Bőrbe írt történelem

Péterfy Gergely régi ismerősének tudhatja Angelo Solimant. Kazinczy barátja, a kisgyerekként Európába hurcolt és a felvilágosodás szellemében nevelt fekete szabadkőműves már az író Kazinczy és az angyal című esszékötetében is szerepelt, a témából készült színdarabját, a Preparált angyalt pedig 2005-ben mutatták be a Gödörben. Idén kutatásainak csúcsteljesítményét, a trilógiának szánt műegyüttes utolsó darabját, a több mint tizenöt évig íródott Kitömött barbár című regényt vehettük kézbe a Könyvhéten.
Péterfy kiindulópontja az a Kazinczynál olvasható bejegyzés volt, amely szerint „szegény barát[ját] kitömték”. Ez a barát nem más, mint maga Soliman, akivel rögtön az első oldalon mint egzotikus kiállítási tárggyal találkozunk a bécsi Természettudományi Múzeum raktárában. Szemlélője, egyben a regény elsődleges narrátora a frissen megözvegyült Török Sophie, akinek Ferenc csak közvetlenül a halála előtt meséli el Soliman történetét. Sophie számára ez arra is alkalmat ad, hogy végiggondolja közös életüket, és elhelyezze hármójukat a felvilágosodás korabeli Ausztria szövevényes világnézeti és társadalmi rendszerében. A másik cselekményszál elbeszélője maga Ferenc, aki Sophie visszaemlékezéseiben Soliman gyermek- és ifjúkorát kísérli meg rekonstruálni barátja elmondása alapján. Noha a két történet csupán a vége felé fonódik egymásba, az igazi csattanóra pedig csak az utolsó oldalakon kerül sor, a két sors között párhuzamok sokaságát fedezhetjük föl, amelyek egyetlen alapproblémára futnak ki: az idegenség, a másság, a barbárság mibenlétére.
Preparált angyal, kitömött barbár: mi bennük a közös? A borítón szereplő rovartani könyv látszólag ellentétben áll a hátsó fedőlapon szereplő metszettel, amelyen Soliman turbánban pózol. Ennek a két képnek a küzdelme uralja Angelo egész életét: hol állatként, hol angyalként kezelik őt, illetve ő saját magát – mígnem rádöbben, hogy a kettő valójában ugyanannak az éremnek a két oldala. Péterfy ezúttal egy egész életen keresztül, a bennfentes szemszögéből mutatja be, hogy a test mint szociális reprezentáció meghatározó szerepet kap az alsóbbrendűnek tartott csoportok értelmezésében, és szolgál elnyomásuk eszközéül. A testtudományok alapvető fölismerése, hogy a kisebbségi csoportok testi sajátosságokkal való jellemzése a domináns közösség fölényének megerősítését szolgálja, egyben pedig kijelöli azt a Másikat, amellyel szemben a társadalom egésze meghatározhatja magát. „Angelo a bőre története volt” – mondja ki Ferenc. Különbözősége teszi jelentőssé, mivel az őt körülvevő közösség (néhány kivétellel) mindössze ennyit lát belőle: a fekete „az ellenség, az állat, az idegen”, olyasvalaki, aki kívül áll a megszokott értelmezési kereten, így szabadságot ad az interpretátornak. Soliman gazdái, barátai, ellenségei a Sophie által annyit emlegetett „fekete testet” tömik ki azzal, ami éppen megfelel az értelmezésüknek. Megtapogatják, szexuálisan birtokba veszik, megpróbálják fehérre pucolni; halála után pedig közszemlére teszik. Az egyenlőséget hirdető szabadkőművesek is ugyanúgy bánnak vele: körükben Angelo ikonná válik, olyan jellé, amely az ész és a testvériség győzelmét hirdeti. Testének kisajátításával végül teljessé válik a xenofób erőszak diadala.
De a „barbár” bélyegét nem csupán Angelo kénytelen hordozni. Éppolyan megfoghatatlan és sokrétű inzultus ez, mint a legújabb korban a „zsidó”: másokra erőszakolt identitás, amelynek lényege az idegenség, a különbözőség, az ellenpont. Ez az idegenség fűzi össze Solimant és Kazinczyt: az Európán kívüliség, és az ebből született kétségbeesett beilleszkedési vágy, amelyen csupán életük végén képesek fölülemelkedni. A regény két, egymással szembenálló csúcspont között feszül; mindkettő az önmeghatározás sikerét, illetve kudarcát mutatja be. Az első Angelo és Ferenc bécsi találkozása, amelyen Angelo rikító pszeudo-afrikai öltözékben, Ferenc pedig díszmagyarban jelenik meg azon a téren, ahol annak idején Ferenc, apján keresztül, először élte át másságát. A másik Angelo fölboncolása és kitömése, amelyet felsőbb utasításra saját barátai hajtanak végre, és amely ellen Ferenc meg sem próbál tiltakozni, hiszen rádöbben: Angelo a testével akar utoljára üzenni neki. „Amibe ő avatott bele, az volt a valódi beavatás és a valóban titkos társaság. Amikor a barbárt beavatta a sorsába az idegen.” Ferenc így ismeri föl, hogy az egyetlen lehetőség: ha elmondja, mi történt Angelóval – különben minden hiába volt. Az egyik barbár történetét a másik barbár mondja el: az elbeszélő különbözőségében is egyezik elbeszélése tárgyával.
A kétpólusú világfölfogás, az Én és a Másik elkülönítése azonban nem csak az európai–idegen vonalon történik. Péterfynek nem áll szándékában bűnbakokat kijelölni, bármennyire is ezt sugallná Sophie mindenkit hibáztató szemlélete (amely néhol, aligha véletlenül, olyan szélsőségekbe csap át, hogy az olvasó képtelen szimpátiát érezni iránta). Ferenc és Sophie kapcsolatának mélyen eltemetett alapja az a nemzeti szégyenérzet, amelyet sem más kultúrák elsajátításával, sem a saját kultúrába való bezárkózással nem sikerül föloldani. Ferencet gyerekkorától fogva áthatja „a rettegés attól, hogy valóban kisebbrendű azoknál, akik lenézik, s hogy lényegénél fogva, születetten megvetésre méltó, s magára sem tekinthet másképp, mint megvetéssel”. A szégyenérzet ellenpontozásaként Ferenc éppúgy egy hamis identitást próbál saját magára és Sophie-ra erőltetni, mikor nagy nyugati költők feleségeinek és szeretőinek a szerepébe kényszeríti bele öltözködésével, napi rutinjával, a vizsgáztatásra emlékeztető beszélgetésekkel. Sophie világosan látja az olvasmányai és a nyugati neveltetése nyomán kialakult illúziók és a hazai rögvalóság közti szakadékot, amelynek esszenciális jelképe a rosszul megépített, düledező széphalmi kúria, csúcsjelenete pedig a sáros úton való séta, amelynek során a szél letépi Sophie fejéről a „dülledt szemű Schillerné” kalapját. A folyamatos szerepjátszásból fakadó tudathasadás idővel Ferencet is összeroppantja: amikor Charlotte von Lengefeld képe leesik a szalon repedezett faláról, és agyoncsap egy óriási pókot, hisztérikus nevetésben törnek ki Sophie-val, amely után „mintha lement volna a függöny”: az előadásnak vége.
Ugyanennek a feszültségnek ad szélesebb keretet a történet hátterében végig ott lappangó kolerajárvány, amelyben a felvilágosodás idealizmusa csap össze a hétköznapok nyers testiségével. Péterfy nem takarékoskodott a naturalisztikus leírásokkal: vér, hús, hányás, ürülék és a mindent átható fékevesztett, értelmetlen agresszió uralják az oldalakat. Ahogy egyre mélyebbre haladunk a tudatlanság és a félelem bugyraiban, úgy vagyunk kénytelenek rádöbbenni: Ferencnek és Sophie-nak nincs esélye, talán soha nem is volt, arra, hogy saját maguk válasszák meg a sorsukat. A későbbiek fényében a fiatal Ferenc bizakodó hozzáállása kifejezetten tragikus: „Biztos voltam benne, hogy minden szó és gondolat igazságát, amit leírok, mindenki azonnal készséggel belátja, a zsarnokok elejtik a fegyvereket, a nemesek felszabadítják a parasztot és átadják a földjeiket, a szerzetesek eldobálják a csuhájukat és boldogan szerető után néznek, az egyházfők pedig nyilvánosan bevallják, hogy eddig zagyvaságokat hablatyoltak, amit maguk sem értettek.” Mire a történet végére érünk, világossá válik, hogy a világ inkább Török Lajos elképzelése felé hajlik: egy ügyetlen és gonosz demiurgosz műve, amelyben a „távoli, ismeretlen isten által küldött lélek hasztalan próbál kiszabadulni a fénybe”. Szellem és test (ha Karinthyval akarunk élni: tudat és ösztön) küzdelmében elvész az autentikus személyiség – ha volt egyáltalán valaha ilyen.
Hogy a regény kortárs problémákról szól (egyben kvázi-helyzetjelentés a magyar ugarról), aligha kell magyarázni – a meglepetést inkább az okozhatja, mennyire nyíltan fölvállalja maiságát. Nem nehéz fölfedezni benne a hazai értelmiség sorsa iránti aggódást, egyben azt a kisebbrendűségi érzést, amellyel annyi évszázada hiába küzd. A regény kísérletet sem tesz a korabeli nyelvezet imitálására; Kazinczy saját szócsinálmányai szinte mindig kiemelve, kurzívval jelennek meg, olykor nevetség, olykor szánalom, olykor megvető elutasítás tárgyaként. Sophie és Ferenc hangja jószerével egyáltalán nem különül el, ami nem annyira magától értetődő döntés, és hangsúlyozza a narrátorok értelmező szerepét: Angelo történetét Ferenc történetén, az övét pedig Sophie-én keresztül látjuk. Ez a többszörös rétegzettség homogén stílusú szöveget teremt, amely azonban nem mindig következetes. Sophie mintha saját magának mondaná monológját, olykor azonban olyasmiket fejt ki, amelyekkel ő maga tisztában kellene, hogy legyen (pl. Pepi kilétét). Hallgatósága mibenléte így homályban marad; lehet akár a Ferenc által megcímzett utókor is, amelynek reakciója azonban már nem éri el elbeszélőjét. Ezt erősítheti az olykor kissé didaktikusnak ható szókimondás is, amely szerencsére nem cél nélkül való: Sophie visszaemlékezéseinek természetes fejleménye így mikrotörténetekbe ágyazódik, amelyek a maguk mozaikosságában adják ki végül a nagy egészet. A meanderező, néhol szinte anekdotikusba hajló szerkesztésmód sodró erejű szöveget eredményez, amely – ha nem is mindig egyformán feszes, ld. Török Lajos alkimista tevékenységének leírását – szinte minden pillanatában szórakoztató, hogy aztán magától értetődően bomoljék ki belőle egy borúlátó, a jóban csak reménykedő világkép.
A hosszú érlelődés ellenére a szöveg néhol furcsán csiszolatlannak hat: gyakoriak a zavaró szóismétlések, az egyeztetési hibák és más apróbb pongyolaságok, amelyek, ha nem is vonnak le a szöveg értékéből, de bosszantóan döcögőssé teszik az olvasást. A regény ennek ellenére elég nagylélegzetű ahhoz, hogy ezek az apróságok belesimuljanak a háttérbe, és az olvasó az általa nyújtott történelmi és filozófiai panorámára emlékezzen, amikor becsukja a könyvet. Ambiciózus, lenyűgöző vállalkozás a Kitömött barbár, amely egészében véve nem okoz csalódást közönségének – méltó lezárása Péterfy trilógiájának.