Kivágás - mentés - beillesztés - mentés másként
Tóth-Czifra Júlia
Kivágás – mentés – beillesztés – mentés másként
Különösnek tűnhet egy, a századfordulón és a 20. század első harmadában alkotó szerzőről szóló írást a számítógépes szövegalkotás szókincséből kölcsönzött szavakkal indítani. Az alábbi gondolatmenet igyekszik bizonyítani, hogy a párhuzam talán mégsem olyan merész, sőt, szerkezetileg szinte ugyanarról az eljárásról van szó – más-más körülmények és technikai feltételek mellett. Először tehát ezekkel a körülményekkel és feltételekkel kell számot vetni.
Szinte valamennyi, a 19. század végére, a 20. század elejére tehető életmű filológiai kutatásának számolnia kell a korabeli sajtó megkerülhetetlenségével. Bezeczky Gábor úgy fogalmaz, „kizárólag a nyomatott könyveket véve alapul, az időszaki sajtó teljes figyelmen kívül hagyásával a korszak irodalmának története csak töredékesen, hiányosan ragadható meg”, hiszen „hiányozni fog a legnagyobb íróknak is a köteteiket megelőző és köteteiken kívüli munkássága is, mely számos esetben az életművük zömét alkotja”.
Így valóban a legfontosabb irodalomtörténeti feladatok, egyben égető hiányosságok közé tartozik a szerzők sajtóbeli közléseit leíró teljes, pontosabban teljességre törekvő bibliográfiák összeállítása, a lapok azonban nemcsak lelőhelyként, illetve szövegkörnyezetként, hanem materiális értelemben vett szövegforrásként és szöveghordozóként is figyelmet érdemelnek. Az újságpapírra nyomtatott szöveg a kor anyagi kultúrájában betöltött helyének kutatása segíthet választ találni arra a kérdésre is, hogyan alkalmazkodtak a szerzők a korabeli sajtó mechanizmusaihoz és szerkezetéhez, mindez hogyan befolyásolta munkamódszereiket és ezzel összefüggésben szövegeiket, nemcsak mint intézmény, hanem mint anyag, matéria is.
az újságba író Kosztolányi példája
Legalapvetőbb kontextusként itt most csupán néhány általános, valamennyi sajtótörténeti összefoglaló, statisztika és adattár deklarálta megállapítást ismételhetek: a társadalmi átalakulásoknak és a technikai innovációnak, a terjesztés és a hírközlés fejlődésének és ezek komplex összefüggéseinek köszönhetően a kiegyezés és az első világháború kitörése között a sajtó robbanásszerű növekedésen ment át. A kérészéletű, az éppen induló vagy megszűnő lapok fluktuációjával együtt is folyamatosan nőtt, egy ideig hozzávetőleg minden tíz évben megduplázódott a sajtótermékek száma, azok példányszáma is emelkedett, s ez nem csupán a fővárosi, de a vidéki lapokat is érintette. Kialakult a sajtó nagyvállalkozói köre, megszülettek az első sajtómágnások, beköszöntött a tömegsajtó ideje. Az oldalak kitöltése mind több ember napi munkáját jelentette – újságírókét és írókét egyaránt. Az időszaki sajtótermékek szövegéhsége a kortárs írók számára pénzkeresési és publikálási lehetőséget is jelentett. Lehetőséget és kényszert: a rendszeres sajtóközlések az írók kiemelten fontos anyagi forrásává léptek elő. Ám a sajtó a napi robot és a kenyérkeresés terhe mellett a kor legjelentősebb irodalmi színterén való szüntelen jelenlét és ismertség esélyét is kínálta. „A napilapok és a hetilapok szinte minden egyes száma közölt kortárs magyar irodalmat.” Aki rendszeresen publikált az időszaki és különösképpen a napi sajtóban, azt rendszeresen olvasták, szövegei (földrajzi és szociológiai értelemben is) sokkal szélesebb körben terjedtek, és nagyobb olvasótáborhoz juthattak el, mint könyv alakban. Emellett az újságba írás – a sajtó szerkezetétől sem idegen kifejezéssel élve – folyamatos reklámként is működött, ami a kötetként kiadott művek iránti keresletet is befolyásolhatta.
Kosztolányinak alig-alig ismert olyan szövege, melyet ne publikált volna valamely újság, újságok hasábjain, többnyire számos változatban. Réz Pál találóan fogalmaz, amikor Ady kifejezésével azt írja, a kétségkívül meghatározó anyagi szempont mellett nem elhanyagolható az a szerep, melyet a sajtó mint „műhely” töltött be az író életében. A számtalan műfaj- és szövegtípus, a más-más arculatú lapok lehetőséget adtak nemcsak szerepek, hangok próbálgatására, de a szövegváltozatok közlésével a folytonos újraírásra is – akár éveken vagy egy évtizeden átívelően is.
Kosztolányinak élete során több száz napi- és hetilapban, folyóiratban jelentek meg írásai, névvel és név nélkül egyaránt. A forrásgyűjtés lezárulása előtt csak becslésekbe bocsátkozhatunk. A munka során kiderült, az átnézendő kiadványok cím vagy profil alapján sem szűrhetőek: bukkantunk már Kosztolányi-írásra a Csajkás című mezőgazdasági szaklapban, ahogy a Dalos Magazin elnevezésű szatirikus kolozsvári revülap egyik számában is. Így a nagy fővárosi lapok tételei, köztük azoké, melyekben Kosztolányi (belső vagy külső) munkatársként dolgozott vagy rendszeresen publikált, közel sem adnak teljes képet Kosztolányi újságírói munkásságáról. A bácskai sajtó családja támogatása miatt is kiemelt közlője volt szövegeinek, de a forrásgyűjtés nyomán az erdélyi kiadványok jelentősége is egyre világosabban rajzolódik ki.
Az érintett lapok és a föltárt tételek számából már sejthető, a Kosztolányi napi újságírói tevékenységében központi jelentőségű rövidprózák egyik jellegzetessége, hogy esetleges kötet- vagy antológiabéli közléseik mellett számos, a sajtóban publikált változatban léteznek. Még ha számolunk is az egyszerű, változatlan utánközlésekkel, a lapok közötti átvételekkel, akkor is adódik a kérdés: hogyan volt erre képes Kosztolányi? Hogyan tudta ilyen hatékonyan fejben, kézben és főképp mozgásban tartani szövegeit? Milyen munkamódszerek, technikák lehettek képes kiszolgálni a sajtó és a sajtóból élő író elvárásait, és hogyan szolgálhatta a sajtó az alkotómunkát?
Sokrétű, bonyolult kérdés, melyre csakis összetett, semmiképpen sem egyetlen tényező, technika vagy jelenség meghatározta válasz adható. A lehetséges komponensek közül most egy olyat szeretnék szóba hozni, mely a szövegforrásokhoz vezet vissza, és amelynek kulcsszavai az archiválás és az újraírás.
kivágatok
Az Esti Kornél szövegkritikai munkálatai alatt merült föl a kérdés: miért maradt az utókorra a Kosztolányi-regények kézirata – és miért nem maradtak fenn a 18, korábban többször publikált fejezetből összeálló Esti Kornél történeteié.
A hagyaték átnézése és közgyűjteményekben őrzött további Kosztolányi-szövegforrások, valamint a sajtóban közölt változatok összevetése alapján végül arra a föltételezésre jutottunk, hogy „Kosztolányi kéziratos hagyatéka műfajfüggő”. Az író a regények kéziratát megőrizte, novelláiból és hírlapi cikkeiből viszont a nyomtatott megjelenés után többnyire csak (egy? néhány?) kinyomtatott példányt tett el archívumába, utánközléskor pedig sok esetben egy ilyet javított át sajátkezűleg, s azt küldte el a szerkesztőségnek, vagy gyűjteményes kötetek összerendezéséhez használta fel.
A hagyaték szerkezete alátámasztani látszik ezt az elképzelést. Kosztolányi temérdek rövidprózai művének csupán elenyésző számú kézirata maradt fönt, s bár a megőrzött kivágatok száma is csekélynek tűnhet, az arányok árulkodóak: valamennyi gyűjteményt figyelembe véve a kivágatok száma többszöröse az autográf kéziratokénak. Óvatos érvelésre int, hogy a (hipotetikus és a megőrzött) kivágatok pontos számának meghatározása nem egyszerű feladat, éppen a szövegforrástípus sajátos természete miatt. Elsősorban nem a Kosztolányi-házat ért – valóban sok forrást fölemésztő – második világháborús bombatalálatra kell gondolnunk, sokkal inkább arra, hogy a lapkivágatok jóval inkább ki voltak téve az elkallódás veszélyének, hiszen a föltételezett archívumba kerülő források többségén valószínűleg nem volt autográf, vagy csupán néhány, nehezebben azonosítható vonás és korrektúrajel, így tudományos értéket – látszólag – kevésbé képviseltek. Az autorizáció hiányának másik problémája, hogy több esetben eldönthetetlen, az adott „tiszta” lapkivágat valóban Kosztolányi archívumába tartozott-e, vagy később, más keze és gyűjtése nyomán került az anyagba. Az egykor az Illyés Archívumhoz, jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárához tartozó, Stauder Mária rendezte hét palliumnyi anyag (MTAK Illyés-hagyaték, 118. doboz) megvilágító erejű ebből a szempontból. A Kosztolányi életében megjelent hírlapi írásokból 230 darab kivágatot tartalmazó gyűjtemény az Illyés Gyula (illetve az utolsó kötet esetében Illés Endre) szerkesztette 11 kötetes Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei sorozat legjelentősebb műhelydokumentuma. A megjelent kötetek előszavaiban Illyés több helyen ír az összeállításról, mely alapvetően két forrásra támaszkodott: egyrészt a Kosztolányitól hátrahagyott kivágatok feldolgozására, másrészt a hozzágyűjtésre, melyben Kosztolányi Dezsőné és Gellért Oszkár is részt vettek. Így egyrészt számos, Kosztolányi kézjegyét és szétvágásos-ragasztásos munkamódszerét hordozó kivágatot találni a palliumokban, másrészt bőven akad autográf nélküli vagy több, nehezen azonosítható (idegen) kézjegyet egyszerre hordozó forrás, melyekről eldönthetetlen, mikor kerültek az anyagba. Az elmúlt években más hagyatékokból vagy éppen magángyűjteményekből előkerülő, sajátkezűleg javított Kosztolányi-kivágatok azonban a sok bizonytalanság ellenére is arra mutatnak, hogy komolyan számolni kell ezzel a szövegforrástípussal.
Hogyan kell elképzelni a kivágatokat? Hogyan lehetett használni őket, és mik voltak előnyeik? Miként befolyásolták az újraírást?
A kivágott újság- vagy kötetrészletek, visszatérve a kijelölt kulcsszavakhoz, alapvetően két célt szolgáltak: az archiválást és az újraírást. A kétezres években kétkötetnyi terjedelmű feldolgozás is megjelent (igaz, nem Magyarországon) a lapkivágatok archiváló funkciójáról és szerteágazó felhasználásáról a századfordulón és a 20. század első felében. Az intézményes lapkivágat-gyűjtemények mellett – melyeket a sajtó földuzzadása, fejlődése és egyre növekvő jelentősége, valamint a világsajtó kibontakozása tett szükségszerűvé – a magángyűjteményeknek is jelentős szerep jutott. E tekintetben német nyelvterületen és a gazdasági szférában kutatható a legbőségesebb anyag, de A társadalomtudományi kutatás és a tudományszervezés tájékoztatási problémái című, 1965-ös kötet is külön fejezetet szentelt a lapkivágat-archívumoknak, melyeket a századfordulón az információ gyors cseréjének igénye hívott életre annak akkori elsődleges lelőhelye, az időszaki sajtó feldolgozásával, amire „[a] hagyományos […] könyvtári tárgyi cédula- és kötetkatalógus […] kevéssé volt alkalmas”. Így jöttek létre „a kiadványjellegű (nyomtatott és sokszorosított) dokumentumokat beszerző és ezeket sajátos, mind a könyvtári, mind a levéltári kezeléstől és feltárástól eltérő módszerrel és technikával feltáró”, alapvetően közlemény-egységekben és nem könyvári egységekben gondolkodó archívumok. Előnyeik közé tartozott, hogy kigyűjtve, rendszerezve, egyben és gyorsan juttatták hozzá használóikat bizonyos tematikus blokkokhoz. A csoportosított kivágatok dossziéi egyszerre jelentettek katalógust és raktárat is, a további munkának sokkal inkább megfelelő kereshetőséggel és kisebb helyigénnyel. Nem volt ez másként a magángyűjtemények esetében sem, melyek ugyanezeket az előnyöket kínálták a gyűjtők, köztük a saját írásaikat archiváló szerzők számára.
A megőrzés mellett a kivágatok másik rendeltetése a munka, az újraírás volt, mely visszavezet a föltárás és a pontos számadatok problémájához, hiszen egyik lehetséges felhasználásuknak megfelelően a kivágatok önfelszámoló szövegforrások. Feltételezésem szerint Kosztolányi a legtöbb esetben arra használta őket, hogy két sajtóközlés között közvetítsenek. A megjelent, majd kivágott és eltett szöveget később kézzel javította, átdolgozta, majd ebben a formában adta le újabb megjelenésre. Világos, hogy a szerkesztőségekhez került kivágatokat nem kapta vissza, ezek minden bizonnyal megsemmisültek. A szövegkritikai munka során, a különféle lapokban megjelent változatok összevetésekor azonban nyomaira bukkanhatunk a munkamódszernek, és megállapítható, mely közlések között sejthetünk ilyen közvetítő forrást, annak ellenére, hogy a matéria maga valószínűleg soha nem kerül elő. Ez a közös sajtóhibák módszere, melyek a későbbi változat saját, egyértelműen azonosítható szerzői variánsaival együtt autográf módosításokat hordozó kivágatból történt szedésre utalnak. Így kerülhetett például az Istenítéletnek a Független Magyarországban publikált változatába (1910. július 10.) a kötetben (1909) és minden más változatban szereplő „alakodat” helyett „ajakodat”. Az összevetések alapján, néhány saját variánsa mellett a Független Magyarország alapvetően az első, Budapesti Napló-béli közlést (1907. augusztus 7.) követi. Ebben az „alakodat” l betűje kopottan szedett, majdnem láthatatlan. Ha a Független Magyarország szedője kivágatból dolgozott, a láthatatlan betű helyébe improvizálnia kellett, és a legközvetlenebb szövegkörnyezet alapján („Az arcodat, a te sápadt, érdekes a?akodat.”) az „ajakodat” mellett dönthetett, holott a bekezdés így folytatódik: „Ne mozdulj. Olyan nemes vagy ebben a pózban.”
Így csak azokkal a kivágatokkal rendelkezünk, illetve azoknak a lappangó daraboknak az előbukkanására számíthatunk, amelyekkel Kosztolányi nem dolgozott tovább (így kézjegy híján nehezen vagy egyáltalán nem azonosíthatóak a szerzői archívum részeként) vagy amelyeket egy tervezett (gyűjteményes) kötet munkálatai során használt.
A fönnmaradt források tanúsága szerint Kosztolányi gyakran ráragasztotta ezeket a kivágatokat egy papírra, hogy több helye legyen a korrektúrajeleknek, sőt, az sem ritka, hogy több kivágatból csinált (összeollózással, ragasztással, kollázzsal) egy újabb darabot, vagy – a papírlap erejéig – kézzel hozzáírt a nyomtatott szöveghez. Máskor csupán kivágta és egymáshoz ragasztotta az újság hasáb- vagy oldaltöréseinél elváló részleteket. A kivágat mint szöveghordozó és munkamódszer ennek megfelelően erősen hatott a szövegekre, hiszen mindez azt is jelenti: egy kivágaton és a körülötte futó papíron a módosításoknak egy jól meghatározható köre volt jellemző. Ha kivágatot akart használni, ha annak előnyeit szerette volna élvezni, az átírást a szerzőnek az adott lapon, lapnyi keretek között volt érdemes elvégeznie. A tipikus módosítások között így elsősorban a cím megváltoztatása, a korrektúrajelekkel megoldható cserék (például sorrendiek vagy szómagyarítások) és a húzás, a törlés szerepel. Ezek a Kosztolányi-rövidprózák szövegalakulás-történeteinek legjellemzőbb sajátosságai, ami föltehetően részben a kivágat forrástípusának köszönhető.
A korabeli sajtóval való szoros kölcsönhatásuk azonban csakis akkor világítható meg összetettségében, ha mindezek után számba vesszük a kivágatok előnyeit, visszavezetve a gondolatmenetet azoknak a technikáknak a kutatásához, amelyek a sajtó új kihívásaihoz való alkalmazkodást, az e színtéren építkező írót segíthették. Ennek az építkezésnek az egyik módja kétségkívül az volt: egy adott szöveget minél többször, minél több lapban, minél rövidebb időn belül megjelentetni. A kivágatként megőrzött szövegek könnyedén átdolgozhatóak voltak új szöveggé vagy szövegváltozattá, s mivel a lapok többet fizettek az „új” (akár csak címében új) megjelenésért, mint a változatlan utánközlésért, az anyagi szempont sem elhanyagolandó. Emellett a módosított kivágatként előálló szöveget nem kellett legépeltetni, egyszerűbben lehetett olvasni, és gyorsabban lehetett szedni (hiszen nagyobb részt már eleve kiszedett szövegről volt szó). Így a munkamódszer a rövidprózák sajtóbéli és a sajtó természetének megfelelő mozgásban tartásának két követelményét is kiszolgálta: gyors és számos megjelenést tett lehetővé. A kivágatoknak egy adott kötetkéziratba illesztése is hasonló előnyökkel járhatott: gyors és hatékony forrásként helyettesíthette a kéz- vagy gépiratot ott, ahol a szerző alig kívánt módosítani szövegén. A megőrzött szövegréteg eleve nyomtatott volt, ekképp már a kötetalkotás folyamán, a leendő kötet előkészítésekor közelebb állt annak materiális és mediális természetéhez, elkerülhetővé téve az állandó visszatérést a kézirat egy más típusú anyagiságához és közvetítettségéhez. Az újságpapír és az újságpapírra nyomtatott szöveg lehetőségeinek felismerése a kéziratos és nyomtatott források közti határvonal elmosódásához, bizonyos keretek között az előbbiek háttérbe szorulásához, de mindenképpen egy azok közötti és azokhoz való új viszonyhoz vezetett.
Ezúttal csak jelezhetem, hogy a (lap)kivágatok kérdése mind sajtó-, mind irodalom-, mind társadalomtörténeti szempontból érdekes és érdemes része lehet a korszakkal foglalkozó kutatásoknak. Sokrétű jelenség, mely nem csak a Kosztolányi-életművet érinti, és éppúgy kihívások elé állítja a praxist, mint az elméleti szövegtudományt, hiszen a sajátkezűleg módosított kivágatok mind a kézirat, mind a nyomtatott közlés forrástípusának sajátosságait magukon viselik. Ez a köztes forma, bár nagyobb részt megőrzi a nyomtatás képét, részben elveszíti annak tördelési jellegzetességeit, és formátumában visszatér a kéziratok jellegéhez: az újságban új oldalra kifutó hasábok itt többnyire egymás alatt, egymáshoz tapasztva, egy lapon szerepelnek. A lapszámból vagy éppen kötetből kiszakított szelet elveszíti kontextusát, de megőrzi annak tipográfiáját, anyagát is. A szerzői beavatkozások (ragasztások, módosítások) pedig nem csupán kevertté teszik ezt a matériát, de a kézjeggyel, az átalakított kivágat kötetkéziratba illesztésével vagy új közlésével tovább is örökítik a sajtó kiadási folyamatába kódolt idegen kezek (szerkesztő, szedő, korrektor) egyes javításait vagy adott esetben tévesztéseit.
Ezek azonban már e szövegen túlmutató kérdések.
A tanulmány az MTA-ELTE Hálózati Kritika Szövegkiadás Kutatócsoportban, az MTA TKI, valamint a K/108700 számú OTKA-pályázat támogatásával készült.
A cím nemcsak Kosztolányi Dezső egyik, e tanulmány szempontjából kiemelt jelentőségű munkamódszerére mutat, de egyúttal utalás a cut and paste um 1900: Der Zeitungsausschnitt in den Wissenschaften című kötetre is (hrsg. von Barbara Büscher, Christoph Hoffmann, Anke te Heesen, Hans-Christian von Herrmann, Berlin, 2002 [Kaleidoskopien 4]), mely az elsők között nyújtott áttekintést az újságkivágatok szerepeiről a századforduló tudományosságában.
Irodalom és sajtó ilyen szoros összefüggése egyúttal azt is jelenti, hogy a filológiai vizsgálódásoknak nem valamiféle segédtudományként kell tekinteniük a sajtókutatásokra, és nem elegendő a 20. század eleji sajtótörténet – valóságos – hiányosságait vagy az adatok pontatlanságait elősorolniuk. A korszak írói életművei körül elvégzett munka maga jelenthet olyan hozzájárulást, amely a történeti, társadalomtudományi és médiaelméleti kutatásokkal együtt számot adhat e hiányzó vagy hiányos történetről.
Bezeczky Gábor, Szépirodalom a századforduló időszaki sajtójában, 2014, 1, 2. (kézirat)
Fölvetésem ebben a terjedelemben nem térhet ki a magyar sajtó növekedése és annak tényezői részletes ismertetésére. A szöveg hangsúlyait és arányait figyelembe véve így ehelyütt lemondok erről, valamint az összes átnézett sajtótörténeti munka fölsorolásáról és a korszak sajtótörténeti kutatásának, e kutatás problémáinak és legfrissebb eredményeinek ismertetéséről. (Utóbbihoz lásd: Széchenyi Ágnes, A huszadik század hiányzó sajtótörténete: Adósságlista és javaslat, Magyar Tudomány, 2004/10, 1150–1163.; Szajbély Mihály, A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról, Médiakutató, 2005/1, 71–79.; Gyáni Gábor, Sajtótörténet a társadalomtörténész szempontjából, Médiakutató, 2006/1, 57–64.; Lipták Dorottya, A modernkori könyv- és sajtótörténeti kutatások állapotáról: Paradigmaváltás – problémaföltárás – alapelvek – programok – feladatok, Magyar Tudomány, 2011/9, 1121–1131.)
A kontextus sokrétű, alapos, figyelmesen adatolt leírását – éppen Kosztolányival összefüggésben – nemrégiben Bengi László tanulmánya részletezte (Bengi László, Újraközlés és újraolvasás = Filológia – nyilvánosság – történetiség, szerk. Kelemen Pál, Kozák Dániel, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Bp., Ráció, 2011, 198–229 [Filológia 4].), legújabban pedig Bezeczky Gábor készülő munkája a századforduló időszaki sajtójának és irodalmának viszonyáról. A szerző e szövegében nagy alapossággal, széles kitekintéssel és részletes adatokkal alátámasztva járja körül a kor sajtójának társadalmi, technikai és intézményi sajátosságait, és rajzolja föl azok összefüggéseit (Bezeczky, i. m.).
A korábbi munkák és a kétkötetes „akadémiai” sajtótörténet (A magyar sajtó története, I, 1705–1848, szerk. Kókay György, Bp., Akadémiai, 1979.; A magyar sajtó története, II/1, 1848–1867 és II/2, 1867–1892, szerk. Kosáry Domokos, Németh G. Béla, Bp., Akadémiai, 1985.) után a kétezres években például: Voit Krisztina, A Budapesti sajtó adattára 1873–1950, Bp., Argumentum, 2000.; Lipták Dorottya, Újságok és újságolvasók Ferenc József korában: Bécs – Bp. – Prága, Bp., L’Harmattan, 2002.; Buzinkay Géza, Kókay György, A magyar sajtó története, I, A kezdetektől a fordulat évéig, Bp., Ráció, 2005.
Fontos megjegyezni, hogy a sajtó fönt vázolt fejlődésében erős cezúrát jelentett az első világháború és az azt lezáró békeszerződés. A növekedési tendenciák drasztikus megtorpanása, a ’14 előtti sajtó szerkezetének összeomlása és átalakulása (például – hogy egy, a forrásföltárás szempontjából is különösen jelentős problémára utaljak – számos kiadó és kiadvány határon túl rekedése) természetesen a Kosztolányi-filológia szempontjából sem hagyható figyelmen kívül, hiszen az életmű jelentős részét a húszas-harmincas években közölt vagy újraközölt szövegek teszik ki. Mégis azt mondhatjuk: az a sajtókörnyezet, melyben az induló Kosztolányi szocializálódott, amelyben „újságba íróként” formálódott, kialakítva munkamódszereit, az életmű egészére befolyással bírnak.
Bezeczky, i. m., 22–23. [Szinnyei József adatai alapján.] Számszerűen: 1830: 10; 1863: 80; 1890: 636; 1909: 2056.
Míg 1881-ben a postán szállított lapok összes példányszáma valamivel meghaladta a 28 milliót, 1900-ban pedig hozzávetőleg 96 millió volt, 1909-re már elérte a 140 milliós határt. (Bezeczky, i. m., 13–14. [A Magyar Statisztikai Évkönyv kötetei alapján.])
Avagy újságíró írókét. Az írói és újságírói szerepek összefüggéseinek és feszültségeinek (a korban is) sokat elemzett témájára, különválására itt most nem térek ki bővebben.
Bezeczky, i. m., 2. A napilapok óriási jelentőségére másutt is szemléletes példát hoz a szerző: „Némi számolás után arra az eredményre lehet jutni, hogy évente a Pesti Napló vagy Az Újság tárcarovata a Nyugat terjedelmének hozzávetőleg a háromszorosa, négyszerese vagy ötszöröse volt.” (Bezeczky Gábor, A Nyugat sajtókörnyezete, Alföld, 2011/3, 52–57. Itt: 56.)
Réz Pál, Kosztolányi, a hírlapíró = Kosztolányi Dezső, Álom és ólom, s. a. r. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1969, 7–31. Itt: 8.
A föltárást nehezítő névtelen közlésekről lásd: Bengi László, Kosztolányi (?) újságot ír: A névtelen cikkek azonosításának kérdéséhez = Alszik a fény: Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, szerk. Bednanics Gábor, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2010, 201–269 (Minerva könyvek 1).; Bengi László, Írói hírnév és/vagy újságírói névtelenség: Kosztolányi Dezső szövegfogalmának változásáról = Esemény – trauma – nyilvánosság, szerk. Dánél Mónika, Fodor Péter, L. Varga Péter, Bp., Ráció, 2012, 277–297 (Ráció-tudomány 16).
Ez a lényegi alapkutatás évek óta folyik. Azóta a munkatársak – Arany Zsuzsanna, majd Dobás Kata vezetésével – ötkötetnyi anyagot gyűjtöttek össze a gigászi korpuszból, s adták közre a címeket a Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke sorozatban. A gigászi jelző jogosságát érzékeltetendő: eddig közel 10 000 tétel bibliográfiai leírása készült el. (A jegyzékek a szintén gyűjtött másodlagos irodalommal együtt elérhetőek a www.kosztolanyioldal.hu-n.)
Csak a szövegek összevetése után állapítható meg, hogy átvételről, utánközlésről vagy új változatról van-e szó.
Nehéz találó fogalommal jelölni a tanulmányban érintett műfajokat. A rövidpróza kategóriája, bár eminensen az elbeszéléseket/novellákat foglalja magában, kellően képlékenynek tűnik ahhoz, hogy együttesen jelölhesse azokat a különféle műfajokat, melyek közt novella, karcolat, esszé és bírálat, tárca és kis színes egyaránt található, és amelyek közös jellemzője, hogy a Kosztolányi-életműben elsődleges hordozó közegük a sajtó. Fogalomválasztásom, bár tökéletlen, talán védhető lesz majd azon a ponton, ahol kitérek a regények és a rövidebb prózai írások közti különbségre a szövegforrások tekintetében.
Az újraközlés és az átvétel kérdésköreihez lásd: Bengi, Újraközlés és újraolvasás.
Horváth Ivánnal akkoriban hosszan próbáltuk fölrajzolni egyes fejezetek szövegváltozatainak leszármazási fáit. Bizonyos jelenségek, például átörökített sajtóhibák vagy egy közlésen belül két korábbi összeollózásának a nyomai sok fejtörést okoztak. Végül a közös munka során jutottunk a fönti hipotézisre.
Kosztolányi Dezső, Esti Kornél: kritikai kiadás, s. a. r., jegyz. Tóth-Czifra Júlia, szerk. Veres András, Tóth-Czifra Júlia, közrem. Józan Ildikó, Lipa Tímea, Sárközi Éva, Pozsony, Kalligram, 2011, 465 (Kosztolányi Dezső Összes Művei).
A regény- és a rövidpróza-kéziratok sorsa közti különbség miértjére azonban továbbra sem adható egyértelmű válasz. Hiszen például a Pacsirta esetében több meggyőző példával is alátámasztja a kritikai kiadás sajtó alá rendezője, hogy Kosztolányi „a Nyugat nyomtatott változatát vette alapul a készülő Athenaeum-kiadáshoz”, azt „használta föl és javította át” (Kosztolányi Dezső, Pacsirta: kritikai kiadás, s. a. r., jegyz. Bucsics Katalin, közrem. Józan Ildikó, Lipa Tímea, Pozsony, Kalligram, 2013, 672 [Kosztolányi Dezső Összes Művei].). A kötetváltozat alapja tehát nem a fönnmaradt kézirat-fogalmazvány, még csak nem is a lapokban megjelent közlések alapjául szolgáló föltételezett gépirat, hanem egy nyomtatott forrás volt ebben az esetben is. Mégis rendelkezünk a kézirattal.
A 20. századi hagyatékok életműveken átívelő sajátosságainak, szerkezetének vizsgálata fontos összetevője lehet a kutatásnak. Az átfogó, sok nézőpontú hagyatékkutatás területén érdemes kiemelni a Nachlassbewusstsein: Literaturen im Zeitalter ihrer Archivierung projektet, melynek a berlini Humboldt Egyetem ad otthont.
A legtöbb lapkivágat a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában, a Kosztolányi-hagyatékban található, de elszórtan más gyűjteményekben, így az Országos Széchényi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött dokumentumok közt is fölbukkannak.
Illyés a hagyatékban talált kivágatos „kézirattömbről” és Kosztolányi saját kezű javításairól is szót ejt, de utal a kivágatok egyik alapproblémájára is: bár a tipográfia vagy a fejléc alapján többnyire beazonosítható, mely újságból lett kiollózva a részlet, ez nem minden esetben sikerülhet. (vö. Kosztolányi Dezső, Erős várunk a nyelv, s. a. r., jegyz. Illyés Gyula, [Bp.], Nyugat, [1940], 6, 311 [Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei 1].; Kosztolányi Dezső, Napjaim múlása, s. a. r., jegyz. Illyés Gyula, Bp., Nyugat, [1947], 6 [Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei 10].)
Sárközi Éva az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának feldolgozatlan fondjai között (a 133. számú fond 2. dobozának 3. borítékjában), Paku Imre hagyatékában találta meg néhány évvel ezelőtt Az első éjszaka című novellának egy újságból kivágott és összeragasztott szövegét Kosztolányi Dezső autográf, zöld tintás javításaival. (A novella Kosztolányi Béla, a buta [1920] című kötetében is megjelent, Fogfájás címen.)
Réz Pál gyűjteményében találhatóak az alábbi rövidprózák Kosztolányi kézírásával módosított kivágatai: A vonat megáll, Az utolsó szavak (A vörös szék), Budai novella (Prassz Kázmér hosszú és csodálatos útja), Sakkmatt, A csillagász fia, Telefon, Édes, didergő reggel (Pesztra). Ezúton is köszönetet mondok Réz Pálnak és Szilágyi Zsófiának, hogy a kivágatok fényképeihez hozzájuttattak. (A Telefon című novella kötetből [Boszorkányos esték, 1909] kivágott és autográf módosításokkal átdolgozott forrásáról lásd: Szilágyi Zsófia, Küzdelem egy gigászi árnnyal: Kosztolányi Dezső A telefon című novellájáról = „Visszhangot ver az időben”: Hetven írás Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. Bengi László, Hoványi Márton, Józan Ildikó, Kalligram, Pozsony, 298–304.
Sajtó és archiválás, nyilvánosság és hozzáférhetőség kérdéséről (kitekintő európai kontextussal is) lásd: Hansági Ágnes, Lebomló médiumok – épülő archívumok: az irodalom nyilvánossága: Egy elfeledett Móricz-regény esete a Pesti Naplóval = Filológia – nyilvánosság – történetiség, szerk. Kelemen Pál, Kozák Dániel, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Bp., Ráció, 2011, 153–197 (Filológia 4).; valamint Kerekes Amália, Teller Katalin, Összefolyóirat: a sajtótermékek elkönyveléséről = Uo., 230–245.
Az első lábjegyzetben hivatkozott munkán kívül: Anke te Haasen, Der Zeitungsausschnitt: Ein Papierobjekt der Moderne, Frankfurt a. M., Fischer Taschenbuch Verlag, 2006.
Egyetlen példa: a Hamburgische Welt-Wirtschafts-Archiv 1909 és 1910 között 40 000 kivágattal gyarapodott. (vö. te Haasen, Der Zeitungsausschnitt…, 248.)
A magánarchiválás remek példái a 19–20. századi amerikai scrapbook-ok. (vö. Ellen Gruber Garvey, Writing with Scissors: American Scrapbooks from the Civil War to the Harlem Renaissance, New York, Oxford University Press, 2013.)
Részben magyarázattal szolgálhat erre, hogy „[a] magyar sajtótudomány intézményesedése a XIX. század végétől, a XX. század első felében európai összehasonlításban is lassan haladt” (Sipos Balázs, Sajtó és tudomány: A sajtókutatás története és intézményesülése Magyarországon a II. világháborúig, Múltunk, 2000/2, 154–200. Itt: 199.). Másrészt a lapkivágat-archívumok története máig igen kevéssé kutatott terület.
Rózsa György, A társadalomtudományi kutatás és a tudományszervezés tájékoztatási problémái, Bp., Akadémiai, 1965, 148.
Uo., 150, 154.
„Ez egy nagy sárga irattömb a nyelv kérdéseiről írt műveit az író ebbe gyüjtötte össze […] Az iratgyüjtőre is ő írta rá: Nyelvészeti anyag.” (Kosztolányi, Erős várunk…, 6.)
„Ő maga írta fel ezeket [ti. címeket] arra az irat-tömbre, melybe sajtó alá rendezendő írásait összegyüjtötte.” (Kosztolányi Dezső, Ember és világ, s. a. r., jegyz. Illyés Gyula, [Bp.], Nyugat, [1942], 6, 306 [Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei 6].)
Kosztolányi Dezső, Esti Kornél: kritikai kiadás, s. a. r., jegyz. Tóth-Czifra Júlia, szerk. Veres András, Tóth-Czifra Júlia, közrem. Józan Ildikó, Lipa Tímea, Sárközi Éva, Pozsony, Kalligram, 2011, 467 (Kosztolányi Dezső Összes Művei).
De akár az aktualizálást is említhetnénk. A PIM dokumentumai közt, Gellért Oszkár hagyatékában (!), V. 3196/15 jelzet alatt őrzött Kosztolányi-kivágaton (91 éves vagyok) a szerző valamennyi helyen „pengő”-re módosította a „korona” szót.
Hiszen a sajtóban megjelent szövegváltozatok sorában – kéziratos források hiányában, de azok rétegeihez hasonlóan – a sztemma, azaz a szövegleszármazási fa vagy háló egyes pontjait, az egyes releváns változatokat egy virtuális kézirat rétegeiként is fölfoghatjuk. („[A] különböző megjelenésekből tulajdonképpen megrajzolható a szöveg megalkotásának folyamata, ahhoz hasonló módon, ahogy szerencsés esetben egy sokszorosan átjavítgatott kézirat a szöveg létrehozásának folyamatáról is információt nyújt.” [Kosztolányi, Esti Kornél…, 464.])
A 20. századi magyar irodalomból csupán két példát említve: Babits Mihálynak a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékában, PIM V. 1612 jelzet alatt megtalálható a Nyugtalanság völgye című kötet egy nyomdai előpéldánya, mely részben újság- és kötetkivágatokból áll, az OSzK Babits-fondjának III/1734 és III/1735 jelzetű anyagai pedig az író lapkivágat-gyűjteményének részei. (Köszönöm Buda Attilának, hogy e két anyagra fölhívta a figyelmem.). Szabó Lőrinc Fény, fény, fény című kötete Kultura-kiadásának (1925) nyomdai kézirata is tartalmazott (autográf javításokkal) újságkivágatokat (vö. Vers és valóság: A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Szabó Lőrinc-honlapja, projektfelelős: Kabdebó Lóránt, a Szabó Lőrinc Kutatóhely vezetője. A honlapon a teljes kötetkézirat fotómásolata hozzáférhető.). Az (Anke te Haasen kifejezésével élve) „Schnittkultur” tágabb európai kontextusához csak egyetlen, friss közlemény: Gesine Bey, „Drucke im Nachlass”: Bertolt Brechts Zeitungsarchiv in eigener Sache, Zeitschrift für Germanistik, 2013, vol. 23, no. 3, 651–658.
A föltárás nehézségei mellett a földolgozás nehézségeire is lehetne hivatkozni, hiszen a kivágatos források szövegkritikai leírása, szemléletes szövegközlése nem egyszerű feladat. Többek közt erre tesz érdekes kísérletet: René Schickele, Die blauen Hefte 1932/33: Faksimile-Edition mit textgenetischer Transkription und Kommentar, hrsg. von Annemarie Post-Martens, Frankfurt a. M., Stroemfeld Verlag, 2002.
.