(szino)líra

alakítás

a színházba járás kérdése nekem mindig is kényes fékezett bohém koromban mint a megtűrt
írogató ember többnyire csak a színészklubig értem és elálmélkodtam a bonyolult hősökhöz
szokott figurák olykor mennyire ostobák noha vibráló környezetükben bizony jólesett az ivás
s a púder nélküli dívák ingerlő látványossága hogy máskor pedig ne menjek hiába valamelyik
írótárs cipelt gyanús darabjának ünneplésére bár közben rebbenten körbe is tekintett bukás-e
a vége a zajos lakomának s mikor a feltűnően csinos kritikuslánnyal párba álltam akkor azért
keringtem körötte az éjszakában hogy meg ne verjék és féltékenykedve netán meg ne tekerjék
a kisvárosi sztárok mert azért közülük néhány hamletet vagy ádámot játszott s a zsenge nőket
ez néha megzavarja alakítás közben felstilizált énjük jó esetben felkavarja a befogadót akinek
deszkán kívül nehezen látszik a párja nagyon bele kell merülnie az éjszakába hogy tekintélye
maga alá gyűrje a ripacsot de ez csak egy vékony epizód életemben melyen keresztül áthúzom
a gyötrelmes kérdést tulajdonképpen ki vagyok s messze-e még a messze mely végleg elereszt

alakítható

az ember csak addig boldog költő míg a formázás föntebb stílje nem zavarja ha jött az iskolai
ünnep anyák napja vagy rácsodálkozott a kamasz egy-egy gömbölyödő lányka farra már folyt
belőle a rímes játék sematikus tankönyvekből gyakran volt ajándék néhány lírai sablon melyet
igazítani is alig kellett s noha nem tudta még az áhítatban az önkifejezése zsákutcában baktat
a maga nyelvi ficamaival befejezte elégedetten a gyermeteg szólamot s ákombákom betűkkel
valamilyen nyomot otthagyott szeretteiben miközben lelke furcsa érzéshullámokban kielégült
majd irományainak bűvkörét elhagyta végül és hangoskodó társaival tovább poroszkált újabb
éretlen kalandok felé nem is sejtve milyen önvédő menedék kibújni az önmutogatás kényszere
alól mivel alakítható létünk vágya és a terelő korlátok egyszer csak összeértek valahol elszíva
tiszta ambícióid elől a levegőt s a vákuumos magányban alattomosan megszűnnek az ismert
morális alapzajok a tanácstalan térben összemosódik bevált közhely és a művészinek képzelt
forradalom a ráció peremén végképp összezavarodva a tökéletesség felé most hogyan tovább

alakoskodik

gyerekkorom óta furcsa mód féltem a vegytisztáktól akkor még nem ismertem az árnyalatokat
ám ha valaki a közelemben morcosan rászólt a mellettem levőre te vagy elhibázott életünknek
utolsó fattya lehetett az a gyereknek apja vagy az anyja éreztem az indulat nemsokára kifordul
magából és rövidesen simogatássá színeződve jelenik meg a mámor ahogy később a megöllek
is hangos nevetésbe fordul mivel a szemantika is ugyancsak torzul a tudományosság fórumán
mivel a belső érzelmi gomoly nem suhan át a papíron nincs kellő affinitása eme szinten majd
csak születik még sok kellemes mása mozgásunk terének melyben szegény pára némileg úgy
folklór sémára csak spontán alakoskodik így teremtve meg a személyiségének üdvös kellemét
ám olykor a kanócot feljebb csavarva meglátod ahogy a nagy politika alja már az egész léted
zavarja s rögtön új dimenziókba csúszik az ártatlannak tűnő játék a bizalom féltve őrzött falai
körben leomlanak torokszorítóan tör elő a félelem mit hozhat a holnap ha az álarcukat ledobó
gengszterek mint vékony bőrünk alatt a gyors erek ellepik a nekünk mért teret kiölve álmaink