Kastélyról kastélyra

Sok szó esett már Herr Fruchtról meg árnyékszékeinek a problémáiról… de létezett egy hölgy Frucht is… Frau Frucht, a mi emeletünkön a tizenötös szobában… ez a tizenötös nem egyszerűen egy szoba volt… valódi lakás, fürdőszobával, ebédlővel, dohányzóval… eddig még nem említettem… Frau Fruchtot sem… én kezeltem… vagyis hogy injekciókat adtam neki… menopauza… csempészektől szereztem be… bázeliektől… hát!, mégsem szeretett!... Frau Frucht!... Istenemre… nem!... mint ahogyan Julius sem!... hogy mi megfertőzzük a szállodájukat stb., undorító Franzosen!... hogy menjünk már a pokolba!... ugyanakkor a Kastély testőreivel szűrte össze a levet!... pedig azok aztán franciák!... miniszterenként három-négy testőr… ők voltak a társasága, hívták ebédre, vacsorára… azok az atléta termetű Franzosen… mekkora disznók!... azok aztán nem sajnáltak maguktól semmit, hölgyem! zabálták rendesen!... igazi vranzosen orgiák folytak ott!, azt kaptak, amit csak kívántak a testőrök, a Löwen tulajdonosának az asztalánál… folyt a rajnai bor, a snapsz… még abszint is!... jobban ettek, mint Pétainnél!... Frau menopauzája pedig tüzes, riszálós állapot, hőtolulásokkal… állandóan viszketett neki… azt hiszem, hogy a férj meglapult közben, a budijába bújt… két dührohama között… igazi német!... tudja mindenki, hogy ahol egyesek nem unatkoznak, ott holnap akár elpusztulhat minden a földön, a világ protonkozmosszá alakulhat, akkor is lesz egy barlang a hegyoldalban, ahol néhány mániákus tovább kefél, szopik, zabál, hörög, dagad… a züllés megállíthatatlan… özönvíz és orgia… mindez a Löwenben… bevallom!, és tőlünk nem messze, ezt is be kell vallanom… a mi emeletünkön… tudtam… nem mondtam el senkinek… még Lilinek sem… hohó!, de a harminchatos szobát sem!... az ilyenekről jobb nem tudni… Frau Frucht sohasem jött ki a folyosóra… saját csigalépcsőjén járt le a sörözőbe, a hálójából egyenesen a konyhába… a hálószobájába nem is mehetett be senki, kivéve a megszokott tagbaszakadt testőröket!... a masszőrjei… minden testőr egyúttal masszőr is… meg is masszírozták a hölgyet alaposan!... láttam is a masszázs nyomait, amit a tenyerek, az ujjak hagytak!... csupa folt lett a masszázstól!... ő viszont a cselédséget!... azokat masszírozta!, a maga módján!... a la schlag!, cselédeket meg szakácsnékat!... fölhívatta őket a tizenötösbe, aztán letolta őket!... piff!... puff!, öregeket és fiatalokat!... muszáj volt!, büntetett, mert a lépcsőt sosem tisztították le rendesen!... mert az étteremben tányért törtek!... pflokk!... vlakk!... a hátsó felüket!, a hátukat!... siránkoznak?... még egy pflokk! és még egy vlakk!... húzd fel a szoknyád!, magasabbra!... még magasabbra!, akár öreg, akár fiatal!... és Frau Frucht nem kímélte magát!... korbáccsal!... mint Frau Raumnitz!... ahogyan később a börtönben láttam… a korbácsolás, cselédek, nagyvilági nők, foglyok megkorbácsolása a lehető legtermészetesebb dolog… mert hibázni mindenki hibázik, az elkerülhetetlen… hogy helyre rakjuk, hogy megszabadítsuk a gyengéitől, arra bizony egyetlen mód van csak!, láttam, hogyan jöttek ki a tizenötösből, könnyezve, zokogva!, helyre tették őket… beleavatkoznál?... tudod talán, hogy mi az, ami nem bűn!, és hogy milyen eredményre vágyik a korbácsos banya?... hátha maguk a megkorbácsoltak akarják?... de azért annyi biztos, hogy megtörtént!... tudtam róla… nem mondtam senkinek… a Frucht lakás, ha már szóba kerül, csupa puhaság, párnák, puffok, szőrmék, bársonnyal behúzott fotelek… miközben a mi szobánk siralmas… hozzá még parfümök, kölnik! Frau Frucht nem csak az ágyát illatosította, a függönyöket, a karosszékeket is!... egy egész üveg levendulát ide!... na, még egyet!, napraforgó!... jázmin!... Azt hinnéd, maga a Chabanais! Biztosan nem ismerte!... olyan Chabanais, mint ma a Paillard!... illatosítva alul is, fölül is!... és azok az óriási zabálások!... ami csak belefért!... a jázminillat egybekeveredett a bárány, a csirke, a borban sült fácán erős illatával… már ebbe beleszédült az ember… a mi emeletünkön, a másik szembelevő ajtó, a budi mellett…Frau Frucht jól beleillett a környezetébe, a muszlin, a függönyök, a csipkék fényűzésébe… könnyen hivatásosnak hihette volna az ember… a megjelenése, a szeme, a csöcse… mindene!... és azok a csipkés, mindenütt szalagos köpenykék!, már bocsánat!, meg azok a zöld és halvány rózsaszín kimonók!... teli voltak vele a szekrények!... aztán a selyemharisnyái!... a harisnyakötői!... menopauza ide vagy oda, Frau Frucht nem hagyta magát!... a cselédkorbácsolások, aztán az én hormoninjekcióim, hozzá a testőrök… túltengett benne a vágy!... és micsoda hévvel!... én magam tudatosan fapofát vágtam… semmit tudót… nem láttam semmit… tett néha egy kis szívességet Lilinek, nekem, Bébert-nek… küldött egy-egy tál tésztát… a többi nem érdekelt!... igaz, nem volt valami nagylelkű! Ha Messalina is, azért kocsmárosné maradt!... a cselédeket például azért is verte, mert hozzányúltak az ő Stamgerichtjéhez, vittek belőle az anyjuknak, a férjüknek… vagy ami még rosszabb!... az állomásra!... ami persze csak ürügyül szolgált!... de minden ürügy volt ahhoz, hogy korbácsolhasson!... hogy fájdalmukban üvöltsenek!... strip-tease?, és a korbácsolós jelenetek? Jobban megtelne értük az Opera, mint a Faustért vagy a Mesterdalnokokért!... az aljasság bármilyen ürüggyel beéri! De Frau Fruchtot ismerni… már önmagáért is!... nem csak a lakás, a hálószoba, a kokott, már bocsánat!... de a feje!... mint a Pigalle-iaké, mint a Bois legrosszabb kurváié… a régi időkről beszélek, amikor még voltak ilyenek, tehetségesek, igazán tüzesek, mindig odaadók… amikor autó még nem létezett… igen, én, aki mindig alaposan megvizsgáltam, nyugodtan állíthatom, hogy a korához képest jól nézett ki… alig léptem be, máris ledobott magáról mindent, kimonót, selyemharisnyát, és egyből lefeküdt, az injekcióra várva… csak nyugodtan tapogassam végig, vizsgáljam meg alaposan… intus et exit… a bőre a korához képest szép volt… az izmai feszesek, sehol egy folt, sehol egy elváltozás… azelőtt paraszt lehetett, nehéz paraszti munkát végzett, kapált, aratott… a melle is formás maradt… de a pofikája, bocsánat!... mint a Rochechouart metróállomás alattiaké… az a szívó-szopó száj, rosszabb, mint a Lukumé!... az a száj mindent bekap, a járdát, a templomot és az összes ügyfelét, a belsőségeiket, a szőrüket-bőrüket!... a szemei?... mint a zsarátnok!... mint egy ki nem aludt vulkán… rettenetesen veszélyes!... beadtam az injekciót… hohó!, csak óvatosan!... biztos voltam benne, hogy a férje les minket… csak azt nem tudtam, honnan?... de annyi a függöny, a drapéria! biztos voltam benne!... ráadásul kedvesnek kellett lennem!... velem nem kezdett ki, ilyet nem állíthatok… de annyira tüzelt, csak úgy természetesen, hogy annál többet igazán nem tehetett… megszúrtam, eltettem a tűt… aztán még két-három mondat, mégiscsak udvariasnak kell lennem… amikor egyszer csak elkapja a kezem, szorítja!... úgy, ahogy van, teljesen meztelenül… de nem is annyira a meztelensége!... inkább a szeme, az a tűz… nem is, hogy malac vagy nem malac!... a veszély: ha a szemébe nézek… csak nem fog megerőszakolni?... nem!, nem!... fellélegezhetek!... mondani akar valamit!, hajoljak közelebb!... figyeljek már!
– Ihre Frau!... tanzerin!... Hé?... schön!... szép!, szép!, barizerinne!... ja?, hein?, schöne beine!, szép a lába?
– Hogyne!... hogyne!
Ebben egyetértünk!... hát persze!
– Sie! Sie! Maga?, kölcsön adja?... hier!... hier!... schlafen mit!...velem aludni!, willst du?, akarod?, akarod?
Ez már nem tűzhányó, hanem a tűz maga!... ég a csaj!... akarja!... Lilit akarja!...
– Gross ravioli willast du haben!... schön!... schön!...
Mutatja, mekkora raviolit kapok… egy óriási tál raviolit!, egy iszonyatos méretű tállal!
– Igen!, igen! Frau Frucht!... majd beszélek vele!
És, mert nekem is van lélekjelenlétem, megmarkolom a fenekét és belecsókolok!, plakk! Egyenesen a seggébe!... aztán a másikba is!, vlagg!… egyetértünk, megengedhetem magamnak!
Nem dühíthetem fel… ha azt hiszi, nem adom neki Lilit… egykettőre Cissenbe kerülünk!... biztos!... akár így, akár úgy!... gondolkozzál!, azt gondolom, hogy csapdát állított!, hát persze!... kifőzték a férjével együtt… hogyan távolítsanak el mind a kettőnket!, ez volna a csel!, az erkölcseink!... én repülök mint strici!... Lili mint kalandornő, aki mindenre képes… az ösztöneimre hallgatok, a tekintetét figyelem… és a tekintete most közömbös… kéjenc hempergés?... hahahaha!... ez a Frucht maga a gonoszság!, láttam már ilyet!, ezrével!... a punci nem közönséges!, és akkor?, de mégis inkább a gyűlölet, mint a punci őrülete!... talán kell neki Lili… talán… de a játék után a büntetés!... Cissen!... „az ördögi pár!”… a Löwen megbecstelenítői… vén vagyok, de az eszem még gyors!... sőt, gyorsabb!... szerencsédre, öreg!... szerencsédre!... vagyis nem sietek, maradok még vele a szobában!... nehogy azt higgye, hogy sietek!, végigcsókolom a fenekét, a combját, a hátát, a muffját… mffl!... mff!, végig mindenét!, végig!... mindent!... lássa, hogy cinkosa vagyok, hogy bolondulok a dologért!, hogy hozom majd Lilit zu schlafen mit!... hát hogyne!, hát persze!... aztán óvatosan kimegyek… nem szólok… Lilinek sem szólok… senkinek!... nem mondok semmit… azért elgondolkozom azon, hogy ha a Frucht ilyesmit megenged magának… akkor biztosan dolgozik valakinek… a Kastélynak? Raumnitzéknak?... vagy talán tudja, hogy már csak órák kérdése?, hogy laposra bombáznak bennünket, ahogyan Ulmot?... tudja valakitől?... talán Berlinből?, vagy Svájcból?, hogy mindjárt vége a cirkusznak, az égi körhintának, a R. A. F. játékainak, a viharoknak, amiktől már senki sem fél… meglátjuk! Felgyújtanak, elégetnek, letarolnak, mint Drezdát?... eljött a mi időnk is?... ilyeneket tud talán a tüzelő Frucht?, hogy ez a pillanat, amikor mindent szabad?... tanzerin… barisrine… talán?

***

– Teli katonával a konyha meg a söröző!
– Kikkel?... Franciákkal?... fritzekkel?
Ezt én kérdezem.
– Fritzek, egy tiszt vezetésével!
– Ki?... Ki?...
– Jönnek fölfelé!
Tényleg… nyitom az ajtót, látom… rendet tesznek… kiürítik a folyosót… és a szobánkat… a vécéket… kifelé mindenki!, de gyorsan!... lefelé!, senki sem maradhat az emeleten!... azért jönnek, hogy letartóztassanak?... ez jut rögtön az eszembe… szeretnék beszélni a tiszttel!... áhá!, már jön is!... ismerem!... jól ismerem!... Oberartzt Franz Traub… a kórházuk főorvosa… hát hogyne ismerném!, de milyen elegáns!... mintha ünnepelne!... kard az oldalán!, derékszíj, zubbony, vaskereszt!... szürke nadrág, az élet tökéletes… vajszínű kesztyű… díszegyenruhában hozzám?... azért, hogy engem meglátogasson?... hmm… a folyosón már nincs senki… kipucolták!... csak a kísérete… vagyis hát két-három szakasz fegyveres… na jó!... várom, hogy kezdje… előbb Lilinek köszön, leemeli a sapkáját, meghajol… nekem kezet nyújt… bevezetem a szobába, hellyel kínálom… a másik széken Bébert ül… csak két székünk van… Bébert legfőbb játéka, hogy az egyik székről a másikra ugrik!... Bébert-nek nem tetszik a betolakodó… milyen pofátlan, gondolja magában!, én meg csak nézem Oberarzt Traubot meg Bébert-t… ki szólal meg elsőnek?... mivel én vagyok a házigazda, elkezdem… elnézését kérem… hogy ilyen körülmények közt fogadjuk!, hogy a berendezésünk!... stb.… stb.… Rögtön felel, méghozzá franciául... „Háború van!”, és int, hogy semmi jelentősége!... részletkérdés!... elhessegeti!... akkor jó!... ez volt a bevezetés?... rendben!... de azért valami motoszkál a fejemben… le akar tartóztatni?... ezen töprengek… engem?... és azok a csendőrök az ajtónk előtt?... amikor Ménétre-t bekasznizták, ezzel a módszerrel csinálták… egy orvos és vele a fegyveres kíséret… Ménétre is orvos volt… ez a pasi, a Traub, a hidegvérű német típusa… gyűlöli, természetesen, a franciákat!... mint minden német… nem jobban, mint a többieket! Mi franciák vagyunk „a gyűlöletes kivételezettek”, akiket a falu népe különösen utál!... mert itt vagyunk!, pedig nem kellene itt lennünk!, rossz színben tűntetjük fel őket!... mind a BBC-t hallgatják… egész Siegmaringen! dong! dong! dong!, a BBC pedig elmondja nekik, mit kell gondolniuk!... rólunk és Pétainről!... a nevünk, a foglalkozásunk, a bűntetteink!, naponta négyszer vagy ötször!, hogy mindannyiunkat fel kellene akasztani!... elsőnek Pétaint!, rögtön, ahogy a francia csapatok ideérnek!... hopp!, és hopp!, naponta háromszor vagy négyszer hallják!, az igazi franciák!, akiket vártak!, a partizánok legjobb csapatai! Brisson, Malraux, Robert Kemp, a Leclerc hadsereg ezredesei!, hogy mi, csupa gazember, pontosan azt képviseljük, amit az igazi Franciaország kivet magából!... hogy ők, derék németek, öljenek meg bennünket, de minél hamarabb! Hogy visszaélünk a jó szívükkel!... eláruljuk őket, ahogyan Franciaországot is elárultuk!... hogy nem érdemlünk semmi könyörületet!... az én Norvins utcai kalózaim is pontosan így gondolkoztak!... élvezték a dolgot, épp abban a pillanatban rabolták üresre a lakásomat!... a BBC a Fualdes orgonája!... aki tovább játszik, miközben gyilkolják!... a németek pedig vették, amit hallottak!... naponta négy vagy öt adásban!... várják a Leclerc hadsereget!... mi pedig, mocskos, rühes semmittevők, akik az ő Stamjukat faljuk!, a Satm az övék!, és majd meglátjuk, hogyan verik ki a szenegáliak a gyomrunkból azt a Stamot!, a beleinkkel együtt!... a húsunkat is!... teli lesz vele a patak!... bosszút állnak Siegmaringen becsületéért!... Oberartzt Franz Traub persze hogy a BBC-t hallgatja!... szakmai kapcsolataink mindig is korrektek voltak, több nem… a partizánok szerveivel biztos jobban megértené magát… nekem mindig mindent visszautasított… akárcsak Kleindienst… kénes kenőcs, higany, morfium… soha!... Leider!... Leider!... velem nagyjából egykorú férfi!, ötvenes!... de hogy egy betegemet fogadja!, akármilyet is!, mindet elküldte a Fidelisbe… ott vártak rám, ráadásul még az övéi is!... Corinne Luchaire-t rengeteg könyörgés után volt hajlandó fogadni, azzal a feltétellel, hogy megelégszik egy röntgennel!... nem akarta, hogy a „Felszabadítók” a szemére vethessék, együttműködött…
De akkor mit keres most a harmincegyesben?... az az élesre vasalt nadrág, a kard!... és a horogkereszt?, és a katonai kíséret?, teli velük a folyosó… nem értem… na, végre megszólal… belevág…
– Kolléga, kérni szeretnék valamit…
Szinte akcentus nélkül beszél franciául… pontosan, röviden… előadja, hogy egy betege, egy sebesült, egy német katona, akit ő műtött… örülne, ha én is megnézném… a sebesülése következményeiről van szó, egy aknarepesz leszakította a hímtagját… és hogy a sebesült, német katona, nős ember, szeretne egy mű hímtagot… hogy ilyen hímtagokat, hímtagprotéziseket gyártanak, de kizárólag Franciaországban!... egész Európában egyetlen gyártó… és hogy ő, Traub, írhatna Genfbe a Vöröskeresztnek… de hogy sokkal jobb volna, ha én írnék Genfbe a sebesült katona érdekében… állítólag… állítólag!... hogy a Vöröskereszt gaullista… a francia foglyok is gaullisták!... én is gaullista vagyok!... és akkor?
– Bzonyosan!, bzonyosan!
Bizonyosan!, kis nevetés!... hogy mennyire mulatságos!... hajlandó volnék?... mindenre hajlandó voltam!...
Akkor viszont még valami!... Látogatásának egy másik oka!... ez viszont kényesebb… tétovázik…
– Akkor hallja!, hallja! Jeleztem Brinon úrnak, hogy kénytelen vagyok kitiltani a milicistákat a kórházból…
Miért?... a kádba ürítenek!... és telefirkálják a falakat!... azzal a szarral! Mindenünket Adolfért!... hogy ő, Traub ugye megérti!, háború van!, de a személyzet?... az ápolónők?...
– Lehetetlen, ugye, kolléga?, lehetetlen!... megmondtam Brinon úrnak is…
– Hát persze!... azt tette, amit tennie kellett!...
– Egyetért velem, kolléga?
És még valami!... most jön a letartóztatás?, rászánja végre magát?... a németek annyira fortélyosak, hogy fölvisznek a vérpadra… „vágja le annak a kis szivarnak a végét!... lieber Herr!... bitte sehr!... na rajta!... a gyufa ott a másik oldalon!” Nem!... még nem a vérpad következik!... Brinonról szeretne velem beszélni!... a prosztatájáról…
Brinon úr megkeresett… nehezen tud vizelni… szenved tőle… bizonyos, hogy műteni kell… de itt?… itt?
Brinon tőlem is kért már tanácsot… ugyanazt feleltem neki, mint Traub… majd otthon!, milyen kellemes, hogy egyetlen szóval el lehet intézni!... majd otthon!... az otthon nekünk akár a Hold is lehetne!… hol van nekünk otthonunk?, hazatérhetünk?...
Itt Traubnek hirtelen elkomorul az arca, a tekintete… a szemem láttára!... egészen váratlanul!... más hangon folytatja!... Eddig lazán beszélt, Brinonról meg a kádakról… de a folytatás komoly… megint egy prosztata!, de ezúttal az övé!... „Specialistája vagyok?...” Sajnos nem!... de azért értek egy kissé hozzá… kellemetlenségei vannak… sokszor vizel, ugyanígy, mint Brinon… „Hányszor egy éjszaka?... és napközben?” Ezt én kérdezem… „Ötször-hatszor…”
– Megvizsgálna?
– Természetesen!... kérem, húzza le a nadrágját!...
Föláll, odamegy az ajtóhoz, mond valamit az őröknek… látom, hogy Lili zavarja… Lili is odamegy az ajtóhoz… „Vigyázz, hogy senki se jöhessen be!”… Most már lehúzhatja a nadrágját… kettesben maradtunk… meg Bébert… így négyszemközt nem ugyanaz az ember… felenged, mondhatnám egész bizalmasan beszél… kitálal!, vallomást tesz!... és van miről!... nyomja a lelkét!, nagyon nyomja!... hogy az ő Kórháza maga a pokol!... az osztályok egymással harcolnak… pankráció!, orvosok, sebészek, apácák!... egymást vádolják, följelentik a másikat, haragszanak!... rosszabb, mint köztünk!... hogy ki miatt kit tartóztatnak le!... akármiért!... összeesküvések!... ambíció!, fekete piac!, teljes bizalommal beszél… könnyített a lelkén… nem igazán csodálkoztam… emeld csak meg a Kremlt… a Lordok Házát… a Le Figarót… vagy a L’Humanitét… vedd le a fedelét!, a szalonokét… a Pártokét… a Kastélyokét… a tömegét… a díszletekét… a kolostorokét… a kórházakét… belefáradsz, míg nézed, hogyan jelentik fel, tartóztattatják le egymást, hogyan fojtogatják, hogyan vernek szöget a körmük alá.
– Esküszik, ugye, kolléga?, titok marad?
– Szakmai!, szakmai!
Kicsordult a könnye… azok a gonoszok!, a kórházban!... zokogott… gonoszabbak, mint a Kastély lakói!
– De nem beszél róla senkinek?
Esküszöm!... Esküszöm!... egyetlen szót se!... a kórházban nem kérhet tőlem tanácsot!... nem!, soha!, de megbízhat bennem?... ja!... ja!... ja!... ekkor hirtelen előhozakodik azzal, hogy elment Tübingenben egy specialistához… az ottani fakultás, a tübingeni Professzorához!... aki úgy találta, hogy a prosztatája nagyon is operálható… eléggé duzzadt… de hogy ő, Traub, viszont úgy találja, hogy nem operálható… semmi esetre sem!... nem ért egyet!... fél rettenetesen az operációtól!... nekem bevallhatja!... főleg ilyen körülmények között!, és akkor én?, és én?... mi róla a véleményem?
– A prosztata, kedves kollega, ugyanolyan jól tudja, mint én, gyakran megduzzad… ki lehet várni… hogy helyreálljon… de a sebészek, persze, mindig operálni akarnak… az ötven éven felüli férfiak nyolcvan százaléka prosztatás… és nem operáljuk meg mindet!, de nem ám!, messze nem!... legfeljebb lepisilik magukat… hát akkor?... hát akkor?... semmi jelentősége!, úgy halnak meg, mint bárki más!... csak egy kicsit húgyszagúak!... ennyi az egész!, maga, Traub, vigyázzon magára, ennyi!, figyel rá… alkoholt nem iszik… sört nem iszik… nem eszik fűszereset… nem közösül… és majd tíz év múlva elmegy megint a specialistájához!... mit gondol majd?, ő talán meg volt műtve?
A vigasztaló szavaktól rögtön erőre kapott!... az a németes, keményen penge arca mintha szeretetet tükrözött volna… de tényleg!... a szavaim nektárja!...
– Megvizsgálna, kedves kolléga?
– Természetesen!
Kesztyűt húzok… vazelin… letolja a nadrágját… a szépen vasalt szürkét… rátérdel az ágyamra… a sapkáját nem veszi le, a derékszíját meg a kardot sem… vizsgálom… igen!... pontosan!... a prosztatája erősen duzzadt… sőt, keménynek találom…
– Ó, ez aztán várhat!... ha szigorúan betartja a diétát!... rendbe fog jönni a prosztatája!
– Nagyon jó!... nagyon jó, kedves kollégám!... de mit szabad ennem?
– Tésztát!... kizárólag tésztát!... ennyi az egész!
Egyetért!... fölhúzza a nadrágját… megigazítja a derékszíját, a revolverét…
– Természetesen, kolléga!, természetesen!
– Egy hónap múlva jöjjön vissza!... akkor majd meglátjuk, hogy javult-e!...
Most én hozom a döntéseket!... így aztán, anélkül, hogy átejteném, egészen becsületesen, de hónapról hónapra nyugton hagynak majd… volt mitől félnem… mit keres kinn ez a sok katona?, a kísérete?, ráadásul fegyveres!... majdnem rákérdeztem… de sohasem tudtam meg… talán csak átverés volt?, amit nekem mondott?... de hiszen van prosztatája, biztos vagyok benne… végre föláll, indul… ja, még egy szó!...
– Jön holnap a kórházba, kolléga?
– Igen!, igen!, egészen biztosan!
– Ugye?... a hímtag miatt!...
A fülembe beszél… suttog…
– A kénes kenőcs… egy tégellyel!... egy tégellyel!... kéri?
– Hát persze!... nagyon köszönöm!
– Meg aztán egy kevés kávé… kéri?
Hogy akarom-e!... mutatja… egy kis zacskóval…
– Hát persze hogy kérem!
Kényeztet bennünket…
– Titoktartás?... tud titkot tartani, ugye?
– Mint a sír!... mint a sír, drága kolléga!
Kinyitja az ajtót… mond valamit az altisztnek… a katonák vigyázzba merevednek!, sorba rendeződnek!, mennek lefelé… Traub kolléga mögöttük!, elmennek mind!... de miért jöttek?... sohasem tudtam meg… hogy letartóztassanak?... talán mégsem… egy valami mégis… Traub visszajárt hozzám… hét hónapig tartottam a tészta-víz diétán… jobban is lett… aztán egyszer csak nem jött… soha többé nem hallottam róla!... valami oka azért mégiscsak volt az egésznek… sose tudtam meg!... de nem törődtem vele… gyorsan!, minden nap egy újabb nap!... egyetlen nap is óriási… a pillanatai… kávét kaptunk valóban… nem túl sokat!... kénes kenőcsöt is… abból is keveset…

Szávai János fordítása