Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. április / Miért Gitta?

Miért Gitta?

Az alábbiakban egy fordítói döntésemet szeretném megindokolni. A
mű, amelyet fordítok, Goethe Faustja, a döntés pedig az első rész
hősnőjének nevével kapcsolatos. A név az eredetiben „Gretchen”, a
magyar szövegben „Gitta”.
Miért?
Mielőtt erre válaszolnék, meg kell kérdeznem azt is: miért
fordítjuk, ha fordítjuk a személyneveket? Röviden: a kulturális
kontextus kedvéért. Színművek esetében azért is, mert gyakori, hogy
az eredeti név nehezen ejthető ki, és egyáltalán, „nem működik” a
magyar színpadi szövegben. Például a Faust második részében színre
lépő három Hatalmasság német neve – Raufebold, Habebald és
Haltefest – a magyar olvasónak, nézőnek semmit sem mond. Magyar
megfelelőjük – Hajbakapdi, Harácsoldi és Visszatarcsi – már
valamivel beszédesebb.
Persze, nemcsak a személynevekre vonatkozik a
kontextusteremtés lehetősége, olykor kívánalma. A második rész
egyik polgárháborús jelenetében a Császár egyik felderítője így beszél
az Ellencsászár híveiről:
„Egy a tábor, egy a zászló,
Mind követi: birka nép!”
Ez aktuálisnak, sőt aktualizálónak érződik. De aztán utánanéztem: a
második rész előző fordítója, Kálnoky László már hatvan évvel ezelőtt
is ugyanezt a kifejezést használta, csak éppen egybeírva, így:
„birkanép”. A magyar olvasó számára ez magától értetődik, nincs mit
magyarázni rajta, és az 1950-es években sem volt szükség
magyarázatra. Bezzeg Ulrich Gaier 2002-ben a kíváncsi német
olvasónak ezt a kommentárt fűzi a nagy mű 10406. sorához: „A
birkanyáj mindig a vezérürüt követi.”
Az első részt annak idején, hat évtizeddel ezelőtt nem Kálnoky
László, hanem Jékely Zoltán ültette át. Ő is arra a belátásra jutott,
hogy a „Gretchen” magyarul nem jól mondható, le kell fordítani. Le is
fordította. Nála a név: Margit.
Igen ám, de Goethe nem egy, hanem két különböző néven
emlegeti a Faust által elcsábított polgárlányt. Eleinte „Margarete”,
később, egy bizonyos ponton túl már „Gretchen”. Jékely nagy lírai
költő volt, és nyilván egységben akarta látni a bájos, egyszersmind
tragikus nőalakot. Így tehát egységesítette a két névváltozatot,
mindkettőt mindvégig Margitnak fordította.
Pedig a névváltoztatásnak drámai jelentősége van, és fontos
fogódzót ad mind a rendezőnek, mind a színésznőnek a szerep
megformálásához.
Az már önmagában véve súlyos jelentést hordoz, ha egy nőnek
van egy négy szótagból álló, komoly neve, és abból egyszerre csak
egy fele olyan hosszú becenév lesz. Képzeljük csak el: valakit
Erzsébet királynőnek szólítunk tíz jeleneten át, és a tizenegyedikben
lesz belőle Böbe baba. Ez bizony lefokozás. Különösen akkor, ha a
becézés mögött becsmérlés rejlik. Nagyon el van rejtve, de ott van.
A Maragarete, magyarul Margaréta név görög eredetű, és azt
jelenti: gyöngy. Talán erre utal Mephistopheles, Goethe cinikus
megmondóembere, amikor így szól a lány szomszédasszonyához:
„Saját tűzhely – így a példabeszéd –
S jó asszony felülmúlja gyöngy becsét.”
Az, hogy a lány már nem Margarete, hanem csak Gretchen, azt is
jelenti, hogy megszűnt gyöngynek lenni.
Margarete akkor válik Gretchenné, amikor először odaadja
magát Faustnak. Nem derül ki a műből, meddig tartott a viszonyuk, és
milyen gyakran voltak együtt. Az viszont kiderül, hogy a lány az
együttlétek érdekében megmérgezte az anyját. Nem ezt akarta, de ezt
tette. Azt hitte, altatószert kever az italába, de a szer méreg volt.
Később bátyja halála miatt is felelősség terheli. Végül pedig, miután
Faust teherbe ejtette, és magára hagyta, vízbe fojtja újszülöttjét.
Súlyos bűnök terhelik, de Goethe ábrázolásában mégis megmarad
tiszta nőnek. Tiszta nő, mégis olyan súlyú szégyen és jogos
lelkifurdalás nehezedik rá, hogy azt képtelen hordozni, összeroppan.
Sok minden lehet, akár üdvözült lélek is, de gyöngy már nem.
A Gretchen névnek a régi német nyelvben pejoratív
mellékjelentése volt. Könnyűvérű lányt, sőt akár ringyót is
jelenthetett. Ez a jelentés a mai német nyelvben már nincs meg, de a
Goethe-kori olvasó még emlékezett rá. Amúgy pedig nem ritkaság,
hogy akár férfi, akár női becenévhez negatív jelentés társul. Minden
nyelvben, a magyarban is. Gondoljunk például a „geci” szóra,
amelyen annyira eluralkodott a trágár, köznévi mellékjelentés, hogy
mára el is felejtődött: eredetileg a Gergely becéző alakja volt. A
„maca” pedig, sőt a „mancika” is mint köznév körülbelül ugyanazt
jelenti, mint a régi németben a Gretchen. Ráadásul ezek is a Margit
becéző formái.
Jó, de ezek után fordítsam Goethe hősnőjének nevét Mancinak
vagy Macának?
Szó sem lehet róla. Egy ilyen név részben komikus, részben
alantas volna. Márpedig Gretchen a legkevésbé sem komikus vagy
alantas. A német olvasótól is távol áll, hogy ilyesmi jusson eszébe
róla. Goethe határozottan jelzi, ha ilyesmit akar. Ilyen például az
„Eilebeute”, egy züllött markotányosnő neve, amely Kálnokynál
„Zsebella”, nálam „Markecolina”. A Gretchen esetében kétszázötven
év alatt visszaszorult, majd eltűnt a becsmérlő mellékjelentés. Olyan
magyar női név kell tehát, amely nem hordoz ilyesmit.
Ezenkívül az kell, hogy G betűvel kezdődjön, két szótagból
álljon, és könnyű legyen kimondani. Nem hátrány, ha van valami köze
a Margaréta vagy Margit névhez.
Az általam választott név, a Gitta mindezeket a feltételeket
teljesíti. Még az utolsót is, hiszen tekinthető a Margithoz közel álló
Margitta név rövidítésének.
És ezzel ismét ott vagyunk a kulturális kontextusnál. Vannak
személynevek, amelyek benne élnek a magyar irodalomban, mégpedig
azért, mert egy író vagy költő meghonosította őket. Hosszan
sorolhatnám a példákat Dugonics András Etelkájától a Szabó Lőrinc
által írt Lóci-versekig. A Margitta nevet Ady Endre gyökereztette meg
a magyar irodalomban. A Gitta nevet pedig Esterházy Péter.
*
Írásom az előző mondat alanyáról szól, noha eddig egyáltalán nem
beszéltem róla, és ezután sem fogok. Nem mondom el, melyek a
kedvenc Esterházy-könyveim, éppen csak utalok rá, hogy minden
korszakából vannak ilyenek. Nem fejtem ki sem azt, miért tartom
szeretetreméltó embernek, sem pedig azt, miért tisztelem és becsülöm,
csak nagy általánosságban jelzem, hogy ennek számos oka van,
irodalmiak és irodalmon kívüliek egyaránt. Nem mesélek róla
anekdotákat, noha kedvem volna felidézni egy tanulságos
beszélgetést, amelyet egy Münchenben élő rokonával folytattam Péter
közéleti szerepléséről. Nem állítom, hogy jól öregszik, mert ezzel csak
olyasmit állítanék, hogy nem butult el, és nem esett szét, ez pedig nem
állítás, hanem tagadás, még akkor is, ha igaz. Másrészt nem lehet jól
öregedni, csak kevésbé rosszul, még akkor is, ha ősz haj tekintetében
Péter mára utolérte a harminc évvel ezelőtti Mészöly Miklóst.
Goethéhez fűződő viszonyát sem mérlegelem, holott műveiben
volnának ehhez támpontok. Mindössze annyit mondok, hogy Gretchen
nevének magyar fordítása neki köszönhetően nem kontextus nélküli.
(Ez is tagadás, de állító célzatú.) Magyarán szólva: az új magyar
Faust-fordításnak van valami köze Esterházy Péterhez, és neki is van
valami köze a magyar Faust-recepcióhoz. Kis magyar faúsztatás.
Szóval, nem beszélek Péterről. Az írásban többek között az a
szép, hogy elhallgatással vagy a tárgy ide-oda terelésével is sok
mindent ki lehet fejezni. Nem róla beszélek, ez a néhány bekezdés
mégis róla szól, ahogyan kérésem is, amelyet az ördög fordítójaként
Istenhez intézek: éltesse sokáig.