Historiográfiai metafikció Közép-Európában

Mondandóm kiindulási pontjai azok a válogatott metodológiai módszertani elgondolások lesznek, melyeket az irodalomelmélet dolgozott ki a posztmodernként értett történelmi regény interpretációjához. Célom annak mérlegelése lesz, hogy vajon a mindenekelőtt az angol nyelven írt irodalomhoz kifejlesztett elméleti eszközök produktívak lehetnek-e a kortárs közép-európai történelmi regény elemzésekor. Értékükről Vladimír Macura (1945–1999) cseh író történelmi tetralógiájának interpretálása során szándékozom megbizonyosodni – Ten, který bude  (Az, aki lesz, 1999) cím alatt jelent meg, és a következő regényeket foglalja magában: Informátor (1992), Komandant (Parancsnok, 1994), Guvernantka (Nevelőnő, 1997) és Medikus (1999). A bonyolult kapcsolathálóval egymáshoz kötődő négy regény együtt alakít ki olyan ciklust, mely a cseh (és szlovák) nemzeti újjászületettek egy generációjának életét követi végig. A tetralógia a szerző irodalmi termésének a csúcsa, mindehhez még egy novelláskötet (Něžnými drápky [Gyengéd karmok] 1983) és egy regény tartozik (Občan Monte Christo [Monte Christo polgár] 1993, a nyolcvanas években íródott). Vladimír Macura ugyanakkor a legjelentősebb cseh irodalomtudósok közé tartozott a 20. század hetvenes-kilencvenes éveiben, tanulmányaiban éppen a nemzeti újjászületés korszakára és kultúrájára irányította leginkább a figyelmét (többek közt a Znamení zrodu [A születés jele, 1983, kibővítve 1995] című monográfiájában).
Bevezetésként engedjenek meg egy rövid „történelmi” eszmefuttatást. Megjegyzem, hogy teljes mértékben tudatában vagyok az általánosításnak, mely egy, kissé művileg kiélezett ellentmondást vet fel – ezért Vladimír Macura konkrét regényszövegeinek elemzésére és interpretálására támaszkodom végül. A modern történelmi regény alapítójaként leggyakrabban Walter Scottot szokták emlegetni. A posztmodern regény egyik kiváló teoretikusa, Elisabeth Wesseling  Lukács György ismert következtetéseire hivatkozik, melyek szerint a történelmi regény egy jelentős történelmi korszakban az élet tudatából született. A nagy történelmi események, kezdődően a francia forradalomtól és a napóleoni háborúktól, melyek rövid idő alatt radikálisan megváltoztatták Európát, a történelem iránti jelentős érdeklődéshez vezettek, éspedig egész Európában, nyugattól egészen Oroszországig. Ugyanilyen mértékben hatott a scotti regényprototípus, ez többek közt a cseh nemzeti újjászületés irodalma esetében nyilvánvaló. Közép-Európában a történelmi regény a 19. és a 20. század fordulóján éri el csúcspontját olyan „nemzeti” szerzők műveiben, mint Henryk Sienkiewicz vagy Alois Jirásek. A modernizmusban gyengült a múlt iránti érdeklődés, ellenben a történelem ábrázolásának új módszerei születtek meg. A figyelem központja áttevődött az időtapasztalat ábrázolására, az új módszerekre, de a történelmi narráció új funkcióira is (pl. Alfred Döblin „mozistílusa”, a történelem kulisszakénti használata egy idő feletti történet elmondásához Vladislav Vančuránál, a mai és a történelmi anyag konfrontációja mint az értékek szétesésének illusztrációja Hermann Broch regényeiben stb.). Megítélésem szerint az európai modernség számos alakja állhatott a scotti történelmi regény eredeti formai egysége szétesésének a kezdeténél, amit 1945 után megszilárdított a háború utáni világ bipoláris történelmi fejlődése. Míg a történelmi regény nyugaton fokozatosan megjelent és alakította az ún. posztmodern esztétikát (a hatvanas évek hatására gyorsult fel ez a folyamat), a keleti blokkban más témákat dolgozott fel. Különösen a 20. század hetvenes éveitől kezdődően ez egyrészt a történelem egyértelmű és sematikus értelmezésének a revízióját (a cseh irodalomban pl. Vladimír Körner vagy Jan Procházka), másrészt a történelmi allegóriák módszerét jelentette, melynek segítségével a szerzők a nem egészen boldog jelenről, és általában az ember és a történelem tragikus találkozásáról juttatták kifejezésre a véleményüket (a cseh irodalomban a legkifejezőbben Jiří Šotola).
Mivel a történelmi regény a 20. század második felében különböző módokon fejlődött, felvetődik a kérdés, hogy vajon a közép-európai irodalom elemzéséhez egyáltalán eredményesen használhatók-e azok az interpretációs és fogalmi eszközök, melyeket olyan posztmodern regények leírásához fejlesztettek ki, mint A francia hadnagy szeretője, A rózsa neve, Flaubert papagája vagy Az éjfél gyermekei.
Az egyik meghatározó elképzelés szerint a történelmi regény kortárs alakjainak leírására, elemzésére és interpretációjára az ún. historiográfiai metafikció fogalmának kellene szolgálnia. Az új szókapcsolat Linda Hutcheon A Poetics of Postmodernism  (A posztmodern poétikája) című könyvéből származik. Ehhez nagyon hasonlóan definiálja Amy J. Elias a metahistorikus románcot, a Sublime Desire: History and Post-1960s Fiction  (’Fenséges vágy: történelem és próza 1960 után’) című kötetében. A két szerző kiindulási pontja a történelmi valóság megismerhetőségében való posztmodern kételkedés és szkepszis. A történelmi tényt az írás eredményeként, szerzői konstrukcióként ismerik fel, mely legfeljebb mint a múlt „lehetséges” változata tudja megállni a helyét. Ez az ismeretelméleti bizonytalanság felé tett lépés minden történelmi műfajban éreztette hatását, legyenek azok irodalmiak, mint például az autofikció (az önéletrajzi szöveg szerzője tüntetően kételkedik saját elbeszélésének megbízhatóságában), vagy történelmiek: alternatív történelmek és irodalmi életrajzok születnek; komoly történészek még a regényszerű történetmondás eszközei felé is hajlanak. A hagyományos történelmi regénytől a historiográfiai metafikció vagy a metahistorikus románc abban tér el, hogy a szabad imaginációt tüntetőleg a történelmi hitelesség fölé rendeli, ami annyit tesz, hogy az elbeszélt történet meggyőző ereje kizárólag a művészet törvényeinek rendelődik alá. Az írókat nem korlátozzák a „történész mesterség” szabályai, így aztán teljes mértékben kihasználhatják a történetmondás lehetőségeit, anélkül, hogy attól kellene tartaniuk: narrációjukat az igazmondás próbájának fogják alávetni.
Milyen értelemben beszélhetünk tehát Macura Ten, který bude (Az, aki lesz) című tetralógiája kapcsán historiográfiai metafikcióról?
Macura ötletesen vegyíti a történelmi tényeket a regényfikcióval. A narráció tengelyét történelmi események adják: a Budeč nevű hazafias kör építése, a prágai forradalom 1848-ban, a szeptemberi felkelés Szlovákiában és a miavai események, V. Ferdinánd hivatalról való lemondása Olmücben és a cseh fővárosban töltött évei. Ebbe a „történelmi” vázba helyez be Macura egy fiktív történetet, mely azonban következetesen nem vonja kétségbe az ismert tényeket, csupán kitölti az üres helyeket a múlt enciklopédikus képén. Macura egy beszélgetés során művét úgy jellemzi, mint „a dokumentumok közti résekbe történő írás” .
A metafikció leggyakoribb narratív eszköze (logikailag és historiografikailag) a kommentár, melyben az elbeszélő leleplezi saját történetének fiktivitását, ami annyit jelent, hogy nem tesz úgy, mintha valóban megtörtént eseményt mondana el. Macura elbeszélője nem explicite hívja fel a figyelmet a szöveg fiktív voltára, terjedelmesebb önreflexív kommentár végül csak egy beépített novella szintjén bukkan fel az Informátor című regényben. A narratíva azonban nem olyan módon stilizált, mint a történelem, fiktivitása nyilvánvalóvá válik a narráció módjából, amint a szöveg olyan helyekhez érkezik, melyek még a legjobb krónikás számára is elérhetetlenek maradnak. Így beszélődnek el például Johan Mann érzései abban a pillanatban, mikor az Informátor című regény végén eléri őt a halálos lövés (miközben az események fokalizátora éppen a haldokló szereplő), J. V. Frič eszelős állapotai a Komandant (Parancsnok) regényben, és saját halálának ábrázolásával fejeződik be az első személyben előadott történet a Guvernantkában (Nevelőnő). Macura ily módon felforgatja azt a hagyományos (és a történelmi regényben különösen lényeges) meggyőződést, hogy a narratívát szükségszerűen a múlt idő határozza meg, és hogy az eseményeket csak a megtörténtüket követően lehet elmondani. Mann, Frič, Antonie vagy Čelakovský monológjai azért metanarratívák, mert önként lemondanak a természetes beszéd illúziójáról, hogy így el tudják mesélni azt, ami a történelmi diskurzusban szükségszerűen kimondhatatlan maradna.
Azonban, ami a fikciókat és a történeteket illeti, Macura tetralógiája sokkal összetettebb. Az Informátor egyik szereplője, Johann Mann novellát ír, egy fiktív történetet hoz létre a történetben. A rendőrség viszont a kis művet, melyben Mann átírja a valóságot a saját fantáziája alapján, hogy beteljesíthesse az elérhetetlen Rajská iránti vágyát, az információk hiteles forrásaként kezeli, megfejtett kódként, mely alapján a spiclijeit beveti. Hol végződik hát a fikció, és hol kezdődik a valóság? A következő nagy fikció maga a nemzeti újjászületést megélő társadalom. A nemzet ébresztői még nemzeti neveket is adnak maguknak, s ezen szólítják egymást. Antonie Reissből Bohuslava Rajská lesz, Amerlingből Slavoj, Samo Hroboň átkeresztelődik Bohdanra, Johannes Mann pedig Vratislavra. Paradox, hogy a történészekre ugyanolyan magával ragadó erővel hatnak az emelkedett fikciók, mint Mann novellája a rendőrségre. A hazafias történetek mítoszteremtő erejét a regénytetralógia legvégén tudatosítja a medikus Máchal. Ráébred, hogy a nemzeti mozgalom kezében a történetek hathatósabb fegyverek, mint az ő egész életen át tartó politizálása: „a legfontosabb mind közül, most már tudom, hogy a történetek őrzői legyünk. Nem szabad megengedni, hogy szétmálljanak. A megőrzött történetekben van a feltámadásunk.”  A történetek mítoszteremtő erejét azonban soha sem lehet teljesen uralni, s ezt érzi Mann is a novellája, Rajská is az elégiája írása közben. Čelakovský tudatában, aki a „papír-örökkévalóság” után vágyik,  nagyon is mélyen rögzült az írás hatalmába vetett hit, bízik abban, hogy az irodalom segítségével helyet lehet biztosítani a történelemben, és ezzel le lehet küzdeni a halált, ami különösen a Guvernantkában (Nevelőnő) van mindenütt jelen. Azonban ugyanannak a regénynek a másik elbeszélő szólamában Antonie fokozatosan elveszti a leírt szó történelemalakító erejébe vetett hitét. A romantikus, szenvedélyes kalandok után, amelyek közül egyet sem Fričcsel él át, eljön a kegyetlen dezillúzió és a kijózanodás: „[az elégia] úgy is felesleges, egyáltalán nem fontos, merthogy írva van”.  Az írott szóba vetett hit végül alulmarad az élet mulandóságának tudatával szemben. Mivelhogy a történelem függ az írástól, és egyszerűsödik a történetben, a mélyebb élettapasztalatot nem lehet lefordítani szavakra.
Macura tetralógiáját historiográfiai metafikciónak nevezhetjük az egész ciklus kompozíciója miatt is. Bár az első három rész explicite nem ássa alá a történetmondásban való hitet, az utolsó rész, a Medikus mindent megváltoztat. A történet a történelmi narráció repertoárját tekintve a leghagyományosabb módon kezdődik, visszaemlékezésként stilizálódik. Csakhogy az elbeszélő Máchal, V. Ferdinánd udvari orvosa fokozatosan elveszti a megbízhatóságát. A regény zárlatában derül ki, hogy emlékezéseit a bolondok házában írja, melynek védencei a történelmi szereplők bámulatos társulatát alkotják. Nem hiányoznak az előző három rész főszereplői sem (az informátor Mann, Frič parancsnok és Rajská nevelőnő), történeteik témaként szolgálnak Máchalnak a bábszínházhoz, mellyel az öreg hatalmasságot szórakoztatja. Bizonytalanná válik ekkor az egész történet jellege, amelyet Máchal alkotásaként olvashatunk, vagy a kateřinkyi bolondok háza egyes szereplőinek alkotásaként, akiknek Máchal szétosztotta a történelmi szerepeket. Egy ilyenfajta értelmezéshez találunk támpontokat szétszórtan az egyes részekben is, például Mann éppen Máchal sugallatára kezd el novellát írni, Frič a Komandantban (Parancsnok) saját élőképeitől retteg, és attól fél, nehogy Kateřinkyben végezze. Ezekben a részekben érhető tetten a (modell-) szerző ironikus kacsintása, aki az ötletes kompozíciót játékos misztifikációként állította össze, kifinomult posztmodern rébuszként, mely csupán játszadozik a történelemmel.
A posztmodern történetmesélés legtipikusabb eszközei közé tartozik az intertextualitás. Patricia Waugh, a Metafiction: The Theory and Practice of Self-Conscious Fiction  (’Metafikció: az önmaga tudatában levő fikció elmélete és gyakorlata’) című nagy hatású könyv szerzője szerint a posztmodern irodalom leírásához megfelelő lenne Bahtyin dialogicitás-fogalmát aktualizálni. Míg a realista történelmi regény monologikus (a mindentudó elbeszélő dominál benne, esetleg a személyes elbeszélő, aki az ábrázolt események szemtanújaként mutatkozik be), a posztmodern regény hangsúlyozza saját ábrázoló lényegét, és két hang küzdelmévé válik: az ábrázolt és az ábrázoló hang küzdelmévé. A dialogicitás azonban más szövegek irányában is hat, melyeket a posztmodern regényírók átírnak és sűrűn parodizálnak. Az alapján, amit eddig a tetralógiáról elmondtam, nyilvánvaló, hogy az intertextualitás és a paródia Macura szerzői poétikájának építőköveihez tartozik.
A Ten, který bude (Az, aki lesz) kiváltképp dialogikus regény, a több hangú regénynarráció szempontjából is (az egyes szereplők ideológiai nézőpontjai találkoznak), de a regényszöveg és más szövegek viszonyában is. Nem lenne Macura, ha nem bánna eredeti módon a dialogicitás és az intertextualitás eszközeivel. Johann Mann beékelt novellája ugyanezen szereplő életének átirata. Míg az aktuális szövegvilágban Mann közeledését Rajská elutasítja, és Mann a császári rendőrség besúgója, a Láska vlastenčina (A honleány szerelme) című novellában Antonie sokkal hozzáférhetőbb, és Mann ellenáll a rendőrségnek. A kéthangú narráció eredménye a parodisztikus hatás. Azonban paradox, hogy az idealizált novellához viszonyítva Mann „valóságos” sorsa hat parodisztikusan, az autentikus élet mint az irodalmi ideál paródiája lepleződik le. Ebben a szellemben tekinthető az egész regényciklus a nemzeti újjászületés mítosza szarkasztikus dekonstrukciójának, amivel Vladimír Macura tudományos munkásságában is foglalkozott. Az egyes – a történelmi irodalom által idealizált – szereplők fejlődése a regénytörténetek fényében másként látszódik, gyakran eléggé könyörtelenül ábrázolva, de éppen ezért mélyen emberien: Čelakovský úgy nyilvánul meg, mint önelégült, sőt zsarnoki féltékeny ember, Frič mint magába feledkezett kölyök stb.
A dialogikus elvet – amely visszatükröződik Mann sorsának elmondásában és azok átiratában a beékelt novellában – azonban általánosabban is értelmezhetjük: általános pillantásként a történelemre, mely tele van megvalósult és nem megvalósult eseményekkel, tényekkel és ellentényekkel. A történet implicite tele van alternatív forgatókönyvekkel (a Guvernantkában [Nevelőnő] például Antonie egykori kérőivel kapcsolatos álmaiként jelennek meg); a legnyilvánvalóbban mindez a Medikusban mutatkozik meg, ahol a puszta véletlen dönt a történelem útjairól, aminek végül is Máchal szintén a tudatában van: „Úgyhogy (...) lehetőségem volt elgondolkodni a véletlen szerepéről az emberi életben és egyáltalán a történelemben. (...) egyszerűen, ha nem történt volna meg mindaz a sok ha, melyek közül mindegyik feltételezte a következőt, soha nem lettem volna várorvos.”  A történelem Macura regényében a posztmodern szemlélet szellemében értelmeződik, mely elutasítja a történelmi determinizmust, hangsúlyozza a véletlenszerűséget, és a múlt képébe belerajzolja a tényellenes történelmet is. A tényellenes történetmondás nem csupán a történelmi fikció eljárását jelenti, de a posztmodern történelemírás egyik módszerét is.
Macura művének interpretációjával megkíséreltem alátámasztani, hogy az olyan fogalmak, mint a historiográfiai metafikció, a metahistorikus románc vagy a posztmodern dialogicitás, melyek az irodalomelméleti diskurzust uralják nyugaton, hasznos keretet nyújthatnak a kortárs közép-európai történelmi narratívák értelmezésénél is. Kis túlzással ahhoz a következtetéshez juthatnánk, hogy a kortárs történelmi regény fokozatosan megtalálja a korábban elveszett egységet, egészen új közös nevezőt találva, mely nem más, mint a történelmi valóság problematizálása. A történelmi regények ugyanis nem vesztik el varázserejüket akkor sem, ha az olvasók tudják, hogy nem az autentikus múltat beszélik el, hanem szabadon fabulálnak abban a térben, amit soha nem sikerül teljesen rekonstruálni.
A margóra még egy záró megjegyzést: az európai és a közép-európai irodalom a történelmet érthető módon sokkal „érzékenyebben” kezeli, mint például az amerikai, hiszen Európa és különösen Közép-Európa történelme túlságosan is mozgalmas ahhoz, hogy a történelmi események menetére való rákérdezés elvesztené a fontosságát. Mindez végtére is látható a kortárs közép-európai történelmi regényen, melyet akár metafikciósnak is nevezhetünk. A történelem mindenhol jelen van Közép-Európában, érezzük körülöttünk mindennapos jelenlétét (pl. Daniela Hodrová regényei), jelen van a térben, melyben élünk, (pl. Stefan Chwin), cipeljük magunkkal mint örökölt nehezéket, mely apáról fiúra hagyományozódik (Esterházy Péter: Harmonia caelestis), és kiűzni sem lehet a történetekből, melyekben a reális átitatódik a mitikussal (pl. Olga Tokarczuk).

Beke Zsolt fordítása