Az emlékezetirodalom: traumaközösség konstruálása vagy a kisebbségi kompetenciák kihasználása?

Gaucsík István levéltári jegyzékek, gazdaság- és társadalomtörténeti esettanulmányok, a két világháború közti szlovenszkói magyar önszerveződést áttekintő A jog erejével (Kalligram, 2008) című könyve után monográfiát írt a csehszlovákiai magyarok 1938–1945 előtti mezőgazdasági, ipari, szövetkezeti, pénzügyi pozícióinak radikális leépítéséről – vagyis a gazdasági jogfosztásukról.

Akit a „kisemmizés igazsága” érdekel és szenvedéstörténeti terápiára vágyik, azért olvassa el a könyvet, hogy szembesüljön a szerző pontos és megrendítő veszteséglistájával. Amikor a harmadik fejezetét olvassa majd a gazdasági nacionalizmus és az államszocialista gazdasági modell összefejlesztéséről, teljes fragmentáltságában láthatja már a problémakört és a szerző szerkezeti képleteit.

Annak az olvasónak, akit elsősorban a történeti valóság izgat, azért ajánlom ezt a művet, mert sikeresen példázza, hogy miként lehet egy sérelmi, a diszkriminációról, jog-, intézmény- és vagyonfosztásról szóló témát összehasonlító gazdaság- és intézménytörténetként, s nem puszta sérelemtörténetként feldolgozni. Gaucsík elfogulatlanságát az garantálja, hogy a kisebbségi magyar közösséggel történteket a cseh és a szlovák nemzet államépítésének históriájában helyezi el.

Képlet-keret

Négy nagy fejlődéstörténeti keretet nyújt viszonyítási pontokként a szerző a magyar probléma történeti elhelyezéséhez. A szlovák történelmi szakirodalomban a nemzeti és demokratikus forradalom az antifasiszta harcban csúcsosodott ki. E harc szerves része volt a háborúért és „az ország összeomlásáért felelős két nemzeti kisebbség”, a német és a magyar 1945-ben deklarált kollektív bűnössége és kitaszítása az ország politikai közösségéből.

Egy másik képlet a kassai kormányprogram létrejöttét, különösen annak gazdasági téziseit elemzi, London és Moszkva: Beneš, Gottwald, Husák eltérő nézeteit, illetve később a Szlovák Kommunista Párt, a Demokrata Párt, a Szabadság Párt, a Munkapárt egymástól sokban különböző jövőképeit vizsgálja. Ezek egy dologban megegyeznek – és ez a harmadik adottság –: a szlovák nemzetépítés és gazdasági nacionalizmus kizárólagos tárgya a magyar kisebbség pozícióinak megszerzése.

Szerkezeti keretek

A könyv, amely a szerző egyik doktori disszertációja (a magyarországi, de van egy Szlovákiában megvédett publikálatlan kézirata is a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű gazdasági elitjéről) négy fejezetből áll. Az első két fejezet egyfajta (magyar, szlovák, cseh) historiográfiai „határjárás”, illetve párhuzamos, szlovák és magyar gazdaságtörténeti visszatekintés 1918-től 1945-ig tartó korszakra (40-40 oldal). A harmadik fejezet a gazdasági nacionalizmus, az újjáépítés és gazdaságfejlesztés összefüggéseit taglalja, a különböző kormány- és pártprogramokat, illetve a megvalósult államosítást, 60 oldalon. Jogos a kérdés, hogy miért nem itt tárgyalja a szerző a harmadik Csehszlovák Köztársaság gazdasági átalakításának másik fundamentumát, a földreformot is. Valószínűleg azért, mert abban központi szerepük volt a szlovákiai magyaroknak, és azt egy helyütt a könyv legnagyobb és legfontosabb negyedik fejezetében taglalja, együtt a magyar problémával. Ez a rész 120 oldalon lényegében az állam, a többségi nemzet(ek) vagyonszerzésének, a magyar kisebbség vagyonvesztése folyamatának működését, az erre vonatkozó jogi és gazdaságpolitikai módszereket elemzi részletesen.

Fogalomhasználat

A szerző gazdaságtörténész, aki a cseh és szlovák gazdaságtörténeten túl ismeri a kisebbségtörténeti szakirodalmat, használja Ernst Gellner, Pierre Bourdieau, Pierre Nora és Jan Assmann fogalmait is. A téma historiográfiai részénél – a szándékokat generációs csoportok szerint is elkülönítve – megkülönbözteti az „alapozó emlékezetirányítókat” (Janics Kálmán, Gyönyör József, Koncsol László, Szőke István), a „kiigazítóktól” (Molnár Imre, Tóth László, Varga Kálmán), akik már egy megkonstruált kisebbségi társadalomnak közvetítik a tudományos szaktudással termelt emlékezetirodalmat, épp a közösségi önszemlélet tudatosítása érdekében. A történészi magatartásokat tekintve Gaucsík a témát esettanulmányokban, leíró módon, tudományos apparátussal tematizálva és legitimálva feldolgozókat – Vadkerty Katalin munkásságát kiemelve – határolja el az egy-egy részterületet feldolgozóktól, illetve harmadikként a magyar kisebbségi közösségek helyzetét közép-európai kitekintésben, illetve a magyar–szlovák kapcsolatok fókuszában vizsgáló Szarka Lászlótól. A negyedik típusba a hiányzó alapkutatásokat, forráskiadást, részelemzéseket végző, a politika társadalomtörténete felé elmozduló Popély Árpádot sorolja, de valószínűleg Gaucsíkot is ide számíthatjuk. Ezeknek a felfedező alapkutatásokat végző történészeknek (s ide sorolhatjuk még a más korszakot kutató Simon Attilát is) magától értetődő elvárás a cseh, szlovák, magyar és a nemzetközi források és szakirodalom együttes összehasonlító vizsgálata. A magyar kisebbségi problémák hosszabb távú elhelyezése mellett, jellemzőjük horizontálisan, a kisebbségi közösség–anyaország–többségi politikai nemzet–nemzetközi viszonyok alakulása keretrendszerben való értelmezés. Gaucsík az emlékezetirodalom kategória bevezetésével a (kisebbség)történetírás önreflektáltságát, identitás- és emlékezetpolitikai felelősségét is jelzi. Tehát ezzel oldja fel a kisebbségi közgondolkodás kibeszélésigényének, a többség iránti folyamatos határtermelésének és az adott ország politikai, modernizációs, nemzetépítő átalakulásának következményeiből adódó feszültséget. Lásd az államosítást, földreformot vagy más területként az iparfejlesztést, oktatást stb., ahol az adott többségi nemzetépítés a kisebbségi pozíciók kárára végez szerkezeti átalakításokat.

A nemzetpolitika kifejezést Gaucsík szlovák vonatkozásban éppen úgy használja, mint ahogyan a 20. század kilencvenes éveinek közepéig a magyar politikai nyelvben használatos volt: tehát az adott állam hosszú távú nemzetépítő közösségi politikájának érti rajta. Ez ma paradox módon épp a FIDESZ nemzetiesítő politikai kommunikációjában szűkült le a magyar–magyar kapcsolatokra.

A harmadik fontos fogalom – lehet, hogy szlovák áthallásként, de a „szlovákiai magyar nyelvi standard” részeként – a könyv címében is szereplő lemorzsolódás kifejezés, amely érdekes módon a bánsági sváboknál is gyakran feltűnik hasonló értelemben. De ennél fontosabb, hogy ezzel a szóval a több viszonylat jelenlétét, az elvesztést, de nem eltűnést is, a folyamatokba való mesterséges beavatkozást jelzi a szerző.

A nemzetállamosító csatornák működése

Gaucsík könyvének le nem írt kulcsfogalmai a szlovák pozíciószerzés és a magyar pozícióvesztés működése, jogi-politikai technológiája, funkciója az államszocialista gazdaság kiépítésében.

A „játszmák” szereplői a befolyás nélküli magyar – településeken, birtokokon, szövetkezetekben, gazdasági intézményekben dolgozó és nem utolsósorban a lakosságcserére, kiutasításra, deportálásra váró – személyeken túl a Nemzeti Bizottságok (amelyek a volt járási és községi önkormányzatok teljes jogkörét megkapták, de a belügyi megbízott utasításait követniük kellett) és a Nemzeti Újjáépítési Alap. A lebonyolítás kulcsfigurái a vagyon kinevezett vagy megigényelt sokféle „gondnokai”, a módszer a gondnokok/NUA/NB döntésein túl az állami konfiskálás/elkobzás, kiigénylés, államosítás, más szervezetekbe való beolvasztás lehetett.

Ilyen csatornák/hatalmi technológiák voltak a teljesség igénye nélkül:

a magyarok és németek vagyontárgyaira államilag felügyelt nemzeti gondnokok kinevezése (152. p.);

az ellenséges személyek, a csehszlovák állampolgársággal nem rendelkező magyarok, az 50 ha feletti birtokkal rendelkező magyarok, a hazaárulók földjeinek elkobzása (153. p.);

elkobzási bizottság létrehozása a mezőgazdasági vagyon tulajdonosa nemzetiségének megállapítására (156. p.);

Nemzeti Újjáépítési Alap létrehozása (157. p.);

határ menti kisipari üzemek és lakóházak gyorsított kiutalása (159. p.);

magyar földbirtokok elkobzása (181. p.);

a lakosságcserére kijelöltek vagyonának a gondnokok önhatalmú felmérése és konfiskáltása (185. p.);

a lakosságcsere-egyezmény érvényében a magyar ingatlanoknak a szlovák állam tulajdonába kerülése (188. p.);

az áttelepülők készpénzállományának, az zárolt betétek és ingóságok hozzáférhetetlenné tétele (193–200. p.);

kitelepítettek, deportáltak hátrahagyott vagyonának kezelése (205–208. p.);

házak és kisipari vállalkozások elkobzása (226–227. p.);

a szövetkezeti rendszer homogenizálása (235–237. p.);

papírpénzek lebélyegzése (241. p.);

magyar pénzintézetek felszámolása (242–260. p.);

A lépték

Ebben a sokfelé ágazó leírásban Gaucsík a könyv szerkezetével és a léptékkel tart rendet. Ezért fontos a harmadik fejezet a szlovák nemzeti és államszocialista célok kialakulásáról. A negyedik, az előbbi technológiákat részletező rész tematikusan és időrendben is tagolt, és a Szlovákia szintű rendeleteket áttekintve és külön is összegzi egy-egy résztémánál, illetve az ismertetés elején már ajánlott könyvvégi táblázatokban. Esettanulmányként a főszövegben csak egyetlen példát ismertet, a Pozsonyi I. Takarékpénztárét (250–260. p.). A helyi ügyek bizonyító apparátusa komoly levéltári adatolással a lábjegyzetekben jelenik meg. Számomra a legtartalmasabb, irigylésre méltóan kulturált jegyzetek a teljesség igénye nélkül: pl. 581., 587., 588., 611., 667., 672., 693., 694., 704., 774., 777., 828. Az eddigi szakirodalmi pontatlanságokat is ott korrigálja Gaucsík. Vadkertyt nem kijavítja, hanem ahol kell, pontosítja, vagy utánamegy az adatoknak (605., 694. jegyzet). Ellenben arra a szemléleti kérdésre, hogy vajon a szlovák történetírás szerint a szövetkezeti mozgalom kontinuitása 1948-ig fennmaradt-e, a főszövegben reagál (237. p.). A cseh és a szlovák történetírás szakszerű gazdaságtörténeti eredményeit ezekben az ügyekben is magától értetődően használja s szerző. Ez ellenben a recenzensnek szakirodalmi újdonság, hisz döntően a magyarokról kritikusan vagy történetpolitikai kontextusban megszólaló szlovák történészekről olvashat.

A könyv fragmentált, szinte kézikönyvszerű leíró jellegén és használhatóságán sokat segített volna egy név- (intézmény, személy, helység) és tárgymutató. A Nemzeti Újjáépítési hivatal vagy a Szlovák Telepítési Hivatal működési ábrája, a gondnokok és a konfiskálások külön kategorizálása.

ivataGHi

Gaucsík munkája nem pusztán kisebbségtörténeti tárgyú. Ebben a könyvben egy „részkérdés” bemutatásán keresztül az előzményeket és a külső körülményeket is széleskörűen számba vevő, többnyelvű szakirodalmat használó elemzés révén a közép-európai nemzetépítő államszocialista politika gazdaságtörténetének működését tanulmányozhatjuk.

A magyar kisebbségtörténetnek a közép-európai összehasonlító társadalom és kultúrakutatás felé való fordulását nemcsak ebben a munkában tapasztaljuk, Oláh Sándor munkássága révén átfogó ismeretekkel rendelkezünk az erdélyi/székelyföldi földhasználat 19–20. századi fejlődéstörténetéről, vagy másik példaként Csernicskó István és Fedinec Csilla révén a Kárpátalján honos 19–20. századi nyelvpolitikákról. Ezekben nem csak a működés hosszú távú leírása a közös, hanem az államnak a modernizációs változásokban való szerepvállalásának elemzése is. Így a magyar veszteségeket, sérelmeket komplexitásukban, a párhuzamos nemzetépítésekkel együtt láthatjuk. Ez a nézőpont pedig megóv attól, hogy önigazolásokkal, külső hárításokkal traumatizáljuk ezeket a kérdéseket és emlékezetirodalmunkat. Ellenkezőleg, Gaucsík István és szak-, valamint nemzedéktársai épp azt példázzák, hogy léteznek a kisebbségi tudományosságnak olyan készségei (nyelvtudás, az aszinkronitásból fakadó érzékenység, a történelmi önszemléleti és önreflektálási igény, a sokféle érdek közti eligazodás képessége) amelyek jól használhatók a nemzetközi tudományosságban is. Ez a könyv erre példa.