Megölni egy arabot (novella)

A két géppisztolyt a konyhaasztalra tettük. Heszin  azzal búcsúzott el a fiúktól, hogy „majd beviszi
a puskákat a központba”, majd bezárta az ajtót. Hallottam, hogy odakint felduruzsol a terepjáró
motorja és elindul az autó, benne a fiúkkal, akikkel négy napon keresztül éjszakáztunk a sivatagban.
Ragyogó csütörtök délután volt. Sütött a nap Szulimaniban, mi pedig éppen és egy darabban
visszaértünk a khanakini frontról. Még a kocsin sem esett egy karcolás sem.
Heszin  egy kétszintes, amerikai típusú családi házban lakott. A lakást jó ízléssel és modern
eszközökkel rendezte be. A mosdatlan sivatagi éjszakákhoz és a tűzön, bádogdobozban melegített
füstös teához képest elképzelhetetlen luxus szakadt ránk.
„Nagyon betegnek érzem magam, testvér.” - mondta Heszin  vigyorogva, miközben kipakoltam a
fényképezőgépet a hátizsákomból és kitettem az asztalra az aksit és a memóriakártyát.
„Rettenetesen nézel ki.” - feleltem.
„Te is betegnek tűnsz.”
„Igen. Az vagyok.”
„Orvosságra van szükséged.”
„Igen. Sürgősen.”
Heszin  a hűtőszekrényhez lépett és elővette a Jack Danielst. Rendes adagot töltött ki  két pohárba,
jeget rakott beléjük, majd az egyiket a kezembe adta.
„Baszódjon meg a Da'ás!”
„Baszódjon meg a Da'ás!”
Ittunk. A whisky kimosta a szánkból az elmúlt négy nap szitáló homokját. Amint letettük a poharat
Hiú azonnal újratöltötte őket.
„A kurva anyját Abu Bakr Al Bagdadinak!”
„A kurva anyját Abu Bakr Al Bagdadinak!”
Megint ittunk.
„Ne haragudj Kák Szárdár, hogy ezt mondom, de bűzlesz.” - mondta Heszin  vigyorogva, amikor
letette a kezéből a poharat.
„Tudom. Megyek is fürdeni.”
„Rendben, addig én rendelek valami ennivalót.”
„Te is büdös vagy.”
Hátbavágtam az ezredest és elindultam a felső szintre, ahol a vendégszoba volt. Felfelé haladva a
márványlépcsőn elképzelhetetlen volt,  hogy kétszáz kilométerre innen  háború van.
Pedig háború volt. Az Iszlám Állam offenzíváját alig húsz kilométerre sikerült csak
megállítani Erbiltől két héttel ezelőtt. Egész Kurdisztán a háborúzással volt elfoglalva. A férfiak
mellett öregek, nők és gyerekek  vonultak ki a frontra. Muszáj volt menniük. Mindenki tudta, mire
számítson a  kalifátustól. Ezt mi is jól láttuk odakint a fronton. A markológépekkel ásott gödrökben,
a benzintől megfeketedve egymás hegyén-hátán feküdt minden nem szunnita muszlim, annak
jeleként, hogy kikre nem tart igényt Abu Bakr Ál Bágdádi kalifa. Főleg az elégett gyerekek holteste
volt csúnya látvány. A méretük alapján könnyen azonosítottuk őket, mert kicsikék voltak az öregek
és a nők testéhez képest. A tűztől pedig még kisebbek lettek.
Nagy, tágas fehérre csempézett szoba volt a fürdőszoba, beépített fém zuhanyzófülkével.
Meglazítottam a bakancsom cipőfűzőjét és kiléptem belőle, finoman pergett belőle a homok.
Kicsatoltam az övemet és kigomboltam az ingemet. Tényleg bűzlöttem.
Három napon keresztül éjszakáztam a sivatagban ugyanabban a ruhában, izzadtam és száradtam
bele az ingembe. A kicsapódó só fehér mintákat rajzolt rá a mellkasomon és a hónom alatt.
Ledobtam a ruhákat magamról és megnyitottam a csapot. A forró víz azonnal elhomályosította a
zuhanyzó üvegét. Éreztem, hogy a bőrömbe tapadt homok megindul rólam lefelé, hogy a
tömegsírok látványát, a halott pesmergák agyamba égett arcvonásait, mindent lemos a víz.
A homlokomat a csempéhez nyomva, hosszú perceken keresztül álltam bent a zuhanyrózsa alatt.      
Az ezredes egyik nagy fehér törülközőjével törülköztem, amikor Hiúá megállt a szoba ajtajában. A
kezében két pohár whisky volt.
„Ezt idd meg, aztán gyere le. Meg kell beszélnünk valamit.”
A kezembe nyomta az italt, koccintottunk és ittunk. Az ezredes lesietett a lépcsőn. Felöltöztem és
mentem utána.
Lent ült a nappaliban az étkezőasztalnál és a laptopját bámulta, becsukta, amikor meglátott.
„Be kell mennem a főparancsnokságra.”
„Mi történt?”
„Megfogtak egyet a fiúk.”
Leültem az asztalhoz és töltöttem még egy whiskyt mindkét pohárba, az egyiket Heszin  kezébe
adtam.
„Veled mehetek?”
„Nem írhatsz róla semmit. Ez szigorúan titkos. Újságíró oda nem mehet be.”
„Értem.”
„Egyébként velem jöhetsz. Majd azt mondom, hogy önkéntes vagy a parancsnokságom alatt.”
Koccintottunk.
„Készülődj, mindjárt indulunk. Egyél valamit.”
Felálltam és kimentem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt. Találtam benne némi sajtot, leültem és
ettem. Csöngettek az ajtón, Hiuá nyitotta ki.
Az ezredes kurdul beszélt valakivel az ajtóban, majd bejött a konyhába.
„Indulunk testvér.”
Felálltam az asztaltól. Az ajtóban egy harminc körüli katona állt, hagyományos pesmerga
öltözetben. Vettem a zakómat és indultam.
Egy nagy platójú, Toyota terepjáróval mentünk. Mindhárman az első ülésre szálltunk be. Az
ezredes és a sofőr kurdul beszélgettek végig az utat. Jó harminc percen keresztül utaztunk a
kivilágított városban a hegyek között. Néztem az üzletek neonfényeit és a kávézók előtt ücsörgő és
beszélgető embereket. Végül rákanyarodtunk a hegyi útra, ahol a főhadiszállás állt. Kétméteres
betonkerítés vette körül, a tetején szögesdrótkerítéssel. A lövegtornyokból PKM géppuskás őrök
bámulták a vidéket, látszott a reflektorok fényében a leheletük.
A kapu elé tankcsapdák voltak állítva, az őr pedig a kalasnyikovval a kezében lépett az ablakhoz,
amikor megálltunk. Az ezredes mondott valamit kurdul és rám mutatott, az őr végigmért, majd
intett, hogy haladjunk tovább.
Az épület főbejárata előtt álltunk le a kocsival, Heszin  kiszállt és elindult befelé, követtem. Egy
gyéren megvilágított folyosó után, hosszú lépcsőkön mentünk le az alagsorba, ahol a fogda volt.
„Dzsalaúlánál fogták meg.” - mondta Heszin. „Be akart szökni Khanakinba.”
„Értem.”
„Fegyver is volt nála. Azt gyanítjuk, hogy merényletet készült elkövetni. Eddig nem vallott be
semmit.”
Egy íróasztal állt a lépcső mellett, melynél szintén egy katona ült. Tisztelgett, amikor meglátta
Hiúát. Heszin  intett, majd az asztal fölé hajolt és aláírt egy ívet. Intett, hogy menjek utána.
„Azért jöhetsz velem, mert jelenleg a legmagasabb rangú tiszt vagyok a városban. Az egész
vezérkar lent van Khanakinban.”
A katona végigvezetett minket a folyosón, amelynek mindkét oldalán rozsdás fémajtók álltak, majd
az egyiknél megállt, kulcsot vett elő és kinyitotta.
Odabent sötét volt, hosszú másodpercek teltek el, mire ki tudtuk venni a berendezést. Egy nagy
hosszú asztal állt a szoba közepén, mellette egy fémszék, melyhez egy tizenhét év körüli kamaszfiú
volt bilincselve. Hunyorgott a hirtelen fényben, jól ki tudtam venni az arcát. Rá volt száradva a vér.
Hiú belépett az ajtón, mentem utána. A katona bezárt minket, Heszin pedig felkapcsolta a szobában
található lámpát, mely egy meztelen villanykörte volt.
„Asszalamú Alaikum.” - mondta Heszin. „Hogy van a kalifa követője?”
„Nagyon kell WC-re mennem. Kérem, engedje meg, hogy WC-re mehessek.” - válaszolta a fiú.
„Mi a neved fiú?”
„Ahmed Al Bahiza.”
„Hová valósi vagy?”
„Bahizából.”
„Mit kerestél Khanakinban Ahmed?”
„Nagyon kell mennem, kérem, engedjen ki.”
„Azért mentél Khanakinba, hogy megölj valakit. Kit?”
„Nem, az anyám Khanakinban lakik, hozzá indultam.”
„Fegyverrel?”
„Háború van.”
„Nem lesz ebből WC-re menés, Ahmed.”
„Könyörögve kérem, engedjen ki.” - mondta a fiú hisztérikusan. „Be fogok vizelni.”
„Nézd meg a koszos gyilkos arabot Kák Szárdár.” – mondta Heszin felém fordulva.
„Nem vagyok gyilkos.”
Heszin  fordulatból vágta pofon a gyereket, felborult a székkel.
„Akkor beszélj, ha kérdezlek.” – mondta Heszin .
A gyerek zokogott a földön. Bevizelt.
„Milyen undorító!” – mondta Heszin. „Hát ez a módi a dzsihádon?”
„Nem vagyok dzsihádon.” – mondta fiú. Heszin lehajolt hozzá, ügyelve, hogy ne érintse a húgytól
átázott ruháit visszahúzta a székkel együtt.
„Mikor léptél be a Daás-ba?”
„Nem vagyok a Da'ás tagja.”
„Hazudsz.”
Heszin  ismét megütötte, ezúttal azonban ügyelt rá, hogy ne dőljön fel. Az orrából megint ömleni
kezdett a vér. A gyerek megint zokogni kezdett. Felemelte a fejét és rám nézett.
„Kérem, segítsen! Ártatlanul vádolnak!” – mondta tökéletes angolsággal. Heszin  megint megütötte,
a szék felborult. Vinnyogva ismételgette angolul, hogy „kérem, segítsen”.
„Hol tanultál meg angolul, te koszos arab?” – kérdezte Hiuá és szájba rúgta, hallottam a fogai
reccsenését. Csendben maradt.
„Nem kellene ezt csinálnod.” – mondtam, miközben Heszin  újra felállította a széket. Hátra ment a
szoba sarkába, ahol egy csap lógott ki a falból. Mellette egy piszkos műanyagvödör állt. Az ezredes
megnyitotta a csapot és engedni kezdte a vödörbe a vizet.”
„Már miért nem?”
„A genfi konvenció.”
„Szarok a genfi konvencióra. Ez nem katona.”
„Akkor civil.”
„Ez egy koszos Dá'ás-os állat. Láttad a tömegsírokat, meg, hogy mit művelnek.”
„Ezt nem tudhatod biztosan.”
„De tudom. Ez egy koszos arab.”
„Nem mindegyik arab van a Da'ással.”
„Ezt magyarázd el azoknak, akiket lefejeztek vagy élve égettek el.”
„Kérlek, fejezd be. Jár neki a tárgyalás.”
„Ti barom nyugatiak. Idejöttök osztani az észt, meg kirabolni az olajat. Ez a tárgyalás.”
„Ne legyél állat.”
„Én nem vagyok állat. Ez az állat itt.”
Hiuá fogta a vödör vizet és a fiú fejére borította. Magához tért, a szájából folyt a vér.
„Ki volt a célpont?” – kérdezte Heszin .
„Nem volt célpont. Nem vagyok Da'ás tag. Az amerikai iskolában tanultam angolul. Az anyámat
mentem meglátogatni Khanakinba.” – mondta a fiú fuldokolva a saját vérétől. „Kérem, Uram, ne
hagyja, hogy bántson.”
„Elmondom mi lesz.” - mondta Heszin . Az övéből elővette a Makarovját és csőre töltötte. Nagyon
szép állapotban lévő pisztoly volt, sokat lőttem vele célba a fronton a fiúkkal.
„Háromig számolok.” – mondta Heszin és a kölyök halántékához nyomta a pisztolyt. „Háromig
számolok, és ha nem mondod meg, ki vagy mi volt a célpont, szétlövöm a fejedet.”
„Édes Istenem!”
„Egy.”
„Nem volt célpont, az anyámat jöttem meglátogatni.”
„Kettő.”
„Vallom, hogy egy az Isten és Mohamed az ő prófétája nem vagyok a Da'as tagja”
„Három.”
Jobb kézzel ütöttem, oldalról, Heszin  állkapcsára. Meglepetésszerűen érte, két métert repült a
lendülettől és a hátára érkezett a szoba végében. A pisztoly kiesett a kezéből. Azonnal ugrottam rá.
Ő is észnél volt. Egy rúgással rúgott le magáról. Hátraestem, felborítottam a kölyköt a székkel. Mire
felálltam a földről már a kezében volt a pisztoly.
„Én tényleg kedvellek, magyar, de ha még egyszer megütsz, lelőlek.”
Felálltam a földről, a kölyök sírását lehetett csak hallani a szobában.
„Nem hagyom, hogy ezt csináld.”
„Ti, humanisták. Miattatok tart itt az egész világ.”  A pisztoly csövét a gyerek felé fordította és
háromszor lőtt. Két golyó a kölyök mellkasát tépte fel, egy a fejébe talált. A lövések hangjától
csengeni kezdett a fülem.
„Hidegvérű gyilkos vagy.”
„Háború van.”
Kinyílt az ajtó, az őr rohant be felhúzott géppisztollyal a kezében. Heszin  mondott valamit kurdul
az őrnek, az tisztelget, majd kiment.
„Jössz?” – kérdezte Heszin , biztosította a pisztolyát,az övébe tette, majd kiment az ajtón.
Követtem. Felmentünk a lépcsőn, a kijáratnál már várt az autó. Nem szóltunk egymáshoz az egész
út során, csak Hiúá beszélgetett a sofőrrel. Amikor megérkeztünk a házhoz, Hiúá kinyitotta az ajtót
és bement a nappaliba, én felmentem az emeletre, ahol a vendégszoba volt.
Egy napom volt még Szulimaniban, utána indulnom kellett Erbilbe, hogy elérjem a repülőt vissza
Európába.
Levetkőztem és befeküdtem az ágyba, A  kamaszfiú képe azonban nem hagyott aludni. Számba
vettem a lehetőségeket, hogy mit tehetnék, hogy jobban érezzem magam. Semmit. A felismeréstől
kiszáradt a szám.
Ránéztem az órámra, hajnali fél három volt. Kiszálltam az ágyból és elindultam lefelé a
konyhába, ahol az ezredes az ivóvizet tartotta. Már a lépcső alján hallottam a horkolását. Benéztem
a nappaliba, ahol aludt. Egy üres whiskys üveget szorított álmában a kanapén, a kanapé előtt a kis
asztalon állt a laptopja, melyen végtelenítve egy videó ment valamelyik arab fájlmegosztóról.
Közelebb léptem, hogy lássam, hogy mi az.
Da'ash video volt. A megölt kamasz szerepelt rajta, egy  jezidi nő levágott fejét mutatta a kamerába
a hajánál fogva. Mosolygott.
Töltöttem magamnak egy pohár vizet a konyhában.