Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. október / Csak így lehetsz ve

Csak így lehetsz ve

Nem koptak a betűk. A fizika minden lehetséges törvényét meghazudtolva kapaszkodtak újdonsült felületükhöz. Pedig már több mint negyedórája pucolták, mindhiába. Most persze mindez nehezebb volt már, mióta becsöngettek. Nem elég, hogy nem szabadott felkelteniük a figyelmet, egyszerre kellett takargatni is, amit közben megszüntetni vágytak. Nem érzékelték, persze, szorított helyzetükben mindezek finom szimbolizmusát.
Laura mindent kipakolt, amit csak módjában állt, füzetet, könyvet (pedig sosem használták a történelemkönyvet, tiszta szerencse volt, hogy aznapra valamiért mégis bepakolta), jegyzetfüzetet, tolltartót. Szandi szemüvegtokját. Nem volt ekkora az elrejteni kívánt felület, de azzal sem akartak gyanút kelteni, hogy csak azon a részen legyen valami a padon. Mi van, ha félrecsúszik valami. A pillanat töredéke alatt kellett mindenre gondolniuk.
A szünet maradék nyolc perce, miután szembesültek a kialakult helyzettel, nevetségesen kevés időnek bizonyult a stratégia kigondolására. Amint meglátták (márpedig ennél láthatóbb dolog nem is volt az osztályteremben), tudták, nincs pazarolni való idejük. Holott fontos megbeszélnivalójuk lett volna, Laura egy almát is el kívánt volna fogyasztani, talán a matekleckébe is belekezdett volna, hogy ha úgy alakul, legalább annak hiteles bizonyítékát tudja felmutatni, hogy ő ugyan elkezdte, csak sajnálatosan nem értette, nem ment neki, ezért hagyta félbe, s még véletlenül sem azért, mert tegnap fontos kupaktanácsot kellett tartaniuk Szandival, telefonon, majd levélben folytatva, délutántól egészen éjszakába nyúlóan.

Csak így lehetsz ve

Eddig jutottak.
Pedig bevetettek mindent, ami csak rögtönzött eszköztárukból előkerült: először persze a benyálazott zsebkendőt, majd bevizezettet (Szandinál volt egy félliteres ásványvíz), aztán higiénés törlőkendőt, pár csepp kölnit, végső elkeseredésükben pedig (bár az ebből áradó szag a pár csepp kölnivel már leplezhetetlenül egyedi, émelyítően orrfacsaró szagkavalkádot alkotott), körömlakklemosót is. Semmi eredmény, azaz csak ennyi: lejött a lem. És még ezen felül három másik sor is volt.
Ez volt (akkortájt) Sziránó – szent meggyőződése szerint – legszebb verse.
Mennyit dolgozott rajta, pedig ekkortájt, lassan már egy éve csak úgy ontotta magából a költeményeket, rövideket és hosszabbakat, rímes, rímtelen, időmértékes, ütemhangsúlyos és szabadverseket felváltva. Előző év elejefelé egyszer, egy közepesen sötét, de a tél végéből már, mint első tavaszi reménysugár, kikandikáló délutánon egyszer csak felszakadt valami. Úgy vélte, s ezen meggyőződését aztán ugyancsak verssé formálta, ez a valami lehetett a lelke, a maga nyers teljességében. Mint egy sokáig növekvő, lassan elgennyedő kelés, homlokon heteken át zavartalan növekvő pattanás, mely fölött az elvékonyodó bőr már a végletekig feszül. S e lelki kelésben nem is egyszerű, hétköznapi genny gyűlt, hanem egyenesen (ebből ismét verssor lett) elgennyedt (a gennyedésnél ezt valamivel költőibbnek találva ő végül így fogalmazott), megposhadt évek. Valamivel több, mint tizennégy áporodott, szorongással és magánnyal átitatott év, melyek végre, nagy nehezen módot találtak rá, hogy kiszökjenek pattanásig feszült szívéből. (A szíven nőtt tehát a poshadt gennylélek – legalábbis az erről írt vers tanúbizonysága szerint.)
Aznap koradélután Sziránó megírta első versét. Másnap délután a másodikat és a harmadikat, estére már négy volt. És ez így ment azóta. Mert ha a szíven kelés nő, és az egyszer kifakad, annak nem lehet se vége, se hossza, a szívkamrában átszakadt gát (harmadik versszak) innentől már a véres lelki genny (harmadik versszak második fele), egy örökkön sodró árvíz erejével pumpálja szét sötét tartalmát (ez volt a verszárlat, de aztán lecserélte). Így örökítette meg első ars poeticáját Sziránó, az addigra már pár hét gyakorlattal saját megítélése szerint rutinossá váló költő, nagyjából (a félkész versek miatt a számozás sosem volt egészen pontos) huszonkettedik-huszonhatodik körüli versében.
Könnyen jöttek a szavak, a képek, a rímek, minden. Könnyen, mert szenvedéseinek végtelensége, s ezek elmondhatóságának végtelen variációi kifogyhatatlannak bizonyultak.
Ez azonban más volt. A Csak így... című vershez hetek kellettek, egészen pontosan hat, s mivel e hat hét matematikailag már valóban több volt egyetlen hónapnál, Sziránó úgy szokott kerekíteni, hogy hónapok. Alig emlékezett már arra a szélillatú délutánra, amikor hazafelé menet (mikor másképp, hiszen az ihlet mindig akkor jött, mikor a legalkalmatlanabb volt, vécén, zuhany alatt, utcán – bármikor, ha épp nem volt módja valamit azonnal lejegyezni) először befészkelte magát ábrándos gondolataiba a kép. Keresett rá rímeket – nem voltak. Időmértéket is, de az sem illeszkedett sehogy. Aztán már szavai sem voltak, s idővel lassan a kép is mintha szertefoszlott volna. Szabályszerűen érezte (s ez az érzet is aztán egy másik vers felütésévé vált), ahogy szorosan markoló fejéből (ez most nem képzavar, mert költészet! – vitatkozott magával), mint az elpárolgó boldogság, kicsusszannak a legszebb sorok. S bár így is írt naphosszat, rövidebb-hosszabb műveket rázott ki szorosan markoló feje kisujjából (ebből egy második versszak lett), tudta és belülről furdalta, hogy mindez pótcselekvés (innen lett a markolós vers címe: Pótcselekvések), hogy nem azt csinálja, amire hivatott. Nem szerette ezeket a mellesleg írt verseit, ridegen elhajította őket (tehát: gondosan letisztázta őket, beléjük javított, majd újra letisztázta őket és Verseim, [évszám], II. – című füzetébe, legékesebb szépírásával átvezette őket, hogy esténként újraolvasgassa százszor is egymás után mindet). Korcsok, fércművek, korholta titkon mégis remekműnek remélt írásait.
Aztán egyszer csak, mit ad isten, jött egy szó. Sőt, mindjárt szókapcsolat. Egy egész mondat. Szép, letisztult és mélyen igaz mondat. Olyan, amivel rövidke, mégis mindent elmondó, a mindenséget magukba foglaló, éteri szépségű verseknek kezdődni, és – keretes szerkezet, ez az! – végződniük is kell. Ahhoz, hogy rövidke, mindenséget magában foglalása dacára is tömör, lezárt művet kapjon, mint több hónapnyi költői tapasztalattal a háta mögött, ellentmondást nem tűrő érvénnyel megállapította: nem is lehet több négy sornál. Öt vagy hat sorban már nem lehet valami tömören drámai. Az már locsogás – ahogy ezt az idő tájt írt második ars poeticus költeményében (A tömörség), nagyjából negyven sorban ki is fejtette. Tehát már csak két sor hiányzott. De már azokhoz is felderengni látszottak a képek, mint a holdsugár, ahogy a mélyen alvó tavat betakargatja (jegyezte föl egyik jegyzetfüzetébe egy későbbi verse alapanyagául).

Csak így lehetsz velem.
Szemed tükre az égbolt,
Hangod hallom a szélben.
Csak így lehetsz velem.

Laura és Szandi már-már feladták. Közel volt a kapitulálás, a költészet erősebb volt mindennél. A kézfejük már egészen piros volt, nemcsak az intenzív sikálástől, hanem az alkoholos filc ravasz tintájától is, amely bár eddig csak elenyésző mértékben volt hajlandó elhagyni a padot, a tenyerükön, ujjaikon, kézfejükön szinte megsokszorozódva rikított.
Mikor beléptek a terembe, szabályosan sóbálvánnyá váltak. Mert azt már megszokták, hogy mikor franciaórán vagy magyaron a másik csoporttal, másik teremben van órájuk, mire visszaérnek, a fiúk rituálisan otthagyják ideiglenes nyomaikat a helyükön. De ezek a nyomok általában könnyen felszámolhatónak bizonyultak, a padban felejtett szalvéta és nejlonzacskó, a padot beterítő morzsa és radírnyomok alatt díszelgő feliratok („Barcelona!” „Anyád, Real!” „Snerczler a fasszopó!”) akár tollal, akár ceruzával keltek, többnyire könnyen lejöttek. Az esetlegesen rájukmaradt, összegyűrt levelezésrészletek pedig még szórakoztatónak is bizonyultak, ahogy például két váltakozó kézírás azt vitatta meg, hogy a rondábban író egész pontosan mióta vonzódik (mint kiderült, mindketten úgy vélték, hiába) Szilvihez, akinek be merje-e ezt vallani, de inkább nem, nehogy leégesse magát. Ja, az gáz lenne, látta be végül a szebben író.
Ez a felirat, ez a filctollas graffiti, mondhatni barlangrajz, sőt egyenesen bútortetoválás viszont kétségbeejtő volt. Ezért, ha elkapják őket, teljes joggal kapnak intőt, ha ugyan ennyivel megúszhatják, és nem hívják be a szüleiket rongálásért. És ha nagy nehezen meg is győznének bárkit is, hogy tényleg nem ők voltak, s ha az elkövető be is ismerné a tettét (sőt, ahogy Laura sejtette, még büszkén fel is vállalná, fennen hirdetné, intőjét lobogtatva bizonygatná barátai előtt határtalan romantikus hősiességét), minden csak még rosszabb lenne. Ha egyáltalán lehetséges még ennél is rosszabb. És valami, egy képzelete vásznán egészen Sziránóformát öltő balsejtelem azt súgta neki, hogy még bőven lehet. Hogy mindez a lassan egy éve húzódó, de gyanús, hogy még ennél is korábban, egy szeptemberi napon kezdődő história bizony még csak az előjáték. Valami sokkal kényelmetlenebbnek a nyitánya, mint az első öklendező görcsök egy végtelen gyomorfertőzés hajnalán.
Pedig ekkorra már szó nem volt hajnalról. A kocka ugyanis visszavonhatatlanul el volt vetve. Sziránó nagyjából egy éve ugyanis már nem is titkolt semmit. Nem mintha pár hétnél tovább tagadni tudta volna a vonzalmat, de ettől még minden leplezhetetlen vágyakozás letagadható lett volna, ha nincs a vallomás.

Sziránó először persze, hogy másképp, versben akarta közölni a közlendőt. De már előtte kibukott a szög a zsákból. Pár hónap ismeretség után úgy érezte, mivel Laurával úgysem lehet semmi, rossz emlékű korábbi tapasztalataiból okulva ezúttal beszerez végre egy tartalék nőt. Valakit, akibe ugyan a dolgok akkori állása szerint nem szerelmes, de végső soron akár. És ha egyszer majd rászánja magát, hogy beszél Laurával, de a lány kikosarazná, mint nyuszit a kalapból, rántaná elő a tartalék nőt, akit így (Laura híján) már bizonyára tudna is szeretni, lenne is újra csaja, és (ami a legfontosabb) Laura rövid úton meg-, de főleg belátná, mit, azaz kit is szalasztott el. Féltékennyé teszi, de ha ez még nem is sikerülne, legalább az orra alá dörgölhetné, hogy lám, ha neki nem is, hát kell ő másnak. A dolgok meglepően jól haladtak. Egy-két barátjával elment plakátkiállítást nézni, az egy-két barát egyike pedig, bár ez előre nem volt megbeszélve, elhívta egy másik barátját, aki gondolta, elhozza magával a húgát, s bár maga az inkriminált barát végül nem ért rá, a húg szerette a plakátokat, így elment a testvére nélkül is. Még a megjelent három fiú közt sem érezte magát túl vonzónak Sziránó (az egyik magasabb volt nála), de legalább közepesen jóképűnek saccolta magát (már a felhozatalhoz képest), mivel a másik barát arcát, mióta legutóbb látta, szabályos tenyészetként lepték el a pattanások. Így Sziránó, mint a négyfős társaságból a közepesen vonzó férfi, úgy közepesen elemében is érezte magát. Beszélgetett egy picit a lánnyal, aki még hetedikes volt, így Sziránó, bár a másik két fiú is már gimnazista volt, igyekezett úgy tűnni, mint idősebb pasi. Mint az idősebb pasi. Mesélt a gimiről, kérdezgette a lányt erről-arról, kedvenc színe, milyen zenét szeret, ilyenek. A lány kedves volt, nevetgélt párszor, ha Sziránó vicceset mondott, néha rámosolygott. Szerencséjére a két barátot valóban érdekelték a plakátok, így Sziránó szabadabban legyeskedhetett. Mire hazaindultak, egy telefonszámmal lett gazdagabb, s életében először néhány bókkal is. Nem volt nehéz kizsarolni őket, elég volt saját testi satnyaságát, rusnyaságát ecsetelnie (ebben pedig óriási gyakorlata volt már), hogy a lány többször is megnyugtassa afelől, hogy szerinte Sziránó helyes és cuki, és nincs vele semmi baj. S bár annyira lekötötte a saját visszataszító mivoltán való, ezúttal a szokásosnál is szellemesebben tálalt élcelődés, hogy csak a beszélgetés vége felé jutott eszébe, hogy azért legalább viszonzásul neki is illene valamennyit bókolnia, végül, még épp, mielőtt kínossá vált volna a helyzet, odabúgta Gabinak, hogy milyen szép a szeme, majd látva, hogy a lány épp lesüti a valóban igen szép, vidám szempárt, talán egy árnyalatnyit el is pirul, hozzátette, hogy bár ő igazán nem azért mondja és nem is azért, hogy félreértse, bár tulajdonképp azt se bánná, de szóval, hogy Gabinál kevés szebb lányt látott életében. Ez után, úgy egy-másfél perccel, lett meg a telefonszám. És aztán a mobilján lévő maradék pénzen egészen éjszakába nyúlóan üzengetett a lánynak, akitől megtudta, hogy bár van pasija, mostanában nem jönnek ki olyan jól. Továbbá, bátorkodó kérdésére válaszul igen, ha szakítanak, fog neki szólni. Igen, neki elsőként. Pittyeg a mobil, aznap este (éjjel) már vagy tizenkettedszer. Oké. Neked fogok először. Mosolygós arcot formáló apró piktogram, mellette egy puszihoz csücsörítő másik. Nagy levegőt vett, itt az idő. De most csak hülyítesz, vagy én is tetszem neked, kérdezte sejtve, hogy már csak egy, legfeljebb két üzenetnyi pénz marad így az egyenlegén. Ki kell mondatni vele, különben semmit sem ér, zakatolta a belső hang, mindig ki kell mondatni, különben visszavonható. Persze így is visszavonható, mélázott el picit a belső hang, de akkor már nehezebben. Pláne úgy, ha írásos bizonyíték marad róla. Kár, hogy nem volt közjegyző a szobában, gondolta még, míg bepötyögte a sorsdöntő üzenetet. Ideges volt, kicsit remegetett is a keze, kapkodott.
Pitty-pitty. Pitty-pitty. Megjött a válasz. Feladó: Laura. Ki más, eddig is rá gondolt, míg, hogy is hívják, Gabinak írogatott.
Tudom h tecem neked vagy hát eléggé úgy tünik. most lehet h azt hiszed h beképzelt vagyok, bocs ha tévedtem. de én ezzel nem igazán tudok mit kezdeni. majd holnap tali. L.
A pulzus emelkedése. A mobil leejtése, visszakapcsolása. Üzenet újra és újra elolvasása. Összeszoruló torok, izzadás. Mit tegyen. Megy az idő, minden eltelő perc újabb haláltusa az önbecsülésnek.
Meg kell írnia, hogy ezt másnak írta.
Nem írhatja meg, hogy ezt másnak írta.
Nemcsak, mert úgysem volna hihető, hanem mert még szerelmet sem vallott neki, Laura még vissza sem utasította (azaz, az imént éppen megtette), de ez nem történhet így. Hogy ő, a költő. Sziránó, mi több, egyenesen Cyrano, aki ha egyáltalán ért valamihez ezen a kietlen, kopár és reménytelen világon, az a szavakkal való bánás, hogy az ő rejtett érzeményei így tudódjanak ki. Hogy vagy bevallja, amit Laura amúgy se hinne (miért is hinné, fordított esetben ő sem hinné), hogy mindezt nem neki írta, de közben azt is, hogy ettől még azért őt szereti, csak akart még egy vasat a tűzbe, vagy ezt teszi meg szerelmi vallomássá. Ezt a szart. (Tépnék az égről csillagot s beérem néhány útszéli szóvirággal!) Hogy vajon neki is tetszik-e Sziránó. Mintha eddig azt feltételezte volna (s pökhendien még nem is leplezi), amit még remélni is csak titkon mer, de inkább, már a babona okán még úgy sem, hogy talán egyszer ő is tetszhetne a lánynak. Most képzeljük csak el, és ezzel el is képzelte. Laura ül otthon, de inkább már fekszik, éjfél múlt húsz perccel, csoda, hogy még nem alszik, ha egyáltalán fel nem ébresztette. És derült égből a ménykű, na akkor kellek, vagy nem, kisanyám. Sötét van s a homályon át csak tapogatva leng a szó fülébe. Újabb teherautó súlyú percek teltek el. Laura most ülhet, feltehetően fölült az ágyban, várva, hogy mi lesz. És tényleg, mi lesz, Sziránó, kínozta magát. Bocsánatot fog kérni? Megmagyarázza? Letagadja, a tetszést, ami igazából már rég nem csak tetszés? Ha ily magasról hullna szívemre durva szó, megölne! Ezt írta volna. Vagy azt, hogy egymást az éjben vágyva sejteni! Ön a homályban egyebet se lát, csak köpenyem hullámzó vonalát... Vagy egyszerűen csak az igazat. Találtam cifra szavakat, de a szívemből még egy sem fakadt.
Téves, bocs. Kölcsönadtam egy barátomnak a mobilt (persze, az éjszaka közepén, ez aztán hiteles) és ő írt egy lánynak, de a te címedre küldte el. Tényleg bocs, ez így baromi ciki. Remélem, nem keltettelek föl. Jóéjt és ne haragudj. Sz.
Így kérte Laurát, hogy engedje, hogy az alkalommal éljünk, kedves szavakkal egymással beszéljünk s ne lássuk egymást! És hogy heves felindulásom bocsássa meg!... Beszélnék hidegen,
De olyan édes... olyan új nekem...
De persze, ahogy arra számított, innen már nem volt kiút.
Majd holnap beszélünk, aludj jól. L.
Még meg akarta volna írni, hogy fölösleges, tényleg csak félreértés volt és tényleg ne haragudj. Hogy eddig... más beszélt belőlem... De az üzenet nem volt elküldhető. Sziránó kártyáján nem állt rendelkezésre az üzenet továbbításához elégséges összeg. Egyenlegét, ha kívánja, feltöltheti az újságárusoknál megvásárolható feltöltőkárty. Elrakta a mobilt. Belátta, egyetlen éjszakája maradt mindazt kitervelni, amire egyébként még évei, de minimum hónapjai lettek volna. Mozdulatlanul feküdt, üresben járt az agya. Észrevette, hogy még ég a villany. Megsérteném a bűvös éjszakát, a szent, dicső természetet magát, ha most úgy nyögne számon a remény, mint egy unalmas, cifra költemény, nézzünk a fényes csillagokra fel, s röppentyűinket oltogassuk el!
Egész éjjel tökölt. ...A zavar... a gyáva remegés, mely nyűgzi azt, aki szívembe néz! De a homály mindezt elűzi tőlem... Tehát holnap. Valamelyik szünetben meg kell szólítani a lányt. Először önnel most, csak most beszélek! A gondolatmenet egy pontján elaludt. Álmában, mint aki csönget egy picit, tovább fogalmazott. Fölriadt, még hajnal sem volt. Nem volt egy használható sora sem. Átkozta a sorsot és a hülye ujjait, amiért önkéntelenül is Laurának írt. De főleg a kurva ékesszólását, amiért, bár egész nap, unos-untalan használta, végig, amíg Gabit fűzte, hogy aztán cserben hagyja pont az akkor még nem is sejtett fontosságú sms-nél. Utálta a tetszés szót. Meg hogy hülyíteni valakit. Lassan már azt is, hogy szeretlek. Ezek sodorták bajba és ezek által is lakol majd holnap. Fasznak kellett nekem költőnek menni, épp itt tartott. És bűnnek találom, ha ember, forrón s híven szerető, szavakkal játszik! Eljön az idő, – és szánom azt, akit nem ostromol e drága perc - mikor a szív komoly szerelmet érez... mélyet és valót, mely bántásnak vesz minden cifra szót! A picsába, gondolta még hozzá, mielőtt végső kétségbeesésében, hullafáradt, elnyűtt szorongásait újra lebirkózta a halálraítéltek mély, váratlan álma.

Aztán persze túlestek rajta. Az utolsó óra ótán Laura direkt kicsit lassabban pakolt a megszokottnál, mázlija volt, senki sem ment oda hozzá beszélgetni. (Szandi be volt avatva.) A fiú falfehér volt. Laura agyán át is suhant, hogy ennek már csak ezért sem lesz jó vége, ha ez itt képes és összeesik neki, mégis mit csinálna. Beszaladjon a tanáriba, hogy csókolom, elnézést, de az osztálytársam összeesett, miközben izé. Nem is gondolta tovább, már ebbe belepirult. Pirulni nem szabad, pirulni nem szabad, mantrázta szótlanul, mert félreérthető. Belepirult a nagy igyekezetbe. Kimentek a folyosóra. Hál’ isten, kihalt volt, nem is annyira maga miatt örült ennek (bár korántsem bánta, hogy az elkerülhetetlenül közelgő jelenetnek nem lesz szem- vagy fültanúja), így azonban síri csend is volt. A csempék gúnyos tapintatlansággal visszhangzottak. Megálltak az egyik ablak előtt. Sziránó közölte, hogy bár a tegnapi valóban félreértés volt, de ha már ilyen kényelmetlenül hülyén alakult a helyzet, valamit tulajdonképp tényleg kell neki mondania. Csak nyögné már ki – Laura igyekezett semleges arckifejezést ölteni és legfőképp nem elpirulni. Mármint még jobban.
Sziránónak közben egyik kedvenc műve járt a fejében. Bár lenne ő inkább ott lent, a kis belső udvaron, ahol a tanárok autói parkolnak, ott, ahová ez a folyosói ablak néz, amin kihajolva Laura azt mondhatná: Kérem, a szóvirág szép! Mire ő, hogy: Dobjuk el ma este! Laura meg incselkedne vele, hogy: Még nem beszélt így! Tegnap még kereste! És erre föl kérne bocsánatot a tegnapi, téves (jézusom, milyen szó) vallomás miatt, ami helyett most elmondhatná az igazit. És akkor aztán már nem gond, ha minden, minden, minden ajkamra tódul!... Hogy rád dobálom sorba, egész csomóstól és nem kötöm csokorba! Megőrülök!... Szeretlek!... Gyönyöröm súlyát nem bírom!... Megfojt az öröm! Szívemben mint apró ezüst harang, függ a neved, Kovács Laura.
Ebből soványodott, mire ajkára tódult, annyi, hogy hát izé, az ő érzései valójában egészen komolyak. (Kínos csend, gyönyör súlyának, de még apró ezüst harangnak is nyoma sincs. Legfeljebb annyi, hogy néhány más teremben még túlórázva senyvedő szerencsétlenek hetedik órájára becsengettek.) Laura, hát izé, nem tud ezzel nagyon mit kezdeni. Mármint ő most így ezzel. Így az egész. Izé. Faszomba van már a tornazsákom, ki a fasznál van a tornazsákom, hasított kettejük közé egy ismeretlen hang egy emelettel odébbról. Sziránónak nem jött ki hang a torkán. Végleg elfogyott a tüdejében kuporgatott, már elég rég vett utolsó adag levegő. Nekifutott másodszor is, már formálta az első hangokat, pedig még mindig nem tudta, mit fog mondani. Mit lehet még egyáltalán? Én, én beszélek és ő hallgat ott! Nem is akart már ő semmit mondani. Soha többé. Senkinek. De muszáj volt, a beszélgetés, bár már mindketten mindent odaadtak volna érte, még érezhetően nem ért véget. Küldj rám halált most, ó, isteni jóság!, vágyta Sziránó és megsejtette, hogy az eddiginél is jobban fog remegni a hangja. (Érzem, hogy reszketsz lelked mámorában!)
Küzdeni akar érte. Be akarja bizonyítani, hogy. Itt elcsuklott a hangja. (Megint elfelejtett levegőt venni.) Hogy ő. Hogy ő mennyire. Ő csak egy esélyt kér. Semmi többet. (E szent percben nem kérek mást, csupán...) Ezt az egyet ne tagadja meg tőle Laura. Hadd bizonyítsa be.
Laura sarokba volt szorítva. Két szemlesütés és kényszeredett cipőbámulás közben elnézte ezt az élőlényt. Ezt a szerencsétlent, aki itt töri magát. Ezt az egyébként jóravaló, kedves fiút. A légynek nem tudna ártani. És a dolgok jelenlegi állása szerint tényleg mindjárt összeesik. Az eddigi kínos, náthaszerűen kényelmetlen érzést fokozatosan felváltotta egy másik. Elszomorodott. Biztos volt benne, hogy, megint elpirult. (Szép arcán a szemérem bizonnyal búsong...)
Persze mindazonáltal, ha őszinte akart lenni magához, elképzelni sem tudta, hogy Sziránó mégis milyen esélyt akar most. Milyen esélyt, kérdezte. Rögtön megbánta. Mintha egy hullában forgatna tőrt. Hát hogy bebizonyítsa. Hogy ő. Hogy Laura lássa, hogy ő mennyire. Sziránó végképp összeomlott, beakadt a lemez. Közbe kellett szólni, különben talán örökre így marad, és még harminc év múlva is valamely pszichiátriai intézet nyugtató hatású pasztellszínekkel dekorált szobájában ismételgetné egyre csak, hogy ő. Hogy ő mennyire. Oké. Felőlem. Persze, tette hozzá eggyel melegebb hangon, nem akart gonosz lenni.
Sziránó olyat sóhajtott, mint akinek meghatározatlan időre elnapolják az akasztását. Hazamentek.

Laura innentől igyekezett magára erőltetni valamiféle elfogulatlan kíváncsiságot. Mert bár ez az egész már rég rossz volt, igyekezett a jó oldalát nézni. Például, hogy van egy fiú, akinek tetszik. Ragaszkodott a tetszéshez, igyekezett nem gondolni arra (hiszen épp a jó oldalát nézte), hogy Sziránó égre-földre esküszik, hogy ez az ő részéről bizony szerelem, hogy soha ez idáig és már soha eztán nem fog ilyet, de még ehhez hasonlót sem érezni senki iránt, és hogy ezt a szíve minden egyes apró sejtjével érzi. Ilyen leveleket küldött neki óra közben, míg Laura hátán rendre a jeges rémülettől pattogzottak végig kisebb-nagyobb rianások, főleg ha Sziránó nem a közvetlen közelében ült, és így napról napra ékesszólóbb szerelmesleveleit dobni kényszerült, állandóan kitéve mindkettejüket a végzetes lelepleződésnek.
De valahol a lelke mélyén persze mégis imponált neki, hogy itt van ez az egyébként kedves fiú. Nem egy szívtipró, de nem is olyan csúnya, semmi különös. Kicsit mondjuk röhejes, de rosszabb is lehetne, röhögni végül is jó dolog. Általánosban is úgy hírlett, hogy tetszett egy fiúnak. Nem tartozott a különösen népszerű lányok közé, ahogy a barátnői sem, akik így – hozzá hasonlóan – csak részsikereket tudtak felmutatni a pletykahálózat figyelésében. Kiterjesztett nyomozásuk odáig jutott, hogy állítólag van valaki, aki szerint Laura egész helyes. De hogy ki, sosem derült ki, még utólag, az osztálytalálkozók alkalmával sem.
Sziránóban viszont (hasonlóan ahhoz, mint amikor megírta első, saját bevallása szerint immáron komoly versét) a vallomással is átszakadt a gát. Mint egy térben és időben végtelenre nyúló amőba, behálózott mindent. Több havi (elvben nem, s többnyire a gyakorlatban is csak alig létező) zsebpénzéből megvette Laura kedvenc zenekarának legújabb cédéjét, igyekezett minél közelebb ülni hozzá, ha már a második félévben kényszerűségből (mivel Laura, mint félve megemlítette, szeretett volna legjobb barátnője, Szandi mellé ülni) elült az addig közös padból. Ez utóbbit persze Laura sem bánta teljesen, hiszen inkább legyen közel, mint hogy akár csak egyszer is mellédobja a kitépett kockás füzetlapra írt szerelmeslevelet.
És a megálló.
Történt ugyanis, hogy miután egyik nap Sziránó, talán valami csőtörés miatti utcalezárás okán, talán csak a sétálhatnék végett másik úton ment iskolába, meglátta őt leszállni a reggeli buszról. Ez még persze a vallomás előtt volt. Aztán persze utána is. Mármint a megállóban ácsorgás. Sziránó ugyanis innentől kezdve minden áldott nap arra ment és várt. Várta őt, mint valami kidobott, rühes kutya, aki minden nap hazamegy legalább egyszer, bánattól csordultig telt szemmel bámulni, hátha mégis megesnék rajta a szív. És Sziránó várt hóban és kánikulában, esőben és fagyban. Várt akkor is, ha Laura nem tudott iskolába menni, várt addig, amíg már biztos lett, hogy a szerelme aznap nem jön, meg még két buszt, hátha mégis. S bár ez utóbbi hétpecsétes titok volt Laura (és mindenki más) előtt: még akkor is, ha iskolai szünet volt. Felkerekedett, kitalált otthon valami kifogást, hogy lemegy, vesz egy Nemzeti Sportot vagy egy kólát, és nézte a buszt. Elképzelte, ahogy a szerelme leszáll róla. Néha látta is, különböző, rá egy cseppet sem hasonlító nőkben, tett is pár bátortalan lépést, mielőtt nagyot sóhajtva magához tért. Ez magasabb. Ez szőke. Nem lehet ő, győzködte magát. Ez szemüveges. Ez bottal jár. Ez egy nyolcvanéves férfi.

Ez volt az utolsó remény. A vers. Ez a legszebb verse, ami, ahogy azt titkon remélte, a legszebb vers a világon. Persze hogy nem egy József Attila vagy Apollinaire, persze hogy nem egy Rostand-monológ vagy Shakespeare-szonett, de még nem is egy Julien Sorel-vallomás. Csak egy négysoros kis szar – a világ legszebb verse. Mert bár kicsi, sárga, de az övé. Hogyan is lehetne nem a legszebb vers, ha egyszer a minden egyes betűjét átfűtő érzelem a legszebb, amit csak ember valaha érezhet.
Laura persze, miközben már csuklóig kenődve a vörös filcben, öt-tíz percenként bosszús tehetetlenséggel Sziránó padja felé pillantgatva egyre csak sikálta a feliratot, leginkább a sors drága jó kurva édesanyját tette felelőssé, amiért pont egy költőt kellett, hogy rászabadítson. Persze egy zenész se volna jobb, futott át az agyán, ekkor még nem tudva, hogy Sziránó pár hónapja, karácsonyra épp egy gitárt kapott, és bár még csak öt és fél akkordot ismert (merthogy a hatodikat még nem tudta tökéletesen lefogni), már nagyjából tíz dalt is írt hozzá. Még csak az kéne, hogy mondjuk kémiaóra közben egyszer csak dalra fakadjon. De a festőktől is, ha lehet, óvja meg az ég, már négysornyi verset is alig lehet eltakarítani, most akkor ehhez képest állhatna itt egy komplett freskó is róla. Szobrászt és táncművészt sem, ha lehet, filmrendezőt se. Semmi művészt. Egy jogász, mondjuk, jöhet, mélázott el, immáron matek közben, míg újult erővel sikálni kezdte a harmadik sor (Hangod hal) még meglévő részét.
Egyáltalán, lehetőleg senkit, aki úgy tukmálja, egyenesen a pofájába nyomja a szerelmét, mint pár évvel ezután egy elhúzódó házibuli alatt, egy félreeső szobában egy nem teljesen higiénikus faszt, mit ad isten, pont egy jogász. Pedig ő csak smacizni akart és kicsit beszélgetni. De akár teli szájjal, részegen és szomorúan, akár lassan könyékig piros filcben, kölnis acetonban úszva, ráragadt zsebkendő és törlőrongydarabkákkal, matekóra közben elég nehéz dolog a másik tudomására hozni, hogy ha már muszáj, legalább egy fokkal léci diszkrétebben.
Azért végül ekkor (évek múltán) megoldotta a problémát, ellökte a jogászt. Az megtántorodott, leszűzkurvázta, felhúzta a nadrágját (a sliccét nem), és erőteljes imbolygással nekiment az ajtófélfának. Fasz se fog téged szeretni, hülye picsa, ordította még vissza. Laurának, bár nem tudta, miért és honnan rémlik, egyáltalán, pontosan emlékszik-e rá, egy verssor jutott eszébe. Csak így lehetsz velem, mormolta valahonnan az emlékezete legmélyéről és hirtelen végtelenül elszomorodott.
Nem volt benne biztos, hogy ki miatt.