Banana split

Felültem az ágyon és ránéztem a telefonra. Tíz óra volt. Kibontottam az utolsó dobozos sört, belekortyoltam, majd visszaültem a laptop elé és elolvastam újra Rebeka üzenetét.
„Nem keresed sohasem a gyereket. Valójában nem is érdekel a fiad.”
„A gyerek még nem beszél” – írtam vissza, majd kiléptem a gmailből.
A lehűlő levegő előcsalogatta a tömeget az utcára. Hömpölyögtek odalent, a dudáló autók között, a hotel vörös neonreklámja alatt.
A maradék sörrel leöblítettem két Xanaxot.
Azért szedtem, hogy tudjak aludni. Az első hetekben remekül bevált, de ahogyan múlt az idő, és hozzászokott a testem, egyre többet és többet kellett beszednem belőle. Már kettő volt bennem, erre dobtam be még kettőt.
Hátradőltem az ágyon, bámultam a falat és vártam a hatást. Fél óra telt el úgy, hogy a falfirkákat bámultam a piszkos lepedőn feküdve.
„Nem vagy egyedül” – írta a falra különböző méretekben minden négyzetcentiméterre az előző lakó.
Nem álmosodtam el és nyugodtabb sem lettem. 11-re abban is biztos voltam, hogy ismét semmit sem fogok aludni.
Felálltam az ágyról, a telefon után nyúltam és Sanderst tárcsáztam. Kicsengett.
– Hol vagy rohadék?
– A Bussycatban.
– Maradj ott.
– Idejössz?
– Igen.
A mosdókagylóban megmostam az arcomat és a hónaljamat, felvettem egy tiszta inget, majd kivonultam a szobából.
A műanyag asztalnál a recepciós egy hetvenes évekbeli színes tévén szappanoperákat nézett, felém fordította a fejét, majd azt kérdezte:
– Mikor fizetsz? Hónap vége van.
Angolul mondta, meglepő pontossággal, ami feltételezte, hogy begyakorolta a mondatot. Volt rá lehetősége. Az előző lakó is angolajkú volt, amíg meg nem ölte magát.
– Majd – válaszoltam tökéletes arabsággal, mert én meg ezt gyakoroltam be. Nem különösebben rázta meg a mondandóm, visszafordította a fejét a tévé felé, én pedig haladtam tovább, le a lépcsőn, ki az utcára.
A Bussycat nem volt messze a Bluebird Hoteltől, ahol laktam. Kétutcányit kellett gyalogolnom. Szép példája volt a beledi bároknak, ahol az alkoholista arabok ittak. Át kellett vágni egy sötét és húgyszagú kapualjon, hogy bejuthasson az ember.
Odabent is félhomály volt, csak a bárpult feletti neonreklámok szolgáltatták a fényt. Kis asztaloknál ittak az arabok a sötétben. A mocskos műanyag terítők cuppogtak, ahogyan felemelték a söröket.
A padlón eldobált csikkek hevertek, sárga csicseriborsóhéj. A csicseriborsót a sör mellé adták kísérőnek. Sós volt és komoly hasmenést okozott. A héját mindenki a földre köpte. Sanders a bárpultnál ült. A jobb kezénél már összegyűlt négy stellás üveg.
– Szarul nézel ki – mondta, miután hátba vágtam és leültem mellé.
– Te is.
– Köszi.
– Nekem két napja meghalt az apám. Neked mi a mentséged?
– Éppen nem érdekel a gyerekem.
– Rendben, maradhatsz.
Rendeltem egy egyiptomi whiskyt és egy húzásra megittam. A terpentines íz végigrohant a gerincoszlopomon.
– Van valamid? – kérdezte Sanders. – Tudom, hogy van valamid, mert mindig van valamid.
– Xanax van nálam.
– Az jó. A Xanax az jó. Vicces arra piálni. Ide vele.”
– Alig maradt pár szemem.
– Ne legyél sóher zsidó geci.
– Öngyűlölőre ittad magad?
– Meghalt a zsidó apám.
Elővettem a zsebemből a gyógyszert és Sanders kezébe nyomtam. Mohón kivett belőle egy szemet és rágás nélkül nyelte le.
– Whiskyt – kiabálta és rácsapott a pultra. A pincér kihozta a „Balantimes” fantázianevű üveget, beletöltött az üres poharába egy adag whiskyt, majd visszafordult.
– Neki is – mutatott rám Sanders.
– Nem kellene. Kettő már van bennem.
– Ki nem szarja le?
És tényleg.
A pultos kitett még egy poharat a bárpultra, teletöltötte.
– Cheers.
Koccintottunk és mindketten lenyomtuk a piát. Sanders megint kért egy kört, azt is lenyomtuk.
– Van pénzed?
– Ötszáz gini van nálam.
– Kábé nálam is ennyi van. Kimegyünk Ma’adiba?
– Minek?
– Nőre van szükségem.
Ránéztem a telefonomra, éjfél felé járt. A belvárostól egy óra taxival Ma’adiig. Késő volt már a kurvázáshoz. A Fárisz kettőkor zárt, a szebb kurvákat már éjfélkor elvitték. Ez mondjuk csak az én véleményem. Mindig kínosan ügyeltem arra, hogy mindegyik kurvámban emlékeztessen valami a gyerekem anyjára. Mivel a kurvák szudániak voltak és feketék, kifejezetten hosszasan kellett keresgélnem, mire felfedeztem valami hasonlóságot, egy kéz- vagy fejtartást, hangsúlyt, akármit. Ha korán érkeztem, volt miből válogatni.
– Késő van már.
– Nincs késő. Inni és kurvázni sosincs késő.
– Jól van.
– Ez a beszéd.
Sanders kidobott a pultra háromszáz fontot, elkérte a maradék whiskyt üvegestől, majd megindult a kijárat irányába. Követtem.
Gyorsan sikerült taxit fognunk. Mire a Nílus-partra értünk már, befejeztük a maradék whiskyt, és egy szemmel több Xanax volt bennünk.
Tényleg vicces dolog nyugtatóra inni. Kívülről kezded el látni magad, mint egy rossz film szereplőjét. Sanders szemei is elhomályosodtak.
Hajnali egy volt, amikor a taxis kitett a Fárisz bár előtt. Az emberek már szállingóztak kifelé.
– Hamarosan zárunk – mondta a fekete kidobó, miután végigmért minket. Sanders meggyőzte, hogy csak egy italt akarunk inni és megyünk, így beengedett.
A bárban már alig ültek páran. Belenéztem a pult előtt a tükörbe. Részegek voltunk, de még mozogtunk. A bárpultnál egyetlen harminc körüli, hosszú lábú szudáni nő ült egy sörrel. Mosolygott, amikor meglátott minket, már ő sem volt friss. Sanders odalépett mellé.
– Szia, szép lány.
– Sziasztok.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Társaságra vágysz?
– Igen. – Nevetett.
Sanders leült mellé az egyik bárszékre, én is melléjük ültem.
– Ez itt Daniel. Én Brian vagyok.
– Mira.
Sanders kezet csókolt neki.
– Mira. Gyönyörű vagy.
– Ti is szépek vagytok.
– Én igen – mondta Sanders. – A magyar nem.
– A magyar is szép. Te amerikai vagy?
– Igen. Mit iszol, Mira?
– Sört.
Sanders kirendelt három sört, majd kis gondolkozás után még három whiskyt is.
Koccintottunk és megittuk a whiskyket.
– Emlékeztetsz egy amerikai énekesnőre, Mira – mondta Sanders.
– Remélem, hogy nem Ella Fitzgeraldra.
– Ismered Fitzgeraldot? – kérdeztem.
Bólintott. – Hallgattuk néhány lemezét Karthúmban.
– Beyonce – zárta le a vitát Sanders.
– Koccintsunk.
Összekoccintottuk a söröket. A pultos odajött hozzánk és figyelmeztetett, hogy ez az utolsó kör. Sanders rendelt még három whiskyt.
– Mira, mindkettőnknek nagyon tetszel, de mindjárt bezár a hely. Muszáj lesz választanod közülünk.
– Nem tudok választani.
– De muszáj.
– Nem muszáj. Itt lakom három utcával odébb. Átjöhetnétek hozzám inni még egy italt, hogy megfontoltan dönthessek.
– Van otthon piád?
– Nincs. De van khatom.
– Viszünk piát – mondta Sanders és szólt a pincérnek, hogy csomagoljon be hat dobozos Sakkarát. Egy fekete nejlonzacskóban tette le a pultra. Fizettünk.
Mira tényleg pár háztömbre lakott. A sivatag felől fújó szél egészen kijózanított mindkettőnket, mire a lakásához értünk. Kétszintes betontömb volt, mint minden ház Ma’adi külvárosában. A nő hosszasan keresgélt az aranyszínű retiküljében, mire megtalálta a kulcsot. Sanders közben megfogta a fenekét, erre felnevetett.
– Ez nem ér.
– Mért nem?
– Mert még nem választottam.
Egy nagy nappaliba mentünk be, ahonnan a többi szoba és a fürdőszoba nyílt. Kék vászonkanapé állt a közepén, a hozzá tartozó fotellel és egy kis asztal. Mira kilépett a magas sarkú cipőjéből és mezítláb ment befelé, mi is levettük a cipőnket. Sanders letette a fekete nejlonzacskót az asztal közepére, kivett egy dobozos sört és felpattintotta, majd belehuppant a fotelbe.
– Ettetek már khatot? – kérdezte Mira vigyorogva.
– Persze hogy ettünk.
– Akkor jó.
Kiment a konyhába, majd egy műanyag dobozzal a kezében tért vissza, melyben khatpaszta volt. Kipattintotta a doboz fedelét, az ujjával kivett egy nagy zöld adagot és az ínyébe dörzsölte. Követtük a példáját. Kinyitottam egy sört, hogy leöblítsem az ízét. A khatlevél keserű.
Sanders a zsebébe nyúlt, az asztalra dobta a Xanax gyógyszerlevelet. Még volt benne három szem.
– Ez micsoda? – kérdezte Mira és felvette a kezébe.
– Xanax – mondta Sanders.
– És jó?
– Remek. Főleg, ha iszol mellé.
– Ti ittatok?
– Persze.
– Milyen mellékhatásai vannak?
Elővettem a zsebemből az összelapult dobozát, kihúztam belőle a leírását és felolvastam.
„Alkohol fogyasztása határozottan ellenjavalt. Szedése során érezhet nyugtalanságot, ingerlékenységet, kialakulhat düh, agresszív magatartás, téveszme, rémálmok, hallucináció, elmezavar, szokatlan magatartás. Ha ezeket a tüneteket észleli, kérjük, azonnal értesítse orvosát.
A Xanax szedése során emlékezetkiesés fordulhat elő a gyógyszer bevételét követő néhány órán belül.”
– Aha – mondta Mira, bevett egy szemet és nevetett.
– Na, eldöntötted már, hogy melyikünk tetszik neked? – kérdezte Sanders.
– Elfelejtettem. – Felállt és beleült Sanders ölébe, majd megcsókolta. Csókolózás közben a kezével átnyúlt és simogatta a combomat.
– Igazán nehéz döntés – mondta nevetve. – Neked a szád tetszik, a magyarnak a szeme.
– Mi tetszik a magyar szemében?
– Hogy olyan, mint a törött üveg.
Sanders nevetett.
– Ki kell mennem a mosdóba, ha visszajöttem, kiderítem, hogyan csókol.
Kihámozta magát Sanders öleléséből és dülöngélve a fürdő felé vette az irányt, majd magára zárta az ajtót.
– Te figyelj, én hazamegyek – mondtam Sandersnek.
– Faszt mész haza.
– Hazamegyek, te meg megcsinálod.
– Ne legyél már ünneprontó. Az életedet rám bízod egy háborúban, de derogál megbaszni közösen egy kurvát?
Hátradőltem a kanapén, a plafont bámultam. Hullafáradtnak éreztem magam. Úgy tűnt, rázkódik felettem a tető, és a kis repedések egyre nagyobbra nyílnak.
– Dehogy derogál – mondtam és felemeltem a fejem.
– Akkor jó. Ezt szedd be. – A zsebéből két viagrát vett elő, az egyiket felém nyújtotta. Elvettem és rágás nélkül nyeltem le.
Mira visszajött a fürdőből. Melltartóban volt, de a szoknyáját még nem vette le. Egyenesen a kanapéhoz jött, az ölembe ült, és szájon csókolt. A nyála keserű volt a khattól.
– Szerintem nem kell választanod közülünk – mondta Sanders, mögé lépett és kikapcsolta a melltartóját.

2.

Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, hol vagyok, mit csinálok. Ez az áldott állapot azonban éppen véget ért. Kinyitottam a szemem. A nap besütött az ablakon, a fénye ráesett az ágyra, ahol mindhárman feküdtünk. Sanders szőrös lábát láttam magam mellett, középen Mira feküdt meztelenül a maga feketeségében. A szájából a párnára folyt a nyál. Száraz és cserepes volt a szám, zúgott a fejem. Megint meghallottam a hangot.
– Anya.
Vékony, gyerekhang szólt abból az irányból, ahol az ajtót sejtettem. Behunytam a szemem. – Nem nekem szól – gondoltam magamban.
– Anya, kelj fel kérlek.
– Anya, kérlek kelj fel, iskolába kell mennem.
Teljes mozdulatlanságban feküdtem. Nem vettem levegőt.
– Anya, nagyon éhes is vagyok.
Néhány pillanatig csend lett, majd vinnyogó sírás hallatszott az ajtóból. Mira felé fordultam és meglöktem.
– Kellj fel, te drogos kurva, a gyereked szól.
Semmit sem reagált. Meglöktem erősebben, a feje lebicsaklott a párnáról. Nem ébredt fel. Teljesen kiütötték magukat Sandersszel. Nem szoktak hozzá a Xanaxhoz.
A gyerek egy pillanatra sem hagyta abba a sírást. Felültem az ágyon és az alsógatyámat kerestem. Zsongott a fejem, a halántékom ütemesen lüktetett. Úgy éreztem, minden egyes szívdobbanásommal egy kést vágnak a fejembe. Az alsógatyám Mira alatt volt, csak a széle lógott ki. Kihúztam, gyorsan felvettem, majd a résnyire nyílt ajtóhoz léptem és teljesen kinyitottam. A szoba előtt egy hét év körüli, raszta hajú fekete kislány állt virágmintás ruhában és pántos fehér cipőben. A szeméből folytak a könnyek.
– Szia, kislány – mondtam. A hangom reszelős volt a tegnapi whiskyktől.
– Hol van az anyukám?
– Az anyukád alszik. Nagyon sokáig dolgozott tegnap este.
– Te ki vagy? – kérdezte szipogva és végigmért.
– Az anyukád barátja vagyok. Danielnek hívnak.
– De te fehér vagy!
– Igen. Ez baj?
– Nem baj, csak mondom.
– Akkor jó. Hol az apukád?
– Nem tudom.
– Van valaki más az anyukádon kívül, aki szokott segíteni?
– Lucille néni. De ő nincs itt.
– Értem – mondtam és masszírozni kezdtem a lüktető homlokomat.
– Mi a neved, kislány?
– Ella.
– Jól van, Ella. Felöltözöm, és találunk neked valami ennivalót.
Visszazártam az ajtót, lehajoltam a földre és felvettem a farmeromat, a pólómat. Az ágyra néztem, Mira és Sanders teljes eszméletlenségben feküdtek. Kimentem a szobából, a kislány a nappaliban várt, ahol tegnap este ültünk. Megszeppenve ült a kanapén. A khatpaszta és az üres sörösdobozok még ott álltak az asztalon, a kibontott óvszeres tasakokkal együtt.
– Gyere, Ella, nézzük meg, találunk-e valamit a konyhában.
A kislány illedelmesen felállt és követett a konyháig. Egy nagy, régi hűtő állt benne, a mosogató mellett toronyban álltak a szennyes edények. Kinyitottam a hűtőt, de teljesen üres volt.
– Ahogy nézem, nincs semmi ennivaló itthon.
– Pedig nagyon éhes vagyok. – Megint sírva fakadt.
Egy percen keresztül bámultam a pityergő kislányt, küszködve a rám törő hányingerrel.
– Na, ne sírj. Elmegyünk és eszünk valamit.
– Étteremben?
– Igen. Étteremben.
Felragyogott az arca.
– Csak a szülinapomon eszünk étteremben.
– Ma különleges nap van. Megismerkedtünk. Hozd a holmidat.
A kislány berohant az egyik szobába és a hátán egy kínai hátizsákkal tért vissza.
– Mehetünk?
– Mehetünk.
Az ajtóban benne volt a kulcs, kinyitottam, és kimentünk az utcára. Forróság volt már, hunyorogtam a tűző napsütésben, és pokolian fájt a fejem.
– Hol van az iskolád? – kérdeztem a kislányt.
– Nem messze. Az utca végén.
Elindultunk abba az irányba, amerre mutatott. Egyforma, kétszintes betonházak mellett haladtunk. Vastagon állt a por a ház előtti növényeken. Az utcasarkon megláttam a Costa feliratot. Olasz kávéházlánc volt, a Starbucks helyi megfelelője.
– Na, akkor ide bemegyünk reggelizni – mondtam.
– Jó.
Csengő jelezte, hogy beléptünk. A pincér felvonta a szemöldökét, amikor meglátott a kislánnyal, de nem szólt semmit. Megállt az asztalunk előtt.
– Mit kérsz, Ella? – kérdeztem.
– Banana splitet.
– Egy banana splitet és egy kávét kérek.
A pincér bólintott és elment. Elővettem egy cigit a zsebemből és rágyújtottam.
– Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, Ella? – kérdeztem. Semmi más nem jutott az eszembe.
– Olyan akarok lenni, mint az anyukám. Sok pénzt szeretnék keresni, hogy nagy házat vegyünk.
– Értem. És hol van az apukád?
– Ott maradt Szudánban.
– Miért?
– Anya azt mondja, hogy nem szeret minket.
– Mivel foglalkozik az apukád?
– Katona. Anya szerint meghalt.
Megjött a pincér, letette a süteményt és a kávét az asztalra, majd megint elment. A „banana split” két banánból, két gombóc vaníliafagylaltból és csokoládéöntetből állt, a kislány azonnal tömni kezdte.
– Ha majd nagy leszek és szép, mint az anya, akkor nekem is lesznek szép ruháim és fehér barátaim – mondta evés közben.
– Ez egészen biztos.
– Hogyan ismerted meg az anyukámat?
– Egy étteremben.
– Az jó. Szeretem az éttermeket. Főleg a sütiket. Teneked van gyereked?
– Egy kisfiam. Még nagyon kicsi, nem olyan nagylány, mint te. Még nem beszél.
– Biztosan ő is nagyon szereti a süteményt.
– Igen.
– Ő is fehér, mint te?
– Igen. És szőke. Pont olyan, mint én.
– És az ő anyukája is olyan, mint az enyém?
– Igen. Olyan, mint a tiéd.
– Az jó – mondta és nevetett. Befejezte a süteményt, csupa maszat volt a szája.
– Iskolába kell menned? – kérdeztem.
– Igen.
– Jó.
Kértem a számlát, az asztalon lévő szalvétatartóból szalvétákat vettem elő és megtöröltem az arcát. Ez nagyon nem tetszett neki. A pincér kijött, fizettem.
– El tudsz menni egyedül az iskolába? – kérdeztem már a kávézó előtt.
– Persze. Nagylány vagyok.
– Akkor szia.
– Szia.
Szökdelve megindult az utcán, hosszasan bámultam utána. Párszor hátrafordult és integetett. Mikor eltűnt a sarkon, visszafordultam Mira lakása felé. Úgy száz métert mehettem az utcán, amikor irtózatos émelygés tört rám, meg kellett állnom, hányni. Egy pálmát támasztottam öklendezve, amikor végeztem, a zsebembe gyűrt szalvétákkal törölgettem a számat és azon tűnődtem a hányásomat bámulva, mikor ettem én banánt a tegnapi nap folyamán.
Egy kioszkban vettem két üveg ásványvizet, az egyiket félig kiittam, mire visszaértem a lakáshoz. Beléptem az ajtón. A nappaliban Mira ült meztelenül, az asztalra könyökölve, a keze között tartva a fejét.
– Víz – mondtam és a kezébe adtam a palackot. Hosszasan ivott.
– Köszönöm – mondta maga elé bámulva, miután befejezte az ivást. Cudar másnapos volt, rá volt írva az arcára a fájdalom.
– A gyerek miatt ne aggódj. Vettem neki reggelit és elvittem az iskolába.
Üveges tekintettel, cserepes szájjal bámult maga elé hosszú másodpercekig. Belőlem is kiszaladt minden erő, leültem mellé a kanapéra.
– Nincs gyerekem – mondta végül.
A kezembe vettem és nagyot kortyoltam az egyik dobozos sörből.