Bukott angyalok

Dehát hogy lehet a határozottból eljutni a meghatározhatatlanba? Tocseknek erre majdnem egy
évtizedig volt szüksége, elvégre a meghatározhatatlan annyit jelenthet, hogy a cél halványul el,
jobban mondva, a cél, mely világos volt számára, céltalanná válik. De 1945 őszén minderről szó
sem volt, a cél az új világ volt. Szeptemberben néhány napot a Magas­Tátrában töltött, és Janákot
kísérte el. Janák szabadságot vett ki, és őt meghívta magával, amit ő mérsékelt örömmel fogadott.
Pozsonyt nehezen szokta meg, túlságosan német város volt, a kisalföldi falucskát, mely a
szülőfaluja volt, unalmasnak találta. A Tátra alatt, a rengeteg luc­ és erdei fenyőerdőben még
sohasem járt, úgy volt vele, mint az Alpokkal nemrég. Még idegenebbül szemlélte, mint Pozsonyt.
Elgondolkodott rajta, hogy hol szeretne élni. És ez nem is volt olyan könnyű feladat.
A Csorba­tónál szálltak meg egy kisebb panzióban, külön szobában Janák és külön szobában
Tocsek. A tulaj szidta a németeket, mert a németek szidása olyan volt, mint a poloskák szidása.
No, hát a poloskáktól megszabadultunk – közölte a tulaj –, elvégre a németek sosem tettek jót a
szlovákoknak, még előbb­utóbb rabszolgasorba taszítottak bennünket. Jó, hogy kifüstöltük innen.
Tocsek lapított, Janák pedig bólogatott. Leszállt az este, a köd másnap délig kitartott. Már délután
egy óra volt, amikor a nap sugarai áttörték a ködfátylat. Egyszer, talán a második napon, olyan
esemény történt, amely zavarba hozta Tocseket. Este volt, a tulaj és Janák talán túl sokat ittak. Egy
évvel ezelőtt itt, a tulaj házában, bekerítettek néhány németet, akik a fáskamrában húzódtak meg.
Reménytelen volt a helyzetük. Janákék vagy húszan lehettek, a németek pedig hárman. Végül
megadták magukat. Szépen elősomfordáltak a fáskamrából és fölsorakoztak a kamra külső oldalán.
Szeptember volt, meglehetősen meleg. Janák adta ki a parancsot, hárman lőttek, többek közt Janák
is. Addig lőttek, amíg a töltények teljesen elfogytak. Janák még most is büszke volt rá.
– Emlékszel? Az egyik fritznek kifordult a bele – mondta, és röhögött.
– Hát persze hogy emlékszem – nevetgélt a tulaj. – Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Az úgy
megmarad az ember emlékezetében, mintha a tűz égette volna meg az embert.
– Hát igen. A halálig megmarad – tette hozzá Janák.
Ekkor vették észre, hogy Tocsek is jelen van. Bár lefeküdt, nem tudott elaludni, sőt, a német
katona halálára még ki is nyitotta a szemét. Janák kapott észbe elsőnek.
– Hát ilyen a háború – mondta csendesen.
Persze 1945 ősze volt, még alig ért véget a háború, az emberek többségének fogalma sem volt róla,
hogy mi következik ezután a békének nevezett korszakban: vajon újabb skizofrénia, amihez már
hozzászoktak, vagy csendes kimúlása mindennek, ami maradi. Tocsek az utóbbira esküdött: ami
maradi, annak pusztulnia kell. Tizennyolc éves volt, és most, hogy a háborút szerencsésen túlélte,
egy láthatatlan piros vonalat húzott magában. Janákra bízta magát. Az csak évek múltán erősödött
fel benne, hogy nem volt egy szerencsés húzás. Janáknak az volt a szerencsés tulajdonsága, hogy
öt perc alatt bizalmába fogadta az olyan tapasztalatlan gyereket, mint Tocsek volt akkoriban.
Megnyerő volt és közvetlen. Márpedig a tizennyolc éves fiatalembernek éppen ez hiányzott: apa
helyett az apja lett. És Janák ügyesen ki is használta ezt. Tocsek nem utálta a valódi apját, csupán
kiismerhetetlennek tartotta. Janák viszont úgy tett, mintha a partnere volna. Hogy a fritznek
kifordult a bele, hát istenem, ilyen a háború. Janák tüzelt először, és Janák életben maradt. Ilyen
egyszerű ez az egész. Itt nincs idő gondolkodni. Aki hamarabb kap észbe, életben marad. Tocsek
azonban tudta, hogy mégsem ilyen egyszerű az egész, csupán jó mélyre elásta magában, mert
igenis azt hitte, hogy új világ jön, nem érdemes lacafacázni. Egyetértett Janákkal, de ebben a nagy
egyetértésben volt valami keserű íz... Talán ha nem fordul a bele ki? Talán, ha nem röhög, csak
csöndben megállapítja, hogy neki állt a szerencse, és a fritz halott... Talán.
A tiszta tapasztalatlanságon túl volt valami idealizmus Tocsek viselkedésében, legalábbis így látta
jóval később. Idealizmus, melytől éppen nem látja, amit a vak is lát. Hogy Janákot többre tartotta,
mint amennyit valójában ért. Na, nem istenítette, de bizonyos tulajdonságait ­ tehát a
következetességét, a helyzetfelismerését, a „logikáját” – úgy tekintette mint egy példát,
amilyennek ő szeretett volna lenni. A szeretett volna lenni azt jelentette, hogy előbb­utóbb ő is
ilyen lesz. Az őszi köd felszálltával bebarangolták a közeli erdőt. Leginkább délután, ha nem esett
az eső. Nagydarab sziklák között másztak hegynek fölfelé és hegynek lefelé. Tocsek biztosan
eltévedt volna, de Janák úgy ismerte a vidéket, mintha itt született volna, és nem a Zólyom melletti
falucskában. Olykor tényleg elkapta őket az eső. Nem volt más megoldás csak a fenyőfa alatt várni
a hirtelen lezúduló csapadék elmúlását. De amilyen gyorsan jött az eső, ugyanolyan gyorsan
távozott. Csak a nagydarab sziklák csúsztak – egyszer el is esett Tocsek és véresre horzsolta a
térdét. Janák minden alkalommal gombát szedett. Már­már az a gyanúja támadt Tocseknek, hogy
Janák behunyt szemmel is megállapítja, hogy ehető­e a gomba vagy mérgező. Azokon a helyeken
is látott gombát, amelyeken Tocsek szeme félresiklott. Minden második este pörkölt gomba volt a
vacsora. Egyszer Tocsek meg is kérdezte:
– Mindennel ilyen tisztában vagy? Mármint a gombára gondolok. Egy másodpercre sem jut
eszedbe, hogy a kommunista eszmében kételkedj? Mindig csak a jó gombát válogatod ki. A
mérges gombát már a látványából megismered?
Janák elnevette magát.
– Na, mit gondolsz?
– Én semmit. Túl magabiztos vagy. Ez nekem rendkívül szimpatikus. Az, hogy nincs benned
kétség, sem alázat.
– Ez is a háború következménye. Kétségekkel nem lehet hadat viselni, mert előbb­utóbb
lefegyvereznek a kétségek. Egy új világért harcolok, nem lehet kétségem afelől, hogy ez az új
világ el is jön. Ha kétségeim támadnának, nos, ez egy értelmiségi duma. A lefegyverzés dumája...
Ami pedig a gombázást illeti, hát az nagyon egyszerű. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy
melyek az ehető gombák és az ehetetlenek. Úgy, mint az ábécét, vagy azt, hogy kétszer kettő az
négy. Már tízéves koromban gombaszakértő voltam.
Tocsek különös dolgot tapasztalt: Janáknak megvolt az ereje, hogy nyugodtan, fellengzős részletek
nélkül beszéljen a tapasztalatairól, és nem valamiféle büszke kivagyisággal, hogy lám, ez vagyok
én, ki a különb nálam.
– Tudod, az én apám tanító. De tulajdonképpen egy paraszt. Egy nagy, öntelt és kivagyi paraszt.
Sosem tudtam közelébe jutni.
– Hát igen. Ez előfordul – mondta Janák olyan hangsúllyal, hogy ismeri a helyzetet.
– Sokkal jobb lenne, ha te lennél az apám.
Látta, hogy Janák meghökken, mintha váratlanul egy bomba robbant volna a távolban, de az a
bomba megremegtette volna az ablakokat. Nem is szólt egynéhány másodpercig. Aztán azt felelte,
némileg ügyetlenkedve:
– Hogyan lehetnék az apád. Ne butáskodj! Túl rövid ideig ismerjük egymást, ráadásul abszolút
más vagyok. Közöttünk nincs minimális egybeesés sem.
– Hát persze, még gyerek vagyok – sértődött meg Tocsek.
– Nem is annyira gyerek, mint inkább az, hogy túlságosan ragaszkodsz a gyerekkori
elképzeléseidhez. A világ nem olyan, amilyennek te hiszed.
– Mit hiszek? – kérdezte még mindig sértve.
– A világ sokkal, de sokkal rosszabb, mint ahogy te fölkészülve érzed magad a fogadására –
magyarázta meg neki. – Sok csalódás ér majd. Én tudom, te még nem tudod.
Tocsek úgy látta, hogy ha nem is volt értékes, de érdekes beszélgetés volt, melynek utólag több
tanulságát is levonta. Janáknak afféle „kisöccse” volt – no, nem a valóságban, hanem a
képzeletben. De a képzelet olykor a valóság ruháit veszi föl, mint a délibáb. Tocsek leszállt a
fellegekből a valóságba, holott a valóság, úgy istenigazából, jóval keserűbb volt, mint gondolta.
Tulajdonképpen Janák lenézi őt, a „kisöccse” csak amolyan Tocsektől használt fügefalevél volt,
amely elfedte Janák lenézését. Janákot hősként tisztelték, Tocseket viszont gyerekként, ami óriási
különbség. Az „én tudom, amit te nem tudsz” rosszat sejtetett. Tocsek rózsaszínűnek látta a
világot, Janák viszont reálisnak, és ez a realitás a jónak és a gonosznak egyfajta különös
egyvelegét adta. Az, hogy milyen ez a különös egyveleg, csak fokozatosan, évek hosszú során jött
rá.
De most 1945 ősze volt, joggal látta Tocsek rózsaszínűnek a világot. Egyszerű volt a világ, mint
egy kétdimenziós ábra tele muskátlival. Ő tizennyolc éves volt, és soha nem volt ilyen szabad,
mint most. Vagy nem is a szabadság volt...? Csupán könnyűség volt, egyfajta lebegés, melyet
szabadságnak fogalmazott, holott a szabadság felelősséggel is jár, de éppen a felelősség hiánya
volt az, ami a szabadság illúzióját kelthette. 1945 szeptember végére járt az idő, és ez a könnyűség
már soha nem jött vissza. Szabadnak érezte magát, mert azt hihette, hogy kezében van a sorsa, és
jó pár esztendő telt el azzal, hogy rájött, nemhogy nem volt kezében a sorsa, de kiszolgáltatta
magát egy ideának, ami, természetesen sohasem jött el. Az idea idea maradt – valahol a felhőkben,
vagy pontosabban, az ő fantáziájában. Egyszer egy csípős délutánon a Csorba­tó feletti erdőben,
gombászás közben, Janák váratlanul megkérdezte:
– Na, a nővérednek nincs honvágya?
Tocsek kérdő pillantása Janákot, úgy látszik, jól szórakoztatta. Tocsek sosem beszélt a nővéréről.
Egyrészt tizenkét évvel idősebb volt nála, másrészt egy német főhadnagyhoz ment feleségül, és
negyvenöt tavaszán elhagyta az országot. Azóta semmi hír felőle.
– Honnan tudod, hogy egy nővérem van?
– Lenyomoztam – felelte Tocsek. – Mi mindent lenyomozunk.
– Ki az a mi?
Janák bosszankodva felelt.
– Igazán hülye vagy, Tocsek, vagy csak annak tetteted magad. Mikor nősz fel?
– Fogalmam sincs róla. És nem is érdekel a nővérem. Túlságosan nagy a korkülönbség köztünk –
felelte őszintén Tocsek, de sejtette, hogy Janák szándékosan hozta fel ezt a témát. Nem tudta, hogy
hová fog kilyukadni. Janákról úgy tetszett, hogy élvezi ezt a helyzetet.
– Nos, a „kémeim” azt jelentették, hogy a nővéred, Erzsi, ugye, nos, hogy a nővéred jól van, és
esze ágában sincs visszajönni. A férje sem esett fogságba. Frankfurtban élnek, ott kapott
ideiglenesen munkát a férje... Hát kár, ez egy pici rossz pont a karriered szempontjából, de ne félj,
elintézem, hogy ne bántsanak miatta.
– Mi az, hogy a kémeid? Neked vannak kémeid?
Janák elnevette magát.
– Képletesen értem.
­ Nekem semmi közöm az Erzsihez. Erzsi egy másik világ. A nővérem, de tizenkét évvel idősebb.
Mit kezdjek egy tizenkét évvel idősebb nővérrel?
– Majd megmondom odafönt. Minden rendben lesz, ne félj.
– Mi az, hogy odafönt?
Janák azt mondta, hogy a realitás az kétségtelenül a reálisan létező dolgok közül van, de a realitás
másodjára azt jelenti, hogy a realitás eltakarítja önmagát, ha a helyzet úgy kívánja.
– Ezt nem értem.
– Még sok mindent nem értesz – mondta Janák.
Ha más nem, hát ez elgondolkoztatta volna Tocsekot, de tizennyolc évesen és ideákkal a fejében,
egészen másképp gondolkozik az ember, mint amikor felnőtt már, és az ideáktól is megszabadult.
Erzsiről szinte már el is felejtkezett. Sosem volt közöttük bizalmas kapcsolat. Erzsi felnőtt nő volt
már, amikor Tocsek az iskolát kezdte. És harmincéves volt, mikor a német katona megszöktette.
Már vénlány volt, és tulajdonképpen először volt szerelmes. A német katona (Kurtnak hívták) elég
szemrevaló legény volt, két évvel fiatalabb Erzsinél. Hirtelenszőke volt, és amolyan
bazsarózsaképű. A r­t nem egészen mondta ki, valahonnan Frankfurt mellől származott, és az apja,
állítólag, egy gazdag paraszt volt. Tocseket gyakran ugratta, meztelen nőkről beszélt és
bordélyokról, és közben jót nevetett, míg Erzsi tök gyereknek vette, ha egyáltalán szóba állt vele.
Szóval nem jó emlékek fűzték Erzsihez és Kurthoz, és igyekezett elfeledkezni róluk, mígnem
Janák elő nem hozta a létezésüket. A „lenyomozta” szó inkább fölháborította Tocseket, elvégre a
múltjában turkált, és ehhez nem volt joga csak neki, Tocseknek. És volt még egy sanda gyanú,
nevezetesen az, hogy a látszat ellenére, nem bízott benne. Ez pedig fájt. Az a bizalmas kapcsolat,
ami Janákhoz fűzte, nem teljesen talált viszonzásra. Ezt meg is mondta Janáknak. Janák csóválta a
fejét, nem tetszett neki a dolog. De előbb­utóbb fölébredt benne a felsőbbrendűségi érzés, amit ő,
harmincvalahány éves ember a tizennyolc éves gyerekkel szemben érez. Azt mondta:
– Ne higgy a csalónak, mert a csaló úgy hiteti el veled a rosszat, hogy az jónak fog mutatkozni az
első pillanatban!
Tocsek félreértette és fölháborodott.
– De én nem vagyok csaló!
Janák elmosolyodott.
– Persze, hogy nem vagy csaló. Nem is erre gondoltam. De az eszme önmagában még nem
biztosíték, hogy valóra váljék. Ahhoz, hogy úgy mondjam, nyomozni kell. Mindent meg kell
tudnod arról, hogy aztán a haverodat a legjobb barátodnak nevezd. Az eszme és a gyakorlat kéz a
kézben jár. Vagy vedd a sakkot. Tudsz sakkozni, nem?
– Egy kicsit.
– Nos, a sakkban sincs ez másképp. Csakis olyan lépést tehetsz, hogy a figurád védve legyen. A
védtelen figurát könnyen kiütik... Szóval nyomoztam utánad. Ez nem barátság vagy nem barátság
kérdése. A legjobb barátod is lehet áruló. Nem föltétlenül, de ha a helyzet úgy hozza, a legjobb
barátod is meginog. Biztos akarok benne lenni, hogy benned megbízhatom.
– Aha – mondta a még mindig sértett Tocsek. – Szóval a barátság sem örök.
Janák elkomolyodott.
– Semmi sem örök.
– Szóval gyanús vagyok?
– Nem. Te még tizennyolc éves vagy, és a barátság tizennyolc éves korban még örök.
– És tizenkilenc éves korban? Vagy húszéves korban?
Janák újra elmosolyodott.
– Majd meglátjuk – mondta.
De volt még egy példa, csak Tocseknek hályog volt a szemén. Jobban mondva, ez a hályog nem
engedte pontosan látni azt, amit a szeme látott, és az érzékelés híján összemosódott a látvány és a
következtetés. Így mondta Tocsek önironikusan: a látványnak és a következtetésnek annyi köze
sem volt egymáshoz, mint szentimentális filmnek a legkeményebb valósághoz. Egyszerűen nem
akarta tudomásul venni, hogy az ideáknak egy másik, sötétebb oldala is van. Pedig a legelső
alkalommal valami belső riasztást érzett, valamit, ami még a gyerekkorából maradt, és a jó, illetve
a rossz megkülönböztetésére szolgált. Ez a gyerekkorából való valami belülről csöngetett, mint a
riasztó.
Janáknak egy másik arca is volt. Ezt akkor fedezte föl, amikor először járt Veselka a Csorba­tói
házban, a második hét elején. Janák néha esténként elment a faluba, és csak reggel jött vissza,
kialvatlanul és morcosan. Tocsek kérdésére, hogy hová csavargott éjszaka, csak röviden felelt:
„Egy barátomat látogattam meg.” Tocseknek beindult a fantáziája – Janák és Veselka együtt hóban
és sárban, völgyben és hegytetőn, mint két elnyűhetetlen barát, mint egyiket a másikáért feláldozó
szent, mint amire örökké emlékeznek majd vénkorukban is. A második hét elején, amikor Veselkát
megismerte, alig leplezte csalódását. Egy ócska paraszt volt, egy örökké részeges ember, akiből
minden hiányzik, ami a felkelést naggyá tette. „Ki ez?” – kérdezte Tocsekre mutatva. „A titkárom”
– mondta Janák, és akkor felszabadult Veselkában a röhögés. Közönségesen és durván röhögött,
ahogy a háborúban röhög az ember, és mondjuk, nem egy viccen a vagy egy kabarétréfán. Tocsek
is röhögött, de az ő röhögése kényszeredett volt, olyasmi, mint aki égre­földre egy doboz gyufát
keres, és végre megtalálja, kinyitja, de a gyufásskatulya üres. „Szóval a titkárod?” – mondta
Veselka. – „Hát ez remek. Ilyen jópofa dolgot még nem hallottam.” Tocsek vérig sértődött,
valószínűleg el is pirult. Inkább kiment a nagy fekete éjszakába és sétált egyet a ház körül. Vagy
húsz percig maradt kinn, hideg volt, és a levegő teli nedvességgel, amit a leszálló ködnek hívnak.
Odabent viszont Janák, ha nem is teljesen, de megváltozott. Lehet, hogy az alkohol tette? Sokkal
érzelgősebb volt, már­már szentimentális, ahogy beszélt, és ahogy a bádogpoharával játszott. A
kézmozdulatai árulták el, a kézmozdulatai fejezték ki azt az erőt, amit a szavak nem tudtak.
„Mindent elölről kell kezdeni – mondta, amikor Tocsek belépett –, egyébként semmi értelme.”
Veselka, ha úgy tetszik, savanyúan nézett rá. „Jó” ­ mondta végül. „Meglátod, újra rendbe fognak
jönni.” „Na, mért vártál, a kutyaúristenit” – mondta Veselka haragosan, de Tocsek belépett, és
mindketten elhallgattak. Tocsek ebből nem értett semmit, de Janák és Veselka úgy felkapták a
fejüket, mint akik lelepleződnek, mintha egy összeesküvés pillanatában kegyetlenül rosszkor lépett
volna be Tocsek. Negyedórába került, míg tisztázták, illetve elsimították a dolgot. Persze Janák és
Veselka már jó sokszor a pohár fenekére néztek, és részegen egészen másképpen látszik az
ártatlanság és a bűn. Tocsek ártatlan volt, s tulajdonképpen az utolsó mondatokat csípte el, az
utolsó mondatokból pedig lehetetlen levonni a végső következtetéseket. Ezt, ha nagy nehezen,
végül is belátta, előbb Janák majd Veselka is. Éjfélre részegek lettek, mint a huszárkapitány az
esküvője napján hajnalban. Veselka visszament a faluba. De a búcsút, azt nem felejti el Tocsek.
Vagy két percig szorongatta Veselka kezét, és kétszer is átölelte, mintha örökre búcsút venne tőle.
A pálinkától piros arca fokozatosan lilává vált, és a szeme olyan alázatosan csillogott, mintha
Veselka az életét mentette volna meg. Persze szó sem volt ilyesmiről. Veselka, miközben ő is
simogatta Janákot, a hideg szeme ugyanolyan hideg maradt, mint órákkal ezelőtt. Gyilkos,
gondolta Tocsek, ez akárkit meg tudna gyilkolni. Janák pedig alkalmazkodik hozzá. De miért? Egy
gondolat futott át rajta, el is hessegette. Két hónappal később, vagyis egy decemberi napon, újra
átfutott rajta ez a gondolat. Ez, ha nem lett volna nevetséges, elég rémisztő volt. Janák éhgyomorra
ivott valami pálinkamérésben, mert a keresztapja meglátogatta Zólyom mellől, és a keresztapja
már délben részeg volt. Úgy járták a pozsonyi utcákat és az utcai kocsmákat, mint a postások –
minden kocsmát útba ejtettek, és mindenhol fölhajítottak fél deci vodkát vagy féldeci
szilvapálinkát. Egyszer csak, valahol a Stefánia út környékén, a keresztapa elveszett, mint a lyukas
zsebből a pénztárca.
– Hát egyedül maradtunk – mondta Janák –, gyere fel hozzám.
Nem volt ártatlan a dolog. Janák úgy megszorította Tocsek karját, hogy az felszisszent.
– Gyere hozzám, érted? Mi jól megértjük egymást... Felszenteljük ezt a napot.
Az arca elcsúszott valami szentimentálisba, szinte könyörgővé vált. Tökrészeg volt, és a
tökrészegek igazat mondanak, ha másnap nem is emlékeznek rá – legalábbis Janák. Mert másnap
nem emlékezett semmire. Arra sem, amikor Tocsek kiszabadította magát a karja szorításából, és
elsietett, amilyen gyorsan csak bírt. Még köszönni is elfelejtett neki. Vagy Janák csak nem akart
emlékezni? Ezt már sosem tudja meg. Azt gondolta Tocsek, hogy minden helyreáll holnap. Azt
gondolta, hogy ártatlanul csöppent bele a dologba, de ha nem vigyáz, mocskosan fogja végezni.
Bűn­e a bűn, ha ártatlanul keveredik bele az ember? Ártatlan­e, ha ártatlannak hiszi magát?
Tizennyolc évesen még fogalma sem volt a dolgokról. A dolgok egyszerűek voltak, mint,
mondjuk, a számok: egyre jön kettő, kettőre jön három...