Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. november / Töprengő 2014

Töprengő 2014

1. (Cián és költészet)

2000-ben jelent meg Beney Zsuzsa Két parton című kötete. A tónus már a legelején adott: Forma nélkül elolvad az anyag. / Csak a semmi és a káosz határán / kavargó, mégis álló létezés. / Időtlen massza a forgó időben, mondja például a hetedik, s mindvégig, a százhuszonkét négysorosban ez a hang uralkodik, a reménytelenségé, a haláltudaté, a legvégső kérdéseké.
A 123. aztán váratlanul konkrétra vált: 2000-ben, / a Tisza halálának évében. A 2000. januári nagybányai katasztrófára utal itt a költő, a gátszakadásra, a Tiszát elárasztó s mindent pusztító ciánáradatra. Vagyis a létezés-vízió, mint például a 115. vers, így konkrétan is értelmezhető. A halál semmijében állok, a halál / kiszáradt öblében, folyómederben. / Homokon súrlódik, siklik a csónak / két part közt. A két part közt nincs folyó. De már a parton sincsen élet, legalábbis a 120. szerint: Két part közt lebeg a madár, a lélek. / Egyik kihalt partra sem mer leszállni.
A korabeli szakértői vélemények szerint a Tisza csak több évtized elteltével lehet újból olyan, amilyen a ciánkatasztrófa előtt volt. De másképpen történt. A természet egyelőre erősebbnek bizonyult, mint gondolták. A folyó élővilága három-négy év alatt szinte teljesen regenerálódott. Következhetett a posztmodern két bálványa, a pénz és a jog; a magyar állam kártérítést kért a román államtól. A felelős cég csődbe ment, a jogutód kibújt a felelősség alól, kártérítés nincs.
Marad tehát Beney Zsuzsa víziója: Isten lelke ott lebegett az élő / vizek felett – de most a holt folyó / fölött halott lett Ő is. Ki siratta / önnön halálába a másikat?
És ha a folyó még él?

2. (Kánon)

Ha mindenbe beleszólhat, ami azt is feltételezi, hogy mindenhez ért, akkor miért ne szólhatna bele az irodalmi kánon kérdésébe is? A politikusra gondolok, természetesen. Érdemes megnézni, hogyan állt ez a kérdés fél évszázaddal ezelőtt. Az a tény, hogy az író nem a marxista eszmekörben gondolkozik, hanem a magával hozott szellemi poggyász nyomja, a gondolatiságot elsekélyesíti, s ha nem is tudatosan, de közelíti a ma legdivatosabb polgári irányzathoz, az egzisztencialista filozófiához. 1961. május 5-én jelent meg ez a szöveg az Élet és Irodalomban, szerzője Köpeczi Béla. Érdekes a megtámadottak, vagy szelídebben szólva, a figyelmeztetettek listája: Ottlik, Hernádi, Csurka, Szabó Magda, Huszti, Weöres, Juhász. Ki benne maradt a kánonban közülük, ki nem. De a marxista ítész aligha tudta befolyásolni a kánon alakulását, ezek a folyamatok egészen másképpen működnek.
Az idézett – magyartalanul megfogalmazott – szöveg a mából visszatekintve groteszk. Nevetséges. De akkor inkább veszélyes volt, mint groteszk. A parancsuralmi rendszerben ugyanis a Szó, mint Roland Barthes mondja, pillanatok alatt alakulhat át ítéletté.

3. (Doktor Zsivágó)

A hatalom megszerzésének és megtartásának a technikája különleges adottságokat igényel. Ebben a műfajban alighanem Lenin a legnagyobb; egészen hátul volt az orosz hatalomért versengők között, de azután a célba mégiscsak ő futott be elsőnek. Emlékezetes a jelszó, amit használt: minden hatalmat a szovjeteknek. Meg is szerezte, minden hatalom az övé lett.
A hatalom birtokában azután persze kormányozni is kellene. Itt viszont megáll a tudomány. A hatalomban lévő egyetlen dologgal törődik, azzal, hogy megtartsa a nehezen szerzett hatalmat. Jöhet a legrosszabb ösztönökre, az irigységre és gyűlöletre építő politika, a feljelentgetések világa. Amikor, Paszternak regényében, a házmester azért jelenti föl doktor Zsivágót, mert az orvos tagadni próbálja a tényt, hogy az ember a majomtól származik.
Majomország, ahogyan Weöres Sándor mondja.

4. (Adler)

Szabad komolyan vennünk még Alfred Adlert? Napóleon-szindróma elméletét, mely szerint az alacsony férfiakban túltengő kisebbségi érzet veszélyes kompenzációs következményekkel járhat, manapság különösen az angolszászok igyekeznek eljelentékteleníteni. Eszerint Napóleon nem is volt alacsony, másrészt meg klinikai vizsgálatok szerint, mondják, az agresszív magatartás, a tolerancia teljes hiánya semmiképpen sem függ a testmagasságtól.
Holott az adleri elmélet megszületése utáni közel egy évszázad mintha inkább az osztrák pszichológust igazolná. A 20. század fő témája a hatalom megszerzésének újfajta és minden addiginál hatásosabb módszere: ebből születik meg a két totalitarizmus. A totalitarizmusok megteremtői – Lenin, Sztálin, Hitler – mindannyian az adleri Napóleon-szindróma modern megtestesítői. Vagyis olyan emberek, akik a testi adottságaikból táplálkozó kisebbségi komplexustól rettentő áron jutnak el a felsőbbrendűségi komplexushoz. Az árat persze nem ők fizetik, hanem a jámbor alattvalók.
A közel két méter magas Charles de Gaulle 1969-ben önként mondott le hatalmáról. Igaz, hatvannyolcban nagy pofont kapott, de a század logikája szerint a végsőkig kellett volna ragaszkodnia posztjához. Inkább elvonult Írországba, azután nemsokára meghalt.
Az alacsony–magas problematikát Thomas Mann már az 1924-es Varázshegyben megírta: a hatalmas termetű holland ültetvényes, Peeperkorn már puszta megjelenésével eljelentékteleníti a két sokbeszédű, intellektuális tanítómestert, Settembrinit és Naphtát. Peeperkorn beszéde szaggatott és zagyva, Hans Castorp, akinek a lelkéért folyik a küzdelem, mégis őhozzá vonzódik, a két aprótermetű és vézna értelmiségi vesztésre áll. Pedig Naphta félelmetes; ha hatalomhoz jutna, amiről persze itt szó sincs, akkor alighanem ő is Alfred Adler elméletét igazolná.

5. (Raszkolnyikov baltája)

A lendület olyan sebesen viszi az olvasót, hogy alig van ideje végiggondolni, valóban hihető figura-e Dosztojevszkij Raszkolnyikovja. Nem mintha nem volna igaz az alaptétel, vagyis hogy az ideológia mindenre képes, legelsősorban talán éppen az etika teleologikus fölfüggesztésére. Hiszen gyilkolt például a finom Lukács György is, bizonyosan briliánsan megideologizálva, hogy miért teszi. De kultúremberhez méltóan, vagyis nem saját kezűleg, hanem utasítva azokat, akik számára ez nem lehet probléma.
A balta viszont, amit Raszkolnyikov választ, túl durva. Még ha revolver volna, vagy esetleg gyorsan ható méreg, akkor megérthetnénk. De az a balta… Ráadásul alig végzett az egyikkel, micsoda fizikai erőfeszítés, máris ott a másik, Liza, a testvér, akit még gyűlölni se lehet, ahogyan az uzsorást talán lehet. Itt nincsen felindulás, a diák nem veszíti el önuralmát, nincsen önkívületben, hanem egyszerűen csak szakít a tízparancsolat világával, visszalép a barbárság állapotába. Pontosabban: bele kívánja vinni a barbárság szigetét a működő társadalomba, amely így féken tartja a többséget, különleges jogokat és elbánást vindikál magának a többé-kevésbé működő rendszerben.
Szabadságot. A Dosztojevszkij-hősök, itt Raszkolnyikov, később az Ördögökben Verhovenszkij és Sztavrogin, a gyilkosságot teszik meg az egyéni szabadság feltételének. Ugyanaz a felfogás, mint amelyikről Hamlet beszél dió-hasonlatában: dióhéjban szorong, be van zárva, de a végtelen tér urának hiszi magát. Királynak. A bosszú így természetes: Rosencrantz és Guildenstern helyette lesz halott.

6. (Lakáj)

Csehov világának (amely sajnos a mi világunk is) egyik kulcsszava a lakáj. Az orosz eredetiben ráadásul a szó melléknévként jelenik meg: a megvetendő és többnyire megvetett ember: a lakájszkij cselovjek, a lakájember. Nem a rendszer természetét írja le az író, nem is szerveződésének módját, nem is piramisszerű építkezését, hanem a hatását, azt, hogy mivé teszi, hová alacsonyítja az embert. Lakájemberré, nevetségessé, fölöslegessé, sokszor aljassá.
A kutyás hölgy jaltai nyaralása során megcsalja a férjét. Bűnösnek, megvetendőnek érzi magát; mentsége, hogy nagyon fiatalon ment férjhez, hivatalnok férjét nem szereti, mert rájött – későn persze –, hogy a férj lakájember. Csehov világa telis-teli ilyen fajta hivatalnokokkal, akik egyszerre alázatosak és agresszívak, akiknek az életét nem csak keretbe fogja, hanem meg is tölti a lakájlét.
Kelet vagy Nyugat? A kérdés nem költői, ugyanis a hovatartozás meghatározza a létezés minden dimenzióját. A Kelet világa alapvetően lakájvilág, ahol nincs önálló döntés, ahol a szabadságharc nem más, mint bombasztikus szólam, ahol a megszokik vagy megszökik az egyedüli választási helyzet.

7. (Tony Blair)

Miért éppen Tormay Cécile? Miért éppen Nyírő és Wass? A kánon kialakulása mindig bonyolult és sokszor rejtélyes folyamat, manipulálni bizonyosan lehet, de politikai verdikttel átformálni: reménytelen. Tormay létezik, két regényét annak idején lefordították franciára, a kilencvenes évek elején pedig újra kiadta a magyar írókat szívesen közlő párizsi Vivian Hamy.
De azzal jönni, hogy anno Nobel-díjra jelölték! Ugyanis a Nobel-jelölés egészen más jellegű, mint a filmvilágban a csúcsot jelentő Oscar-jelölés. A Nobel-bizottság minden évben több száz, talán ezernél is több intézménytől kér jelölést, vagyis erre a listára fölkerülni alig jelent valamit. 1987-ben és 1988-ban a Világirodalmi (és Összehasonlító) Tanszék is kapott ilyen felkérést Nobeléktől, de beküldött javaslatunkat – természetesen Weöres Sándort javasoltuk – aligha olvasta el bárki is.
2001-ben Tony Blair a szocialista többségű francia Nemzetgyűlésben tartott beszédet. Akkoriban az angoloknak jobban ment, a franciáknak kevésbé, a végzett francia diplomások jó része Angliában keresett magának munkát. Föl is tették a szocialisták Blairnek a kérdést, miféle az a baloldali gazdaságpolitika, amelyik ilyen sikereket képes hozni. Blair válasza csalódást keltett. Azt mondta ugyanis: nincsen baloldali és nincsen jobboldali gazdaságpolitika, van rossz gazdaságpolitika és van jó gazdaságpolitika.
Az írókkal is valahogy így áll a helyzet: vannak jó írók, és vannak harmadrendű írók. Akiket a politika sohasem fog fölemelni az elsőrangúak közé.

8. (Reagan)

Kell vajon, hogy a politikus színész is legyen? A színészből lehet politikus, Ronald Reagan fényesen bizonyította. De működik ez vajon a másik irányba is? A demokrácia, mint a politika színtere, kényszerítené szerepjátszásra a hatalomra vágyókat?
A másik lehetőség csak illúzió volna? Kosztolányi 1929-ben próbálja megrajzolni az ideális hatalombirtokló portréját. Az értelem égő / lámpája kezében, / megvetve mi barbár, / mindazt, ami hazug. Marcus Aureliushoz szól nagy versében a Rómában járó költő, a császárhoz, aki egyben írótársa is. Nem kancsal apostol, / nem zagyva keletnek elmebetegje, / fönséges írótárs, / együtt szív és fő.
A szerepjátszó legfontosabb eszköze, Márai szavával, a Hang. A Hang, vagyis a politikus diskurzus, a Jelvény és jelentés szerint az Ige paródiája, az Ige démonikus újraírása. Olyan beszéd, amit a hallgatók boldogan fogadnak, mint az emberek szokták, mikor az igazság helyett, mely keserű és ellenszenves, végre megkapják azt, amire szívük mélyén mindig vágytak: a valóság jelmezébe öltözött hazugságot, melyre mindent rátehetnek, ami addig viszolygó és elintézetlen kérdés volt életükben.

9. (Foyles)

Könyváruházat először Londonban láttam, a Foyles volt az, a Charing Crosson. Lenyűgözött. Aztán Párizsban, ahol nem annyira a FNAC-ba jártam vissza, mint inkább a Gibert-be, a boulevard Saint-Michelen. Elképesztő a nyomtatott betűk mennyisége egy ilyen négyemeletes, könyvekkel telizsúfolt házban, egyszerre otthonos és idegen. De ha az ember kiismeri, ha tudja, hol találhatók a számára érdekes könyvek, akkor varázslatos világba jut. A szellem pezsgő világába.
A könyv persze üzlet is, már Balzac megírta, hogyan vált a korabeli Franciaországban az irodalom áruvá. Azt, hogy a siker nem pusztán az irodalmi teljesítmény eredménye, hanem hogy az irodalmat körülvevő közeg manipulációi is kellenek hozzá. Mindamellett a jobb könyvesboltokban, akár kicsik, akár áruházméretűek, az a szellem dominál, ami pótolhatatlanul szükségessé teszi a nagy irodalmat. Ezért is olyan hervasztóak azok a magyar könyváruházak, ahol a szórakoztató, az ezoterikus, a pletykairodalom foglal el szinte minden talpalatnyi helyet.
A képzőművészet, pontosabban: a festészet elérte azt, hogy az esztétikai érték többé-kevésbé egybeessen a képek pénzben kifejezhető értékével. Elképzelhető volna vajon ilyen egybeesés az irodalom esetében is?

10. (Áthidalás)

Ezt a nyolc-tíz métert még ha megpróbáltam, se tudtam volna áthidalni, írja Krasznahorkai László az 1993-as Théseus-általánosban. Két konkrét jelenetet ír le a regény: az egyik egy berlini metróállomáson játszódik, ahol az egyik peronon megjelenő rendőr képtelen áthidalni azt a távolságot, amely a másik peronon álló, és a sínekre vizelő hajléktalantól elválasztja. A másik színhelye egy postahivatal; itt maga az elbeszélő az, aki érzése szerint képtelen áthidalni azt a távolságot, amely egy másik sorban állótól, egy félszeg, láthatólag életképtelen nőtől elválasztja.
A visszatérő infinitivus: áthidalni, roppant tág jelentéstartományt nyit meg azonnal. Egyrészt Paul Valéry híres esszéjében, a Leonardo da Vinci módszerében nyomatékkal kiemelt mondatot, amely szerint Leonardo „hidat képzelt mindjárt, ahol szakadékot látott”, azt a végtelenül optimista mondatot, amelyet Márai legalább háromszor idéz, az 1950-es évek elején, naplójában. Másrészt a szakadékot, a mélységet, amely Baudelaire nagyszerű versében (Az örvény) Pascal kínlódásának a kiváltója, és amely nem csak alulról leselkedik ránk, hanem mindenfelől, oldalról, felülről, alulról. Vagy Heidegger Rilke-esszéjének a szakadékát, amelynek mélyén ott rejtőzik az emberiség elveszett kincse (a boldogság?), s amelyet valakinek fel kellene hozni, mielőtt még késő.

11. (Természetes)

Korunk egyik kulcskifejezése a természetes. Az elfogadható és a megérthető határainak kitolásáról van szó; ami azelőtt (de mikor?) elfogadhatatlan és megérthetetlen volt, az mára bevetté, természetessé lépett elő.
Camus használja a kifejezést, provokatív szándékkal persze, a Közönyben; Meursault természetesnek tekint olyan dolgokat, amelyeket a szűkebb és tágabb környezete semmiképpen sem tekint annak. Kertész a Sorstalanságban hasonlóképpen jár el; hőse, Köves Gyuri természetesnek talál olyan végletes helyzeteket és intézkedéseket, amelyek iszonyata az első pillanatban még nem nyilvánvaló.