Az illegális sakk

Reggel arra ébredtem, hogy a várótermi padon fekszem, mellettem a földön a
kutyám, az asztalon pompás reggeli, de a bejárati ajtó zárva van. Először a
bőröndjeimet ellenőriztem, de mindegyiket érintetlennek találtam. Ezek szerint
olyan fáradtság tört rám, hogy a beszélgetés végén elaludtam, és az
állomásfőnök mindent elrendezett, az általam feldöntött edények romjait is
eltakarította. Bár teljes idegenségben ébredtem, és még véletlenül sem
gondoltam arra, hogy a helyzetem bármiféle szempontból is ideális lenne, de
nem éreztem, hogy a szabadságomat korlátoznák. Kissé távol kerültem tegnapi
önmagamtól, és nem értettem pontosan, miként is nyűgözött le a házigazdám,
ehhez több időre volt szükségem, a gondolataim nagyon távolról követték a
tegnap elhangzott beszélgetés foszlányait. Már amennyit megért az ember a
másikból, sokszor kell az agyában feltenni ugyanazt a lemezt, hogy eligazodjék
a hallottak értelmezésében. Úgy éreztem, hogy egy kivételes intellektussal
töltöttem egy szellemiekben gazdag estét, és olyan fontos dolgok birtokába
jutottam, amelyek csak évek múltán válnak számomra értelmezhetővé.
Tökéletesen talán sosem fogom megérteni, ahogy én sem törekedtem soha arra,
hogy teljes mélységemben értsenek, sőt, féltem is, hogy egy ilyen emberi
kapcsolat igazából alkalmas a másik szellemének, gondolatainak az
elsajátítására. Ez egyébként inkább előnyös sajátosságnak tűnt előttem, sem
mint hogy a hátrányait érzékeltem volna. A megértésnek és az önkifejezésnek
vannak nagyon is racionális korlátai, amelyeken semmiféle emberi közelség
nem képes áthatolni. Alapvetően úgy gondoltam mindig, hogy az agyak nem
kapcsolhatók össze, csak töredékes az az információ, amely teljessé és
harmonikussá tehet akármilyen emberi viszonyt. A csalódásnak vagy a
megbántottságnak a legkevesebb köze nem volt ahhoz, amit ezen a reggelen
éreztem. Még az sem jutott eszembe, hogy tovább szeretnék menni, mert
igazából nem is volt pontos úti célom, és ez a közjáték csak segített abban, hogy
kissé elodázzam a továbbvonulásomat. Ugyanakkor szerettem volna tisztábban
látni a kettőnk viszonyát illetően. Ha ennyire más anyagból készültünk, ha az
életszemléletünk a legkevésbé sem ugyanazt az önképet kínálja fel a számunkra,
akkor épp elég elgondolni valóm van a dolgaimat illetően. Már önmagában az el
nem kezdett önéletírás halogatása és céltalansága is kissé megtépázta az
önbecsülésemet. Miért is nem akarok belekezdeni egy, már a jegyzeteimben
tökéletesen kiforrott elképzelés megvalósításába. Miért hátráltatom a szellemi
lényem objektív kifejtését? Ennek ugyan most nem tulajdonítottam akkora
jelentőséget, mint az állomásfőnök teljesen kiteljesedett személyiségének, aki
nem csak a múltját, de elmondása szerint már a jövőjét is megírta a saját
használatára. És ebben nem láttam jelentős különbséget. Én a múltamat
szerettem volna egyszerre a jelenem kínjain átlendíteni, mintegy a
bizonytalanságaim és az értelmezhetetlenségem ködén túl akartam ráakadni a
valóságos lényemre. Az állomásfőnök sokkal érettebb lényként jelent meg
előttem, aki viszont tökéletesen odaadta a jövőjét egy bizonytalan minőségű és
értékű önkép reményében, amelyen már a legkevesebb lehetősége volt, hogy
változtasson. Nekem még meg volt bizalmam, hogy akármi is válhat belőlem az
írásom révén, de ő már tökéletesen kiírta magát a saját jelenéből, neki már csak
jövője van, ami persze első hallásra nem annyira ijesztő, de a végső kicsengése
már olyasféle látványnak tűnt, mint egy torony nélküli harang. Jobbra-balra
forgolódva a kényelmetlen fapadon, egyre több összefüggést felismerve a
tegnapi beszélgetések irányultságát illetően, úgy gondoltam, hogy
felülkerekedtem az állomásfőnök kicsinyességén. Az volt az érzésem, hogy én
egy nagyobb szabású gondolkodó vagyok, aki éppen a szűkszavúságával biztosít
magának tágabb teret, mintegy képes uralni a kettőnk kapcsolatában a fölöttes
ént. Mert ez mindig kérdéses, hogy ki osztja a lapokat. Bár erre igazából nem is
törekedtem. Hogy a kettőnk ideje nem egyformán létező a valóságban, hogy
csak egymás árnyékaként létezhetnénk az írásainkban, az meg sem fordult a
fejemben. Másként először pusztán technikai dolognak tűnt előttem a kettőnk
önéletrajzában történendő találkozásunk. Ha képes leszek olyan mértékű
haladásra, hogy a másokkal való viszonyaimról vallomást tehetek, akkor a
nagyszámú jeles emberek sorában természetesen majd említést teszek az
állomásfőnökről is. Hogy ő az írásaiban jelenlévő előrehaladott kora ellenére
majd miként is tudja mindezt megvalósítani, számomra nem tűnt különösebben
érdekesnek. Sokféle lehetőség van erre, amelynek számbavétele nem az én
problémám. Azzal meg különösen nem törődtem, hogy milyen színben tüntet
majd föl, hogy egy ellenszenves vagy nevetséges, esetleg abszurd figuraként
emlékezik meg rólam, tökéletesen hidegen hagyott. Jószerivel nem is tudtam
elgondolni, hogy egyáltalán tudomásom lesz-e majd róla, hogy betartja az
ígéretét. A részemről világos volt, hogy fontos és tanulságos ez a találkozás.
Megismerhettem egy tőlem tökéletesen idegen szellemű önéletrajzot, legalábbis
annak karakterét, amely az írás folytonosságában lelte örömét, ezért képtelen
volt lefékezni a jelenben, tovarohant, és egy fikcióval koronázta meg a
valóságosságát.
Reggel újra nekiültem a jegyzeteimnek. Mivel én tökéletesen másként fogtam
fel az efféle írások lényegét, nem is törekedtem arra, hogy nagyobb íveket
szerkesszek a benyomásaimból. Csupa olyan, jelentéktelen megjegyzések
sokaságából próbáltam összefércelni a számomra fontosnak gondolt
élethelyzetek tanulságait, amelyek esetleg másoknak semmit nem jelentenek. És
ebben leltem a legfőbb örömömet, hogy nagyobb fontosságot tulajdonítottam
egy, a szobámból látott elfutó árnynak, mintsem egy többéves emberi
kapcsolatnak, amely engem nem segített szellemi előrehaladásomban, míg a
sejtelmes lény sokszor tökéletesen betöltötte az elkövetkező hónapok
elmélkedéseinek a célját. Egész személyiségeket építettem így fel a magam
számára, akik valahol a közelemben élnek, valóságos életük van, ám olyan
erővel szeretnének kitörni a személyes kötöttségeikből, hogy akár egy
szabadítóra várnak, aki majd megoldja rabságuk bilincseit. Ilyenkor aztán
megindult a fantáziám, de kissé tanácstalannak tűntem a képzeleteim tárgyát
illetően: mindig csak fiatal nőket gondoltam el, s bizonyos szempontból nem
szabadulhattam az erotikus képzelgéseimtől. A késő nyári délutánok utcáinak
meghatározó látványeleme, hogy miközben fent még arany fényben
tündökölnek a házfalak, odalent már gyűlik az este mocska, hogy leülepedik a
nagyvárosok napközbeni szennye, és az emberek a sötét utcákon talányos táncba
kezdenek az estéjüket letöltendő bizonytalanságban. Minél áthatóbban
képzelegtem a kinti világ sejtelmességéről, annál kevésbé voltam képes az
írásomra koncentrálni. Ekkor már nem is tündéreket, gonosz férjek rabságában
sínylődő feleségeket akartam megszabadítani az egyetemes érzelgősség
jegyében, hanem csak a magam sérelmére követtem el meglehetősen hosszú
sétákat, ahol minden előérzetem ellenére csak én hordoztam azt az érzelmi
töltést, amelynek folyományaként valószínűleg sokszor átléptem az elemi
udvariasság, a diszkréció határát, és mivel a szellemem semmiféle tér nem
mutatkozott ebben a valóságban, mindig a legnagyobb szégyenérzettel osontam
az otthonomba.
S ha még ekkor is megvolt az a szilárd elhatározásom, hogy leülök az
íróasztalomhoz, mindannyiszor egy szellemrabló hatalmas ütéssel leterített,
mintegy pontot tett az egész napi hol heves, hol foszladozó önfelmutatásom
folytatását illetően. Elmondhatom, hogy ebben a munkálkodásomban én naponta
kivéreztem. Egyébként is sokszor került a fejem kalapács alá, minden véletlen
tárgya a lassan ronccsá verődött fejemet célozta. Néha már úgy néztem ki a
szüntelen önéletírási mániám közepette, hogy a mentők, akik a kórházba
szállítottak, előbb az előző sérüléseimet takaró sebeimről kellett eltávolítani a
kötéseket, és csak akkor szembesülhettek az újkeletű csonttöréseimmel, amelyek
következtében kisebb-nagyobb agyrázkódtatásokat is elszenvedtem. A
kórházban aztán a gondosnak nem nevezhető vizsgálatok hamarosan
kiderítették, hogy még a sérülésem előtti sérülések előtti sérüléseim sem
gyógyultak be. A profi bokszolókat egy másik intézményben ápolják, hallottam
sokszor az ügyeletes orvosoktól, és egyáltalán nem fogták fel, hogy én bizonyos
irodalmi munkálkodásom következtében kapom ezeket az ütéseket. Ezt akár intő
jelnek is tekinthettem volna, ha nem találtam volna mindig kellő magyarázatot a
baleseteim okait illetően. Hol egy Puskin mellszobor pottyant le a szekrény
tetejéről, de volt úgy is, hogy a nappali csillárja landolt a koponyámon, amelyet
évekkel ezelőtt természetesen én kötöttem be. Külön harcot vívtam a nyitva
feledett szekrényajtókkal, ablakokkal, amelyek mindannyiszor felszakítottak a
koponyámon vagy az arcbőrömön egy kisebb nagyobb nyílást. Semmiképpen
nem álltam jól az irodalmi munkásságomat illetően, nem beszélve az őszinte
vallomásaimról, amelyek csöppet sem igazolták, hogy az események hiteles
feltárása tisztázza a félreértéseket. Amikor egy koponya röntgen során a
doktorasszony letörölte az arcomról a vért, annyira megrettentem, hogy vérszívó
bestiának neveztem, aki csak újabb és újabb sebeket ejt a már eddig is harcedzett
koponyámon. Ekkor kerültem rövidebb időre egy pszichiátriai intézet
gondozásába, ahol azonban, amikor az anyámat gondozó nővér megjelent
anyámmal és a vak kutyámmal, rögtön kiadták az utamat, mondván: sem teljes
családokat, a legkevésbé pedig fogyatékos állatokat nem látnak el. Mindez
eszembe jutott azon az éjszakán, amit az állomás várótermében töltöttem, és
még sok olyan dolog is, amely minden szempontból veszélyessé tette az utam
további folytatását.
Csak hajnalban feküdtem le, és elég ébernek mutatkoztam még, amikor kora
reggel az állomásfőnök behozta reggelit, kivitte sétáltatni a kutyámat, és csak
ekkor tűnt fel először, hogy mennyire gondosan zárja be a kijárati ajtót, annak
rácsokkal megerősített támláját. Még eszméletlenül feküdtem, de ezek a hangok
mégis éberré tettek. Ösztönösen ébredt fel bennem a gyanú, hogy én korlátozva
vagyok a mozgásomban. Órákig feküdtem így, mert semmiképpen nem akartam
kétségbe vonni a vendéglátóm jóindulatát, de a rosszérzés egyre csak erősödött
bennem. Ez nem egy szállodai szoba, gondoltam, és elég felelőtlenül
viselkedtem, amikor elfogadtam az egyetlen megoldást, mert sem erőm nem volt
hozzá, hogy tiltakozzam, az állomásfőnökkel való beszélgetések meg egyenesen
felvillanyoztak, ennek eredménye volt az a néhány oldal, amit az éjszaka során
gyanútlanul lejegyeztem.
Neve nincs nap, méretüket hajszoló cselló-színű felhők, kezdtem bele újra a
feljegyzéseimbe, miközben kipillantottam az ablakon. Félelmem azonnal a
csúcspontjára hágott. Ilyenkor soha nem tudtam, hogy mitől félek, most sem
rendeződött még össze egyetlen alakká. Nem féltem az állomásfőnöktől, csak
éppen nem értettem pontosan a viselkedése indítékait. Ez volt benne a
legrosszabb. Nyugtalan rohangászásommal felriasztottam az anyámat is, aki
azonnal fánkot szeretett volna enni baracklekvárral. Próbáltam megnyugtatni,
néha sikerült, hogy nem vagyunk strandon, sőt semmiféle kifőzde közelében, de
mindenképpen szólok neki, ha odaérünk, és veszek neki majd nem is egyet. A
kutyám a lábamhoz telepedett, rendszerint ott érezte vakságában a legnagyobb
biztonságban magát. És én is szerettem, ha a testem közelében van, rendszerint
nem zavart az írás közben, inkább segítette a gondolataimban való elmélyedést.
Már-már békebelinek volt mondható a helyzetem és az állapotom. Semmi nem
hiányzott, hogy befejezzem az elkezdett mondatot, esetleg még egy újabba is
belekezdjek. Hajam már meglehetősen csapzott volt az idegességtől. Még az
előbbi helyzet okozta mindezt, hogy képtelen voltam felmérni, mennyire
érezhetem magam szabadnak?  Végül is úgy döntöttem, hogy gondolatilag a
legkevésbé befolyásol, ha még rám is zárták az ajtót, akkor is futtathatom az
elmémet, gondolkodhatom és képzeleghetek. Ez a túra úgyis az utolsó
kiruccanás az életemben, nem hinném, hogy még egyszer nekiindulok, ha innen
hazatérek. Vagyis nem hittem a hazatérésemben sem. Valahol meg kell
akadnom, csődöt kell jelentenem, be kell ismernem életem egész kudarcát. Ez a
kirándulás nagyban segítette ebbéli tisztán látásomat. Egy egész sor konkrét
félelmemtől szabadított meg. Nem fogok szellemileg elsorvadni, nem fogok
erkölcsileg elzülleni, a vándorlás megsokszorozza majd az erőmet, az esetleges
rabságok, életcsapdák is a hasznomra lehetnek. Úgy is fölfoghatom, hogy
anyagot gyűjteni indultam el, már is több történt velem, mint az utóbbi években
összesen, amikor az otthonomban kuporogtam, és esténként, ha már nem volt,
vagy még nem volt erőm nekiülni az önéletrajzomnak, kiültem a teraszra, és
bámultam a szürkületkor a denevérpár órákon keresztül való repkedését. Ezekre
a kis állatokra is büszke voltam, mert részese lettem a táncuknak, próbáltam
megfejteni, miért róják olyan hosszan ugyanazokat a köröket, amíg a szemem el
nem fáradt, és bele nem olvadtak a sötét ég és a lombok hátterébe, ez a
megfigyelés kötötte le az összes energiámat. Csak későn mentem be a
szobámba, ha már biztos lehettem benne, hogy anyám és a kutyám is alszik. De
soha nem mehettem be olyan későn, hogy ne vették volna észre. Anyám újabb
és újabb követelésekkel állt elő, a szomjúságára, éhségére, a melegre vagy a
hidegre hivatkozott, a gyógyszereit nem találta, vagy úgy tűnt neki, hogy egy-
egy pirulát nem tettem a kis tálkájára. Gondosan fel kellett jegyeznem a
székletének időpontját, a megivott folyadékmennyiséget, a vérnyomását, be
kellett készítenem az ágytálat, és esetlegesen, időszakonként be is kellett
pelenkáznom. Már nem volt valami fiatal hölgy, de időnként még jól tartotta
magát.
Most azonban valóban békésen aludt, akárcsak a kutyám. Ők naponta egyébként
is leginkább alszanak. Nem sok vizet zavarnak, ám egyes napszakokban nagyon
aktívak tudnak lenni. Néha úgy érzem, hogy akkor nő meg az aktivitásuk,
amikor éppen leülök írni. Nem akarok igazságtalan lenni hozzájuk, hiszen én
mindig az íráshoz készülődöm, és minden pillanatban képesnek kell éreznem
magam erre, ám valóban néha az íróasztalomhoz való leülésem pillanatában kér
az anyám tőlem zsebkendőt, olvasnivaló könyvet, vagy pedig megkér, hogy
állítsam be a kedvenc tévécsatornáját. Holott azelőtt is, amíg fontolgattam, hogy
leülök írni, több órát töltöttem el haszontalanul, zenét hallgattam, vagy éppen
főztem, mosogattam, rendet tettem a konyhába, előkészítettem a reggelijét,
kivittem a szemetet, megigazítottam az ágyát, pirítós kenyeret csináltam, édes
kekszet készítettem az ágyához, kivettem a mélyhűtőből a másnapi ebédhez
szükséges húsokat, kávét főztem, letöröltem a konyhapultokat, mert nagyon erős
benne a rendszeretet, amelynek én sokszor képtelen voltam megfelelni. Még azt
sem mondanám, hogy egészében mindez lekötötte volna az összes energiámat,
hiszen minden pillanatban leülhettem volna az íróasztalomhoz, ezek az
elfoglaltságok némiképpen kifogások voltak, hogy a munkámhoz végre
hozzákezdjek. Csak árnyalatokban különböztünk egymástól, ő a követeléseivel,
én pedig a természetemből adódó lustaságomból, valamint az örökös
félelmemből adódóan, hogy ha nagyobb lépéseket teszek a tervezett művem
megvalósításában örökösen kisebb-nagyobb balesetekbe, sérülésekbe futok bele,
és a végén mindig a sebészet ügyeletén kötök ki.
A kutyám pedig mindig különös gondosságot igényelt a részemről, és teljes
odafigyelést. Nem tehettem meg, hogy emberekkel, esetleg kutyákkal
találkozzék, legalábbis szemtől szembe. Mivel csak a szaglása útján
tájékozódott, mindig ismerős úton kellett vinnem, ahol folytonosan tudta, merre
is járunk, melyek azok az ismerős sarkok, fák, amelyeket rendszeresen
megjelölt. Ám sem az idegen emberek, sem pedig a felé közeledő hangos kutyák
közeledését nem viselte el. Ilyenkor berezelt, vagy pedig hirtelen olyan
dühkitörést kapott, támadólag lépett fel a számára láthatatlan egyedekkel
szemben, hogy legjobb megoldás volt, ha egyből a hónom alá kaptam, és nem is
engedtem el, amíg minden veszélyforrás meg nem szűnt. Csupán megörököltem
őt, és hetekig hezitáltam, hogyan leszek képes anyám mellett ezzel a feladattal is
megbirkózni. Ám annyi örömet és kedvességet kaptam tőle, hogy ez valóban
nem tűnt fáradtságnak, sem pedig haszontalan időtöltésnek. Pontosan azokat az
órákat töltötte ki, amikor ugyan szerettem volna leülni az íróasztalomhoz, ám
pontosan tudtam, hogy lelkileg, szellemileg alkalmatlan vagyok rá. Legalábbis
én mindig úgy éreztem, hogy a kutya nem időrabló, sokkal inkább a
legkellemesebb időtöltéssel ajándékoz meg. Most amikor tökéletesen
alkalmasnak éreztem, hogy újra visszaüljek az íróasztalomhoz, és elővettem a
legutóbbi feljegyzéseimet, amelyek kissé mintha eltértek volna az alapvető
szándékomtól, hosszan kellett keresgélnem az elsődleges szándékomat, miért
lettem hirtelen erőszakosabb és hegyesebb a kelleténél. Könnyen átléphettem
volna ezeken a kissé hisztérikus feljegyzéseimen, ám ez mindig olyan
lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem, hogy talán nem is vagyok képes azonos
szinten folyamatosan termelni, mindig egy más szintre vágyakozom, amely
meghaladja az erőmet. De sosem téptem szét ezeket a feljegyzéseket, mert úgy
gondoltam, az önéletírás pontosan az a műfaj, ahol lehetséges a szellemi
csapongás, ahol bizonyos szempontból egyre emelhetjük a tétet, és a belátásaink
csak lehetővé teszik a rejtett személyiségünk későbbi kibontását. Miért írtam ezt
meg azt, sokszor ezek a kétségek évekre való problémát idéztek fel bennem, és
nagyon sokszor adódott egy olyan kegyelmi pillanat, amikor pontosan értettem
magam. Úgy képzeltem, talán nem is alaptalanul, hogy rengeteg ér csörgedez az
ember életében, ezek néha teljesen elapadnak, nem lesz folytatása a kezdeti
indulatoknak, érzelmeknek, máskor pedig éppen ellentétesen, egy apró
megjegyzés világított rá cselekedeteim hosszan tartó folyamatosságára. Ilyenkor
teljesen elkábított, hogy mennyire képes vagyok olyan dolgokat is felidézni,
amelyek már lényegében tökéletesen kiveszni látszottak belőlem. Szerettem
keresztül-kasul bolyongani a feljegyzéseimben, ha látszatra mindez
terméketlennek is bizonyult az önéletrajz írását illetően. Most megint ott ültem a
váróterem asztalánál, volt sokféle lejegyezni valóm, az indulásunk óta szinte
félmondatokat, töredékes impressziókat írtam le. Az vezetett oda, írtam egyhelyt,
talán, ha tovább vár, vagy még a születése előtt feladja inkognitóját. Okkal vagy
ok nélkül. Csak mereven néztem ezeket a sorokat, és nem értettem semmit.
Talán, gondoltam, ha csapatosan gondolkodnánk, ha mindenki itt lenne, aki
ezeket a sorokat a megfelelő pillanatba elgondolta. De semmi segítséget nem
kaptam. Minden mondatom zsákutcának bizonyult, amelyeket képtelen voltam
folytatni, tovább gondolni. Az vezetett ide, ismételgettem a bejegyzést, és
bizonyos szempontból igazat adtam annak, aki ezt valaha belevéste a füzetembe,
de hogy mire gondoltam, azt képtelen voltam felidézni magamban. Egészen
biztos voltam, hogy valaminek a következményeként vagyok itt, de hogy mi
vezetett ide, arra képtelen voltam felelni.
Amikor hosszan elgondolkodtam, egyszer csak zörrent a zár, és az állomásfőnök
lépett be, a hóna alatt két sakktáblával. Nagyon udvarias volt, és mögötte
azonnal feltűnt a felesége is, kezében egy gazdag tálcával. A vacsoránkat
hozták, bár még korainak tetszett az idő, csupán a fogásokból sejtettem, hogy
ezúttal a reggeli után azonnal a vacsora következik. Olyan hirtelen és
szakszerűen történt az egész tálalás, és az anyám asztalhoz ültetése, már csak azt
érzékeltem, hogy iszonyúan éhes vagyok, és szinte minden megfontolást
figyelmen kívül hagyó mohósággal falatoztam, ahogy anyám is felébredt a
legmélyebb álmából, és elragadtatottan nyilatkozott a sült húsok és a köretek
gazdag választékáról. Sült csülköt tálaltak, hozzá savanyú káposztát, vegyes
salátát, és a végén egy gyümölcstortával kábították el a mindig éhes anyámat.
Tudtam, hogy ma sem leszek képes tovább írni, hogy az alkotó munkámat a
legravaszabb módon törölték. De én csak azzal voltam elfoglalva, hogy anyám
végre a kedves, a legkedvesebb ételét fogyaszthatja, és a kutyámnak is olyan
gazdag csontok jutottak, hogy teljesen elégedett morgással nyugtázta a némileg
lefegyverző falatokat. Én igyekeztem keveset enni, bár engem is a legnagyobb
mértékben legyűrt a mohóság, ugyanakkor tudtam, hogy kemény este elé nézek,
ahol még számtalan dolog vár rám, szükségem lesz a szellemi frissességemre,
nem tudtam másként értelmezni a sakktáblákat. Ugyanakkor az ajtót most nem
zárták ránk, a vacsora után egy kisebb sétát tettünk a rózsakertben, amelyik az
állomás melletti térre nézett, és még anyám is tökéletesen otthonosan érezte
magát, felemlegetve a gyermekkorom pompás futórózsáit. Az állomásfőnök
felesége, az új asszony csupán a felszolgálásban jeleskedett, aztán nyomtalanul
eltűnt az épület emeleti lakosztályában.
Amikor visszamentünk a váróterembe, a kötelező udvariassági körök után az
állomásfőnök borospalackot nyitott, és elhelyezte a bábukat a sakktáblán.
Pontosan nem értettem, miféle képességeimre kíváncsi még a házigazdám, de
elfogadtam a kihívását, holott tudtam magamról, hogy meglehetősen gyenge
játékos vagyok, így aztán csupa sikerélményben lesz része ezen az estén. Nem is
szerettem volna legyőzni, hogy az általam érthetetlen feszültséget kissé
feloldjam, ám a játék hevében hamarosan kiderült, hogy ő is az én győzelmemre
játszik, olyan hibákat követett el a futójával, később a bástyájával, amelyet
szemfényvesztés lett volna nem kihasználnom. Ám mielőtt kényszerűen
bemattoltam volna, kérte, hogy cseréljük ki az állásainkat, és én engedtem neki.
Az általam követhetetlen lépéskombinációk végén megint ő került győztes
pozícióba, s ekkor azt javasolta, hogy nem egy, hanem két táblán folytassuk a
játékot. A megmaradt figurákat ekkor emlékeztünk szerint kellett elhelyeznünk
az új táblán. Hiába is kaptam néhány percet a figurák rögzítésére, a nyertes
állásból olyan mattot kaptam, amely csak figyelmetlenségemből adódhatott.
Az újabb játék már azzal a furcsa kérésével indult, hogy külön-külön táblán
helyezzük el a figuráinkat tetszésünk szerint. Tehát, lényegében a legnagyobb
rendetlenség uralja el mindkét táblát. Ekkor az egyik táblára helyeztük vissza az
összes figurát, ám ha ott már állt egy másik színű, az szükségszerűen le kellett
szednünk. Így váltakozva szedtük le és raktuk fel az egymás figuráit, amelynek
végén egy tökéletesen őrületbe hajló állás alakult ki, sok sakk- és matt-
helyzettel, rengeteg leüthető figurával, hiszen mint magyarázta az állomásfőnök
ez az illegális sakk, amikor is olyan helyzetek sokasága alakul ki, amely egy
rendes folyású játékban elképzelhetetlen. A játék értelme az volt, hogy minden
leszedhető bábut le kell szednünk, s csak azután lehet további kombinációkkal
előállni. Miután, mint említettem, egészen gyenge szinten értettem ehhez a
játékhoz, nem sok örömöm volt ebben az összevisszaságban, igazából át sem
láttam a helyzeteket, mit is kellene tennem és milyen sorrendben, hogy
valamiként megmentsek a későbbi játékra még néhány figurát. Az igazi tarolás
után lett egyértelművé az állás bonyolultsága, amikor a királyok, királynék
mellett kezdtek el totyogni a gyalogok, ott lihegtek a nyakukban, és a tisztek is
halálos veszedelembe kerültek a köröttük sűrűn álló figuráktól. Az állomásfőnök
sok segítséget adott még a végjátékban is, hogy aztán tökéletesen kihasználja a
számomra átláthatatlannak tűnő helyzeteket. Nem emlékszem pontosan, hogy
mikor kezdtünk el játszani, de az egyik játszma után gyorsan következett a
másik, hol a bábuk cseréjével juttatott előnyhöz, hol pedig szándékosan elnézte
a királynő ellen szőtt tervemet, hogy egyre hosszabb partikra kényszerítsen. Az
illegálisnak nevezett állások még legalább tízféle variációjával mulattatott,
amikor is hajnal felé ájultan elterültem a kanapén. Az újabb és újabb
felszólításai ellenére sem voltam hajlandó újabb partiba kezdeni, mire ő teljesen
megsértődött. Ekkor könyörögni kezdtem, ténylegesen olyan kimerült voltam
már, hogy az utolsó játszmák közben többször is elaludtam. De ő egyre
keményebben gyúrta a gyurmát. Azt kérdezgette, mit óhajtok csinálni az éjszaka
hátralévő részében? Aludni, válaszoltam a magam naiv módján, mire újra dühbe
gurult, és a sakktáblával kétszer is fejbe vágott. A fejemet ne verje,
könyörögtem, tele van félig begyógyult sebekkel, az önéletrajzom írása közben
egész különös módon mindig a fejem sérül meg. Akkor talán az önéletrajzát
szeretné írni az éjszaka hátralévő részében? Még mindig nem vettem egészen
komolyan a helyzetemet, mert újra csak azt válaszoltam, hogy most aludni
szeretnék, aztán majd reggel megfontolom, hogy mit is teszek. Komoran járkálni
kezdett, néha megállt az asztalnál, és beleolvasott a jegyzeteimbe. Miközben
újra csak alhattam egy keveset, arra riadtam fel, hogy egy vödör vizet öntött a
fejemre. Megkért, hogy pontosan számoljak be, mi is a szándékom az éjszakát
illetően. Felpattantam, és azt gondoltam, hogy most megölöm, de mivel
tehetetlen dühömben nem számoltam a kettőnk közötti testi erő különbségével,
egy suhintással visszaültetett a kanapéra. Most aztán végre teljesen felébredtem,
sőt alig tudtam megfékezni az indulatomat. Mindenféle dolog az eszembe jutott,
hogyan is szabadulhatnék innen, de anyám és a kutyám nélkül esélyem se volt a
távozásra, őket pedig, akárhogy is heveskedek, semmiképpen nem tudtam volna
ebbéli állapotomban magammal vinni. Tetszik az ajánlata, mondta
békülékenyen, dolgozzék az önéletíráson, reggel majd felolvassa, hogy meddig
is jutott. A feltételezését félig békejobbnak értelmeztem, úgy gondolja talán,
hogy elég volt mára, nem nevel tovább, de fent tartja a jogot, hogy amíg az
állomás épületében időzünk, ellenőrizni akarja a gyakorlati munkálkodásomat.
Ezzel befejezettnek tekintette az esti mulatságot, ránk zárta az ajtót, és
jóéjszakát kívánt.