A svéd lovas

... ahogy ott állt az ajtó előtt, s már kopogni akart, mint olyan valaki, aki semmi rosszat
nem forgat a fejében, hirtelen kinyitották az ajtót, és két dragonyos lépett ki rajta – a tolvaj és a
hozzá hasonló nincstelen csavargók halálos ellenségei. Kezükben lámpás és abrakostarisznya. S a
tolvaj, miközben nézte őket, egykettőre elfelejtette, hogy tisztességes emberként jött ide, ismét úrrá
lett rajta a mélyen gyökerező tolvajfélelem; megugrott és futott, rohanva kerülte meg a ház sarkát,
a dragonyosok pedig az abrakostarisznyákat eldobva utána vetették magukat. – Ki vagy? Felelj!! –
hallotta a kiáltásokat, amiként azt is: – Állj vagy lövök! – Neki azonban esze ágában sem volt
megállni; már túl járt a ház sarkán, az életéért rohant; ekkor azonban a másik irányból is hangok
ütötték meg a fülét.
Megtorpant. „Hová?”, zihálta, „Most hová?” Épp ott, ahol állt, a szolgák halomba
kotorták össze a havat. A földre vetette, és amennyire csak tudta, a hóba fúrta magát.
Mozdulatlanul lapult, a dragonyosok pedig elszaladtak mellette. – Hová lett a fickó? – hallotta a
kiáltást. – Az ördög vitte el, vagy mi!? – Amikor aztán újra csend lett, fölemelte a fejét; nem látta a
dragonyosokat, de bármelyik pillanatban újra itt lehettek. Előmászott a hókupacból. „Hová?”,
kérdezte újra magától. A házon, csaknem kétszeres embermagasságban, széles párkányú ablakot
látott maga fölött. „Ha oda föl tudnék jutni!”, villant át az agyán. Nekifutott és fölugrott a
magasba; sikerült megkapaszkodnia az ablakpárkányban, amely üvegcserepekkel és hegyes
szögekkel volt telehintve; véresre is sebezték a kezét. Nem törődött a fájdalommal, elszántan
kapaszkodott, és lassan felhúzódzkodott. Amikor odafönt volt, tolvajmódra kinyitotta a törött
ablaktáblákat, bedugta a lábát és addig nyújtózkodott vele, míg padlót nem érzett alatta.
Így: átázva és félig megfagyva, sípoló lélegzettel, a tüdejében szúró fájdalmat érezve,
reszketve a félelemtől és a hidegtől, űzötten, holtfáradtan és vérző kezekkel; így érkezett meg a
tolvaj először abba a házba, amelyben két évvel később mint a ház és a birtok ura parancsolt.
Egy darabig csak állt a kis szobában, amelynek az ablakán becsusszant, mindenféle limlomok közt,
s nem gondolt másra, mint hogy kegyetlenül fázik, és hogy – miként már annyiszor e hányatott
életében – megint hajszál híján menekült meg az akasztófától. De vajon mennyi időre? Meg kell
találnia von Krechwitz uraságot, és beszélnie kell vele, csakhogy ebbe a házba ősellenségei, a
dragonyosok kvártélyozták be magukat, így az a veszély fenyegetett, hogy másodszor is a karjaik
közé szalad. Hát aztán?! Meg kell próbálnia szót váltani a birtok urával; enélkül nem tud és nem is
akar visszamenni. Mozdulatlanul állva megvárta, míg lecsillapodott a zihálása. Utána beljebb
ment. Amint hozzászokott a sötéthez a szeme, egy nehéz, vaspántos ajtót pillantott meg maga előtt,
amely nem volt bezárva, csak be volt téve, s a résen, szinte észrevehetetlenül vékony és halvány,
rőtessárga fénysugár derengett ki a belső helyiségből. Nem olajlámpás fénye volt, és nem is
gyertyáé, ezt rögtön látta a tolvaj. Az ajtóval szemközti kályhában tűz égett; ez volt minden,
semmi egyéb nem adott fényt a szobában. És ahol nincs fény, ott nyilván emberek sincsenek,
mondta magában a tolvaj, senki nem szeret sötétben üldögélni. Halkan és megkönnyebbülten
sóhajtott. Egy üres szoba melengető kályhatűzzel – ez pontosan az volt, amire a leginkább vágyott
e pillanatban. Át akart melegedni, és meg akarta szárítani a ruháit.
Egy percig csak állt és fülelt. Azután óvatosan nekifeszülve benyitott a nehéz ajtón, és
zajtalanul átsurrant a küszöbön.
Igen, a kályhában fahasábok égtek, és gyengén derengő fény vetült a falon egy kis
ezüstszekrényre, amely azonban üres volt. A tolvaj elhúzta a száját, de aztán eszébe jutott, hogy
nem lopni jött.
„Ahogy az az Iskarióti mondta odalent.
Von Krechwitz úr mindent eladott a zsidónak; a gyűrűket, a nyakláncokat, az
ezüsttányérokat és a mosdótálakat. Hanem azért élni mégiscsak tud ez a Krechwitz uraság.”
Mélyet szippantott a levegőből. Bor, friss kenyér és sült hús szagát érezte. Itt valaki
vacsorázott, s meghagyta neki, a tolvajnak a részét. Az asztalon tálak, tányérok, poharak és egy
boroskancsó. Vajon hol lehet most, akinek megterítették az asztalt, és akinek a kedvéért lobog a
kályhában a tűz? A tolvaj egyetlen pillantással felmérte a helyiséget. Az egyik széken egy kard
pengéjén villant meg a tűz fénye. A kályha mellett egy fél pár magasszárú lovaglócsizma állt. A
két ablak között pedig egy ágy volt, és ebben az ágyban – a tolvaj visszafojtott lélegzettel
konstatálta –, ebben az ágyban egy ember feküdt.
A tolvaj nem ijedt meg; hozzá volt szokva az ilyen véletlenekhez. Átlopakodni egy
szobán anélkül, hogy fölébresztené az ott alvókat, a mindennapi mesterségéhez tartozott.
Ám aki ott, az ágyban feküdt, nem aludt, és nem is volt egyedül. Ketten feküdtek az
ágyban, egy férfi és egy nő.
A tolvaj nem moccant. A férfi az ágyban bizonyosan von Krechwitz uraság. Korán
visszavonult a szobájába, kiadósan evett és ivott, és most az oldalbordájával múlatta kedvére az
időt. Az ő számára volt fontos közlendője a tolvajnak, aki most azon törte a fejét, hogyan vétesse
észre magát és hogyan fogjon a beszédébe.
„Kegyelem és béke Krisztus, a mi Urunk által”, mondta meghajolva, de egészen halkan,
csak magának. „Huj, hogy ki fog pattanni az ágyból, ha megtudja, hogy lépfene esett a
juhtenyészetébe! De evvel várok még, nincs még itt az ideje; előbb látni akarom, miféle selymet is
szövögetnek ezek ketten az ágyukban.”
Hallgatózott; széles jókedve kerekedett attól, hogy a szerencséje ilyen egykettőre elvezette
ehhez a von Krechwitz urasághoz. Először csupán zizegést és suttogást hallott az ágy felől. Azután
elfojtott ásítás következett. A férfi fölült az ágyban, fölemelte és kinyújtotta a karját.
„Kegyelem és béke Krisztus, a mi Urunk által”, készülődött neki közben a beszédének a
tolvaj. „Kegyelmes uramék itt fekszenek az ágyban, nem tudván, hogy a juhakolban felütötte a
fejét a lépfene. A béresek és a cselédek mind egy szálig semmirekellők. Mindegyiket el kellene...
Nem!”, szakította félbe önmagát, „Így nem kezdhetem. Nem ronthatok így ajtóstul a házba. Előbb
el kell mondanom neki, honnan jövök, és ki küldött.”
– Mit ásítozik itt egyre­másra az úr? – kérdezte hirtelen az ágyban fekvő nő. – Ez az úr
egész művészete? Most miért nem hív a legdrágábbjának, az angyalának, kincsének, cicuskájának,
rózsafácskájának és a legfőbb örömének? Nem tartott valami sokáig az úr nagy szerelme!
„Kegyelem és béke Jézus Krisztus, a mi Urunk által”, kezdte újra magában suttogva
litániáját a tolvaj, „Von Tornefeld úr küldött ide, a kegyelmes úr keresztfia; most a malomban
van...”
– Egy lovastiszt szerelmét ígértem neked – mondta a férfi az ágyban, – De a lovastisztek
szerelme nem tart sokáig; ugyanúgy nem maradhat meg, mint a fűszál a mezőn és a harmat a
szántóföldön.
– Úgy, tehát nem vagyok már az úr kincse és cicuskája, rózsafácskája és öröme?
– Téged örökösen úgy kell kényeztetni szép szavakkal, ahogy a gyerekek száját kenik
körbe édes zabkásával. Nem ajándékoztam tán neked selyemszalagot, hét rőf hosszút, meg két
zacskó cukrot, meg egy ezüsttallért a Szent György képével?
– De igencsak hamar belefáradt a játszadozásba az úr. Elfogyott az olaj, a lámpácska
kialudt; bizony nem sokáig égett.
„Von Tornefeld úr, hiszen ismeri méltóságod”, mormolta a tolvaj, „a malomban ül, egy
alamode­kabátot[1] kíván, egy paszományos kalapot, meg pénzt, kocsit és lovakat.”
– Igen; a böjtöléstől van – mondta a férfi, – megtartok minden böjtnapot, mert úgy
vadászom az égi örömre, amilyen elszántan a vadász üldözi a vaddisznót. Ilyenkor könnyen
megfeledkezik az ember a hús bűnéről. Ha gazdag leszek, káplánt fogok magamnak tartani, hogy
imádkozzon és böjtöljön helyettem.
– Inkább olyan káplánt kéne tartania az úrnak, aki a szűzleányok mellett hál őhelyette.
– Elhallgass! – ripakodott rá hirtelen feldühödve a férfi. – Hogy mi volnál te? szűzlány?!
Azt hiszed, nem vettem észre, hogy nem vagy érintetlen? Nem volt érdemes leszakajtani a
virágocskát.
„Ám ez még nem minden”, mormolta, gondolatban von Tornefeld úrnál időzve a tolvaj,
„egy selyem hálóköntöst is akar, tudatnom kell méltóságoddal, harisnyákat, nyakbavaló kendőket
és két parókát.”
– Micsoda goromba beszéd ez! – kiáltotta az asszony az ágyban. – Ha szűz, ha nem
szűz... az úrnak talán mindene megvan?! Füle is, szeme is csak egy van.
– Ezek a harcban szerzett hiányosságok az ellenségeimtől valók – mondta a férfi büszkén,
de továbbra is haragosan.
– Az enyéim pedig a barátaimtól – nevetett föl a lány, mire a férfi is harsogó nevetésben
tört ki, s egy ideig nem vették észre, hogy hárman nevetnek, minthogy a tolvaj szerfölött
mulatságosnak találta, amiket azok ketten az ágyban egymásnak mondtak.
– Csitt! – kiáltotta váratlanul a lány. – Mi volt ez? Van valaki itt a szobában.
– Ostoba jószág! – mondta az ágyban heverő férfi. – Ki lenne a szobában?! Mégis hogy
jött volna be?
– Van valaki a szobában – ismételte makacsul a lány. – Hallottam, hogy nevet. – Felült,
kutató pillantással meredt a sötétbe; fehérlett a melle a kályhatűz halvány derengésében.
– Feküdj vissza, és hagyj nekem békét! – háborgott a férfi. – Itt posztol egy dragonyosom
az ajtó előtt, az nem ereszt be senkit. Hanem neked olyan füled van, hogy hallod a vízben a halakat
énekelni.
– Ott, ott áll! – sikoltotta éles hangon a leány, egyik kezével megragadva a férfi karját, a
másikkal a sötétségbe mutatva. – Ott áll! Ott, a falnál! Segítség! Segítség!
A férfi kitépte magát a szorításából, kiugrott az ágyból, és egy szempillantás alatt már a
kezében is volt a kardja.
– Hé, te ott! – kiáltotta. – Ki vagy? Mit akarsz? Maradj ott, és meg ne moccanj, vagy úgy
fölaprítlak[2], hogy darabokban visznek el innen! Maradj ott, ahol vagy, különben a hasadba
szalad a pengém!
Látta a tolvaj, hogy a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan várta, legfőbb ideje hát,
gondolta, előlépnie a sötétből, és megmondania az uraságnak, mi célból jött, és ki küldte.
– Kegyelem és béke Krisztus, a mi Urunk által – mondta gyorsan, mély meghajlás
kíséretében, amelyet senki nem látott. – Kegyelmes uram keresztgyermeke küldött, s itt vagyok
szolgálatára a kegyelmes úrnak; a keresztfia ott van a malomban, és arra vár...
– Balthasar! – kiáltotta a kardját fenyegetően tartó férfi – Gyere csak, és gyújts világot!
Hadd látom, ki ez itt, aki Krisztusról és a keresztfiáról fecseg nekem.
– Fényt ne! Fényt ne! – sipítozta a leány. – Meztelen vagyok, mint Éva.
– Ha meztelen vagy, mint Éva, akkor eridj a Paradicsomba! – mondta a férfi, visszalökte
az ágyba a lányt, és a fejére dobta a takarót. Közben a dragonyos belépett a szobába, s a következő
pillanatban már égtek a viaszgyertyák az asztalon. A tolvaj egy alacsony, zömök figurával nézett
farkasszemet, akin mindössze egy ing volt, és a kardjával hadonászott.
Megdermedt a rémülettől.
Ismerte ezt az embert. Nem volt más, mint a dragonyosok kapitánya, akit az országban
széltében csak Haramiákréme Kapitánynak neveztek.
Ide volt bekvártélyozva az embereivel.
Haramiákréme Kapitánynak nevezték, mert eltökélte, hogy kiirtja a Sziléziában és csehföldön
garázdálkodó rablóbandákat. Maga a császár ruházta föl bíráskodási hatalommal. Folyvást
járőrözött dragonyosaival az országban, és ahányan csak idegen javakból éltek, a csavargók, a
csirkefogók, az útonállók és a piaci tolvajok, a kis és a nagy gonosztevők – mindnyájan úgy
rettegték őt, akár a Sátánt. A kíséretében lévő hóhérnak soha nem volt elég kötele a megcsípett
jómadarak számára, az irgalom pedig abban állt nála: tüzes bélyeg a delikvens homlokára és
élethossziglani rabság a velencei gályákon. Előle és a dragonyosai elől akart a tolvaj, hogy az
életét mentse, a püspök perzselő poklába szökni. S most balvégzete épp ebbe a szobába vezette, és
ott állt öt lépésre a Haramiákréme Kapitánytól; arra, hogy megpattanjon, gondolnia sem lehetett, a
ház tömve volt dragonyosokkal: sehol semmiféle egérút. Kővé dermedten állt ott a tolvaj, ám
félelmébe csodálkozás is vegyült, látván, milyen kis termetű a kapitány, és hogy a melle meg a
lába olyan szőrös, akár egy majomé.
Közben a kapitány a bal szemére húzott egy szalagra erősített fekete posztódarabot; ezzel
kezdte a toalettjét. Ezután átvette a dragonyostól a bőr lovaglónadrágot és a derékszíját.
– No, lássuk csak, ki vagy? – mondta. – De jól vigyázz, fickó! Látod a kardomat, igaz?
A tolvaj belátta, hogy itt csak a kurázsi segíthet rajta. Ha kiütközik rajta a félelem
valamilyen jele: elveszett.
– Látom az úr kardját – és mi van akkor? – felelte. – Elfér rajta három tucat veréb. Hét
káposztát tud egyetlen csapással lefejezni vele az úr.
– Tücsköt­bogarat összehord, a szeme meg úgy ugrál ide­oda, ahogy egy zabolátlan ló
harapdál maga körül – mondta a dragonyos, aki a kapitány előtt térdelve a csizmáját húzta föl
parancsnoka lábára. – Ha tudná, kivel áll szemben, másképp beszélne.
– A fejed bánja, hogy beszélsz, fickó – mordult rá a tolvajra a Haramiákréme Kapitány. –
Még egy ilyen szó, és úgy kezelésbe vétetlek odakint, hogy a saját testvéred sem ismer rád!
– Hagyjon békét nekem az úr – dörmögte a tolvaj, – Nincs semmi dolgom az úrral; az urat
én nem kerestem.
– Hogy beszélsz egy nemesemberrel, aki ráadásul tiszt is?! – reccsent rá a Haramiákréme
Kapitány. – Látom már: először reverenciára és illemre kell, hogy tanítsalak, hogy azután, ha majd
fölakasztatlak, megfelelő modorban ajánlhasd magad az ördögnek a pokolban. Mit kerestél a
szobámban, felelj!
– Mit kerestem? Az uraságot kerestem, ki mást? – mondta a tolvaj kelletlen és türelmetlen
hangon, akárha nemigen volna már ideje a kapitányra és a kérdéseire.
– Úgy!? Az uraságot kerested? – kiáltotta a Haramiákréme Kapitány. – Margret! A
birtokról való a fickó? Ismered?
Közben újabb dragonyosok jöttek be a szobába, amelyet mindinkább betöltött fáklyáik és
égő fahasábjaik csípős füstje. A lány, aki az imént fölfedezte a tolvajt a sötétben, most az ágy
szélén ült. Míg a dragonyosok nem figyeltek oda, sietve magára húzta az ingét, szoknyácskáját
pedig a térdei között tartotta. Beletelt néhány pillanatba, amíg válaszolt:
– Nem, nem innen való. Nem ismerem.
A kapitány felállt, és odalépett a tolvajhoz. Csikorgott a csizmája.
– Tetves, ótvaros, lompos és rongyos – állapította meg nevetve. – Nem úgy néz ki, mint
akit a püspök úr udvarából küldtek, hogy hívja meg vacsorára az uraságot. Kutassátok át a zsebeit!
Biztosan a fekete Ibitz bandájából való.
Két dragonyos ragadta meg a tolvajt, a zsebébe nyúltak; egyikük megtalálta és felmutatta
a kést, amelyet a tolvaj folyvást magánál hordott.
– Nem megmondtam? – kiáltotta a Haramiákréme Kapitány. – Le akart döfni. Na, fickó,
most beszélj: mit keres a kés a zsebedben?
– Ritka darab – dadogta a sarokbaszorítottak kínos nevetésével a tolvaj, – az Újvilágból
hozattam a spanyol flottával, hogy kenyeret és sajtot vágjak vele.
– Nem sok kenyeret és sajtot fogsz te már vágni – mondta a Haramiákréme Kapitány. –
Belopódzott a szobámba, meg akarta várni, míg elalszom, hogy aztán leszúrjon a késsel. Lienhard,
gyere csak; te három napig a fekete Ibitzék foglya voltál. Nézd meg ezt a fickót, vajon a banda
tagja­e.
A dragonyos a tolvaj arcába világított a fenyőfáklyával.
– Nem a fekete Ibitz bandájából való – mondta aztán. – Azokat mind ismerem: az
Afromot, a ferde Michelt, a Kanbaglyot, az Akasztott Ádámot, a Bors­Sihedert és a Brabantit. De
ezt itt nem ismerem. Ezenkívül pedig, kegyelmes kapitány uram, bekerítettük a bandát, senki nem
surranhat ki a gyűrűből.
– Egy­egy fickónak nem lehetetlen átcsusszannia az őrszemeink között – vélte a kapitány.
– A házba is észrevétlenül lopózott be, nem? Higgyen neki az ördög, én ugyan nem bízom benne.
– Akkor sem az Ibitz emberei közül való – jelentette ki nagyon határozottan a dragonyos.
– Azok huszan vannak, és mind egy szálig ismerem őket; a Cinnöntő Hannest, a Megkeresztelt
Jonast, a Klaprothot, a Veilandot, a Borostyántüskét és a Félnótás Mathes­t, de ezt itt nem
ismerem.
– Akkor ki vele, ki küldött? – rivallt rá a Haramiákréme Kapitány a tolvajra. – Vagy
fellógatva himbáltatlak és nyújtatlak; Isten engem úgy segéljen.
– Egy nemesúr küldött; az ő szolgálatában állok, kegyelmes uram; igazat beszélek –
mondta lassan neki bátorodva (hiszen nála volt Tornefeld címeres gyűrűje, annak bizonyságául,
hogy igazat mond) a tolvaj. – És e ház urával azt kell közölnöm, hogy...
– Ki a gazdád? – szakította félbe a Haramiákréme Kapitány. – Istenemre, furcsa szolgákat
tartanak errefelé a nemesek. Ki az a nemes úr, aki ilyen toprongyos fickót tűr a kenyerén?
– A kegyelmes uraság keresztgyermekét szolgálom – mondta a tolvaj. – Az uraság tartotta
őt keresztvíz alá. Nekem pedig azt kell az úr tudtára adnom...
– Úgy??! Az uraság keresztgyermeke küldött? – kérdezte harsány kacagással a kapitány. –
A gutába! Hát így áll a dolog! No, akkor Isten hozott ebben a házban! Legyen Isten áldása az
eljöveteleden, ha az uraság keresztgyermeke küldött. És mennyi idős ez a keresztgyermek, a bájos
fiúcska?
– Tizennyolc vagy húsz évesre taksálom; nem régóta ismerem – mondta a Haramiákréme
Kapitány nevetésén és különös viselkedésén csodálkozva a tolvaj.
A lány, aki időközben teljesen felöltözött, átcsusszant a dragonyosok között, és a
tolvajhoz lépett.
– Szegény ember, nem tudsz hazugságokkal kibújni ebből a hurokból. Hagyd a
hazudozást, inkább hullj térdre, és könyörögj összetett kézzel keresztényi irgalomért.
– Ezer ördög; nem! – kiáltotta a Haramiákréme Kapitány. – Látni akarom, ahogy izzad,
akár a pecsenye a tűz fölött. Folytatódjék csak a tréfa! Azt akarja, vezessem az uraság elé; legyen,
ahogy kívánja! Újságolja csak el az uraságnak, amit a keresztfiától hallott. Fickó, velem jössz! –
Balthasar! A kesztyűmet és a vállszalagomat!
A tolvaj két, viaszgyertyával világító dragonyostól közrefogva, megkötözött kézzel föllépdelt a
lépcsőn a Haramiákréme Kapitány nyomában, s most, odáig jutván a dolog, hogy végre odaállhat
von Krechwitz uraság elé, még jobban gyötörte a kíváncsiság, mint eddig, minthogy új rejtéllyel
találta magát szemben: miért nevetett a Haramiákréme Kapitány, akit mint halálos ellenségét és ős­
üldözőjét legalábbis Törökországba kívánt; miért nevetett hát ez a kapitány olyan dévajul­kajánul,
amikor ő azt mondta, az uraság keresztfiától jön? És a szolgálólány, aki egy ágyban feküdt a
kapitánnyal, és ezt mondta: – Szegény ember, te; az égadta világon semmiféle keresztgyermeke
nincs az uraságnak. – Miért? Milyen ember lehet az, akinek sehol a világon nincs egyetlen
keresztgyermeke sem? Amikor még a legszegényebb napszámosnak is van. Olyan mindentől
elrugaszkodott, durva ember ez a von Krechwitz uraság, hogy nem akadt egyetlen anya sem, aki
vele akarta volna keresztvíz alá tartatni a gyermekét? Vagy... még csak nem is keresztény? Egy
török vagy tatár avagy egy mór a birtok ura? Vagy olyan mértéktelenül zsugori, hogy még a
keresztelői tallért is sajnálja; vagy...?
A tolvaj egy pillanatra megtorpant a megdöbbenéstől. Most rájött, igen, tudta már, hogyan
áll a dolog, s ha nem lett volna hátrakötve a két keze, a homlokára csapott volna. Már minden
világos volt számára. És azt is értette már, miért nincs egyetlen becsületes ember sem ezen a
birtokon, miért nincs nyoma sem a szolgák között a fegyelemnek és a rendnek, miért silányodtak el
a szántóföldek, és ütötte fel a fejét az istállóban a lépfene – s magában ostoba fajankónak és
bolondnak címezte magát, amiért nem gondolt már rég erre a magyarázatra. „Egy szegény kis
bárány, akinek könnyűszerrel nyírja­fosztogatja a gyapját, aki csak akarja”, mondta magában
dühösen nevetve, és már ott is állt egy félig nyitott ajtó előtt; a Haramiákréme Kapitány
bekopogott, majd tisztességtudóan és a nemesember magabiztosságával lépett az uraság termébe;
mögötte két dragonyos betaszította a tolvajt.
Igen, úgy volt, ahogyan gondolta. Egy gyereklány állt a szobában, egy hamvas gyermek;
legföljebb tizenhét esztendős leány, karcsú és törékeny, s oly szép, mint a szentnek teremtett
angyalok – ő volt a Kleinroop birtok ura. Könnyes volt a szeme, ezt rögtön észrevette a tolvaj, s
vele szemben a kandallónak támaszkodva kecskeszakáll állt, a nemesleveles uzsorás, von Saltza
auf Düsterloh und Pencke báró, akinek a számtartó a vadászkutyát és a hátaslovat eladta.
A Haramiákréme Kapitány tollas kalapjával a kezében szétterpesztett lábbal állt meg a
szobában, és köszönt.
– Rosszkor jövök? – kérdezte, majd így folytatta: – Kegyes bocsánatában reménykedem,
hogy ilyen kései órán inkommodálom a nagyságos demoiselle­t, de holnap pirkadatkor azonnal
nyeregbe kell szállnom s föl kell kerekednem, és nem fogynék ki a saját magamnak tett
szemrehányásokból, ha előtte nem tenném tiszteletemet a demoiselle­nél. Remélem, jut egy kis
hely számomra a demoiselle jó emlékezetében.
A leány mosolygott s kissé előrehajtotta a fejét.
– Érdememen felül megtisztel az úr – mondta halkan, finoman csengő hangon. –
Fájdalommal hallom, hogy itt készül hagyni minket. Nem volt megelégedve azzal, amit házunk
nyújtani tudott?
A tolvaj le nem vette a szemét a leányról. Minden terve egy szempillantás alatt kútba
„Átok és balsors”, mondta magában, „olyan fiatal; ha elmondom neki, hogy tolvajlást és
haszonleső kópéságokat tudok rábizonyítani a szolgáira, nem fog hinni nekem; gyermek még, és
azt hiszi, becsületes a világ. És ha számokkal kimutatom neki, hogy csak a tejből és a
szárnyasjószágból el tudná látni magát az embereivel együtt, és még fölösleg is jutna a piacra, nem
fog hinni nekem; a számtartója annyit duruzsolta a fülébe az ellenkezőjét; kár lenne minden szóért.
Hanem szépnek szép ez a gyereklány; istenúgyse, életemben nem láttam még szebbet.”
– Kitűnő volt a szállás; kívánni sem tudnék jobbat – mondta meghajolva a Haramiákréme
Kapitány –, minden a legpompásabban volt elrendezve és à point[3]. Mégis mennem kell; legfőbb
ideje, hogy lehántsam a haramiák irháját. Bekerítettük a fekete Ibitzet és bandáját a Rókavölgyben.
Vissza kell mennem az embereimhez, mert holnap hajnalhasadáskor kezdődik a hajtóvadászat és a
– Ez a világ sora – mormolta magában a két dragonyostól közrefogva az ajtónál álló tolvaj
–, a Rókalyukban tanyázó rablókat tűzzel­vassal üldözi, pedig azok csak nélkülöző szegény
ördögök, de itt a házban a rablókat, akik gátlástalan elbizakodottsággal fosztogatják és prédálják az
uraság javait, ezeket nem látja, nekik békét hagy.
– Kívánom a kapitány úrnak, hogy dieu aidant[4] jó véget érjen a vállalkozása – mondta a
leány. – Cudar dolgokat műveltek, a fekete Ibitz meg a bandája, itt, a mi környékünkön és odaát,
lengyel földön is: fuvarosembereken ütöttek rajta, elhajtották a parasztok teheneit; nap mint nap
hallani lehetett ilyenekről. A kapitány úr valóságos új György lovag.
– Szegények, ennyi az egész – mormolta a tolvaj, miközben a kapitány a bók feletti
büszkeségtől eltelten simogatta bozontos bajuszát. – Ha annak idején jutott volna minden nap egy
falat kenyér a szájukba s egy szalmatető a fejük fölé, tisztességesek maradtak volna. De a világ
már csak így megyen! A cselédség itt a házban...
– Kérem, bocsásson el a demoiselle – hallatszott most a kecskeszakáll csikorgó hangja. –
Gondolnom kell arra, hogy időben hazaérjek. Ha a demoiselle meg akarná változtatni opinióját[5],
holnap is megtalál, és állok rendelkezésére.
– Ha nemes keresztatyám hajlandó lenne meghagyni nekem Jasont és Dianát... – mondta
a leány, s közben ismét elfátyolozták a szemét a könnyek.
– A demoiselle­nek annyi hátaslova lehet, amennyit csak óhajt – biztosította a
kecskeszakáll –, egyedül rajta múlik. Meg szép ruhái, láncai, gyűrűi; mindennap nagy vendégség, s
elkápráztathatja az előkelő társaságot – csakis rajta múlik.
– Végtelenül szomorú és fájdalmas számomra, hogy nem tudok keresztapám kedvére
tenni – mondta a leány, s most egyszerre sokkal határozottabban csengett a hangja. – Keresztatyám
tudja, hogy ez lehetetlen. Előbb változtatja meg a Nap futását az égen, hogysem ez
megtörténhetnék. Másnak ígértem, hűséget fogadva, a szívem és a kezemet; rá fogok várni, ha kell,
az ítéletnapig is.
– Sok szerencsét kívánok a demoiselle­nek ehhez az elhatározásához – mondta kurtán és
szúrósan a kecskeszakáll. – Addig is bátorkodom ajánlani magamat demoiselle­nek. Befogtak
„Óvja mindahány angyal ezt a gyermeket!”, suttogta magában elszörnyedve a tolvaj. „A
szeretőjének akarja ez a vén kecske ezt az ártatlan leányt?! Hiszen úgy illik hozzá, mint a
fenyőkorom a patyolat hóhoz.”
– A szán befogva áll odalent az udvarban, a kocsis pedig vár – felelte a leány. – Minden
reményemet keresztapám­uram nagylelkűségébe vetettem. Ha keresztapám meghagyná nekem
Jasont!
– Teljességgel imposszibilis – recsegte a kecskeszakáll. – Megvásároltam a hátaslovat és a
kutyát; jó pénzt fizettem értük. Ha megtanultak volna takarékoskodni ebben a házban, nem fajultak
volna idáig a dolgok. Egyik krajcár hozza a másikat, egy aranytallér nyomában kettő gurul. De
erről itt a házban mit sem tudnak. Ha itt nem akar lángra kapni a fa, a konyhalány fontszámra veti
a tűzbe a vajat.
– Mi szüksége van az úrnak arra a nemes ebre? – kiáltotta az ajtótól a Haramiákréme
Kapitány. – Az úrnak egy korcs parasztkutya is megtenné a vadászatra.
– Lekötelezne az úr, ha a saját dolgaival törődne – mondta csikorgó hangon az uzsorás-
keresztapa. – Én sem avatkoztam soha a kapitány úr ügyeibe. Tudom, hogy sok ellenségem van
errefelé, de sokan cserélnének szíves örömest velem.
A kapitány megvetően elhúzta a száját, és büszkén fölvetette a fejét.
– Szegény ember vagyok – mondta –, aki nem mondhat egyebet magáénak, mint a
császári pátensét és a jó katonai minősítését. De ezer tallérért sem bújnék az úr bőrébe.
– Az úr törődjön csak a maga bőrével, az enyém nem eladó! – ordította kivörösödött
képpel és kidülledt szemmel a kecskeszakáll. – Táguljon az útból az úr! Távozom!
– Mit kiabál az úr?? Az agyára húzódott netán valami rossznyavalya? – kérdezte fesztelen
csevegő modorban a Haramiákréme Kapitány. – Csak ne fújja föl magát az úr, mert még megreped
a végén, akár Júdás a kötélen.
– Mint Júdás a kötélen? – kapkodott levegő után a kecskeszakáll. – Az úr elfelejti, kivel
beszél. Én is nemesember vagyok, nekem is van kardom, és egykönnyen kikívánkozik a
hüvelyéből.
A Haramiákréme Kapitány félreállt az útból, és a nyitott ajtóra mutatott:
– Máris teljesülni fog az úr kívánsága. Megteszem az úrnak azt a szívességet, hogy lent az
udvaron megverekszem vele, amint az nemesemberek közt szokás.
– Isten áldja, Isten áldja! – kiáltotta a kecskeszakáll, aki tüstént kihasználta, hogy
szabaddá vált az út az ajtóhoz. – Nincs időm tovább hallgatni az urat. Majd legközelebb; mára elég
volt, sürgős ügyek szólítanak.
S olyan mereven, mint aki karót nyelt, ám oly szaporán, ahogy csak bírt, lesietett a
lépcsőn.
A Haramiákréme Kapitány egy pillanatig némán nézett utána, majd ismét a leányhoz
fordult.
– Kérem a demoiselle­t, bocsássa meg, amit mondok – szólt meglengetve a kalapját –, de
a kisasszony keresztapja ura, respektussal és devotióval szólva is, gyáva himpellér. Még egy
kardszúrásra se méltó. A legkisebb utcagyerek, akibe véletlenül belebotlom, koppintson az orrára,
az dukál neki.
– Azzal üldöz, hogy legyek a felesége – mondta bágyadt mosollyal a leány. – Azt mondja,
megboldogult atyám iránti barátságból teszi, hogy semmilyen szükséget ne szenvedjek többé.
– Ha ez a barátság – kiáltott a kapitány –, akkor ezentúl a farkasok közt az erdőben
keresek barátot magamnak! A demoiselle azt mondja, elígérkezett valakinek. Szabad
megkérdeznem, ki az a szerencsés, aki a demoiselle vonzalmával dicsekedhet?
A tolvaj mintha álomból rezzent volna föl. Különös gondolaton kapta rajta magát: mintha
egyszeriben egészen másvalaki lett volna; nem a tolvaj, hanem az, akinek ez az előkelő születésű
gyermek odaígérte a kezét, akit mintha a karjaiban tartott volna, s mintha orcája az övéhez simult
Ijedten eszmélt föl, s hangtalanul, de mélyen sóhajtott.
„Nem! Nem!”, suttogta magában. „Ami nem lehet az enyém, attól fordítsa el szívemet a
kegyelmes Isten.”
Tatár Sándor fordítása

[1]à la mode­, azaz divatos kabátot [A ford.]
[2]sic!

[3]épp megfelelő (fr.)
[4]Isten segedelmével (fr.)
[5]vélemény, álláspont (lat.)