A lesszabály, Pascal fogadása és az anya igazsága

„Az utolsó alkalom, hogy megértessük vele – de facto a végső pillanatban – ezt a
rohadék lesszabályt. (...) Nem szerettem volna, hogy teljesen fölkészületlenül lépjen
égi bírája elé.”

„Hogy értsed, a les kicsit olyan, mint a párhuzamosok nevezetes axiómája. (...)
Leírtam neked, kisfiam, egy mondatba, jegyezd meg, ezt már nem akarom
pontosabban megírni. (Les az, amit a bíró megad.)”

„Akkoriban olvastam Pascal számomra megdöbbentő, már-már fölháborító, hogy
azt ne mondjam, égbekiáltó valószínűség-számításos eszmefuttatását, és ezt
igyekeztem az evangéliumhirdetés parancsának szellemében lenyomni a Miki
torkán, mentünk edzésre…”

                                                                      Esterházy Péter: Semmi művészet
A labdarúgás története oly szorosan összefügg a les történetével, hogy egyikről sem
beszélhetünk a másik nélkül. A legfelületesebb, legismertebb és a legvitatottabb
szinten ez az összefonódás vitatható döntések sorozataként és az ezekre adott, nem
ritkán viharos reakciókként jelenik meg (a les téves megítélése nemcsak
mérkőzések, olykor bajnokságok és kupadöntők kimenetelét is befolyásolta).
Mindehhez – többnyire még mindig ugyanazon a felületes szinten – újabb
viták kapcsolódnak arról, hogy a lescsapda és a taktikázás mennyiben gátolja
a játék dinamikáját, aminek következtében a védekezés diadalmaskodik a támadás
fölött, és egyre kevesebb gól esik. Ebből a szempontból a lesszabály olyan
problémák forrásának tűnik, amelyekkel a labdarúgásnak már a hivatalos
kezdetektől szembe kellett néznie, ha meg akarta őrizni sportszerű, két csapat
szabályok által irányított versengésén alapuló jellegét, ahol a végeredményről
kizárólag a képességek, az akarat és a taktikai érettség döntenek.
Nem csoda, hogy időről időre felbukkan az a javaslat, amely a problémák
megoldását a lesszabály eltörlésében látja. Számtalan kísérlet történt arra, hogy
a futballt a lesszabály figyelmen kívül hagyásával játsszák. Az eredmények
azonban minden esetben azt igazolták, hogy a vitás szituációk kiküszöböléséért,
valamint az olyan vélhető előnyökért, mint a játék felgyorsulása és a gólok
számának növelése, túl magas árat kellene fizetni: a lesszabály megszüntetése
jelentős taktikai és stratégiai beavatkozást vonna maga után. A játék lényegét
érintené. Bármennyire is felháborítóak a tévesen megítélt leshelyzetek, bármennyit
is szitkozódunk az élvezhetetlen mérkőzéseken, amikor az ígéretes ellentámadások
rendre elakadnak a lescsapdában, el kell ismernünk: a les hozzátartozik
a labdarúgáshoz.
Sőt, a les nem csupán hozzátartozik a labdarúgáshoz, mint valami
marginália, hanem annak lényegi része. A les nem valamiféle kiküszöbölhetetlen
rossz, amivel a játékosoknak, az edzőknek és a nézőknek meg kellene békélniük.
Sokkal inkább – ahogy azt a labdarúgás filozófusa mondaná (ha lenne ilyen
egyáltalán) – a játék immanens alkotóeleme. A les efféle, már-már esszencialista
felfogásához nemcsak a kiküszöbölésére tett sikertelen kísérletek vezethetnek el,
hanem mindenekelőtt annak méltányolása, hogy milyen szerepet játszott ez
a szabály a játék mai arculatának kialakulásában.
Míg a „kispályás” labdarúgásban nincs lesszabály – és láthatóan senkinek
sem hiányzik –, addig a „nagypályás” labdarúgásban nem elhanyagolható a
szerepe. Ez talán összefügg azzal a különbséggel, amely egy bizonyos kvantitatív
határ átlépéséből fakad. Míg a „kispályás” labdarúgást általában sportcsarnokokban
játsszák, vagy ahol épp lehet, addig a „nagypályás” füves játékteret igényel,
amelynek hossza száz méter körüli. Elég egy pillantást vetnünk e színtérre, és máris
olyan környezetben találjuk magunkat, amely már a focisták és a játékvezetők
jelenléte nélkül is felemel – és elbizonytalanít.
A futballpálya látványa kétségkívül felemelő, de – mint minden nagy,
egyszínű és szabályos dolog – felébreszti bennünk azt az igényt, hogy vonalakkal
szabdaljuk szét, amelyek a játék megkezdése után a látás és a tudat számára
lehetővé teszik az egyes elemek alkalmi elhelyezkedésének, mozgásának és
egymáshoz való viszonyának meghatározását. Ily módon az aktuális helyzet időbeli
összefüggésekbe rendeződik, összekapcsolódik a múlttal, és lehetővé teszi
a jövőbeli események előrejelzését. Itt vannak, ugyebár, a fehér mészcsíkok,
amelyek két térfélre osztják a pályát, kijelölik a széleit, az öt és felest, a tizenhatost.
Ezek a vonalak azonban változatlanok, így csupán e dinamikus játék külső kereteit
jelölik. Ezzel szemben a lesvonal a játékosok helyzetétől függően folyamatosan
változik, még akkor is, ha a labda nincs mozgásban. Egy láthatatlan, de bármikor
megeleveníthető vonal.
Ennek alapján kijelenthető, hogy a lesszabály két olyan feltételnek is eleget
tesz, amelyek gyakran ellentétként jelennek meg. Abból a nézőpontból, amelyet
strukturalistának nevezhetnénk, a binarizmus elvének alkalmazásaként is
felfoghatjuk, amelynek köszönhetően a természeti jelenségek mezejének
folytonossága jelek artikulált rendszerévé alakul át. A lesvonal kijelölésének
eredményeként a játéktér két, egymást kiegészítő részre osztódik – az in-side és
az off-side területre. A strukturalista lelkét megörvendezteti, hogy ily módon
működésbe lép az az előfeltevés, melynek alapján minden elem értékét a többi
elemhez való viszonya határozza meg. S valóban: a lesállást nemcsak az a hely
szabja meg, ahol az adott játékos éppen tartózkodik, hanem a csapattársak pozíciói
is. A meghatározás szigora azonban, amely alapján egy futballista a csapattársaihoz
képest in-side vagy off-side helyzetben van, ebben az esetben nem jelent olyan
merevséget, mint amilyen a strukturalista indíttatású konstrukciókat gyakran
jellemzi. A leshelyzet binarizmusában a meghatározás egyértelműsége
összekapcsolódik az alkalmazás lehetőségének dinamikus variabilitásával. Mintha
ebben a szabályban a meghatározás egyértelműségéről és változatlanságáról szőtt
strukturalista álom a bináris oppozíciók segítségével folyamatosan
összekapcsolódna azzal az igénnyel, amely a játék során kialakuló szituációk
változékonyságát hivatott előmozdítani.
E tulajdonság – egyszerre megtestesíteni a stabilitás követelményét, amely
egy szabály esetében különösen fontos, és azokat az igényeket, amelyek a játék
dinamikus jellegéből fakadnak – jól megfigyelhető, ha egy pillantást vetünk a les
történetére: a változtatások mindig a játék egyedi arculatának kialakításához
járultak hozzá. Míg az 1863-ból származó első írott szabályok szerint minden
előreadás lesnek minősült – amelynek köszönhetően a labdarúgás a rögbihez vált
hasonlatossá –, addig a későbbi előírások azon játékosok számát szabályozták
(előbb háromra, majd kettőre), akiknek a támadó játékos és az ellenfél kapuja
között kell tartózkodniuk. A két játékosra csökkentést 1925-ben fogadták el, és
azóta is ez a szabály van érvényben. Az ismert 11. szabály kimondja, hogy
a játékos akkor van leshelyzetben, „ha közelebb van az ellenfél kapuvonalához,
mint a labda és az utolsó előtti ellenfél”. Tisztában vagyunk azzal, hogy e
szabályok mindegyike jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a labdarúgás
elnyerje mai jellegét.
Vitathatatlan, hogy a les története e szabály stabilitásáról tanúskodik: az első
írott szabályoktól máig csupán néhány lényegesebb változtatást figyelhetünk meg.
Ezeket mindig akkor fogadták el, amikor az érvényben lévő szabály már korlátozó
jelleget öltött – fékezte a játék lendületét, illetve a destrukción alapuló taktikákat
segítette, s végső soron unalmas mérkőzésekhez vezetett, amelyeken kevés gól
született, és gyakran gól nélküli döntetlennel végződtek. Sokat elárul a változtatásra
tett javaslatok természetéről, hogy egy közelmúltban eszközölt, lényeges
beavatkozást egy majdhogynem jelentéktelen változtatás előzött meg: 1995-ben
a lesen álló játékosra vonatkozó megfogalmazás az „előnyt szerez leshelyzetéből”
az „előnyt akar szerezni leshelyzetéből” kifejezésre változott. Ez a megfogalmazás
2005-től szabályként is érvénybe lépett, s további, immár jelentősebb
módosulásokkal együtt nemcsak a játék jellegét befolyásolta nagymértékben,
hanem a játékosok felkészülésére és az edzéseken gyakorolt szituációkra is hatással
volt.
A lesszabály történetére vetett pillantás ily módon egy vitathatatlan és tartós
konzervativizmusról árulkodik. Minden változtatást hosszas előkészületek előztek
meg, s a változtatások csak az aktuális állapotok alapos elemzése és
a következmények körültekintő mérlegelése után léptek érvénybe. Ugyanakkor az
a fejlődésvonal is kirajzolódik, amely alapvetően a játék felszabadítására,
a játékosok kreativitásának elősegítésére, egyszóval a liberalizáló tendenciák és
közelítésmódok megerősítésére irányul. Ahogy az imént a lesszabály formális
természetének ecsetelésekor figyelemre méltó egyensúlyt állapítottunk meg
a statikus és a dinamikus jelleg között, úgy most egy másik, nem kevésbé
figyelemre méltó egyensúly bontakozik ki előttünk a konzervatív és a liberalizáló
megközelítés között – ami újra csak azt a régi igazságot igazolja, hogy az igazi
konzervativizmus megköveteli a változtatás készségét és képességét.
Hogy legalább futólag utaljunk ennek az egyensúlynak a jelentőségére,
hasonlítsuk össze azokkal az erőfeszítésekkel, amelyek a politikai életben
igyekeznek ugyanezt az egyensúlyt – kevésbé meggyőző eredményekkel – elérni.
Természetesen a mi közép-kelet-európai viszonyainkról beszélek, ahol a politikai
konzervativizmus a maga küldetését általában úgy értelmezi, mint annak
kötelességét, hogy figyelmen kívül kell hagynia a társadalmi helyzet változásaiból
fakadó kihívásokat, miközben bezárkózik a megmerevedett tradíciók dohos
kamrájába, és e tradíciók dogmatikus hirdetőjeként lép fel, amivel a liberalizmust –
közvetlenül vagy közvetve – egy olyan doktrína szerepére kárhoztatja, amely időről
időre azzal az igénnyel lép fel, hogy az alapoktól kezdve egy új világot építsen fel,
s ha ez megint nem sikerül, akkor úgy próbálja meg igazolni tevékenységének
káros következményeit, hogy arra hivatkozik, az eredeti szándék más volt.
A lesszabály módosításai azt igazolják, hogy minden változtatással sikerült
megoldania azt a problémát, amely a politikai életben nagy valószínűséggel
kibékíthetetlen konfliktusokhoz vezetett volna.
De még mindig nem tettünk említést arról a legfontosabb meghatározásról,
amely a lesszabály megfogalmazásaiban és alkalmazásának mikéntjében
a kezdetektől a mai napig megjelenik. Ideje, hogy megközelítsük a lesszabály
minden formájának lényegi pontját, azt a helyet, ahol a konzervatív tendencia
összekapcsolódik a liberalizáló erőfeszítésekkel, hogy közösen teremtsék meg
egyfajta – ha mondhatjuk így – arbitralizmus kialakításának feltételeit. A lehető
legvilágosabban kell ezt kifejezni, olyan világosan, ahogyan maguk a szabályok is
megfogalmazzák: arról, hogy melyik játékos van leshelyzetben, végül mindig
a játékvezető dönt. A döntés jogát a 11. szabály is a játékvezetőre ruházza, amikor
kimondja, hogy ő az, akinek döntenie kell arról, hogy a lesen tartózkodó játékos
előnyt akar-e szerezni leshelyzetéből. Ez pedig – tisztán elméleti szempontból
nézve – eléggé bizonytalan ügy, mivel a testi megnyilvánulások rögzítésén túl
feltételezi az érintett intencionális szférájába történő betekintést is. Mindehhez
végső soron hozzájárul valamennyi játékos azon törekvése is, hogy elvileg minden
helyzetből valamilyen előnyt szerezzen a csapatának. A játékvezetésnek e
vonatkozásai parttalan viták forrásává válhatnak (a gyakorlatban a nézők számára
gyakran azzá is válnak), ez a lényegen azonban mit sem változtat: az adott
szituációban a játékvezető a végső instancia. Ha lest ítél, ismét megerősítést nyer
a mondat, amelyet emelkedett határozottsággal fogalmazott meg Esterházy Péter
édesanyja. Persze, nem mondott semmi újat, csupán elismételte a számtalanszor
elhangzottakat. Kijelentésével azonban igazolta, hogy egy jól ismert és általánosan
elfogadott igazság kimondásának aktusa bizonyos helyzetekben új jelentést
nyerhet, s új hatásokat is kiválthat. Ezek hatékonyságát pedig semmiképp sem
csökkenti az abból fakadó bizonytalanság, hogy vajon a kijelentés szerzője képes
volt-e a lesszabályt konkrét helyzetekben felismerni. Függetlenül attól, képes volt-e
vagy sem, vitathatatlan marad, hogy csak a megítélt les számít tényleges lesnek.
Ezt sosem fölösleges elismételni.
Vitatkozhatunk, helyes volt-e egy adott döntés, a televíziós és digitális
technika segítségével pedig ma már arra is lehetőségünk van, hogy pontosan
meghúzzuk a vonalat, amely a labda elrúgásának pillanatában elkülönítette a les
területét a pálya többi részétől, s amely ennélfogva megmutatja, hogy az érintett
játékos kívül tartózkodott-e vagy belül. Csakhogy a nyilvánvalóan téves döntés is
érvényben marad, ha erről úgy döntött az a személy, aki a kérdésben az egyedüli
tekintély. A labdarúgást szabályok irányítják, ám e szabályok alkalmazása
a konkrét esetekben a játékvezető kompetenciája. Ez minden szabály alaptétele.
Utaltunk rá, hogy a füves pályán zajló események szemlélésekor a látható
fehér vonalak mellett azonosítható az a láthatatlan vonal is, amely a játékosok
mozgását követő lesszabályból képződik. Valamennyi kicsit is beavatott néző tudja,
hogy a partjelző gesztusait is figyelemmel kell kísérni, a kezében tartott zászló
helyzetét, főként pedig a játékvezető kezét és sípjának hangját. Azonban nem
tudatosítjuk eléggé a labdarúgás különös ontológiájának következményeit, amely
szerint a les létezéséről az dönt, hogy a játékvezető megadja. Ebben az esetben csak
egyetlen ember létezik, aki számára az esse a percipin alapul, mégpedig függetlenül
attól, hogy mit láttunk mi, nézők és játékosok, és mit bizonyítanak a tévékamerák
„objektív” felvételei.
Vajon ez az azonnali és visszavonhatatlan ítélet az önkényesség
megnyilvánulása lenne? Gyakran így érezzük, s aztán a szerintünk hibás döntésre
dühös felkiáltással, fütyüléssel, szitkozódással reagálunk, szélsőséges esetben pedig
megpróbáljuk az igazságtalanság okozóját eltalálni valamilyen tárggyal. Hasznos
lenne, ha ehelyett – vagy legalább ezt követően – képesek lennénk felidézni, és
lehetőség szerint elsajátítani azt az igazságot, hogy „les az, amit a bíró megad”,
amivel egy csapásra elfogadnánk e játék különös ontológiáját. Elismerem, e
magatartás kétségkívül magán viseli a rezignáció jegyeit, amely nehezen
egyeztethető össze a játék szenvedélyes átélésével, mindazonáltal nem kell, hogy
ez legyen a döntő mozzanat. Azzá – legalábbis szerencsés esetekben – a labdarúgás
szellemiségének elfogadása válik. Minden rossz játékvezető és tévesen megítélt les
ellenére.
Nem véletlenül emlékeztet ez arra a szituációra, amelyben Pascal megtette
híres fogadását. Pascal bizonyosra vette, hogy az ész sosem lesz képes meggyőzni
az embert Isten létezéséről, és ha csupán abból indulnánk ki, amit az érvek és a
bizonyítékok szolgáltatnak, akkor örökre bizonytalanok maradnánk ebben a
rendkívül fontos kérdésben. Ha azonban fogadást kötünk Isten létezésére,
bebizonyosodik, hogy az, aki rá fogadott, nem veszíthet, mivel ha Isten létezik, őt
az örökkévalóság jutalma várja, ha pedig mégsem létezik, akkor az erre fogadó sem
veszíthet semmit. Ahelyett, hogy arról elmélkednénk, miképp következik Isten
fogalmából Isten létezése, és mindenhatósága miként egyeztethető össze a világban
tapasztalható nyomorral, szerencsétlenségekkel és rosszal, a labdarúgás léte olyan
fogadási lehetőséget ajánl, amely a hitet előnyös döntésként láttatja. A labdarúgás
szellemiségébe vetett hit lehetővé teszi e fogadás laikus, az e világi környezetben
gyökerező és időben behatárolt változatát. Aki e fogadásban a létezésre fogad,
vagyis képes felülemelkedni csapatának vereségein, a rossz játékvezetésből fakadó
csalódásokon, az egész világot behálózó korrupciós üzelmeken, annak ugyan nem
az öröklét lesz a jutalma, ám a futball szeretete s a meccsre várakozás izgalmaiból
fakadó öröm mindenképp. És ez manapság jóval előnyösebb választás annál, mint
amit a labdarúgás halálának szószólói hirdetnek.
Megkockáztatom a kijelentést: Esterházy Péter édesanyja a lesszabály
megértésének hiányában is kellő felkészültséggel lépett mennyei bírája elé.
   
Keserű József fordítása