Jozef K. Esernyője

Az egyik napfényes februári reggelen Jozef K. csak a fürdőszobában vette észre, hogy kinövés, valami rúdféle van a fején. Odanyúlva egy ezüstszínű fémhez ért a keze. Erre a feje fölé kipattant egy összecsukható tarka színű esernyő. A rúd alján három gomb volt. Az első már világított. Hozzáért a másikhoz. Az esernyő színt váltott. Hozzányúlt a harmadikhoz. Az esernyő felülete körbe mintegy húsz centivel lett nagyobb. Nemcsak Jozef K-t takarta be, hanem a vállát meg a fürdőszoba berendezésének egy részét is.
A gyöngyház gombokkal próbát tett, működik-e a szerkentyű visszafelé is. A szellemes szerkezetet néhány másodperc alatt össze lehetett csukni. Ugyanazokat a gombokat csupán kétszer kellett megnyomni. A vízhatlan, félgömbnyire feszített anyag minden zaj nélkül összehúzódott eredeti állapotába. A tarka színek fekete-fehérre változtak. Végül az egész lapos lemezzé csukódott össze Jozef fején.
Betakarta a fejét. Nem látszott semmi.
– Nincs többé gondom – mondta hangosan, holott magában volt a fürdőszobában: – Tegnap ottfelejtettem a nagy esernyőmet a busz csomagtartóján. Már hogyne hagytam volna ott, mikor a hölgy, aki mellettem állt, tuti csinos volt... Nekem köszönhetően a családom tavaly négy esernyővel lett szegényebb. Egyik sem került elő. A családomnak ugyan nem került nagyon sokba, mert az én Drahuskám olcsón vásárolja. A kínainál...
– Nem fog ez majd zavarni, ha fekszem?
Lefeküdt a járólapokra. A fejét nem nyomta semmi. Feje alá gyűrte a szennyest a fonott kosárból. Ráfeküdt. Semmi sem nyomta.
– Nem fog ez zavarni szerelmeskedés közben?
Erre jót nevetett. Hisz ahhoz nem kell fej.
– Nem látják majd az emberek?
Egy kicsi tükörben megállapította, hogy a sűrű őszülő üstökében csupán egy darabka ezüstös fém világít.
– Semmi vész, az emberiség többsége úgyis alacsonyabb az én 185 centiméteremnél... És aztán!? Ezt a csodát előbb a családban próbáljuk ki. Szombat van. Itthon vagyunk mindannyian...
Benyitott a konyhába. A család már a nagy terített asztalnál várta a reggelihez. A küszöbön megszólalt:
– Most jól figyeljetek!
Jobb kezével a feje fölé nyúlt és kitapogatta a gombokat. Megnyomta az elsőt. Az esernyő kinyílt. Hanka nagyi nyomban elájult. Úgy lecsúszott a székről, mint egy liszteszsák. A legidősebb unoka, a Matyi, mentőt hívott. Drahuska a mamáját élesztgette. A kútvíztől nem tért magához. Egy stampedli erős szilvapálinka lábra állította. Az első, amit ki tudott nyögni, az volt:
– Ej, ej, úgy rémlett, hogy Jozsino fejéből egy fa nőtt ki!
Jozef K. megnyomta a másik gombot. A konyhaasztal fölött tarka színek ragyogtak. Hanka nagyi ámulva jegyezte meg:
– Már jócskán túl vagyok a nyolcvanon, de ilyen pompás színeket még nem láttam.
Az unokák tapsikoltak, a három fiú meg a két lány harsányan kacagott. Még a mindig szomorkás Klárika menyecske is mosolygott. Jozef K. büszkén jegyezte meg:
– Ez aztán a parádé, igaz?
Egy kézmozdulattal és három ujjal a szerkentyű tíz másodperc alatt úgy összecsukódott, mint ahogy a pedáns korhely összerakja cuccait a fekhelye mellett.
– Így akarsz te tanítani?! – kérdezte Jozef K-t felesége, Drahuska, szintén tanítónő.
– Megpróbálom – mondta Jozef és helyet foglalt az asztalnál.
Ekkorra megjött a mentő. Az orvos száguldott be elsőként a konyhába.
– Hol a beteg? – kérdezte.
Drahuska a férjére mutatott. Prco doktor helyet foglalt. Jozef K. működésbe hozta a szerkezetet. A feje fölött kinyílt a tarka félgömb. Fekete-fehér színe gyönyörű tarkára változott. Aztán az ernyő még szélesebb lett, akár az asztal. Az orvost is befedte. Prco doktor ösztönösen lehajolt, ápolt körmeit belevájta széke kemény fájába.
Bejött Hucula nővérke is, mögötte a sofőr. Torkukon akadt a szó. Leültek. Szinte kapkodták a levegőt.
A délceg Jozef K. büszke fejtartással ült. Drahuska reggelivel kínálta a mentősöket.
A doktor elhárító mozdulattal köszönte meg, kitolta maga alól a széket és – eltűnt a mentőben. A sofőr és a nővérke – szintén. A sofőr remegő kézzel nyúlt a mikrofonért. Jelentést akart tenni a diszpécsernek. Prco doktor azonban leintette:
– Ne jelents semmit. Úgysem hinnék el.
– Akkor hívom a rendőrséget – így a sofőr.
– Azokat meg végképp ne! – sipítozta Hucula nővér.
Jozef K-nak hétfőn az osztályában, a nyolcadik B-ben volt első órája. Matek. Szeretett diákjainak bemutatta csodaesernyőjét. A diákság óriási rikoltozással tódult ki a folyosóra, és nem egészen egy perc alatt befellegzett a tanításnak az egész iskolában. Az igazgató, Juraj Svetoborný nyomban magához hivatta. Elrendelte:
– Ilyen... IZÉVEL... kolléga úr, többé nem jelenhet meg az iskolában! Nincs szükségem semmiféle japán IZÉRE... Itt FEGYELEMnek kell lenni! Holnap elmegy az orvoshoz kivizsgálásra, különben...
Jozef K. tehát elment a kórházba. A tomográf kimutatta, hogy a szerkentyű Jozef K. hátgerincéből nőtt ki.
– Ez nem operálható – mondta a főorvos úr, majd kikapcsolta a készüléket, és indult az irodájába, hogy megigya finom kávéját.
A csodaesernyőnek híre ment egész Szlovákiában. Eljutott az iskolaügyi minisztériumba is. A miniszter kinevezett egy különbizottságot, hogy kellőképpen intézkedjék az ügyben. A bizottság mindent kivizsgált a helyszínen, és meghozta a Határozatot. A sokoldalas jelentésben azt ajánlotta, hogy Jozef K-t küldjék kedvezménnyel nyugdíjba egy havi tanítói fizetésnek megfelelő végkielégítéssel...
– És most mihez kezdesz, mi? – nézett rá Drahuska egy csúnya reggelen.
– Hát... – mondta Jozef K. – valamivel megpróbálkozom. Csak nem fogok itthon ülni.
Azzal elment.
Ajánlkozott a kisegítő iskolában, hogy esős időben majd kísérőjük lesz a fogyatékos gyerekeknek. Az igazgató nem engedélyezte.
– Ugyan már! – érvelt. – Jozef K. úr, dehogy venném a lelkemre. Ők látszatra ártalmatlanok. De előfordulhat, hogy valamelyiknek kattan az agyában, és szétszedi azt az esernyőt, magával együtt.
Jozef K. fölajánlotta az általános iskola igazgatójának, ahol harminc évig tanított, hogy esős időben sétálni viszi a volt tanítványait.
Svetoborný elutasította az ajánlatot:
– Ugyan már! Dehogy veszem a lelkemre. Értem én, tudom, hogy az ernyője alá befér egyszerre az egész osztály, de hát a mi útjaink... ez kizárt dolog, hogy... Ne adj’ Isten, hogy ebbe az izgő-mozgó élő tömegbe valami őrült belehajt a kamionjával! Kész tömeggyilkosság lenne!
Jozefet otthon ajánlott levél várta. A Rustique Corporation Rt-től kapta. Műszaki szemlére hívták a csodaesernyőjével kapcsolatban, s felajánlották neki, hogy műszaki hiba esetén megjavítanák, ha meghal, megvennék, hogy megszerkeszthessék a világraszóló találmányt. A feleségének megadják az elérhetőségüket, ahol nyomban jelentenie kellene, hogy férje tényleg meghalt.
A parlament állást ajánlott neki: havi 20 ezerért legyen ügyeletes a bejárat és a parkoló közti szakaszon, hogy a koalíciós képviselő uraknak rossz idő esetén ne kelljen esernyőt vinni magukkal. A képviselők egyszerre fognak jönni és távozni is, a fegyelem ugyanis a vérükben van. Szállása ingyen lesz, a koszt is csaknem ingyen...
Jozef K. ezt az ajánlatot elfogadta. Próbaidőre. De mivel két hónapig egyáltalán nem esett, majd megette az unalom. Egyszeriben nyomni kezdte a fejét az esernyő. Reggeltől kezdve izzadt. Három órát ha aludt. Bár minden nap degeszre ette magát, egyre fogyott.
– Nem, nem tespedek én itt fölöslegesen – mondta magában, és az ideiglenes Szerződést felbontotta.
Otthon újabb ajánlat várta. Szaúd-Arábiából ajánlottak neki állandó munkát: a háremhölgyeket kellene oltalmaznia a tűző naptól.
– Már csak az hiányzik, hogy eunuchot csináljanak belőlem! – tiltakozott felháborodva Jozef K.
Egy kellemes enyhe januári éjszakán Jozef K. a Hviezdoslav utcán ballagott hazafelé. Hirtelen négy álarcos férfi támadt rá. Védekezett, ahogy bírt, még az esernyője is kinyílt magától. Végül a földre teperték, botokkal püfölték. Az esernyő érdekelte őket. Próbálgatták, nézegették, de a bonyolult szerkezetet sehogy sem tudták szétszedni. Nem tudták kicsavarni, sehogy sem tudták a csuklós szerkezetet kivenni. Végül éles fűrésszel levágták közvetlenül a feje búbjánál, és másnap színezüstként pár százasért túladtak rajta a városi zálogházban.

Vércse Miklós fordítása