Magyar irodalmi álarcosbál (Csurgó Csaba: Kukoricza; Molnár Miklós: Bolond Istók csínytevései)

„Hans Castorp történetét kívánjuk megírni, de nem Hans Castorp,
hanem a történet kedvéért”
Mann. Magam pedig – és ebben a bevallottan szubjektív
esszésorozatban feltehetően megengedett, hogy felidézzem – így
indítottam legalább tíz éve, a régen tervezett, de azóta is
töredékben maradt Bolond Istók avagy Az élhetetlen című képzelt
regényemet: „Bolond Istók történetét kívánjuk megírni, de nem a
történet, hanem Bolond Istók kedvéért”. A „maszkregény”
alcímmel láttam el a kísérletet, és talán nem is teljesen
elhibázottan. Hiszen a nagy Weöres Sándor szintén hasonlóan elv
alapján dolgozott, amikor Bolond Istók című 1942­es prózaverses
regényét ezzel indította: „Ez a művecske, mint minden Bolond
Istók történet, tulajdonképpen önéletrajz­féle, bár a benne
szereplő alakoknak, történéseknek semmi adatszerű kapcsolatuk
sincs az életemmel. Mégis: itt minden helyzet, minden mozzanat
saját sorsomat tükrözi álom­messzeségből.” És tagadhatatlan,
hogy már az ősmű, az Aranyé is autobiografikus volt.
, kezdte A varázshegyet Thomas
Magyar irodalmi mitológia
Mindez talán egy még általánosabb kérdéshez vezethet. Azaz:
Vannak­e a magyar irodalomnak mitologikus hősei? Olyan
alakok, akik szinte emberré váltak, kiléptek a fikció világából, és
mint valóságos személyek kezdték el élni életüket? És aztán
ebben a mivoltukban tették meg a maguk nem hervadó hatását a
korukra. Nem feltétlenül a valódi mitológia, a görög­római
mondavilág héroszaira gondolok. Hanem sokkal inkább
olyanokra, mint Faust, Raszkolnyikov, Sztavrogin, Madame
Bovary, Tom Jones, Gulliver vagy Don Quijote. Vagy akár éppen
Hans Castorp. Vagy egyenesen Sherlock Holmes. Vagyis a nagy
romantikus­realista időszak teremtményeire, akik aztán nem csak
a saját irodalmukban váltak emberré, de mélyen befolyásolták az
egész európai gondolkodást is.
A magyar prózában kevés ilyennel találkozunk. Talán Jókai egyes
alakjai, talán „az aranyember”
Nyilas Misi, talán Esti Kornél, talán Édes Anna. Talán Szindbád.
És utóbbinál már meg kell állnunk. Mégpedig azért, mert ő eleve
a mitológia vagy a mesevilág karaktere, így Krúdy hőse már
megszületésekor a mondavilág részeként lépett át a modernségbe.
És ekként lett folytatható, mitologikus regényalak (hogy
mennyire, azt Csabai László Szindbád­regényeiből láthatjuk,
amelyekkel a márciusi Betűtésztában foglalkoztam
részletesebben.)
Ha a magyarság megtestesítőit, az egész nép/nemzet jelképes, a
magyarság szellemét teljes valójukban képviselő alakokat
keressük, akkor jobban járunk, ha inkább a költészetben
kutakodunk. Azon belül is a költői epikában, a verses regényben.
Toldi, Kukoricza Jáncsi, Bolond Istók vagy A délibábok hőse
főszereplője, Hűbelé Balázs juthat azonnal eszünkbe, és aligha
tagadható, hogy Ady mitologikus (de narratív módon
kidolgozatlan) jelképes jelentőségre szert tett lírai alakjai is
idetartozhatnak: Az ős Kaján, a rém­mesék uhuja, a Jó Csönd-
herceg, a muszáj Herkules, a szürkék hegedőse, sőt talán még az
új, az énekes Vazul is.
De míg Toldi Miklós részben történelmi figura, addig a többiek
egyértelműen valódi históriai és mitológiai múlt nélkül léptek be
a magyar mitológiába. Mely ekként inkább amolyan irodalmi
legendáriumnak, semmint vérbeli mitológiának nevezhető.
Bolond Istókról maga Arany írja, hogy semmi nevezeteset nem
tudunk róla, legföljebb annyit, hogy egyszer „bekukkantott
, talán a „kőszívű ember fiai”
, talán
Debrecenbe”. És hasonlóan jellemzi Hűbelé Balázst a fiú, Arany
László:
Ki és mi volt ő? Ím tehát leírom.
Bár nagy nevet, hírt hátra nem hagyott,
S nincsen reá, hogy nyomtatott papíron
Halhatlanítsuk, semmi más, nagy ok;
Se kard, se szószék, toll, ecset vagy írón
Nem tette naggyá, híre nem ragyog
Művészek, államférfiak sorában;
Alant maradt biz ő, közlét porában.
Ezt a problematikát így próbáltam eldadogni az említett
töredékben: „Amikor magunkra öltjük egy elbeszélhető alak,
esetünkben Bolond Istók maszkját, ezzel mondhatni egyben
kötelezettséget is vállalunk, hogy elbeszéljük eddig elbeszéletlen
történetét, vagyis megteremtjük, megköltjük a történetét, másként
szólva, e mitologikussá vált, de megformált mítosz nélküli
alakhoz, utólag mintegy, hozzákoholjuk a mítoszt.” És ezzel
zárom is az önidézetek sorát.
Egyrészt mitológia nélküli, de valamiként mégis mitikus/legendás
hősök, köznapi emberek, valódi életsorsok, karakterek, de
megíratlan, megformálatlan múlt nélkül; másrészt az önéletírás
vágya, mitologikus, de valódi élet nélküli alakok álarcában,
vagyis önéletírás, de inkognitóban. Valahogy így lenne
megfogalmazható az epikai tét, ami komoly kihívás, és aligha
véletlen, hogy Arany képtelen volt úrrá lenni rajta: a nagy, a
pályáját talán megkoronázó mű két ének elkészülte után
töredékben maradt. (És hogy mennyire tisztában volt a szinte
leküzdhetetlen nehézségekkel, azt ékesen bizonyítja az a
hagyatékából felbukkant papírlap, amelyen fölvázolta a Bolond
Istók később meg nem írt folytatásának lehetőségét.)
Mindamellett érdekes, hogy most szinte egy időben keletkezett
(vagy legalább is egyszerre jelent meg) két regény, amely éppen
ezt a problémát állítja középpontba. Persze a kettő erősen eltérő;
már rögtön a főalakok megválasztásában. Mert ugyanis Bolond
Istókot (és Hűbelé Balázst) legkivált az különíti el társaitól
Kukoricza Jancsitól (vagy Tolditól), hogy ők alapvetően komikus
alakok. Azaz míg a másik kettő a magyar nép/nemzet szépségét,
nagyságát, elhivatottságát, erejét, történelmi rendeltetését (és még
sok egyéb más pozitív oldalát) hivatottak képviselni (bár
kétségkívül nem realista, hanem erősen mesés­vágyott­remélt
formában), addig Bolond Istók és az Arany fia által végső formát
kapott Hűbelé Balázs a magyarok esendőségét, csodavárását,
érthető és megsüvegelendő, de nagyjából alaptalan illúzióit, és
aztán ezek elvesztését, a kiábrándulást, csalódottságot, a
szárnyalás utáni szükségszerű letörést mutatja meg, és ennek
megfelelően bírálja is szeretetteljes korholással. Ironikusan,
önironikusan, olykor parodisztikus, máskor keserű hangon, de
végig a fölény hangnemében, feddően szól ama tipikusnak érzett
magyar életérzésről, mely utólag tisztán, mi több kíméletlenül
érez, noha ekkor már igencsak késő. És bár e költői szemlélet
soha nem gúnyolja ki ifjúsága eszményeit, azért határozottan
érzékelteti, hogy másként folyik le a világ, és a józanság, a bölcs
mérséklet többet ér minden isteni adománynál. Arany László
tökéletesen foglalja mindezt össze már A délibábok hőse már a
legelején, a hős felléptetése pillanatában:
S ez álom nemcsak engem lelkesíte,
A nemzetnek volt az remény­kora:
Mint Júda népe, oly hittel tekinte
Bizton közel várt megváltóira,
Mindenkit egy vágy, egy érzés hevíte,
S elönté annak boldog mámora;
Nehéz igánkat is packázva vittük,
S mert láttuk a célt, már elérni hittük.
Elérni rögtön: mert folyvást, kimérten
Haladni célra nem természetünk,
Számítni sem, se időben, se térben,
Hanem: "Hipp­hopp! mint gondolat, gyerünk!"
Serény kitartás nincs a szittya vérben,
Lassú kimért munkát nem tűrhetünk;
Ezerszer elmondott tapasztalás,
S példája hősöm: Hűbelé Balázs.
És éppen ebben a korban, a „remény korában” keletkezett a János
vitéz és a Toldi első része. Így a Bolond Istók és A délibábok hőse
részben felelet az elődöknek.
A különös véletlen most, 2014­ben ismét összehozta e műveket;
Csurgő Csaba Kukoricza címen publikált fantasyt (Agave, 661
oldal, 3680 Ft), míg Molnár Miklós Bolond Istók csínytevései
címen írt kópéregényt (Napkút kiadó, 440 oldal, 3990 Ft).
Kukoricza forradalmat csinál
A két furcsa műalkotás közül a Csurgó Csabáé az egyszerűbb,
ugyanakkor talán mégis vakmerőbb vállalkozás. Nyaktörőbb,
hiszen míg Molnár Miklós egy megíratlan élettörténettel (a
sajátjával) dolgozott, bármiféle minta nélkül (Weöres vagy Arany
műve legföljebb filozófiai sorvezetőként funkcionálhatott a
formálásban), addig Csurgónak egy nagy tekintélyű remekművel
kell állnia az összehasonlítást, mely persze sokszor méltánytalan,
hiszen a végeredmény gyökeresen eltér Petőfiétől, és nyilván
semmiféle szándékában nem állt versenyre hívni a költőt.
Megtartotta a mese pár elemét (részben a neveket, a kiinduló
helyzetet, a kutyafejű tatárokat, Tündérországot), és ebből
alakította ki a maga cselekményét, világát, sokszor igen
szellemesen, szuverén módon, öntörvényű világlátással,
érzékletes nyelven. A János vitézből kivett fejezetcímek olykor
erős kontrasztban állnak a következményekkel, s úgy érzem,
termékeny párbeszéd ez. Csurgó már az első fejezetben megadja
az alaphangot, vagyis a mai fülnek kissé régiesen hangzó, a
némileg emelkedett versbeszédhez a legbanálisabban mai,
köznyelvi megszólalást társítja. A János vitéz első sorát idéző
(„Tüzesen süt le a nyári nap sugára”) fejezet első mondata így
szól: „Rohadt meleg volt aznap.” Ez mintha Petőfi művének
nyersfordítása lenne. Később így szól a cím: „Kaput nyit és látja
szép Tündérországot.” Csurgó ezt így fordítja le prózára:
„Tündérország kapuját igencsak régen festhették erre a ronda
olajszöld színre.” Helyben vagyunk.
Azaz Magyarországon vagyunk, ráadásul Budapesten, minden
mai, de mégis más. Diktatúra van ugyanis, Károly király
uralkodik, a titkosrendőrség és annak feje, az Ezredes mindent lát,
a nép bár elnyomott, de azért nem szügyig megalázott, anyagi
gondokkal nemigen kell számolnia (mindenki mosolyog, bár ez a
vigyor erősen őszintétlen, mondja a balatoni öreg halász,
Fejenagy Ferenc), a lakosság teljes apátiába süllyedt, az
ellenállási mozgalom nevetséges vagy szinte egyáltalán nem is
létezik. Az árva Kukoricza Jancsi az Ezredes lányának pásztora
lesz, amennyiben a tízéves Frida kedvenc, különleges tudású,
azaz „mesterséges sütnivalóval” ellátott plüssállatait kell
„legeltetnie”. Jancsi egy Margit­szigeti sétán ismerkedik meg
véletlenül Ilussal, akivel aztán... De nem akarok túl sok
poéngyilkosságot elkövetni, azaz „spoilerezni”
nagyon mai regényéhez ez a szó illik jobban. A lényeg, hogy
Jancsi, mint Petőfinél, hagyja elbitangolni az állatokat, miáltal
börtönbe vettetik, és innen datálható „nevelődési regénye”
melynek végén forradalmár lesz, és a váratlanul előkerült és a
lázadáshoz csatlakozó plüssnyáj segítségével minden jel szerint
sikeresen veszi föl a harcot a zsarnokság ellen. (Hogy
végeredményben mire jut, az nem tudjuk meg, hiszen a könyv a
„Mi voltunk a forradalom” kijelentéssel hirtelen félbeszakad. És a
nyitott zárlat miatt erős a gyanúm, hogy folytatása terveztetik.)
Sok kritika amolyan alternatív történelmi regénynek véli Csurgó
munkáját, de ha nem tévedek, ez tévedés. Ugyanis az ilyen
zsánerbe tartozó művek egyik lényegi elme, hogy egy tényleges
történelmi eseményt képzelnek el másként, mint hogy az a
valóságban lefolyt. Paradigmája e formálásnak Philip K. Dick
Ember a fellegvárban című regénye, melyben a fikció szerint a
, hiszen Csurgó
,
németek és a japánok nyerik meg a II. világháborút. Csurgónál
azonban nincs ilyen elem, egyáltalán semmiféle történelem nincs.
Nem tudjuk meg, milyen volt/lehetett Magyarország múltja a
diktatúra előtt, mindössze arról értesülünk, hogy a vad Károly
előtt a lusta Lajos uralkodott, akinek hatalmát államcsínnyel
döntötték meg. Ez merő fikció, és így a regény inkább a fantasy
műfajába tartozik. Ennek csak azért van jelentősége, mivel a
történelemtől megfosztott, de azért alapvetően mégis számos
politikai­történelmi utalást tartalmazó regényvilágban a tettek, a
figurák meglehetősen absztrakttá válnak, ami megnehezíti az
azonosulást velük, noha ez ebben a műfajban elengedhetetlen
követelmény. Így a regény inkább amolyan fantasztikus parabola,
egy olyan világállapotban, amelyben minden utalást könnyedén
alkalmazunk a mai életvilágunkra, noha erre nem sok alapunk
akad. Hacsak nem az, hogy a magyar világban szinte mindig
minden ugyanúgy történik és ismétlődik...
De sok körülményeskedés helyett hadd idézzem Fejenagy Ferenc
leírását a két király közti különbségről: „Szóval elmondom, mi
volt a jó Lajos alatt, a fiatalkoromban. Hogy amikor lent
fröccsöztünk a kiskocsmában a parton a többiekkel, akkor aki azt
mondta, hogy de szerencséje van a magyar népnek ezzel a
Lajossal, arról tudni lehetett, hogy szerinte tényleg szerencséje
van a magyar népnek ezzel a Lajossal. Aki meg azt mondta, hogy
a Lajos most hugyálja el a hazánk jövőjét a sok hülyeséggel, amit
művel, az tényleg azt gondolta, hogy ott van ez a Lajos fent
Budán a puccos Várában, és csak szórakozik meg mifene, és
közben a kincstárból folyik ki a pénz. Lajos alatt a fekete fekete
volt, a kisfröccs kisfröccs, a hóvihar meg hóvihar. Értitek, mit
akarok mondani? Most valaki megjegyzi a pultnál, hogy milyen
jól áll Karolina [az új, a zsarnoki király, Károly felesége] új
frizurája, arra mit mondasz? Semmit. Elkezdesz azon töprengeni,
hogy ezt most vajon miért mondta az illető. Lehet, hogy
egyszerűen tényleg csak tetszik neki, mert a régi szerelmére
emlékezteti? Vagy igazából azt szeretné mondani, hogy milyen
egy förmedvény, de nem meri, amíg nem tudja, hogy neked mi a
véleményed róla? Itt már senki sem azt mondja, amit gondol. Hát
hogy lehet így beszélgetni egymással?” Igen, ez minden puha
vagy félkemény diktatúrában így van, és akkor most felöltik
bennünk a Kádár­rendszer, de gondolhatunk az úgynevezett
Nemzeti Együttműködés Rendszerére is. És még sok másra.
Fejenagy leírása érzékeny és igaz, de pusztán merő univerzális
absztrakció; ennek alapján vélem parabolának a regényt, olyan
példázatnak, amely a hatvanas­hetvenes években volt uralkodó
műfaj nálunk, gondoljunk csak Hernádi Gyula művészetére. Így a
Kukoricza kissé alap nélkül állítja az események középpontjába a
zsarnokságot és az ellen folytatandó harcot. Mindez a karakterek
rajzában bosszulja meg magát; Jancsi arcképe még csak elmegy,
és jó alak Árnyék is, a magányos forradalmár, Lajos király
egykori bizalmasa, aztán akaratlan árulója. De Ilus már eléggé
vérszegény, nem is beszélve a többiekről, bár pár ügyes kézzel
felvázolt mellékalak (a már említett Fejenagy mellett Zafír, a
rendszer hivatalos táncdalénekese, Megyeri, a rezsim ünnepelt
színésze, a kedves kis balatoni pincérlány.)
Mindamellett Csurgó könyve szép tehetségről tesz tanúságot. A
regényt indító kép a búzatáblában menekülő és gyermekét
megszülő anyáról elsőrangú, és nagyon ütős a regény első
harmada is. A bajok akkor kezdődnek, amikor a kalandosság
érdekében az író belead apait, anyait, és a végére szinte az
elviselhetetlenségig fokozza a borzalmakat, kínzásokat és egyéb
szadisztikus nyalánkságokat, miközben a történet nemigen
mozdul előre, inkább csak körben forog. Az Ezredes és a
kislánya, Frida megformálása módfelett eltúlzott, és Csurgót nem
csak ebben, de a terjedelem értelmetlen növelésében is elhagyja
az arányérzéke. „Nem szeretem, ha túl vajas a vaj”
Witold Gombrowicz egyik szereplője. Mi, magyarok inkább azt
mondhatjuk: a szerző túlsózta. Vagy posztmodern­magyarul:
„túltolta az egészet”.
Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a Kukoricza kiváló alap
egy filmforgatókönyvhöz, persze a megfelelő mennyiségű húzás
és átgondoltság után. Bár aligha valószínű, hogy a jelenlegi
, mondta
magyar miniszterelnök filmalapos intimusa pénzt adna egy
nyilvánvalóan kellemetlen mai áthallásokat tartalmazó
forgatókönyvre. Amelyben a nemzet táncdalénekese így köszönti
koncertje közönségét: „Jó estét, Siófok, jó estét,
Magyarország...”. Pedig a mi magyar, mitologikus vonalunkkal
lehetne valamit kezdeni filmes eszközökkel, akár a nemzetközi
sci­fi piacon is. Régen ábrándozom például Jókai A jövő század
regénye című utópiájáról Jeles András rendezésében. Álmok,
édes álmok...
A regény egy pontján Kukoricza és társai lopnak egy ócska
balatoni ladikot, amelynek neve: Bolond Istók. Sok jelentésű
mozzanat, hogy a botcsinálta forradalmárok éppen az erre a névre
hallgató eszközzel közlekednek, ráadásul e jármű révén
értelmesen úszhatunk át Molnár Miklós regényéhez.
Hallgat a kritika
De előbb egy kis kitérő. Amikor e cikkhez gyűjtöttem az anyagot,
készültem, feltűnt, hogy míg Csurgó kötetéről elég sok kritika,
ismertetés jelent meg, addig Molnár Miklós könyvéről egyet sem
találtam az interneten (és a nyomtatott sajtóban sem.) Ez még
akkor is meglepő, ha belegondolunk, hogy Csurgó könyve inkább
a könnyű irodalom zsánerébe tartozik (noha semmiképpen sem
olcsó lektűr!), és ezért nyilván nagyobb figyelmet kelt az
internetes sajtóban, mely az úgynevezett magaskultúráról már
régen lemondott. Ráadásul a kötet végén megadott bibliográfia, a
számtalan fordítás (köztük Derrida: Grammatológia; Chandler
egyik regénye, valamint Ambrose Bierce novellái) társaságában
12 darab „önálló” Molnár Miklós művet sorol fel, azaz József
Attila­díjas szerzőnk a legkevésbé sem tartozik a nímandok
táborába. És mégsem találtam róla szinte semmit, hacsak azt nem,
hogy 2004­ben kilakoltatták abból a messze nem fényűző
szombathelyi vikendházból, melyet a város bocsátott ideiglenesen
rendelkezésére. (A történet be is került a Bolond Istók 258­ik
oldalára.)
Az ilyen fokú agyonhallgatás természetesen jelent valamit.
Molnár Miklós nyilvánvalóan nem fér bele semmiféle kánonba,
sőt a „futottak/szidottak még” csapatába sem. Hogy mi lehet
ennek az oka, azt nem kívánom és nem is tudom megfejteni, de az
új kötet tanulmányozása után vannak azért ötleteim.
A legelső benyomás, hogy a könyvet egy különc írta, de rátarti
különc, aki büszkén viseli különcségét, bár olykor sértetten
reagál, ami nem csodálható ebben az élethelyzetben. De ez nem
túl lényeges. Ami fontosabb, hogy maga a regény is hasonló
alapokon nyugszik, beszámoló egy különc életéről és
csínytevéseiről, aki igyekszik bölcs mérséklettel, különféle nagy
emberektől vett életfilozófiával úrrá lenni nyelvi és politikai
dühkitörésein, de ez nem minden momentumban sikerül neki. És
a sok mellőzés persze mértékvesztést okoz, és amikor úgy dönt,
hogy most itt az alkalom, hogy summázza eddig pályája és
gondolkodása eredményeit, akkor nincs semmi, ami gátat
vethetne szelleme áradásának, mely válogatás nélkül sodor
magával kincset és ocsút. Nincs gát, mivel a szellemi életben (és
olykor a gyakorlati életben sincs másként), ha semmibe veszik az
embert, azaz nem kontrollálják és igazolják semmiféle módon,
akkor üvöltéssel próbálja meg felhívni magára a figyelmet. Ám ez
persze még nagyobb elutasítást szül a legtöbb esetben. És így
tovább. A sikertelen befogadás mókuskereke ugyanarra a
dallamra jár, mint a sikeres befogadásé: az utóbbi a folyamatos
ellenőrzés, míg a másik a szakadatlan kontrollálatlanság
megismétlésére.
Önéletrajz, álarcokban
A Bolond Istók csínytevései önéletrajzi mű, a már említett Weöres
Sándor­féle értelemben, de persze az ott vágyott formálást, a
valóságos élettények „álom­messzeségből” történő átköltését,
fikció és valóság kevercsének lírai szürrealizmusát, a mesevilág
és a regényvilág nászát, a különféle nyelvek teremtő jellegű
keverését, az elbeszélői nézőpontok kreatív váltogatását, vagyis
az erősen művi és megcsinált, ugyanakkor mégis teljesen
természetesen ható megszólalás vegyülékét sajnos csak ritkán éri
el, noha a legvégén idézi Weöres költeményének csodálatosan
mély zárlatát: „Nem vagyok – ez az én hatalom nélküli örök
létezésem.” A lét és a nem­lét dialektikája, a maszk és a maszkot
alkotó művész(ember) létezései közti átjárás, az önéletrajz és a
mitológia egymást kioltó és mégis erősítő egysége, ez lenne
minden Bolond Istók­regény célja és értelme.
A könyv 21 „bakugrásban és egy búcsúkukorékolásban” kívánja
elmesélni a Molnár Miklós maszkjába bújt „Molnár Miklós,
felhőkakukkvári zugprédikátor”
felöltött „alsó­ és felsőkakukkvári Bolond Istókfi Istók”
sok más maszk (pl. Pápaszemes Gácsér) élettörténetét. A
részleges kudarc oka talán ismét a mértékvesztés, az arányérzék
hiánya. A nagyszabásúra tervezett és olykor valóban nagystílű és
remek nyelvi fantáziával megírt álarcosbálban ugyanis
aggasztóan gyakran hullanak le a megteremtett álarcok, és
előbukkan mögülük a minden idézőjel nélküli Molnár Miklós, a
magánember ábrázata.
A regény mottója talán Petőfi Bolond Istók című költeményének
négy sora lehetne:
Ami volt és ami lesz,
Ami nem volt és nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
Hát igen. Ha Csurgó könyve túlvajazottnak bizonyult, akkor
Molnár Miklós művében egyenesen habzik a rengeteg zsíros.
Szertelen munka, és eme szándékolt és minden áron erőltetett, a
spontán kiáradását verejtékes homlokkal elérő zabolátlanság csak
néha okoz felszabadító érzést az olvasáskor. Már a legelején
megbicsaklottam, amikor megláttam a rengeteg paratextust (hogy
Gérard Genette szép szavát idézzem...). Itt vannak rögtön a
könyvkiadói reklámokat parodizáló idézetek (amelyek persze
önmagukban elég szellemesek, pl. az idézet a The Irish Times
, vagyis a Bolond Istók álarcát
, és még
2014. szeptember 31­i (!!) számából; vagy a letaglózó beírás K.
Vivien árufeltöltő tollából: „A címlapja nem rossz, hanem a
többi...”). És aztán jön a műfaji megjelölés, ráadásul a 17­18.
századi regények tördelését imitáló szövegtükörrel: Üdvösséges
tanulságokban bővelkedő / eredeti magyar kópéregény /
huszonegy bakugrásban / és egy búcsúkukorékolásban
/(hasfájásra is jó). Később meg a számtalan tördelési trükk,
különféle betűtípusok, német, angol, francia nyelvű szövegek,
folytonos kiszólások, az idézőjelek idézőjelei, nem is szólva az
olvasó folyamatos megszólításáról, a bratyizásról vele. Minden
avis au lectuer eleve gyanús, írta egykor Heimito von Doderer, és
ezzel egyetérthetnék, ha nem gondolnék bele, hogy Molnár kötete
már e téren is parodisztikus, imitatív, pastiche­jellegű, és
ilyeténképpen szerfölött hajlik az utánzás utánzásának utánzására.
Mindez teljesen helyénvaló (noha ebben a számban erős túlzás.)
Helyénvaló, ha sikerül megteremteni valamiféle egységet,
legalább az elbeszélő Én szólamának a maga polifóniájában is
homofón egységét. Ám ennek a teremtett és sokszorosan
parodizált Énnek a megalkotása itt és most mégsem történt meg.
Később talán meglátjuk, mi lehetett a fiaskó oka.
De most vissza kell térnem egy jóval döntőbb kérdéshez,
nevezetesen a műfaj problémájához. A szerző kópéregények
nevezi művét, és már Bolond Istók tréfás családfájában
megkísérli megalapozni hőse nem pusztán magyar, hanem
úgyszólván egyetemes kópéságát: „Zeusz nemzé Hermészt,
Hermész nemzé Orpheuszt, Orpheusz nemzé Gilgamest,
Gilgames nemzé Robin Hoodot, Rózsa Sándort és Gulliver
kapitányt, (..) aztán ezek nemzették Till Eulenspiegelt”
utóbbival már a csínytevő szorosabban vett irodalmi világában
vagyunk. És aztán a geneológiából kiderülnek Molnár
Miklós/Bolond Istók irodalmi elődei is, többek közt Szabó Dezső,
Joyce (akit Don Quijote fia, Ulysses nemzett...), Hasek, továbbá
a Simplicissimus írója, Grimmelshausen, Gulliver atyja, Swift. És
így tovább. A dolognak nem nagy a tétje, mivel az értelmesen
indokolható felmenők között teljesen esetlegesen kiválasztottak
, és
(vagy legalábbis annak tűnő) is akadnak, pl. „Tóth Gyula bádogos
és vízvezetékszerelő”
allúzió. Persze érteni vélem, vagy sejtem a humoros szándékot, de
valahogy mégsem sül el a tréfa. Mindenekelőtt megint az
aránytalanság okán. Hiszen a nyakló nélküli felsorolás mindig
neutralizál. Vagyis minél hosszabb az enumeráció, minél
nagyobb a seregszámla, annál jelentéktelenebb gond, hogy ki
fordul elő benne. Ugyanakkor érdekes, hogy Sterne nem szerepel,
noha a Thristram Shandy nem csupán Esterházy Bevezetés­ére
hatott a tipográfiájával, de erre a Bolond Istókra is, és jellemző,
hogy Esterházyt ugyan megemlíti Molnár Miklós, de aztán
gyorsan vissza is szívja Nabokov javára, mintha megijedne, hogy
egy kortárs szerzőt dicsérően emleget...)
, ami természetesen egy újabb irodalmi
Hát a csínyek hol maradnak?
De ekkor fölmerül az előbbinél jóval fontosabb kérdés: vajon
vannak­e valódi csínyek Molnár Miklós regényében? Hiszen a
kópéregényhez, a pikareszk fogalmához szükségszerűen
hozzánőtt a gazdag, széles mederben, lehetőleg több országon
(azaz számos kultúrán és életformán) átívelő cselekmény,
melynek révén a kópéregény a modernebb korszakban amolyan
nevelődési regénnyé változik. Ennek iskolapéldája lehetne
Goethe Wilhelm Meistere, mely legalább annyira pikareszk
utazási regény, mint Bildungsroman. Molnár Miklósnál hiányzik
mindez, bár nyomokban természetesen fellelhető. Nagyjából
kalandosnak érzékelhető a börtönben töltött időszak leírása, van
egy rövid fejezet párizsi szerelmi sikeréről, egy voltaképpen el
sem kezdődött disszidálás történetének leírása, továbbá a családi
élet pokoli szenvedései, de utóbbiak már nem tekinthetők
kalandnak. Ráadásul itt nincs meg a kópéregény másik fontos
mozzanata sem, mégpedig az, hogy a főhős valamiként mindig
túljár az elpusztítására, betörésére, megregulázásra törő világ
eszén. És olykor éppen bolondság, szent együgyűsége, kópésága
miatt. Ami persze megnyitja a lehetőséget, hogy minden sutasága,
sőt hülyesége ellenére mégis megdicsőüljön, mint Don Quijote.
Molnár maszkos alteregója azonban nem kópé, inkább balek. És
ebbeli minőségében még akár fel is kelthetné az olvasó
rokonszenvét, vagy legalább részvétét. De ez a Bolond nem
szimpatikus, nem vált ki együttérzést, és humora sem a fölény
tőre, hanem inkább a védekezés, rosszabb pillanataiban meg
egyenesen a kisstílűség bűzbombája. Ahhoz túlságosan is
nagypofájú, túlságosan is tudatában van (vagy azt sejti),
jelentőségének, igazának. Amit persze pusztán becsületszóra vagy
bemondásra nem fog elhinni az olvasó. Hogy mindezt néha nagy
nyelvi teremtőerővel teszi, az csak kevéssé vigasztal, és a
kétségtelenül méretes műveltségi anyag görgetése sem elég érv a
hős jelentősége mellett. (És nem túl épületes, erősen privát
érzületű politikai kiszólásai sem kedveznek a rokonszenv
fölkeltésének.)
Akkor a legjobb talán a szöveg, amikor az önirónia és az
önparódia veszi át a vezető szólamot. A bevezető fejezet,
Torokköszörülés címre hallgató invokáció pár sora idézhető fel
ekkor: „Amúgy meg széltoló ripacsok vagyunk mindahányan.
Érdemünk, mint kövön hangyanyom. Tudásra törpék, vakságra
nagyok, imádunk pöffeszkedni, adni a bankot, hasogatni a
színfalakat, hogy aztán beszéljenek, kivált pedig írjanak rólunk,
és személyünkre irányuljon a közfigyelem. ha nem akad
famulusunk, hát fölcsapunk tulajdon Eckermannunkká. Pedig
Isten látja a lelkünk: parádés álcáink mögött csak egy kárvallott
gőte lapít.” De ezek csak futó percek a narratív önelégültségtől
csak úgy duzzadó szövegtengerben, és ekként nem alkothatnak
teljesen hiteles mellékszólamot.
Két megrendítő nőalak
Mindamellett van két fejezet, a Tizedik és a Tizenhatodik
bakugrás, melyben Molnár Miklós szinte teljesen elhagyja
„szóbarkácsolatait”
rosszabbik formáját mutató Szabó Dezsőre emlékeztető
, a néha Határ Győzőre, máskor meg sajnos a
hisztérikus neologizmusait, hogy a formálás tökéletesen hiteles,
úgynevezett emberi hangot üssön meg. A Tizedik bakugrás címe:
Török Ilona létezésének bizonylatai. A harmadik személyben
előadott, nyers, elszántan dísztelen kijelentő mondatokat egymás
mellé sorakoztató fejezet az anyát idézi meg; a rövidebb­hosszabb
futamok teljes sorsot rajzolnak fel, melynek kopár
kilátástalansága és hosszú távú céltalansága megrendítő erejű. A
kezdet: „Török Ilona Gizella megszületik, lélegzik, visít,
táplálkozik, ürít, alszik, éber idomul (...) tehénfejéskor fekszik,
iskolaépülettől iskolaépületig araszol, gyalogszerrel, riksa nélkül,
dagadó málhával, bringája lelappad, dolgai elgurulnak,
konzerválódik a levegő, egybeáll a sors.” És a vég: „Török Ilona
Gizella okleveles állami elemi népiskolai rendes tanítónő
szuverénül elporzik: hagyatéka egy huszonhatos női kerékpár a
hozzávaló pumpával, két petróleumfőző, több­bőröndnyi
menetjegy, nyugta, cédula, feladóvevény, bolti és vendéglői
számla (a létezés bizonylatai) és röpke emlékeztetőül egy urna,
legyintésnyi hamuval.”
A másik kimagaslóan nagyszerű fejezetnek ugyancsak egy nő az
elbeszélője, és a címe: Krisztina. Egyes szám első személyű
monológ, egy meglehetősen sivár, de mégis szédítően tágas és
boldog ménage á trois, sőt quatre érzékeny rajza, az
(ál)értelmiségi prolimennyország apoteózisa. Így kezdődik:
„Vasárnap este, miközben szedi sátorfáját a vendégsereg, Istók
azzal áll elém: nem menjek el, éljünk együtt egy darabig, az isten
is egymásnak teremtett bennünket. Addig fűzgél, hogy a végén
beadom a derekamat. Miért is ne? Istókkal jókat szoktunk kefélni,
különben is éppen ráérek. (...) Istók apja, az Öreg Kakas
rendelkezésünkre bocsát egy üresen álló, éppen kettőnkre
méretezett kis kalyibát.” Így kezdődik a duó élete, mely
hamarosan hármast alkot az öreg Kakas csatlakozásával, de aztán
beszáll Istók barátja, Kicsi Janó is. Csodálatosan egyszerűen és
hitelesen beszéli el Krisztina a három különféle férfi eltérő
ölelését. Ritkán olvashatni magyarul ennyire ízléses, mégis
mindent kimondó szerelmi jeleneteket. De aztán véget ér az idill,
Krisztina elutazik. A zárlat ismét kietlen: „Tengernyi esztendővel
később egy külvárosi panellakás konyhájában üldögélek az ablak
mellett, most és holnap és holnap, a kimért idő végső szótagjáig.
Napjában ezerszer elhúzom a függönyt, végigpásztázom a
harmadik emeletről az utcát, egyszülött fiamnak hátha eszébe
jutok, és fölugrik az ő szegény, félkegyelmű anyjához néhány
liter kannás borral.” Ebbe a roppantul kopár nyelvbe teljes
természetesen illeszkedik az alig rejtett Shakespeare­idézet a
Macbethből, ráadásul korábban kiderült, hogy a kvartett esténként
drámák felolvasásával és azok műkedvelő előadásával töltötte
idejét. A nyomorúságos finálé még ennél is szívszorítóbb:
„Tudom, hogy egy napon, már nem is nagyon soká, fecskecsapat
nyilallik be az ablakomon. Fölkapnak majd, és magukkal
ragadnak az ő rebbenékeny, csivitelő mennyországukba.”
Ezekben a fejezetekben Molnár Miklósnak sikerült egységgé
olvasztania Bolond Istók élettapasztalatát, zabolátlanul csapongó
nyelvhasználatát és mindent idézőjelbe rakó világlátását. Ilyenkor
világos, hogy ki az az Én, ki az a narratív szubjektum, aki
látványos és tucatnyi maszkot öltve beszéli el mindazt, amit
életében látott, hallott és olvasott. De ezek csak kegyelmi
pillanatok. A regényt egészében mégsem képes összetartani az
epikus­lírai Én sokféleségében is egységes szólama, vagyis éppen
az a szépen zengő káosz hiányzik, ami megadta Arany János (és
részben Arany László) és Weöres Sándor műveinek
homogeneitását. De talán arról is van szó, hogy a szerző nem
bízik eléggé „Molnár Miklós”­ban, a megteremtett Énben, és nem
bízik eléggé Bolond Istókban sem, a két Molnár alakmásában és
kettős maszkjában. „Nem vagyok”
álarcában, közben azt állítva, hogy éppen ez lenne az ő „hatalom
nélküli létezése”. Molnár Miklós mintha nem hinne a hatalom
nélküli létezésben, noha éppen e sorok beidézésével zárja
regényét. És miközben a könyv szövege azt állítja, hogy az Én
valódi létmódja álarcosbál, ez a fikciós Én mégis folyton
valóságos megszületésre vágyik, maszkok nélkül, pőrén, mintegy
magánemberként. Az élet, a privát világ valóságos regénye és a
, írta Weöres Bolond Istók
képzelt regény fikciós mesevilága szervetlenül áll egybe. Weöres
Bolondjának elhittem, hogy nem vágyik hatalomra, kései utódját
szkepszissel figyelem e téren.
Folyik tehát tovább a magyar irodalomban a múlt birtokba vétele,
a küzdelmes és szenvedélyes párbeszéd eleinkkel. Két egyáltalán
nem makulátlan könyv, de mindkettő nagy tehetséggel
megalkotott, ráadásul tagadhatatlanul a miénk. (És ebbe a
vonulatba sorolnám még Barta András Magyarország=Anyád
című tavalyi, ugyancsak agyonhallgatott kötetét.) Különleges
újdonságok, melyek több figyelmet érdemelnének a
kánoncsinálóktól.