően monologikusnak tekintik a történelmi regényeket, így végső soron nem állnak távol attól a felfogástól, amely e műfajváltozatot az ifjúsági irodalom körébe utalja. Barta János nem alaptalanul észrevételezte, hogy a Zord idő egyes részei lehetővé teszik a példázatos megközelítést: „Kemény Frangepán Orbán szájába adva, lefesti a korabeli európai korképet is” (Barta 1985, 16), ám ez annyit jelent, hogy ennek a szereplőnek egysíkú jellemzése ellentétben áll Martinuzzi vagy Turgovics személyiségének összetett megformálásával. Ha ez így van, Frangepán szerepköre némileg ellentmondásban lehet Keménynek az „irányregények”-kel szemben kifejezett fönntartásával (Kemény 1971, 417).
Harmadik gyakori sajátosságként említhető, hogy a történelmi regény szerzője gyakran valamely történetinek minősített elbeszélés átírására vállalkozik. Az Erdély aranykorában Jókai olykor szó szerint idézi a székely Cserei Mihály (1669–1756) 1853-ban Kazinczy Gábor által megjelentetett Históriáját, Kemény Zsigmond művei közül a Két boldog (1852) és az Özvegy és leánya (1855–57) a Szalárdi János (1601–1666) által írt Siralmas magyar krónikának fölhasználásával készült (amelyet Kemény adott ki 1853-ban), ahogyan Dickens második történelmi regénye, a Bastille ostromát és a jakobinus rémuralmat fölidéző Két város története (1859) kitalált eseményeinek hátterét is Carlyle A francia forradalom története (1837) című munkája ösztönözte. Kosztolányi Tacitus és Suetonius munkája, Móricz Kemény János tatár fogsága alatt készült önéletírása és más források alapján írta A véres költőt, illetve a Tündérkertet. Az újabb népszerű irodalom is gyakran támaszkodik történetírók műveire. Az amerikai Steven Saylor például a 20. század utolsó és a 21. első évtizedében az ókori Rómáról megjelent rövidebb-hosszabb elbeszélő műveiben arra a munkára támaszkodott, amelynek Titus Livius az Annales, az utókor pedig az Ab Urbe condita címet adta. Mészöly Miklós a Fakó foszlányok nagy idők évadján (1983) írásakor Wesselényi István kora 18. századi naplójából, Márton László a háromrészes Testvériségben (2001–2003) Mészáros Ignác német szöveg(ek) alapján készült Kártigámjából (1772) merített. Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat – (2013) lapjain Esterházy Péter olvasója a történész Szekfű Gyulára, Kosáry Domokosra és Szűcs Jenőre, sőt a levéltáros Iványi Emma egyik forráskiadványára is találhat hivatkozást (Esterházy 2013, 68, 75). Kemény Zsigmondról először 1989-ben megjelent könyvemben igyekeztem hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy a Zord idő írásakor e szerző nemcsak 16. századi forrásra, de 19. századi történészek, Szalay László és Horváth Mihály munkájára is támaszkodott, arra emlékeztetve, hogy történelem kizárólag nyelvileg megfogalmazott alakban létezik, tehát szinte minden történelmi regény átírásnak is tekinthető. Jókai kései regénye, a Fráter György (1893) bizonyíthatja, mennyire különböző történelmi regényeket lehet írni ugyanazoknak a forrásoknak alapján. Kemény a múlt többféle értelmezésének lehetőségét sugallja, Jókai elbeszélőjét viszont „az egyetlen helyes értelmezés eszménye vezérli” (Szegedy-Maszák 2011, 212). E két szemlélet közül az előbbi lényegében „annak beismerése, hogy egyes (korlátozott) nézőpontok szerint férhetünk csupán hozzá a jelenben a múlthoz (ami a történeti megismerés – megértés – viszonylagosság tudatosítását követeli meg tőlünk)” (Gyáni 2010, 191), és így közelebb áll a legutóbbi évtizedek műveihez, ahhoz a felfogáshoz, amelyet Grendel Lajos első regénye, a kitalált történeti okmányokat értelmező Éleslövészet (1981) így körvonalaz: „Ahány forrás, annyi nézőpont. Ami az elbeszélőt lépten-nyomon zavarja, az az el nem hanyagolható körülmény, hogy a különféle felületek között hiányoznak az érintkezési pontok, mintha mindenki más történetet írna, s nem ugyanazt a történetet írná másképpen” (Grendel 1981, 25). A Jacob Wunschwitz igaz története – melyről Kálmán C. György elismeréssel írta, hogy „sokszor végigolvasható, mindig újraértelmezhető” (Kálmán 2002, 108) – megcáfolja a címét, hiszen ugyanazt az eseményt egymással feleselő változatokban beszéli el, például egy gyilkosság „elbeszélésének nagyjából hét variációjá”-t tartalmazza (Bengi 2000, 120). A címszereplő halálát is többféle módon hozza az olvasó tudomására, majd az utolsó lapon arról tudósít, hogy „páncélba öltözött férfiak” egyike baltával „készül lesújtani” Wunschwitzre. „De ha kiolthatta is a valóságban a kelmefestő életét, erre történetünkben aligha lesz már módja, mert ebben az utolsó pillanatban / véget ér / JACOB WUNSCHWITZ IGAZ TÖRTÉNETE” (Márton 1997, 234).
Az átírásnak mértéke és módja nagyon különböző lehet. Kemény Zsigmond még a cselekmény szintjén is mindig erősen átalakította a kölcsönzött anyagot. Szalárdi krónikájában „a Mikesek brutális nőrablók és a panaszt tevő Tarnóczynénak van igaza, Sára és János titkolt szerelme tehát Kemény kitalálása” (Imre 1996, 277). Hozzá lehet tenni: az özvegy vallási őrjöngése is a regényíró leleménye. Annak az általa képviselt igénynek felel meg, mely szerint elengedhetetlen, hogy a történelmi regény „lélektani mélységgel” párosuljon, a szereplők sajátosságai „a jellem organikus részeivé váljanak” s „a kompozíció meg ne hamisíttassék” (Kemény 1971, 137–138, 205, 207). Krúdy viszont sokszor átalakítás nélkül másolt a királyregényeihez használt szövegekből. Ez is oka annak, hogy e műveiben „nem tudta érvényesíteni sem atmoszférateremtő erejét, sem látomásos prózája mélységeit”. Másik végletként fogható föl több korábbi szöveg ötvözete Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae (1997–2011) sorozatában. Példaként az első kötetből István fejedelemnek alakját lehet említeni, mely „öt-hat különböző erdélyi fejedelemhez fűződő anekdotákból van kikeverve” (Márton 1997, 224, 265). Előfordul, hogy az időszerkezet megváltozására vezethető vissza az átalakítás. Janet Lewis The Trial of Sören Quist (1947) című regénye egy jogi eseteket tárgyaló gyűjtemény alapján készült. Előszavában az amerikai írónő azt állítja, hogy az évszázadokkal ezelőtti történet „fő tényei, sok részlete, sőt a főbb szereplők szavainak egy része inkább történelem, mint regény” (Lewis 1959, 2). A regényszerűség főként a történetmondás időrendjéből származik. A könyv elején hosszú távollét után falujába visszatérő dán paraszt értetlenül tapasztalja, hogy mindenki elfordul tőle. A múlt utólagos elbeszéléséből tudja meg az olvasó, hogy távollétében az ő meggyilkolásával meggyanúsították, majd kivégezték a falu lelkészét.
A 20. század második felétől egyre több olyan könyv jelent meg, amely nemcsak átírással, de jeligeként szerepeltetett idézetekkel is nyilvánvalóvá tette az olvasó számára, hogy történelminek minősíthető regényt tart kezében. John Fowles a The French Lieutenant’s Woman (1969) fejezeteit a történet korából származó szövegrészlettel indította, Christoph Ransmayr pedig Ovidius műveinek részleteivel zárta Die letzte Welt (1988) című regényét. Milorad Pavić könyve, a Hazarski rečnik (1984) ugyanazt a hitvitát beszéli el keresztény, muszlim és héber források alapján, érzékeltetve, hogy különböző történelmek léteznek. A Jacob Wunschwitz igaz története a könyv végén található jegyzet szerint egy 1731-ben kiadott gyűjteményben („Nachlese”) található szövegek fölhasználásával készült. Ez ugyanaz a forrás, amelyre utal a 16. század közepén játszódó Michael Kohlhaas (1810) alcíme („Aus einer alten Chronik”). Márton László Heinrich von Kleist kiváló fordítója, és szóban forgó regényében sok az áthallásszerű utalás a német romantikus szerző műveire. Nem pusztán arról van szó, hogy mindkét műben szerepel Luther, és Márton László regénye Kohlhaasról, sőt Kleistről is szót ejt. Ennél lényegesebb, hogy Wunschwitz sorsa mintegy Kohlhaasénak a kifordítása. Az elbeszélőnek mindkét esetben korlátozott ismeretei vannak az általa elmondott eseményekről, vagyis mindkét műben szerephez jut a hiány, a kihagyás. Ez a példa is igazolhatja, hogy a 20–21. század fordulójának történelmi regényei folytonosságot mutatnak a romantika korának alkotásaival. A Jacob Wunschwitz igaz története elolvassa és újraírja a német szerzőnek majdnem kétszáz évvel korábbi művét, mintegy fölerősít egy lehetőséget, amely a német műben is érzékelhető.
A Scott előtti művek átmeneti háttérbe szorulását e szerző alkotásainak rendkívüli sikerével is lehet magyarázni. Hatásuk elválaszthatatlan attól az értékőrző (Tory) felfogástól, amely szerint az idézetekkel minduntalan szereplő múlt (a latin ókor, a kelta örökség, a szóbeliség) magasabb rendű, s ennek megfelelően a szerző „kitalált (fictitious) elbeszélések sorát” adja az olvasó kezébe, „amelyek Skócia szokásait (manners) három különböző korszakban kívánják szemléltetni; a WAVERLEY apáink korát, a GUY MANNERING saját fiatalságunkat, A RÉGISÉGBÚVÁR (The Antiquary) a kitalált 18. század utolsó évtizedét idézi föl”. A sorozat első köteteinek az ajánlója (Scott 1998, 3) arra figyelmeztet, hogy Scott eleinte – sőt legjobb műveiben (Old Mortality, 1816; The Heart of Mid-Lothian, 1818) később is – a viszonylag közelebbi múlttal foglalkozott. A korábbi évszázadokról írt könyvei minduntalan ellentmondásba keveredtek a történetírással. Az Ivanhoe (1819) például alaptalanul állította, hogy Oroszlánszívű Richard „beszélt volna angolul, nem is szólva arról, hogy e nyelven balladát írt volna”. „Az Ivanhoe legkirívóbb történeti »pontatlansága« az, hogy még I. Richárd korában is erősen érzékelhető lett volna a faji megosztottság hódítók és meghódítottak között” (Scott 1986, 561, XXV). Ennek az ad jelentőséget, hogy a regényben fontos szerepet játszik a szász és normann francia nyelv szembeállítása.
A történeti hiteltelenség okozta Scott népszerűségének hanyatlását a megbízható adatolást követelő pozitivista történetírás terjedésével, a 19. század második felében. George Eliot Middlemarch (1871–1872) című regényében lehet olyan részletet találni, mely szerint egy gyerek „hangosan olvasott attól a szeretett írótól, aki oly sok fiatal boldogságához járult hozzá jelentős mértékben” (Eliot 1965, 616–617). Hélène, Zola hősnője (Une page d‘amour 1878) az Ivanhoe-t olvasva hiteltelennek találja Torquilstone ostromának leírását, a The Adventures of Huckleberry Finn (1884) pedig egyenesen „roncsnak” (wreck) minősíti Scott műveit (Twain 1954, 247).
A pozitivista távlat magának a történelmi regénynek a létjogosultságát is kétségbe vonta. Sainte-Beuve megrótta Flaubert-t, amiért „ostromot akart létrehozni (faire)” a Salammbô (1862) írásakor, és Flaubert így védekezett: „nem teljes mértékig kitaláltam, csak egy kissé eltúloztam (chargé)” (Flaubert 1893, 560). Ilyen kifogás manapság szinte nevetségesnek számíthat, mert a valóságot a kitalálttól (fikciótól) elválasztó határvonal kérdésessé vált, és egyre több figyelem terelődött a különbségre a történeti és a természettudományokban érvényes tapasztalati (empirikus) tény között. Thomas Pynchon Mason & Dixon (1997) című regényének címszereplői a 18. században élt brit földmérők, akik meghatározták a későbbi Egyesült Államok északi és déli területét elválasztó határt, ám a harmadik fejezetben a történetüket kortársként elbeszélő lelkész „számítógépes készségei”-ről esik szó (Pynchon 1997, 17). Magyar vonatkozásban is igaz lehet, hogy „amit egykor írói gyengeségként tapasztaltak, az mára poétikai teljesítménnyé lett”. Hites Sándor joggal állapította meg, hogy az utóbbi egy-két évtized irodalmárai azt tekintik a jelenkori történelmi regények erényének, amit a 19. században fogyatékosságnak minősítettek, hiszen Jósika Miklós Sziklarózsájában (1864) „a címből kibomló képi hálózat nem kevésbé összetett”, mint Háy János többek által méltatott regényében, a Dzsigerdilenben (1996), s ezt csakis azért nem ismerik föl, mert „meglehetősen kevesen olvassák a műfaj 19. századi darabjait”. Talán még azt sem erős túlzás állítani, hogy „az új regények nem lépnek »túl« a műfaj »tulajdonképpeni«, romantikus változatán” (Hites 2004, 118–119, 124). Annyi bizonyos, hogy a közelmúlt, s a jelen regényeinek távlatából a múlt is átminősül, és immáron nem eléggé megalapozott az olyan általánosítás, mely szerint „Jósika Miklós, Eötvös József, Jókai Mór és Kemény Zsigmond regényeiben a múltreprezentáció szorosan összekapcsolódott a tanító példázatossággal” (Szirák 2005, 50), mert nagyon különböző műveket hoz közös nevezőre. Jogos az álláspont, amely kétségbe vonja „annak a belátásnak az érvényesíthetőségét” (Török 2012, 110–111), amely szerint „az új történelmi regény el akar szabadulni irodalomtörténeti elődjétől” (Kulcsár-Szabó 1999, 1292).
Nem könnyű megmondani, mikortól vállalták az írók, hogy alárendeljék a tényszerűséget a kitaláltnak. Ford Madox Ford kiváló regényhármasa, a The Fifth Queen (1906–1908), a katolikus Katharine Howard története, VIII. Henrik angol király korának rendkívül alapos ismerete alapján készült, mégis hihetőleg a szerző leleménye, hogy a címszereplő imádkozva kérte a királyt, hogy ne végezzék ki fő ellenségét, a protestáns Thomas Cromwellt, s az a mozzanat, amely szerint az uralkodó ötödik feleségének kivégzését kikényszerítő államférfiak egy Katherine által egy férfinek adott zsebkendőt használtak föl bizonyítékként, minden bizonnyal utalás az Othellóra. „A történelmi regény mindenekelőtt regény; másodsorban nem történelem” – írta Alfred Döblin (Döblin 1963, 169). Ennek a véleménynek előzményeként tartható számon, hogy Kemény Zsigmond meglehetősen messze elment „ama korlátok kijelölésében, miket a művészet törvényei a históriai hűség elibe vetnek”. Így indokolta felfogását: „A história egy soha be nem végzett egész, mely a múltból a jelenen át a jövendőbe szövi magát, s még nagy korszakai sem oly kikerekítettek, mint a teoretikus elmék képzelik, a regénynek ellenben művészileg befejezettnek kell lennie, kiformált mesével, megoldott eszmékkel, célhoz vitt tényekkel, lepergett szenvedélyekkel és a katasztrófban elmondott igazságtétellel” (Kemény 1971, 163). Kemény elbeszélő művei összhangban vannak ezzel az elvvel. Úgy fejlesztette tovább a Szilágyi Virgil szerkesztette Budapesti Visszhangban 1852-ben folytatásokban közölt Visszaemlékezéseket Ködképek a kedély láthatárán címmel beszélyfüzérré, hogy különböző nézőpontok és elbeszélők érvényre juttatásával kétségessé tette a vonalszerűen, oksági alapon előre haladó történetmondást. Dickens művei közül nyomtatásban megjelent szövegben tudtommal egyedül a Bleak House-ra hivatkozott (Kemény 1971, 198–199), abban az évben, amikor az megjelent, s aligha véletlenül, hiszen ez a regény szakít az idő egynemű lefolyásának eszményével, de ő angol kortársával egy időben lényegesen merészebb módon vonta kétségbe az egyetlen és egységes történet fogalmát és általában az elbeszélhetőséget. A figyelmes olvasó A rajongókban (1858–1859) is észreveheti, hogy az elbeszélő gyakran föltevéshez, illetve vagylagossághoz folyamodik, amidőn egy-egy szereplő indítékait igyekszik megállapítani, sőt egyes események egymáshoz kapcsolódását is olykor „vakeset”-nek minősíti.
Annyi bizonyos, hogy a jelenkori történelmi regény nem kapcsolható egyértelműen a posztmodernséghez. Az irodalomtörténet nem támasztja alá a föltevést, amely szerint „a holokauszt és a Gulag […] nyitotta meg az utat a »posztmodern« történelmi regény előtt”, és az első ilyen mű Umberto Eco Il nome della rosa című regénye (1980) lett volna. Az eseményeket elmondó művek története annak is ellentmond, hogy „a mindent tudó elbeszélő kirekesztése” volna a jelenkori történelmi regény megkülönböztető sajátossága (Heller 2010, 28, 61, 66), mert ilyen elbeszélő nincs a 18. századi levélregényekben, és a 19. században is meglehetősen gyakran fordult elő, hogy a több elbeszélő kizárta a mindentudást – Kleist említett művére vagy Emily Brontë 1847-ben megjelent regényére éppúgy lehet hivatkozni, mint Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán (1853) című „beszélyfüzérére”, melynek cselekményében egyébként fontos szerepet játszik az 1789-ben kitört francia forradalom. Henry James munkásságában köztudottan döntő tényező a különböző, sőt egymást cáfoló nézőpontok feszültsége, a The Sacred Fount (1901) első személyű történetmondója pedig hangsúlyozottan megbízhatatlan. A Joyce-nál tíz évvel idősebb J. C. Powys Porius: A Romance of the Dark Age (1951) című alkotását, amelynek cselekménye 499-ben játszódik, joggal nevezték „metahistorical novel”-nek (Maxwell 2009, 273), és e minősítés az író némely korábbi könyvére is illik. Mennyiben történelmi regény kifordítása Raymond Queneau művei közül a Les fleurs bleues (1965)? Az első fejezet Duc d’Auge 1264. szeptember 25-én viselt dolgairól tudósít, míg a 3. főszereplője, Cidrolin a „jelenkorban” él. A múltról és jelenről szóló részek váltakoznak, ám a múlt egyre közelebbi lesz. Az olvasó arra következtethet, hogy az említett szereplők kölcsönösen álmodnak egymásról, a regény vége felé viszont találkoznak. Az amerikai John Hawkes művei közül a Virginie: Her Two Lives (1982) egy tizenegy éves lány naplóját tartalmazza. Az első fejezet szerint Virginie párizsi bérkocsis (taxis) húga. Egy tűzeset korábbi életének hasonló eseményét juttatja eszébe. Az 1945-ben játszódó események után a második fejezet történése 1740-be vezet vissza, mikor Virginie egy előkelő úr szobalánya. A két korszak végig egymást váltja; az író szüntelenül idéz korabeli művekből. Nem kevésbé játszik döntő szerepet a szövegközöttiség a The French Lieutenant’s Woman lapjain. Fowles alaposan ismerte a 19. századi Angliát, hiszen évekig tanította a Viktória kort. Mozgóképpé alakítva is sikert aratott könyve az akkor írt angol regények jellegzetességeit idézi föl, gyakran kigúnyolva őket. Három egymástól eltérő befejezése arra emlékeztet, hogy Dickens is megváltoztatta a Great Expectations (1860-1863) zárlatát. Az elbeszélő sűrűn utal későbbi eseményekre és semlegesíti a hatást kitalált és való között: a 36. fejezet szerint a hősnő által vásárolt kancsót „egy vagy két évvel ezelőtt” a történet elmondója vette meg (Fowles 1970, 241). A 13. fejezet második mondata így hangzik: „Az általam elmondott történet egésze elképzelt.”
Magyar regényekben is különböző módokon vált kétségessé a határ tényszerű és kitalált múlt között. Szilágyi István Hollóidő (2001) című könyvének cselekménye a török hódoltság idejére vonatkoztat. A színhely eleinte a Délvidék lehet, de a legtöbb helynév kitalált. A térképen megtalálható földrajzi név – mint a Szamos folyó, Temesvár vagy Máramaros (Szilágyi 2001, 131, 240, 401) – csak elvétve szerepel, és az időpont sincs közelebbről meghatározva, noha szó esik „az öreg császár” idejéről (40), amely talán az 1566-ban elhunyt I. Szulejmán korát jelentheti. Többször is utal a szöveg erdélyi fejedelemre, de mindössze egyszer említődik „János fia” (355), aki minden bizonnyal János Zsigmond. Rakovszky Zsuzsa első regényében, A kígyó árnyékában (2002) a képzelet teremtette Ursula Lehmann 1666-ban veti papírra saját élettörténetét, amely jórészt Lőcsén és Sopronban játszódik, és olykor megtörtént eseményről is szót ejt. A Hollóidő olvasójának néha szótárhoz kell fordulnia egyes kifejezések mibenlétének kiderítéséhez, A kígyó árnyéka esetében az írásmód fokozott stilizáltsága régies hatást kelthet. A kígyó árnyékában a főszereplő a történet elmondója, a Hollóidő többnyire személytelen, de végig egy diák nézőpontjából láttatja az eseményeket, a Jacob Wunschwitz igaz története már első szavaival jelzi, hogy az elbeszélő kívül áll a cselekményen.
A közelebbi múltban is hangoztatott vélemény, mely szerint „a történelem – szemben a fiktív irodalommal – mindig valamilyen szövegen kívülire utal, a valódi múltra” (Lorenz 2000, 140), a pozitivizmus korának Rankétől származó, 1857-ben Gyulai Pál által is megfogalmazott eszményét ismétli meg, amely szerint „[a] történetíró […] megtörtént eseményeket beszél el és úgy a mint megtörténtek” (Gyulai 1908, 249). Bahtyin állítása, hogy „a múlt valóban objektív ábrázolása csak a regényben lehetséges” (Bahtyin 1997, 56), is kétséget ébreszt, hiszen valódinak nevezhető múlt és tárgyilagosnak minősített megközelítés vitatható fogalom. „Az általam ismert adatok alapján nem volt olyan konszenzus, amelynek létét – minden bizonyíték nélkül – Bényei állítja” (Szilágyi 2004, 440). Szilágyi Mártonnak a Dózsa György vezette és Eötvös említett regényében megjelenített parasztfelkelésre vonatkozó helyes észrevételét legföljebb annyival lehet kiegészíteni, hogy 1514 magyarországi eseményeiről nemcsak 1847-ben nem létezett, de alighanem ma sincs közmegegyezés. Kiss Istvánnak, az MSZMP Központi Bizottsága egykori tagjának 1961-ben Budán fölállított szobra napjainkban már némelyeket a történelem riasztó hatású magyarázatára is emlékeztethet.
Talán még olyan közbülső megoldás sem lehet kielégítő, mely szerint a történeti elbeszélés a „story/discourse” kettősségnek „utalás”-ként (reference) említhető harmadik elemmel kiegészítését igényli (Cohn 1999, 112). Az sem okvetlenül igaz, hogy „a kitalált elbeszélések megkövetelik, a történetiek viszont kizárják, hogy különbséget tegyünk elbeszélő (narrator) és szerző között” (Hernadi 1976, 252), mert nem alkotói döntésről van szó. A „teremtett múlt” (Bényei 2007, 120) előzetes ismereteket tételezhet föl, amelyek különböző olvasók esetében nagyon eltérhetnek egymástól. A holokausztról írt regényeket valószínűleg némileg másként olvassa egy túlélő és olyan 1945 után született valaki, akinek családjában és baráti körében senkit nem érintett ez a tragédia. „Nem létezik olyan szövegszerű, mondat- vagy jelentéstani tulajdonság, amelynek alapján egy szöveg a képzelet műveként (as a work of fiction) azonosítható” (Searle 1975, 325). Az irodalomtörténésznek számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy ugyanannak a szövegnek helyzete megváltozhat az idők folyamán, vagyis foglalkoznia kell azzal, hogy „egy saját korát tárgyazó regény miként válik fogadtatástörténetében historikussá” (Hites 2004, 19). „Minden jelenben játszódó regény hamarosan történelmivé lesz. Csak várni kell” – állítja egy kiváló amerikai regényíró és értekező (Gass 1985, 63). Háy János a saját alkotói munkájából vonta le a következtetést, hogy „[e]gy idő után esetleg minden regény történelmi regény” (Háy 2005, 63). Más szóval, „tisztán nyelvi alkotásként történetírói művek és regények nem különböztethetők meg egymástól” (White 1978, 122). A történelmi regényt végső soron talán leginkább olvasási módként lehet meghatározni. Természetesen erre leginkább a cselekmény és az olvasó ideje közötti távolság ad lehetőséget.

Hivatkozások

Bahtyin, Mihail (1997) „Az eposz és a regény”. Ford. Hetesi István. In Thomka Beáta (szerk.) Az irodalom elméletei III. Pécs: Janus Pannonius Tudományegyetem – Jelenkor, 27–68.
Barta János (1985) A pálya ívei: Kemény Zsigmond két regényéről. Budapest: Akadémiai.
Bengi László (2000) Az elbeszélés kihívása. Budapest: Fiatal Írók Szövetsége.
Bényei Péter (2007) A történelem és a tragikum vonzásában: A történelmi regény műfaji változatai és a tragikum kérdései Kemény Zsigmond írásművészetében. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
Cohn, Dorrit (1999) The Distinction of Fiction. Baltimore, MD & London, UK: The Johns Hopkins University Press.
Dos Passos, John (1968) The Best Times: An Informal Memoir. New York, NY: The New American Library.
Döblin, Alfred (1963) Aufsätze zur Literatur. Otten und Freiburg im Breisgau: Walter.
Eliot, George (1965) Middlemarch. Edited by W. J. Harvey. Harmondsworth, Middlesex: Penguin Books.
Esterházy Péter (2013) Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat –. Budapest: Magvető.
Flaubert, Gustave (1893) Salambô. Édition définitive avec les documents nouveaux. Paris: G. Charpentier et E. Fasquelle.
Fowles, John (1970) The French Lieutenants’s Woman. Frogmore, St Albans, Herts: Panther Books.
Gass, William H. (1985) Habitations of the Word: Essays. New York: Simon and Schuster.
Grendel Lajos (1981) Éleslövészet: Nem(zetiségi) antiregény. Bratislava: Madách.
Gyáni Gábor (2010) Az elveszíthető múlt: A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest: Nyitott Könyvműhely.
Gyulai Pál (1908) Kritikai dolgozatok 1854-1861. Budapest: Franklin-Társulat.
Háy János (2005) „Törtregény”, Alföld, 56. 3: 62–64.
Heller Ágnes (2010) A mai történelmi regény. Budapest: Múlt és Jövő.
Hernadi, Paul (1976) ”Clio’s Cousins: Historiography as Translation, Fiction and Criticism”, New Literary History, 8: 247–257.
Hites Sándor (2004) A múltnak kútja: Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből. Budapest: Ulpius-ház.
Imre László (1996) Műfajok létformája XIX. századi epikánkban. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
James, Henry (1987) Selected Letters. Edited by Leon Edel. Cambridge, MA – London, England: The Belknap Press of Harvard University Press.
Kálmán C. György (2002) Mű- és valódi élvezetek. Pécs: Jelenkor.
Kemény Zsigmond (1971) Élet és irodalom: Tanulmányok. Szerk., utószó és jegyz.: Tóth Gyula. Budapest: Szépirodalmi.
Kovács Árpád (2011) Versbe írt szavak. Budapest: Argumentum.
Kulcsár-Szabó Zoltán (1999) „Az ellenszegülő múlt. Láng Zsolt: Bestiárium Transylvanae”, Jelenkor, 42: 1286–1292.
Laczkó Géza (1922) „A történelmi regény és Móricz Zsigmond”, Nyugat, 15: 1255–1260.
Laczkó Géza (1937) „A történelmi regény: Elvi tanulmány mulatságos és elszomorító példákkal”, Nyugat, 30. II: 239–257.
La Fayette, Madame de (1956) ‘La Princesse de Montpensier’, in Les vingt meilleures Nouvelles françaises. Textes choisis et présentés par Alain Bosquet. Paris: Seghers, 23–51.
Leavis, Q. D. (1965) Fiction and the Reading Public. London: Chatto & Windus.
Lewis, Janet (1959) The Trial of Sören Quist. Denver, CO: Alan Swallow.
Lorenz, Chris (2000) „Lehetnek-e igazi történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a ‘metaforikus fordulat’”. Ford. Kiss Gábor Zoltán. In Thomka Beáta (szerk.) Narratívák 4: A történelem poétikája. Budapest: Kijárat, 121–146.
Márton László (1997) Jacob Wunschwitz igaz története. Pécs: Jelenkor.
Márton Lászó (1999) Az áhítatos embergép. Pécs: Jelenkor.
Maxwell, Richard (2009) The Historical Novel in Europe, 1650–1950. Cambridge: Cambridge University Press.
Nietzsche, Friedrich (1988) Sämtliche Werke. Nachgelassane Fragmente 1875–1879: Kritische Studienausgabe 8, Hrsg. von Giorgio Colli und Mazzino Montinari, 8, München – Berlin – New York: Walter de Gruyter.
Pynchon, Thomas (1997) Mason & Dixon. London: Jonathan Cape.
Ricoeur, Paul (2000) La mémoire, l’histoire, l’oubli. Paris. Seuil.
Salamon Ferenc (1907) Dramaturgiai dolgozatok. Budapest: Franklin-Társulat.
Searle, John (1975) ”The Logical Status of Fictional Discourse”, New Literary History, 6: 319–332.
Scott, Walter (1986) Ivanhoe. Edited with an Introduction and Notes by A. N. Wilson. Harmondsworth, Middlesex: Penguin Books.
Scott, Walter (1998) The Antiquary. Edited by David Hewitt with an Introduction by David Punter. London: Penguin Books.
Szegedy-Maszák Mihály (2011) Az újraolvasás kényszere. Pozsony: Kalligram.
Szilágyi István (2001) Hollóidő. Budapest: Magvető.
Szilágyi Márton (2004) „Megváltás és katasztrófa (Eötvös József: Magyarország 1514-ben)”, Irodalomtörténet, 83: 433–453.
Szilágyi Zsófia (2013) Móricz Zsigmond. Pozsony: Kalligram.
Szirák Péter (2005) „Történelem nem volt, hanem lesz: A kortárs magyar történelmi regény változatairól”, Alföld, 56. 3: 48–53.
Tóth Gyula (1968) „Utószó”, in Kemény Zsigmond Zord idő. Budapest: Szépirodalmi.
Török Lajos (2012) Textus Viator: Irodalomtörténeti tanulmányok. Budapest: Napkút.
Twain, Mark (1954) Tom Sawyer & Huckleberry Finn. Introduction by Christopher Morley. London – New York: J. M. Dent & Sons – E. P. Dutton & Co.
Twain, Mark (1982) A Life on the Missisipi; Mississipi Writings. New York: The Library of America.
White, Hayden (1978) Tropics of Discourse: Essays in Cultural Criticism. Baltimore, MD: The John Hopkins University Press.