Dicséret

A Mitsubishi Pajero csöndes rugózása jótékonyan hat a cégvezér fejfájására. Bár már nem is fejfájás ez. Hanem a fájdalom utáni üresség.
„Öregednék? Még csak, még csak… hm, hát igen, negyven vagyok. Már el is múltam.”
Dunai Richárd a West-Invest tulajdonosa soha nem volt nagy italos, de élt azzal a lehetőséggel, melyet az alkohol nyújt: pár pohár konyak vagy whisky után megnyílnak az emberi agyban a gátló zsilipek, hogy az emberek is megnyílhassanak egymás felé.
Egy éve tapasztalta először, hogy a szesz hatására szaporábbá válik szívverése, viszketni kezd az aranyere és szaggatni a feje, körben, mintha láthatatlan tonzúra jelölné ki a fájdalomnak, milyen pályát kell befutnia. Aztán a fájás szűnik, de marad az érzékenység, az idegek feszülése. Ha ilyenkor ráiszik, nem lesz jobb. Igaz, rosszabb sem.
A cégvezetőt sofőr hozta el Szegedre. Nem csak a várható poharazgatás miatt.
Dunai Richárdnak nem okoz már örömöt a vezetés. A lakótelepen, ahol felnőtt, egyetlen nyugati autó volt, egy használt Opel. Reggel megálltak a munkába sietők, és megbámulták. Dunai nem, büszkébb volt ennél, de amikor egy lányról álmodott, rendre azt képzelte, hogy egy olyan Opelban csókolja meg először. Egy nagy száguldozás után.
És egy olyanban csókolta meg! Az apjáéban. Kétszázzal repesztettek előtte. Igaz, akkor már nem a lakótelepen éltek. Aztán már ő maga vette meg az egyre jobb, sőt egyre exkluzívabb járműveket. Élvezettel próbálta ki őket, felemelkedett az ülésben, mikor csontig lenyomta a gázpedált. De olyan örömöt nem érzett, mint amit gyermekként elképzelt, hogy majd fog. Ezt az elkedvetlenedést különben ismerősein is felfedezte. Sokan úgy reagálnak rá, hogy speed-motorral kezdenek el száguldozni. Nincs olyan év, hogy legalább egy motoros cimborája szörnyet ne halna az országúton. Dunai azonban élni akar. Nagyon is. Még az ilyen nyomott hangulatában is.
– Zenét? – kérdezi a sofőr.
Megrázza a fejét. Aztán mégis bólint.
– Inkább majd én! – fogja le a sofőr kapcsolókon matató kezét. És ő kezd el ugrálni az állomásokon. Mindegyikből ütemes cukcukolás árad. Elzárja.
A nyolcvanas évek végén, mikor már látnivaló volt, hogy az elképzelhetetlen mégis elképzelhető, kazettás magnetofonnal járta a városában alakult politikai szervezetek gyűléseit, és Nyárligetről az ő anyagát, riportjait adta le az országos rádió. Ahol gyakornoki állást ajánlottak föl neki. Nem fogadta el. Mert akkor már kezdett ömleni a pénz apja fénymásoldájából. És nem futamodhatott meg a pénz elől.
Amilyen messze van a rádiós múlt, olyan messze van már az a kis műhely, ahol a négy gép másolta a nyárligeti diákok jegyzeteit. Szegeden a huszonnyolcadik paintball-range-ét (harcterep, kölcsönző, panzió, étterem, játékterem) avatta ma fel. És épül még újabb öt. Kettő külföldön.
„Furcsa dolog a vagyon. Ha elhatározod, hogy nem fog megváltoztatni, akkor is megváltoztat. Mert ha te nem is viselkedsz másként a környezeteddel, a környezeted viselkedik másként veled. Hódol. És elvárja tőled az erőt, a magabiztosságot. Mert egy nímandnak kellemetlen hódolni” – ilyenek járnak a fejében. És ahogy eszébe jut valami, már el is kedvetlenedik, mert minden gondolatot végiggondolt már.
Rezeg a mobiltelefonja. Nem veszi fel. A felesége az. Aki újabban válást emleget. Dunai szereti a feleségét. És nem csak azért, mert két fiának az anyja, hanem mert jó arra gondolni, hogy pár éve ez a nő képes volt úgy és annyira ragaszkodni hozzá, úgy és annyira boldoggá tenni, hogy ő lemondott minden párhuzamos viszonyról, és tényleg elhatározta: egy kell, és több nem. Amikor valamelyik szeretőjének ágyában fekve marihuánát szív (azért, hogy feldobódjon, de a szertől mindig csak a depressziója erősödik), és a nő fecsegése már monitorzúgássá laposodik, gyakran eszébe jut ez az elhatározása. És szégyenkezik. De valahol érzi, hogy a szégyenre való képessége talán az egyetlen, ami megmaradt a valamikori Dunai Richárdból. „Ha volt olyan.” Felkapja fejét, és a levegőbe bokszol. (Thai boksz-edzésekre jár újabban.) És sorra veszi szeretőit. – Az új Dunai Richárd, a cégvezető visszatért teljes valóságában.
És akkor belenyilall a fejébe a fájdalom!
– Állj meg! Azonnal! Vizelnem kell! – mondja durván a sofőrnek, hogy kiszabadulhasson kényelmes cellájából.

Jóleső, mély lélegzeteket vesz. A Pajeróban elhasznált és motor- meg illatosítószagú volt a levegő. Itt kinn a novemberi pára terheli, mégis, mikor kifújja magát, libabőrős lesz a karja az élvezettől.
Beljebb megy a kis földúton, ne lássa a sofőr, ahogy a dolgát végzi. A végén atavisztikus ösztön szerint berogyasztja térdeit és megrázza magát.
Vizet keres kézmosáshoz. Derékig érő elaszott, harmatos növényekből csokrot gyűjt. Végighúzogatja ujjai között. Ettől megnedvesedik a tenyere. Paintball ruhájába törli.
Szétnéz. Jobbra széles csíkként látszanak az esti Szeged fényei, és vele szemben is lakott település mutatja magát: faluszéli lámpasor lehet. Egy kilométerre körülbelül.
Valahogy ismerősnek tűnik minden. Az útból kiálló építkezési törmelék, az árokban nyugvó állattetemek, a bokrok halk zizegése, roppanása és a távoli fények opálos tükröződése a nyárfák magányos levelein. És az a kapu. Az is annyira ismerős. Téeszbejárathoz hasonlít. Kétoldalt erős betonbálványok, felül vastimpanon, amelynek közepén megkopott vörös csillag. A feliratot tartalmazó tábla leszakadt, a földön rozsdásodik. Olvashatatlan már.
De ő tudja, mi állt rajta: Kossuth Laktanya III. Raktárbázis. Sándorfalva.
A külső őrség helyszíne, ahol ötvenkét szolgálatot nyomott le.
És megrohanja az első egérőrség képe.

A Csepzon nagyot zökkent a laktanyabejárat előtti kátyúban. Az őrség tagjai ordítani kezdtek, és eszeveszetten rázták a centinek nevezett mérőszalagot, melyből minden este levágtak egy centimétert.
Dunai pár napja még a padlót ultrázva, sikálva töltötte éjjeli pihenőidejét az őrszobán, a szúrós szagtól eleredt az orra vére, és ő a saját vérét törölte, mint egy megkergült, beteg bogár. Pár napja még remegve várta, hogy jöjjön érte a katonai fogda kocsija. (Könyvet vitt ki a toronyba. Elkapta az őrparancsnok, és azt hazudta, hogy jelentést tett az ügyeletes tisztnek.) Órák hosszat állt dermedt önkívületben. A kocsi nem jött. De ő négy kilót fogyott, és egy tincs haja megőszült. Pár napja még sorban állt előfelvételis társaival az őrparancsnok előtt, aki a szolgálati szabályzat pontjait kérdezgette tőlük, és aki egy szót hibázott, annak a fogkeféjével kellett kitisztítania az illemhelyet.
Aztán pár napja telefonált az apjának, és immár mint újdonsült tisztes vezetheti őrségbe a század egereit. Egy külön hadsereg lesz a hadseregen belül az egérőrség. Egér őrparancsnok, egér felvezető, egér őrök! Erre gondolt mindenki azonnal, mikor megtudták a nagy hírt. És mintha hazautaznának, úgy készültek a szolgálat felvételre.
A Csepzon vezetője dudált a szegedi lányoknak, a platón ülők pedig kiabáltak és csókokat dobtak nekik. És a lányok nem vették zokon. „Tudják, hogy nem közönséges kopaszok vagyunk!” – mondta a felvezetője, és hadtápkészletével a Deep Purple dobosát megszégyenítő szólóba kezdett a sofőrfülke tetején.
Azt érezték: nem őrködni mennek a bázisra, hanem meghódítani, birtokba venni azt. (Dunai legközelebb akkor érzett ilyen mámort, mikor az első szállodáját megnyitotta a naményi üdülőtelepen, s a díszbeszédet tartó miniszteren látta: egyszerre irigyli vagyonát és feleségét.)

A bázis őrszobája most romokban áll. Valakik beköltöztek ide, telerakták ronggyal, műanyag dobozokkal meg ürülékkel, aztán továbbvonultak. A falból, lecsupaszított véggel, kiállnak a vezetékek. A lába alatt reccsen valami. Egy orifon maradványa. Megnyomja a gombját. Persze nem jön az oly sokszor hallott sistergés. Még az átmeneti lakók bűzén át is érezni a rosszul égő kályha fojtogató leheletét. Benne van az már a falakban kivéshetetlenül. Az őrparancsnoki helyiségből elvitték az asztalt. Egy gyermekkocsi van a helyén. Benne akkurátusan felöltöztetett játékbaba, szájában cucli. Az ablak egy helyen betörve. Újságpapír van ragasztva a hézagra. Rajta Bagdadot bombázó repülőgépek.
A bebetonozott fémszekrényeket lábazatukkal együtt cibálták ki. A szovjet tájakat ábrázoló faliképek még a falon lógnak. Rámájuktól megváltan. A plafonon hasadék. Lehet hallani, ahogy egy kis állat motoz a padláson.
Dunai kilép az épület elé. Megsimogatja. Aztán elcsodálkozik tulajdon gesztusán.
A kutyások szálláshelyének hiányzik a teteje. Csak egy üszkös gerenda áll ki a pőrén maradt helyiségekből. Nem közelít az épülethez. Elég volt a szennyből, és a kutyásokra úgy emlékszik, mint az elaljasodás legvégső fokán állókra. A zászlóaljnál az alkoholelvonás miatt dühöngő öregkatonák sem szálltak rá annyira az újoncokra, mint a bázison a kutyások. Főleg az egerekre. Az egérőrségig. Aztán meg kellett elégedniük a közönséges, nem előfelvételis kopaszokkal.
És Dunai odadobta nekik őket. Ez az emlék kísértette legtovább leszerelése után. És kísérti néha még ma is. Különösen az a csendes fiú, aki tűzvontatóként csatlakozott hozzájuk.

A legközelebb lévő őrtorony megrokkanva, kifelé dőlve áll. Dunai, éppen mivel feltétlenül élni akar, szereti kísérteni a sorsot. (Albertville-nél végiggyalogolt az olvadó gleccseren.) De most nem mászik fel az őrhelyre. „Eldőlni a toronnyal, felnyársalódni, és mindezt ebben a szutyokban?”
A központi térséget valaha Csepzonok uralták. Már akkor valószínűtlennek tűnt, hogy meg tudnak mozdulni, a rozsda barnára ette a karosszériájukat, szakadt ponyvájuk csapkodott a szélben. Most egyet sem lát. Csak a parlagfűben lévő tisztások mutatják, hogy itt-ott maradtak teherkocsi hullák. Elmegy két ilyen tisztásra. Az oldalra fordult felniken elvékonyodtak, elhasadtak a gumiabroncsok, a fémszálak kiállnak belőlük, mint megkezdett halban a szálkák. A ponyvamaradványokon penészcsíkok, a hajtásoknál pókhálók. Savanyú szagot árasztanak. Nagyapja szabóműhelyében volt ilyen szag, amikor a faszenes vasaló talpát megköpdöste (vizsgálván, elég forró-e) és elkezdte a nedves, elványadt, megsárgult nyakú munkásingeket vasalni. Pára itt is van. A dermedt fű ropog, ha rálép, fejmagasságban ködfoszlányokat csavargat a szél. Tapasztalt ilyet őrparancsnokként is. Elátkozott hely ez, ahol a természet önmagát és az embereket is próbára teszi.
És nagyszerű hátteret teremt az elállatiasodáshoz.
A felvezetője, Száray Tomi azt mondta egyszer: „Aki itt nem bolondul meg egy idő után, az már eleve bolond volt! Hiába az egérőrség, le kell szerelni, nincs más megoldás!”
A felvezetője furcsa figura volt. Egyszer délben, az olimpiai fáklyagyújtást imitálva, elkezdett ógörögül imádkozni (klasszikus görög irodalom és régészet szakra nyert felvételt az ELTE-n), majd fánk nagyságú nagyítót vett elő, és a nap fényét összegyűjtve elégette a centiből előző este levágott darabot.
Szárayval elhatározták, hogy ötévente leszerelési találkozókat fognak tartani. Ebből semmi nem lett. Igaz, sokan Amerikába, Németországba vagy Angliába kerültek. „Mégis kár…”
A két robbanóanyag-raktár közül már csak egy áll. A hátsó kerítés melletti. Elgyalogol oda. Nyöszörögnek a szélben a tátongó kapuszárnyak. A raktár üres.
Dunainak az jut eszébe, hogy hasznosítani lehetett volna az itt őrzött TNT-t. Például robbantási bemutatóknál. „Biztos olcsón hozzá lehetett jutni a rendszerváltáskor. Vagy ezt a mostani lepusztult bázist kellene átalakítani paintball pályává. Nem is kell rajta sokat változtatni. Így, elhagyatottan a jó, valósághű” – ezt gondolja, de maga sem veszi komolyan az ötletet. Túl szent és túl gyalázatos ez a hely ahhoz, hogy pénzt facsarjon ki belőle.
A hold benéz a raktárba. A megroncsolt oldalon. Ahol Melk honvéd belerohant a Rábával. „Nem voltak képesek megjavítani!” És megint megrohanják az emlékek. Ahogy Melk könnyezve mondja el a kutyások kegyetlenkedését, és ahogy ő megtagadja tőle a védelmet, sőt még a priccsét is elfoglalja. „Ha tisztességesebb lettem volna, és Melknek nem kell a vezetőfülkében aludni, elmaradt volna a baleset. Vajon mi lehet Melkkel?”
Az eset után az őrséget is kihallgatták, de se ennek eredményéről, se Melkről nem árultak el semmit. Csak annyi tud, hogy a fiú bement a laktanyába leadni a holmiját, és többet nem látták. „Talán nem börtönbe, hanem kényszergyógykezelésre vitték. Az oroszoknál is oda zárták be a rendszerre veszélyes elemeket. Begyógyszerezve egész nap, vegetálni, mint egy részeg zombi...” És eszébe jut Melk villanó szeme, amikor utoljára rá nézett. Örökre megjegyezte. Akkor mérgesnek gondolta, de talán már inkább az őrület jele volt benne. „Vagy a kétségbeesésé és a félelemé?” És most is látja azt a szempárt. Behunyja a szemét. Kinyitja. Igen, ott van a drótkerítés mellett. „Meghibbantam!” A kerítésnek hátat fordítva indul a kijárat felé. De a megőrülésnél még rosszabb a megőrüléstől való félelem. És ezt csak azzal győzheti le, ha szembenéz félelmével. Megfordul. Az égő szempár közeledik felé, a kerítés túloldalán követi. Nem állaté, mert magasan van, a legfelső szögesdrót szál fölött. Dunai felvesz egy elszenesedett végű deszkát, s mint husángot maga előtt tartva, úgy közelít az idegenhez. És a szempárhoz lassan arc, és az archoz fejkendő társul. Felismeri. Micu az, a szellemi fogyatékos prostituált.

– Katona! Katona! Tudtam, hogy egyszer eljössz még! – mondja a nő és átbújik egy résen.
„Ez a bázis felszámolása után is kijár ide?” – fut át Dunai fején, és az iszonya erősebb a szánalomnál.
– Nem vagyok katona. Mit akarsz?
– De az vagy! – mondja a nő ellentmondást nem tűrve.
– Nem vagyok.
– Akkor miért van rajtad katonaruha?
Tényleg abban van, vagyis paintball öltözékben.
– Mit akarsz tőlem?
– Tegyél velem úgy, mint a feleségeddel! A toronyban.
– A torony veszélyes.
– Akkor itt – mondja, s már húzza is fel a szoknyáját.
– Nem lehet. Nem akarok.
– Az ügyeletes tiszttől félsz? Nem szokott az kijönni.
– Nincs már ügyeletes tiszt. Nincs többé őrség.
– Hazudsz! Mint a kövér.
– Milyen kövér?
– Aki elvette tőlem.
– Mit?
– Elvette tőlem. Elvette! – és sírásra görbül a szája. Agyvérzésesek bénult szája széle tud csak ennyire lefittyedni.
– Mit vett el?
– Elvette!
– Nem vagy éhes?
– Éhes?
– Itt egy kis pénz, vegyél magadnak enni.
– Pénz? – a nő elveszi, és megcsodálja a bankót. Visszaadja.
– Nem jó pénz. Hamis. Becsaptak vele, és rám akarod sózni.
– Nem hamis. Most jött ki a bankból. Húszezres. Már ilyen is van.
– Hamis.
– Jól van. Akkor fogd ezeket! – és két ezrest ad át a nőnek. Az megnézi, és megcsókolja őket.
– Köszííí! Rendes fickó vagy!
– Ne várj itt katonákra, nem jönnek többet.
– De jönnek. Ejtőernyő is lesz rajtuk. Mondta a kövér.

A Pajero sofőrjével a földúton találkozik.
– Már keresni akartam, azt hittem, történt valami… – szabódik az alkalmazott.
– Semmi. Csak sétáltam egy kicsit. Gyere. Indulunk.
A terepjárónak már a nekilódulása is hintázásba siklik át. Dunai felveszi ennek a hintázásnak a ritmusát, így nyugodt tempóban jönnek a gondolatai. Egértársaira gondol. Hogy jó lenne találkozni velük. Lenne mit mesélnie. Az életéről. Meg ami ma történt vele a bázison, arról is. „Rendes fickó vagy” – jut eszébe Micu dicsérete. És elmosolyodik.