Életfilozófia, bölcsesség és tanítás Füst Milán három kései művében

1. A tanítás szerepe Füst Milán életében és kései munkáiban
Füst Milán második világháború utáni életében és alkotói pályáján egyaránt
meghatározó szerephez jutott a tanítás. 1947-ben katedrára léphetett a budapesti
bölcsészkaron, és  ‒ elveszettnek hitt naplójának gondolatait is rekonstruálva ‒  az itt tartott
esztétikai előadásaihoz felkészülést jelentő megfontolásokat foglalta össze Látomás és indulat
a művészetben című munkájában, amelyet 1948 tavaszán fejezett be. A tanításnak egy másik,
az egyetemi előadásokétól jelentősen eltérő formája határozza meg az 1957-ben megjelent Ez
mind én voltam egykor és az egy évvel később kiadott, alcíme szerint az 1957-es munka
második részeként kezelt Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve fikciós keretét.1 A két mű között a
tanítás formáját tekintve átmenetet képez a Szexuál-lélektani elmélkedések2. A munka csak a
szerző halála után vált a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, először a párizsi Magyar
Műhely 1970. szeptember 15-én megjelent számában3, majd kötet formájában immár
Magyarországon 1986-ban a Helikon Kiadó gondozásában. Mindhárom mű hátterében az
elveszettnek hitt napló kézirata állt, amely utóbb nagyrészt előkerült, de tudomásunk szerint
Füst „haláláig nem nyitotta fel a visszakapott kéziratokkal teli bőröndöket”4.
1 Az Ez mind én voltam egykort és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyvét a továbbiakban egységes műként fogom
kezelni, ahogyan a kiadások is teszik, hiszen már 1959-ben és ettől kezdve minden esetben egy kötetben jelent
meg a két könyv. Amikor tehát az Ez mind én voltam egykor címet említem, abba a továbbiakban a Hábi Szádi
küzdelmeinek könyvét is beleértem.
2 A kézirat keletkezési idejét nem ismerjük pontosan. Némi fogózót azonban a könyv bevezetésének bizonyos
mondatai adhatnak: „Ötvennégy éve foglalkozom szexuális pszichológiával.”, „Életemnek ebben az utolsó
stádiumában szántam rá magam, hogy az ekörüli gondolataimat is együvé szerkesszem”.  A bevezető olyan
feljegyzésekre hivatkozik, amelyek a napló füzeteivel együtt pusztultak el a háborúban. Minden okunk megvan
tehát arra, hogy a szöveget a háború utánra datáljuk. A legvalószínűbb feltételezés, hogy az 1950-es évek
folyamán, esetleg az Ez mind én voltam egykorral azonos időben készült. Erre utalhatnak a két szöveg átfedései.
3 Magyar Műhely 1970. 37.
4 Kis Pintér Imre, Néhány megjegyzés az új kiadáshoz, in: Füst Milán, Látomás és indulat a művészetben,
Fekete Sas Kiadó, 2006. 490. Ugyanezt támasztja alá az Ez mind én voltam egykor 1957-ben kelt Utóhangja:
„De a megmaradt anyagot sem tudtam többé a kezembe venni, ‒ azóta se láttam, mert, valahányszor elémbe
tették, az az érzésem volt, hogy meg kell szűnnöm, ha belelapozok ‒ ez akkora fájdalom volt.” Füst Milán, Ez
mind én voltam egykor, Fekete Sas, Bp., 2013. 143. (Az Ez mind én voltam egykor és a Hábi Szádi küzdelmeinek
Maga a tanítás mint tevékenység nem előzmény nélküli Füst Milán életében. 1912-től,
a jogi diploma megszerzése után 1921-ig a Wesselényi utcai felsőkereskedelmi iskolában és a
Mesteri utcai kereskedelmi iskolában tanított. Életének ebben a szakaszában a tanárság
társadalmi identitásának legfontosabb eleme volt. A Nyugatra és a vele kapcsolatban állókra
korlátozódó szűk irodalmi közegen kívül környezete elsősorban a tanárt látta benne, és ezzel a
szereppel ő maga is azonosult. Állandó tanári kinevezést nem, csak ideiglenest kapott a
fővárostól, ami alacsonyabb jövedelmet biztosított számára. A visszaemlékezések szerint
szenvedélyes pedagógus volt. Naplójegyzeteiben sokat foglalkozik a tanárok alacsony
fizetésével és a tanárság alacsony társadalmi presztízsével, emellett portrékat rajzol egy-egy
tanártársáról. Elköteleződését és a tanár-diák, a mester-tanítvány viszony mély átélését
pontosan mutatja néhány bejegyzés: „Búcsú, lányiskola: vigyázzon őrangyal lépteikre ‒
semmiféle kürtszó össze nem hozza nekem őket, ‒ az én kis nyájam nem terelődik össze ‒ ha
bemegyek, üres az iskola: sose térnek vissza ‒ még a legcsacsibbat is sajnálom, ‒ a Füst tanár
úr morcos úr kis szivükben, aki megkínozta őket: szegénykék!”5 „Viszont, meleg és érzelmes
ember vagyok ‒ ma búcsúztattam katonanövendékeinket s megint sírtam: ti vagytok az én
családom, örökké változó család s ha elfeledtek is ‒ hiszek az örökkévalóságban ‒ s ha nem
leszek egyéb, mint ‒ válaszúton egy ismeretlen, néma árnyék, névtelen hajlam ‒ mely jóra int
‒ akkor élek nektek tovább is. (…) Sosem látlak többé ily rendben együtt s az osztályt nem
látom többé, melyről oly sokszor fogok még álmodni: elfújta valami vihar! ‒ Nektek még nem
fáj búcsúzni, ‒ pedig van-e tragikusabb a búcsúnál: az idő múlásánál van-e
jóvátehetetlenebb!”6
Ám a tanításnak azok a formái, amelyek a pálya kései szakaszában főszerephez
jutottak, aligha vezethetőek le közvetlenül a középiskolai tanári múltból, amiről egyébként
könyvét a Fekete Sas Kiadó 2013-ban megjelent kiadása alapján fogom idézni, és az Ez mind én voltam egykor
címen fogom említeni, jóllehet a kiadás a másik könyvet is magában foglalja. Ez azt jelenti, hogy a két könyvet
az eddigi értelmezők egybehangzó véleményét osztva egységes műként kezelem.)
5 Füst Milán Teljes Napló, Fekete Sas Kiadó, Bp., 1999. I. 27.
6 Füst Milán, u.o. I. 328.
sajnálatosan keveset tudunk. Akkor is így van ez, ha az intézményi keretek között zajló és
ezeket a kereteket hatásosan fellazító egyetemi előadásoknak van közük a korábbi tanári
pályához, míg a fikciós munkáknak kevesebb. Az idős kori egyetemi tanítás afféle színház
lehetett Füst számára.7 A három könyv a tanítás tartalmi kereteit tekintve is különböző. Amíg
a Látomás és indulat a művészetben, valamint a Szexuál-lélektani elmélkedések tartalmi
keretei meghatározottak, addig az Ez mind én voltam egykor témájának jellegét a
leghelyesebb életfilozófiainak neveznünk.
2. A Látomás és indulat a művészetben történeti helyzete
Az intézményes keretekből fakadó követelmények kizárólag a Látomás és indulat a
művészetben megfogalmazását befolyásolják. A bölcsészettudományok történetében
megszokott jelenség, hogy egy-egy egyetemen oktató tudós utóbb könyv formában is kiadja
előadásainak kidolgozott, a tanítás tapasztalatait is hasznosító változatát. A Látomás és
indulat a művészetben nem ilyen mű. Amikor 1946 áprilisától Füst megkapta a lehetőséget,
hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarán rendszeres előadásokat tartson,
azonnal hozzáfogott, hogy áttekintse és összefoglalja esztétikai nézeteit. Sőt, ezt a munkát
minden bizonnyal már korábban elkezdte, hiszen a habilitáció megszerzéséhez már be kellett
adnia egy terjedelmes esztétikai munkát, amely a Látomás és indulat alapjául szolgált. A
kézirat első változata 1947 júliusára készült el, amit Füst ősszel átdolgozott, hogy aztán a
könyv 1948-ban jelenjék meg. Az így létrejött mű kiindulópontjává és alapjává vált az új,
időskori írói és társadalmi identitás kialakításának.
7 „Ô pedig a megtalált pódium birtokában boldogan, széles gesztusokkal és nagy elokvenciával mondta a
szövegét. Szerepjátszó készsége ebben a helyzetben is vitathatatlan volt, és lám, most itt a lehetôség lenyûgözni
a nagyobb közönséget. Akkor már, hetven év körül, betegeskedett is, és valami gerincbaja miatt nehezen járt. Ezt
a hatalmas embert felesége vagy alkalmi rajongók támogatták a katedráig. Ott azonban felállt, hosszú, lobogó
kezét fölemelte, hogy nyomatékot adjon mondatainak.” Lukácsy András, Fogd fel játéknak, Holmi 2013. 11.
1380.
Ahhoz, hogy mindhárom mű kapcsán érvényesen beszélhessünk a tanítás fogalmáról,
és a közelébe jussunk azoknak a kérdéseknek, amelyek ezeket a könyveket az életmű
egészébe illeszthetik, viszonylag szélesen kell megvonnunk a fogalmi határokat. Tanítás alatt
esetünkben nem a fiatalok intézményes keretek között folyó oktatását értem, és nem a
felismert igazságok átadását, hanem a személyesen megélt, megtapasztalt dolgok és a
hozzájuk kapcsolódó belátások közvetítését a maguk vitathatóságában, kétségességében. A
tanítás ilyesféle meghatározására mindhárom mű hivatkozik a maga narratív keretéhez
alkalmazkodva.8
A fenti megközelítés két olyan mozzanatot tartalmaz, amelyet érdemes már itt, a
gondolatmenet elején kibontani. Az élmény kategóriájának legfőbb jellegzetessége a
közvetlenség, a közölhetetlenség és a diszkontinuitás. A narratíva mindhárom munkában a
beszédre bízza a paradoxon feloldását, vagyis magának a beszédnek kell olyan élménnyé
válnia, amely mintegy jótáll az olvasás, a tudás vagy a bölcsesség megszerzésének
közvetlenségéért. Ennek következtében mindhárom esetben az elhangzás jelen idejűségének
abszolutizálása uralkodik.
A másik mozzanat, amelyet ki kell emelnünk, a Füst Milán-i tanításban rejlő, antik
hagyományokra visszatekintő paideia-programra vonatkozik. A Látomás és indulat a
8 „Elvégre ide s tova mégiscsak negyven éve annak, hogy első esztétikai mondanivalóimat papírra vetettem, s
azóta, mint a hű papok, mindvégig s mondhatni szüntelenül annak a nagy misztériumnak szolgálatában töltöttem
el életemet, amelyet, mióta csak eszmélni tud: művészi alkotásnak nevez és csodál az emberi lény. S ez a
szolgálatom nemcsak aktív volt, az íróé ‒ mint műélvező sohase fogytam ki annak csodálatában, amit
megcsodáltam ‒, a titkait kutattam mindennemű remeknek, szűnni nem akaró szomjúsággal: hogy mi hozza a
szépséget létre benne, s miben rejlik a varázsa.” Füst Milán, Látomás és indulat a művészetben (a továbbiakban:
LIM), Fekete Sas Kiadó, Bp., 2006. 17.
„Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális
ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenül hiányosak
lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelül adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok,
abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú
életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.” Füst Milán, Ez mind én voltam egykor,
Fekete sas Kiadó, Bp., 2013. 7.
„Ötvennégy éve foglalkozom szexuális pszichológiával, s e hosszú idő alatt sokan fordúltak hozzám bajaikban
tanácsomért, de úgy is mondhatnám, hogy orvoslatért. (…) Megmondom, amit tudok, s aki állításaim
helyességéről meg akar győződni, az majd legyen szíves gondolkodni, elmélyedni abban, amit állítok: magam én
az igazságszeretet netovábbja igyekeztem lenni, mikor mondanivalóimat végleg megfogalmaztam magamban s a
gondolkodás ügyének nyilván az fogna jót tenni, ha az olvasó is hasonló igazságszeretettel látna neki a szorongó
kényes anyag feldolgozásának.” Füst Milán, Szexuál-lélektani elmélkedések, Helikon, Bp., 1986. 7.
művészetben előszava szerint tanító célzatú mű, amelynek egész hangvételét meghatározza,
hogy az előadó „nem szakemberek, hanem irodalmilag többé-kevésbé képzett közönség előtt”
beszélt a művészi alkotások „misztériumáról”9. Füst saját tanítói alakját ebben az
összefüggésben „hű papként” viszi színre, ami részint arra utal, hogy bármily idős is, ő maga
is mindenkor tanulója maradt tárgyának, tanítóként is az, másrészt arra, hogy tárgyát valóban
„misztériumnak”, titkokkal körülvett, rejtélyes dolognak tekinti, saját magát pedig e titkok
hivatott őrzőjének és közvetítőjének. A tanító célzat ilyen jellegű felfogásával kapcsolatban
érdemes Nietzsche megjegyzését idéznünk az Emberi, túlontúl emberi második részéből:
„bármily idegenül is hangozzék korunk számára: egykor voltak olyan költők és művészek,
akiknek lelke túljutott a szenvedélyek görcsein és rázkódásain, és ezért a tisztább anyagokban,
méltóbb emberekben, finomabb kapcsolatokban és megoldásokban lelték örömüket. (…) A
régi görögök azt várták a költőtől, hogy a felnőttek tanítója legyen: de alkalmasint hogy
szégyellné magát egy mai költő, ha ilyesmit kérnének tőle számon, tőle, aki magának sem volt
jó tanítója.”10 Nietzsche arról az íróról beszél, akit az öntúllépés igénye vezérel, és e
szenvedélyben idegenné, mássá válik, hiszen csak így tud párbeszédbe kerülni az idegennel, a
másikkal. Az öntúllépés gondolata Nietzschénél a bölcsességhez és a képzéshez kapcsolódik:
„A mai nagy művészek rendszerint az akarat kötelékeinek megoldozói, és ebben az
értelemben az élet szabadítói, míg azok a régiek akarat-megkötők, állat-átváltoztatók,
emberteremtők és egyáltalán képzők, az élet át- és továbbképzői voltak.”11
Füstnek azokat a szövegeit, amelyekben a tanítás kerül kulcshelyzetbe, a narratív és
tematikus személyesség jellemzi, amely közelíti őket szépprózai munkáihoz. A
személyességet ebben az esetben is retorikai alakzatként értem, amely az egyes művek
narratív keretének rendelődik alá. Ezeket a kereteket éppen ezért a későbbiekben részletesen
vizsgálnunk kell, mégpedig a bölcsesség és a képzés háttérben meghúzódó problémájával
9 Füst Milán, LIM, 17.
10 Friedrich Nietzsche, Werke in zwei Bänden. Bergland, Salzburg, 1952. II. 305-306.
11 Friedrich Nietzsche, u.o.
összefüggésben. A személyes tudás és a személyes átéltség nem támaszkodhat semmiféle
átfogó világelvre, de Füst esetében nem vonja maga után a viszolygást az általános
állításoktól, és nem riad vissza attól, hogy autoritást tulajdonítson magának. A tanításnak ez a
módja ellentétes a szókratészi hagyománnyal. A görög mester nem előadott, hanem
beszélgetett, nem állításokat fogalmazott meg, hanem kérdéseket, amelyekkel abban segítette
partnerét, hogy ő alakítsa ki fogalmait a beszélgetés tárgyáról, és eközben Szókratész gyakran
állította be magát tudatlannak. Füst viszont számos alkalommal hivatkozik jártasságára,
tapasztaltságára12, korára. Mindemellett azonban tisztában van azzal, sőt hangsúlyozza is,
hogy egy-egy megállapítása körül aligha alakulhat ki konszenzus. A személyesség
színrevitele polemikus, és polémiát hív elő. Távol áll tehát tőle mindenféle redukció. A
személyes tapasztalatokból leszűrt belátások kiterjesztő jellegűek, de nem állítanak elő
rendszert sem az esztétika, sem a szexuálpszichológia területén, még kevésbé az
életfilozófiaén, amely egyébként sem körülhatárolható.
A rendszeresség hiánya természetesen nem menti fel a vizsgálódó olvasót a
könyvekben színre vitt nézetek alapos vizsgálata alól. Különösen érvényes lehet ez az
esztétika területére. A Látomás és indulat a művészetben szemléletéről meglehetősen kevés
terjedelmesnek mondható áttekintés13, értelmezés született, az elmúlt tizenöt évben pedig
éppenséggel egy sem, jóllehet 2006-ban megjelent a mű negyedik, filológiailag minden
eddiginél megbízhatóbb kiadása. A kiadás utószavában Kis Pintér Imre „a XX. századi
magyar tudományosság alapművének”14 tünteti fel Füst könyvét. Ez az értékelés
meglehetősen túlzónak és megalapozatlannak tetszik, különösen akkor, ha figyelembe
12 Tudjuk, hogy Füsttől korábban sem volt idegen ez a magatartás. Tekintélyes atyai barátként állt például
második világháború előtti korszak egyik legkiválóbb novellistája, a krónikus önbizalomhiánnyal küszködő
Gelléri Andor Endre mellett, az írásra vonatkozó instrukciókat osztott, belejavított Gelléri munkáiba.
13 Semjén Gyula, Látomás és indulat a művészetben, Esztétikai Szemle, 1947-1948, 32-33..; Seres József,
Látomás és indulat a művészetben, Tiszatáj, 1948. 352-355..; Bóka László, Füst Milán tanítása, in: Füst Milán,
Látomás és indulat a művészetben, Magvető, Bp., 1963. 17-25.; Nyéki Lajos, Látomás és indulat a művészetben,
Magyar Műhely, 1963. 6. 68-74.; Nyírő Lajos, A művészet sajátosságai és a Valóság. Füst Milán esztétikája,
Kritika, 1964. 6. 9-20.; Szabó Tímea, Füst Milán esztétikája ‒ szabadvers és pszichoanalízis. A korrektúrák
találkozásának szituációjáról Thalassa 2000. 11. 113-138.
14 Kis Pintér Imre, Néhány megjegyzés az új kiadáshoz, in: Füst Milán, LIM, 489.
vesszük, hogy nemcsak általában a 20. századi magyar tudományosság történetéről nincs
átfogó képünk, de a korszak magyar esztétikai és kritikai gondolkodásának történeti
összefoglalása sem született még meg. Kis Pintér Imre iménti szavai  ‒ a recepciós helyzet
ismeretében érthető módon ‒  még mindig tükrözik azt az igényt, hogy az irodalmár szakma
utólag igazságot szolgáltasson Füst Milánnak. A Látomás és indulat a művészetben soha sem
tartozott azon szakmunkák közé, amelyekre az irodalomtudomány vagy az esztétika
szakemberei gyakorta hivatkoztak, ma pedig visszasüllyedt a Füst-filológia érdekeltségi
körébe. Amíg tehát Kis Pintér Imre a felejtés árnyékában fogalmazott kissé túlzóan, a mű
második kiadásának idején, 1963-ban Bóka Lászlónak arról kellett meggyőznie a
kultúrpolitika akkori hatalmasságait és az irodalmár közvéleményt, hogy Füst gondolkodása
nem összeegyeztethetetlen az esztétika marxista irányvonalával, és mindenképpen
megbecsülés illeti, akkor is, ha vitatható alapelveken nyugszik. Az „igazságtevő” méltatásnak
mára épp oly kevés értelme maradt, mint a bírálatnak.  
Úgy tűnik, a Látomás és indulat a művészetben fölött anélkül múlt el az idő, hogy
irodalmi gondolkodásunk komoly kísérletet tett volna az integrációjára, felmérte volna
értékeit és hiányosságait. Sorsa hasonló, mint Sík Sándor 1943-ban megjelent Esztétikájáé.
Füst alapkérdései a 20. század elejének esztétikai gondolkodásában gyökereznek, és érdemi
módon nem reflektálnak a mű megírásának idejére végbement episztemológiai változásokra.
„Mi hozza a szépséget létre benne [t.i. a remekműben], és miben rejlik a varázsa?”15, kérdezi
Füst munkája előszavában, és az első előadásban nyomban megállapítja, hogy a szépség
tapasztalata, vagyis a tetszés, a szépség érzését jelenti, amelynek vizsgálata részben lélektani
stúdiumokat igényel.16 Amint arra már Kis Pintér Imre17 is felhívta a figyelmet, Füst
kérdésfeltevése a 20. századi esztétika történetében legközelebbről Nicolai Hartmann
alapvetésével18 rokonítható, jóllehet az ismeretelméletet annak metafizikai feltételei felől
15 Füst Milán, LIM, 17.
16 Füst Milán, LIM, 27.
17 Kis Pintér Imre, i.m., 489.
megújító német filozófus 1953-ban megjelent Esztétikájának tágas rendszerszerűsége és
átfogó jellege a Látomás és indulattól távol áll. Bár Füst és Hartmann is az életigazságok és a
szépség összefüggéseit kutatták, hatásról semmi esetre sem lehet szó, hiszen Hartmann 1945
márciusa és szeptembere között fogalmazta meg esztétikai nézeteit.19 A második világháború
utáni Németországban Hartmann filozófiája számos okból jelentősen vesztett hatásából.
Wolfgang Harichnak alighanem igaza van, hogy a korszak válságtapasztalata számára nem
voltak olyan ajánlatai, amelyek válaszpotenciáljukban versenyképesek lettek volna akár
Heidegger és Jaspers, akár a Frankfurti Iskola filozófiájával.20.
Füstnek tulajdonképpen még szerencséje is volt, mert az egyetemi világban
hovatovább kötelezőnek számító marxista esztétika mellett bármilyen alternatíva, amely
szóhoz juthatott, reménykedhetett bizonyos figyelemben, kevesek általi, ámde lelkes
fogadtatásban.21 Ő ráadásul finoman konfrontálódott is a korabeli kultúrpolitika szovjet
típusú elveivel, minden olyan felfogással, vagy írói szerepfelfogással, amely az esztétikai
teremtést külső társadalmi céloknak rendeli alá. Az 1948-as kiadáshoz írott utóhang valóban
az egész könyv szemléletét tükrözi: „Ez az egész könyv többek között azt a művészetről való
s végleg leszűrt véleményemet fejezi ki, hogy a művészeti teremtés javarészben önkényű
18 „Esztétikát nem annak írnak, aki alkotja a szépet, és nem is annak, aki szemléli, hanem kizárólag a
gondolkodó számára, aki az előbbi kettő tevékenységében és magatartásában rejtélyes problémát lát. (…) A
filozófus munkája ott kezdődik, ahol a műélvező és a művész a mélység és a tudattalan hatalmának engedi át
saját tevékenysége csodáját. A filozófia kutatni kezdi a rejtélyt, elemez. Az elemzés folyamatában azonban
megszünteti a tárggyal való belső azonosulás és a látomás beállítottságát. Az esztétikának csak a filozófiai
beállítottságú értelem számára van jelentősége. Ugyanakkor azonban a tárggyal való belső azonosulás és a
látomásnak a beállítottsága megszünteti a filozófiai beállítottságot, vagy legalábbis gyengíti. Az esztétika
egyfajta megismerés, amelyben benne rejlik az a jellegzetes tendencia, hogy tudománnyá váljék, s e megismerés
tárgya nem más, mint a tárggyal való belső azonosulásnak és a látomásnak az állapota. Igaz, hogy nem kizárólag
ez a kettő a tárgya, hanem az is, mire vonatkozik, tehát a szép; de ez a kettő mindenképpen tárgya.” Nikolai
Hartmann, Esztétika, Magyar Helikon, 1977. 7-8. Bonyhai Gábor fordítása
19 Wolfgang Harich, Nicolai Hartmann: Leben, Werk, Wirkung, Königshausen&Neumann, Würzburg, 2000. 30.
20 Wolfgang Harich, i.m. 34.
21 „Amikor aztán az ötvenes évek elején szemináriumát ténylegesen megkezdte, az nyomban óriási feltűnést
keltett. Nemcsak személye miatt, de mert akkorra a jelentős előadók egy részét letörölték a katedráról.
A történelmi materializmus jegyében fogant új nézetek pedig nem voltak igazán népszerűek. Az új csillag – ő is
kemény viták kereszttüzében – a száraz és nehézkes Lukács György volt, amúgy okos ember, de unalmas, mint a
bűn. Mármost ebben a helyzetben érkezik egy nagyszerű ember, aki szabadon és lendülettel prelegál, éspedig
nemes szöveget mond minden megkötés nélkül. A háborúban állítólag elveszett Esztétikáját fogalmazta akkor
újra, és arról is beszélt. Méghozzá érzékletesen, mert széptani nézeteinek középpontjában az érzéki szép állott, és
ezt akarta ő a gyakorlatban is megjeleníteni. (…) Nagy személyiség volt egy elszemélytelenítésre törekvő
korszakban.” Lukácsy András, Fogd fel játéknak, 1379-1380.
hatalom, amely nem szívesen engedelmeskedik az akarat parancsainak. Hogy az ihlet
szabadságot követel, hogy tehát vállalt feladatok, elszántság, vagyis a céltudatosság kényszerű
kivitele rendesen megkötik szabad szárnyalásában, magasabb értelemben vett játékosságában
(…)”22. A mű hosszú távú, mélyebb hatásra azonban csak a Füst körül csoportosuló szűk
rajongói kör esetében számíthatott, az irodalomértés átfogó folyamatait nem befolyásolta. A
Látomás és indulat a művészetben egyébként sem volt alkalmas a lukácsi esztétika
versenytársának szerepére, mert ahhoz túl rendszertelenek és szubjektívek az eszmefuttatásai.
Ezt a szerepet a 60-as és a 70-es években a strukturalizmus töltötte be, mégpedig sikeresen. A
strukturalizmus utáni uralkodó esztétikai szemléletekkel pedig Füst könyvének már nem
voltak érintkezési pontjai.
A tény, hogy az elmúlt tizenöt évben az újrakiadás ellenére hallgatás övezi a Látomás
és indulat a művészetbent, talán nemcsak annak tudható be, hogy a mai esztétikai elméletek
horizontján nemigen van erőteljes mondanivalója, hanem annak is, hogy éppen ezért
legalábbis nehéz megtalálni a hozzá fűződő értelmes narratív viszonyt. Ebben a tanulmányban
csak egy részleges belátásokat kínáló aspektusból lesz szó erről a könyvről is, miként az Ez
mind én voltam egykorról és a Szexuál-lélektani elmélkedésekről is. Olyan nézőpontból, amely
ezeket a munkákat integrálja Füst életművébe, és elsősorban a drámák egyik poétikai és
szemléleti alapproblémájával kapcsolja össze.
3. A Látomás és indulat a művészetben narratív szerkezete
Egy korábbi tanulmányban Füst Aggok a lakodalmon című lírai egyfelvonásosa
kapcsán bővebben szót ejtettem a nem tragikus dráma koncepciójáról, amelynek szemléleti
alapjaihoz a fiatal Lukács György és Walter Benjamin szövegeinek segítségével igyekeztem
közel jutni. Az Aggok a lakodalmon a költés és a tragédia jelképes alakja Bohemund. Ő a
22 Füst Milán, LIM, 486.
számára idegen halált olyan áldozattá változtatja, amely nem valamiféle végzetnek, hanem „a
véghetetlen életnek” szól, de minden fenségesség nélkül, inkább az alakok és beszédük
idézetszerűségéből fakadó humorral. Bohemund éppen ezért semmiképpen nem tragikus hős,
a sorstragédiának nevezett mű, amely valójában a tragédia tragédiájaként bontakozik ki, az ő
alakjában fordul át nem-tragikus eseménnyé. Az ő alakjában a tragédia tragédiája átfordul az
aggság, az élet elmúltának emlékekkel teli, de valójában kiterjedéstelen rezignációjába, és
hallatlan finomsággal mutatja meg a szöveg, hogy a halálra félelem nélkül tekintő öregség
miként kerül közel a fiatalsághoz.23
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Füst egész művészete a tragédia, a tragikus
életszemlélet meghaladásának jegyében fogant. Aligha véletlen, hogy mindhárom itt szóba
kerülő mű nyomatékosan idézi Goethét, e program atyamesterét. Ez a program sok ponton
összefonódik a tanítással. A Szexuál-lélektani elmélkedések Goethe-mottója éppen erre hívja
fel a figyelmet: „Ich schreibe nicht euch zu gefallen, Ihr sollt was zu lernen. (Nem azért írok,
hogy nektek tessem ‒ tanulnotok kéne valamit.” Ám ahhoz, hogy a tanítás és a bölcsesség
kontextusát a három, egymást sok szempontból kiegészítő és egyetlen komplex teret alkotó
műben megvizsgáljuk, valóban szükség van arra, hogy a narráció alapszerkezetét mindhárom
esetben külön-külön jellemezzük.
A Látomás és indulat a művészetben kapcsán erről tulajdonképpen már esett szó. A
könyvben végig az egyetemi tanári szerepbe lépő idős író beszél mintegy összegző jelleggel,
aki eközben nyomatékosan meg kívánja különböztetni magát az úgynevezett szaktudósoktól.
„Nem elméleteimről, hanem tapasztalataimról szeretnék számot adni”24, mondja. A
hallgatóság számára ez azt ígéri, hogy az idős mester írói műhelyének felismeréseibe nyújt
exkluzív bepillantást. Az exkluzivitás egyébként is fontos része volt az előadások korabeli
hatásának. Füst mintegy a művészet világának belső régióiból beszél, aminek fedezetéül
23 ld. Schein Gábor, Nevetők és boldogtalanok, Akadémiai Kiadó, Bp., 2006. 192-197.
24 Füst Milán, LIM, 19.
nemcsak írói életműve szolgál, hanem műgyűjtői szenvedélye is, valamint a képzőművészeten
kívül a zenére is kiterjedő szoros művészbarátságok, a jelentős európai múzeumokban tett
látogatások sora25.
A szaktudományos viszonytól való elhatárolódás másik eleme az életszerűség: „sosem
voltam képes beletörődni abba, hogy a szépség és a művészetek dolga a többi életjelenségtől
oly mértékben elkülönítve tárgyaltassék, ahogy azt a szaktudomány egyes korlátokat kedvelő
művelői oly károsan megszabták mintegy kiszakítva az élet szervezetéből, vagyis mindabból,
amivel művészetszeretetünk oly szervesen össze van szőve.”26 Füst Milán tudománykritikája
jól beilleszthető a pozitivizmussal és a neokantianizmussal szemben létrejött életfilozófiák
általános kontextusába. De semmiképpen sem elég kifejtett ahhoz, hogy értelme legyen
közelebbről rokonítani Bergson, Dilthey, Simmel, Klages vagy Ortega y Gasset nézeteivel,
esetleges hatásokat feltételezni. Az előadói szerep szempontjából fontosabb annak a
benyomásnak a felkeltése, hogy a hallgatók, illetve az olvasók27 olyasmibe nyerhetnek
bevezetést, ami a szaktudományosság csarnokából, az egyetemről egyébként ki van rekesztve.
Az élet teljességébe az irodalom által. Erre az irodalom azért volna alkalmas, mert érzelmeket
és indulatokat kelt az olvasóban, miközben aktivizálja képzeletét, azaz látomásokat hív elő.
Mindemellett azért is, mert mesterműveiben utolérhetetlenül komplexitással és tömörséggel
mutatja be az emberi szenvedélyeket, az élet megtöretéseit, a vágyakat és a szenvedést. Ennek
köszönheti fölényét a szaktudományokkal, például a pszichológiával szemben. „»Bátyuskám,
mit szólna hozzá, ha az egész úgynevezett mennyország nem volna egyéb, mint egy kis szoba,
amelyben pókok vannak?« ‒ ez az egy észrevétele többet mutat az alakból, mint két kötet
25 Füst Milán 1922. novemberében és decemberében Németországban időzött. Naplójából tudjuk, hogy fő
programja a múzeumlátogatás volt, amiről kissé túlzónak tűnő adatokkal számol be: „Így aztán mindennap
múzeum: négy-öt-hat óra naponta, nehéz bundában, állandóan felfelé bámúlva tehát két nap múlva már
megmerevedett nyakkal, ‒ huszonöt-harminc kilómétert járva be a termekben egy délelőtt, ‒ halálos fáradtság!
Kiszámítottam, hogy Berlinben, Hamburgban, Lipcsében és Drezdában harmincezer műtárgyat néztem meg egy
hónap alatt s ebből tizennyolcezret alaposan… A németek és hollandusok: Gossaert-Mabuse, Flemal, Rogier van
der Weyden, Cleve, Verelst, Memling, Koninck, Gelder, Fabritius… s a halhatatlan Brueghel” Füst Milán, Teljes
Napló, Fekete sas Kiadó, Bp., 1999. I. 783.
26 Füst Milán, u.o.
27 Az írott változat szerkezete és retorikai fogásai is a szóbeli elhangzás elsődlegességére utalnak.
ilyen Tene-mene-rah-féle magyarázat. Minthogy a művészet  ‒ hadd mondjuk el századszor is
‒  minden eddigi tapasztalataink szerint arra való, hogy intenzív látomásokat keltsen, valamint
érzéseket és indulatokat, nem pedig hogy tudálékosságunkat és kultúrszenvelgéseinket
öregbítse”28, olvassuk a negyedik előadásban. A szaktudományosság személytelenségével
szemben itt egy határozott személyes ízlés fogalmazza meg önmagát. Olyan ízlés, amely
rendkívül kritikus az irodalom kortársi alakulástörténetével szemben, amelynek íróként Füst
Milán is részese. A mával, vagyis a 20. század első felének modernitásával kapcsolatban
hangsúlyosan beszél a regényműfaj romlásáról29, amiért egyrészt az irodalom
kommercializálódását30, másrészt a pszichologizálás általános terjedését, a megfigyelés és a
jól fogalmazottság szerepének túlértékelését, valamint a riportszerűség módszerének
felstilizálását teszi felelőssé. A pszichologizálással szemben ehelyütt elsősorban nem azért
foglal el kritikus pozíciót31, mert gyanakvással kezeli a Freud nevéhez köthető
episztemológiai fordulat eredményeit, hanem azért, mert a tömör ábrázolás, felmutatás helyett
hajlamossá tesz a lazább szerkezetű magyarázatokra, explicit értelmezésekre, esszéizálásra.32  
28 Füst Milán, LIM, 183.
29 Füst sajnos semmivel sem volt megértőbb a modern európai regény fejleményeivel kapcsolatban, mint
Lukács György, vagy a későbbi marxista irodalomkritika. Mivel olyan lehetőséghez, amilyenhez Füst Milán
jutott 1947-ben, sokáig nem jutott egyetlen olyan irodalmár sem, aki kritikus viszonyban volt a kor uralkodó
esztétikai gondolkodásával szemben, nagy jelentőségű lett volna az egész magyar irodalom számára, és művének
hatását is jelentősen növelhette volna, ha megértőbbnek bizonyult volna, és érvényes javaslatokat tudott volna
tenni Proust vagy Joyce olvasására, akikről közismerten rossz véleménye volt.
30 „Azt szokás mondani a regényirodalom napjainkban szökött virágába, ma éli virágkorát. Épp a romlását
jelölik meg aranykoraként, viszont ez természetes is. Sohasem írtak még annyi testes, nagy regényt, mint
mostanában. Minden elbeszélő kötelességének érzi, hogy évenként egy-egy nagy regénnyel gazdagítsa vagy
szegényítse a világ művészi termelését ‒ tessék megérteni: egy-egy dómmal évente. Amiből a világirodalom
egyik legnagyobb elbeszélője, Tolsztoj Leó csak hármat tudott létrehozni hatvanegynéhány éves írói pályafutása
során. Az ember leül és pszichologizál, és persze még modernebb terminológiával, mint ahogy Dosztojevszkij
tette gyenge műveiben.” Füst Milán, LIM, u.o.
31 Füstnek a pszichoanalízishez fűződő általános viszonyát tekintve egyetérthetünk Hárs György Péter
értékelésével: Füstöt úgymond erőteljesen „meggyűrte a pszichoanalitikus centrifuga. Ennek legfőbb okát abban
látom, hogy nem az analitikusokkal együtt, hanem velük párhuzamosan gondolkodott. Rendhagyó
témafölvetéseinek rendhagyó feldolgozásához pedig akár szövetségesre is találhatott volna a pszichoanalízisben
az akadémikus pszichológiával szemben, s talált volna is talán, ha nem érintett személyesen betegként. Így
viszont csak a sértődöttsége erősödött – nem tudván megbékélni a nem egyenrangú orvos-beteg viszonnyal,
fölényes kioktatásként élte meg az analíziseket, személyes vitaként a személytelen elméleteket. Kritikái és
egyetértései oka végső soron ugyanaz volt: sem ő, sem pedig a pszichoanalitikusok nem vették észre, hogy –
akárcsak Groddeck vagy Karinthy – másfajta lélekfogalommal dolgozott.” Hárs György Péter, Határesetek ‒
közelítő távolodók, Ignotus, Krúdy, Füst és Karinthy, Kaleidoscope, 2014. 9. 279.
32 „Füst Milán a pszichoanalízisben olyanfajta pszichologizálást látott, amely a teóriák tömkelegével halálra
ítélheti az alkotói fantáziát. Tehát mint művész és mint esztéta a művészet őrzőangyalaként védte az irodalom
A Látomás és indulat a művészetben beszédhelyzetére tehát valóban a polemikusság
jellemző. Füst az „életteljesség”33 meglehetősen elnagyoltan kialakított kategóriájának
alapvetésével olyan pozíciókat jelöl ki, legyen az a szaktudományosságé vagy a kortársi
regényé, amellyel szemben kifejtheti a maga művészi teljesítménye és az írói műhely
tapasztalatai által megalapozott álláspontját, ízlésítéleteit. Ezek az álláspontok és ítéletek
meglehetősen kategorikusak. Az ízlésítéletek megjelenítse, tudjuk, Füstnek annyira fontosak
voltak, hogy meglehetősen szervetlenül még A feleségem történetében is helyet adott nekik,
igaz, nem a saját nevében, hanem Störr kapitányéban34. A Látomás és indulatban az ilyen
megjegyzések diszkurzív helyzetüknél fogva lehetőséget adnak arra, hogy a hallgató vagy az
olvasó, amennyiben megfelelő ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkezik, vitába szálljon
velük. Az előadások alaptézise azonban aligha vitatható: lényegük szerint a műalkotások az
ember pszichés és szellemi adottságainak és a társadalmi feltételek kiszámíthatatlan
találkozásából jönnek létre, ám az így létrejövő komplexitás alá van rendelve a formateremtés
alapvető elveinek. A legérdekesebb meglátásai Füstnek alighanem éppen a formateremtés
elveire, a műfaji kompozícióra és az ábrázolásra vonatkoznak. Olyan finomságokról van itt
szó, amelyek más esztétikai összefoglalásokban aligha találhatóak meg. Ilyenek például a
szövegek kezdeti lendületéről írott sorok, ahol ráadásul a saját fiatalkori verskísérletein
mutatja be az indulatív kompozíciós jelentőségét.35 Hasonlóképpen a hiba poétikájával, a
tökéletességnek ezekkel az amorf emlékjeleivel foglalkozó részek.36 Legfőképpen pedig a
tizenegyedik előadás anyaga, az indulatmenetek jellemzőinek bemutatása, illetve annak
hagyományos értelemben vett formafogalmát, amely az ábrázolás, a ’jelenítés’ révén közvetetten tartalmaz
információkat a lelki jelenségekről, de nem úgy, hogy az egy pszichoanalitikus esettanulmányához hasonlít,
amely tudományos diskurzusával kikapcsolja az irodalom ősi funkcióját, az érzelemközvetítést.” Szabó Tímea
Szabó Tímea, i.m. 114.
33 „Mert nem a puritanizmus, sem a becsületesség, egyik sem a művészet dolga, hanem mindenekelőtt és
mindenekfölött az életteljesség, és ezáltal a szépség!” LIM, 187.
34 „Ulysses: bizony, habarék ez a javából. Romain Roland: émelygés és habarék. Werfel ‒ belgiumi könyv ‒
csupa émelygés és csupa habarék.” Füst Milán, A feleségem története, Fekete Sas, Bp., 2000. 361.
35 Füst Milán, LIM, 180.
36 Füst Milán, LIM, 306-308.
vizsgálata, hogy ezek miként függenek össze a költemények láttató erejével, az
érzelemátvitellel.
4. A tanítás és a bölcsesség megnyilvánulásai a Szexuál-lélektani elmélkedésekben
A Szexuál-lélektani elmélkedések elbeszélői alaphelyzete nem áll távol az esztétikai
előadásokban megtapasztaltaktól. Olyasvalaki beszél, aki állítása szerint hosszú ideje
foglalkozik tárgyával, bőségesen személyes tapasztalata van, de nem szaktudós.37 Némi
teátrális túlzással itt is jó előre kijelöli azoknak a pozícióját, akik feltételezhetően kritikával
fogják illetni okfejtését. Belőlük hiányzik a valóság meglátásának és elfogadásának
képessége, bátorsága38, akár a legkegyetlenebb módon is igyekeznek hozzáigazítani
gyerekeik életét az illúzióikhoz. A könyv explicit célja a tanítás39, témája pedig a szexualitás
és a monogám házasság polgári mintázatának feszültségekkel teli, megoldatlan viszonya. Így
a könyv témájánál fogva mind A feleségem történetével, mind a Cicisbeo40 című
elbeszéléssel kapcsolatba hozható. De találunk a könyvben olyan megfontolásokat, amelyek
az Ez mind én voltam egykor lapjain is felbukkannak.41
Füst életművében kétségtelenül ez a munka érintkezik legközelebbről a modern
lélektan és a pszichoanalízis problématudatával, amely mint kihívás Füstöt egész életén át
elkísérte, és mindvégig ambivalens viszony fűzte hozzá. Köztudomású, hogy a szexualitás
természete és a rávonatkozó társadalmi normák feszültsége a pszichoanalízis elméletének
37 Weöres Sándor 1935. április 21-én kelt, Füst Milánnak szóló leveléből kiderül, hogy a szexualitás
megélésével kapcsolatban Füst tanácsokat adott a fiatal költőnek, akit akkor még személyesen nem ismert.
Ráadásul az első levélváltásra mindössze két héttel azelőtt került sor, hogy Füst ilyen intim témára terelte a szót.
Ld. Weöres Sándor, Egybegyűjtött levelek, Pesti Szalon, Bp., 1998. II. 224-225.
38 „Már látom is magamat egy sikátoron átfutni a rohadt krumplik elől, amelyekkel öreg hátamat akarják majd
elborítani az üldözők, vagyis azok, akik e könyvemre átkot kiáltanak. S kik azok? Úgyszólván mindenki, aki
álmait jobban szereti a valóságnál, ‒ no lám! egész kedves emberek ezek, nem is volna szabad rájuk olyan
nagyon haragudni. Csakhogy viszont csupán egyik oldalukon kedvesek, az a baj, a másikon képesek
szörnyűségeket is végbevinni és tönkretenni serdülő lányaik, valamint fiaik életét…” Füst Milán, Szexuál-
lélektani elmélkedések (A továbbiakban: SzLE), Helikon, Bp., 1986. 7.
39 „Aki tanúlni akar, az tanúljon e könyvből annyit, amennyit tud” Füst Milán, SzLE, 9.
40 A cicisbeo 17. századi itáliai intézményéről a Szexuál-lélektani elmélkedések is említést tesz. Vö. Füst Milán,
SzLE, 15., 71.
41 A Szexuál-lélektani elmélkedések zárszava hivatkozik Hábi-Szádira, ami szintén bizonyítja, hogy a két szöveg
egymás közelében keletkezhetett.
kezdettől fogva kitüntetetten fontos témája. Ehhez képest Füst nemigen hivatkozik a
pszichoanalitikus tézisekre, vagy ha mégis, például Róheim Gézára, akit „igen kevéssé
tehetséges”42 pszichoanalitikusként emleget, vagy a név említése nélkül Freud szublimációs
elméletére43, elutasítóan. Füst ugyanis e könyvében úgy véli, hogy a szexuális vágyak
felnőttkori megéléséből fakadó defektusok okai nem elsősorban a pszichés el nem ismerésben
keresendők, hanem a rávonatkozó szocializációs mintázatokban, és sokkal racionálisabbak,
mint azt a pszichoanalízis feltételezi. Megállapítja, hogy általánosságban sem a monogám,
sem a poligám házasság nem felel meg az emberi ösztönökből fakadó igényeknek. De ha a
fiúknak és a lányoknak is módjuk lenne a házasságuk előtt bőséges szexuális tapasztalatokat
szerezni, később sokkal kevesebb szenvedéssel. lelkifurdalással és hazugsággal kellene
megküzdeniük. Füst elsősorban a női nemi szerepek szocializációját vizsgálja, és olyan
megfontolásokig jut el, amelyek nem annyira a korabeli pszichoanalízishez, sokkal inkább az
akkori feminista álláspontokat meghaladó későbbi genderközpontú gondolkodáshoz állnak
közel: „Mindebből pedig az is következik, hogy az a sugallat, amely azelőtt a lányok
szexuális viselkedését irányította s amely nekik teljes tartózkodó passzivitást parancsolt, őket
már azért is hibás irányba terelte, mert a nőiesség ideálját olyan szélsőséges biztonsággal
akarta megállapítani, mint ahogy az elektromosság két pólusát nevezik negatívnak és
pozitívnak (…).”44
A pszichoanalízishez vagy a későbbi genderelméletekhez fűződő nyilvánvaló
kapcsolatok feltárásánál azonban számunkra itt fontosabb, hogy a tanítás tárgya végső soron
az, miként kellene élni45 a házasságra vonatkozó társadalmi normák közepette. A tanítás
tehát egy meghatározható fókuszra vonatkozik, de ezen keresztül az élet egészére is, és így
42 Füst Milán, SzLE, 57.
43 „Ki az, aki igazán »szublimálni« képes? Véleményem szerint senki. Mert a nemiség követelményeit
megszüntetni, vagy elhárítani, elhallgattatni se testi, se lelki munkával nem lehet, oly mértékben követelőek.”
Füst Milán, SzLE, 55. Van persze ellenpélda is. Karl Adlerre például egyetértően hivatkozik a könyv 63. lapján.
44 Füst Milán SzLE, 65.
45 Füst Milán, SzLE, 56.
átcsúszik az életfilozófia területére. A tanítás így ölti az életfilozófia formáját, amelynek
legmélyebb tartalma ebben az esetben is az, miként kímélheti meg magát az ember az élet
bizonyos megrázkódtatásaitól, illetve hogy a megrázkódtatásokat miként szenvedje el nem
tragikus módon: „Mit mondjak még? Az ember, úgy látszik, ilyen: ‒ nagyon fájhat neki, hogy
édes szerelmét »más karján találja«, de ha nagyon akarja és be is gyakorolja, akkor már nem
is fáj olyan nagyon. Nem kellemes az ilyesmi, belátom, mégis életem során találkoztam már
olyan kitűnő fiatalemberrel is, aki ahelyett, hogy gyilokhoz nyúlt volna, így szólt: ‒ Én
nagyon szeretem ma is a feleségemet. Túlfiatalon kerültünk össze és én, mondhatom, nagyon
jól éltem mellette, ő okos volt és nagy szabadságot engedélyezett nekem. És most ő is meg
akarta kicsit a szabadságoz ízlelni, ‒ mit tehetünk? Ilyen az élet és én boldogan veszem
vissza, mert, mondom, szeretem őt.”46 Úgy vélem, ebből a részletből jól kiderül, mi a nem-
tragikus szemlélet tartalma a kései Füst Milán esetében: belátás, méltányosság a másik iránt, a
nárcizmus teljes hiánya, pragmatikus irónia. Amíg a korai pályaszakaszhoz tartozó Aggok a
lakodalmon esetében a halál idegenné tételhez kötődött a nem-tragikus dráma szemlélete,
addig a kései pályaszakasz a fenséges schilleri esztétikájához hasonló jelleget mutat ezzel
kapcsolatban.
Schiller A fenségesről című írásának egyik bekezdésében egy olyan, a bibliai Jóbhoz
hasonló emberről beszél, akire a bibliai Jóbhoz hasonlóan nagy szerencsétlenség zúdul.
„Rabolják el a javait, tegyék tönkre jó hírét; kényszerítsék a betegségek fájdalmak közt az
ágyba; mindenkit, akit szeret, szakítsa el tőle a halál; mindenki, akit szeret, hagyja magára
szükségében. Ebben az állapotában keressük őt fel újra, és követeljük a szerencsétlentől
azoknak az erényeknek a gyakorlását, amelyek gyakorlására a szerencsés egykor olyannyira
késznek mutatkozott.”47 Schiller azt állítja, hogy ennek az embernek a szerencsétlensége nem
magyarázható és nem enyhíthető a természet vagy a fizikai világrend fogalma alapján. A
46 Füst Milán, SzLE, 74.
47 Friedrich Schiller, A fenségesről, in: Uő. Művészet- és történelemfilozófiai írások. Atlantisz, Bp., 2005. 244.
magyarázatot egy olyan rendbe kell helyezni, „amelyhez az ész (Vernunft) a maga
eszményeivel ugyan fel tud emelkedni, de az értelem (Verstand) nem tudja megragadni a
fogalmaival. Az abszolút erkölcsi képesség felfedezése, amely nincs kötve a természetei
feltételekhez, egészen sajátos kimondhatatlan vonzerőt kölcsönöz a fájdalom érzésének,
amely megragad bennünket egy ilyen ember láttán, és e vonzerő az érzékekben lelt kedv által
sem kelhet versenyre a fenségessel, bármennyire megnemesedjék.”48 Schillernél a fenséges
kivezet az érzékek világából. Füst Milán kései munkáiban, főleg a Szexuál-lélektani
elmélkedésekben ugyanez a funkciója a bölcsességnek. Egyfajta emelőként szolgál, amely
kiemeli az emberi létet az érzéki és a morális ellentmondásából.
A bölcsesség tartalmát illetően e munkában meghatározó fontosságú a mérték
megtalálásának kérdése. Ez nem meglepő, hiszen a bölcsesség már a görög és a római
gondolkodási hagyományban is szorosan összefüggött a moderáció, az önkontroll
gyakorlásával. Ez Füst művének esetében egy olyan témával kapcsolatban a leglátványosabb,
amely a könyv megírásának és megjelenésének idején is egyértelműen a tabuk közé tartozott a
nyilvános beszéd terében. Ez a téma az onánia. A téma tabusítása komplex módon, morális,
egészségügyi és valláserkölcsi indexeken keresztül történt. Az onánia fogalma
köztudomásúlag viszonylag későn, csak 1712-ben jelent meg Laqueur John Marten klerikus
névtelenül publikált Onania című értekezésében. A férfi és a női önkielégítésre vonatkozó
kulturális kódok történetét Michel Foucault részletesen tárgyalta A maszturbáció története
című könyvében. Ebből világosan kirajzolódik a kép, hogy a 18. században a maszturbáció,
illetve az onanizmus tiltására vonatkozó érvek Balthazar Bekkernél, Robert Jamesnél és
Samuel-Auguste Tissot-nál elsősorban orvosi jellegűek voltak, a legkülönbözőbb testi bajokat
írva az onanizálás számlájára, és az érvelésnek ebbe a fajtájába, amely a 19. században is
változatlan hatékonysággal jelen volt, unos-untalan valláserkölcsi utalások vegyültek.
48 Friedrich Schiller, u.o.
Ezekhez Rousseau-nál és az egyébként rendszeresen onanizáló Kantnál erkölcsi érvek
járultak. A 20. században Freud a Három esszé a szexuálelméletről (1905) című írása
valamiféle áttörést jelentett a maszturbáció tárgyalásában, amennyiben a gyermeki, illetve a
kamaszkori személyiségfejlődés meghatározott pontjaira helyezve olyan funkciókat
tulajdonított neki, amelyeket ezeken a pontokon (a csecsemőkor, a négy éves kor és a
kamasszá érés idején) nem lehet betegesnek vagy erkölcstelennek nyilvánítani. A
maszturbációval kapcsolatos orvosi szemlélet a 19. század végén kezdett megváltozni.
Havelock Ellis 1897-ben megjelent Studies in the Psychology of Sex című írásában arra az
eredményre jutott, hogy „a maszturbáció, ha mértékkel művelik, egészséges személyek
esetében nem jár szükségszerűen komoly következményekkel”49, sokkal inkább az
önmegtartóztatás igénye, de a mértéktelenségtől ő is óv.
Amennyire kikövetkeztethető, a 20. század első felében ezt az álláspontot vallotta az
európai polgári társadalmak városi lakóinak többsége. Füst Milán véleménye is ehhez közelít.
Magát a maszturbációt általában negatív jelenségnek tartja: Legfontosabb érve etikai jellegű,
és eltér a hagyományos moralizálás érveitől: „a maszturbáns bezárkózik, egyedül marad a
gyönyöreivel, amelyek bármikor rendelkezésére vannak, amelyekre várni nem kell, viszont
mit zár ki ezáltal az életből? Magát az életet. (…) A maszturbáns gyerekkorában rájön, és
aztán véglegesen is hozzászokik ahhoz, hogy a nemi gyönyörök felidézéséhez nincsen
szüksége másik személyre, minthogy a gyönyörnek feltételei nem a másik személyben
vannak, hanem őbenne magában, a saját szervezetében.”50 Füst Milán a rendszeres női
maszturbálás esetén hasonlóképpen a frigiditás beálltával számol. Mindemellett a nem
mechanikus, nem automatizálódott maszturbációval szemben megengedő álláspontot
képvisel.51 A maszturbáció témája pedig kiegyensúlyozó szerepű a nemekről szóló
49 idézi: Jean Stengers, Anne van Neck, Masturbation: the history of the great terror, Pilgrave Macmillan, 2001.
133.
50 Füst Milán, SzLE, 81-82.
diszkurzusban, amennyiben Füst késznek mutatkozik a női szexuális vágyak emancipációjára
is.52
5. Az  Ez mind én voltam egykor és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyve
elbeszélészerkezete
A bölcsesség megnyilvánulása az Ez mind én voltam egykor lapjain is alárendelődik az
elbeszélői szituációnak, amely e műben sokkal bonyolultabb a másik kettőnél, és velük
ellentétben fiktív keretbe illeszkedik. Az értelmezést ezért e keret leírásával kell kezdenünk.
Az Ez mind én voltam egykor első számú elbeszélője Hábi Szádi, az Ezeregyéjszaka
világát idéző keleti mágus, aki fiával, Tahturral osztja meg mindazt a bölcsességet, amelyet az
évek alatt felhalmozott, hogy belőle is mágust, azaz bölcs embert neveljen. Tanítása
példázatokban és történetekben, metalepszisek során keresztül ölt formát. Másodlagos
(intradiegetikus) elbeszélők sokaságát alkotja meg. Először Lokman dervis és Jusszuf imám
és Tuszun ibn Akkád kardkovács, aztán kéthavonta ülésező kézműves-filozófusok, majd
Khodádad, a hellenista költő történetei következnek, őt az európai Kolecsny követi, végül a
Tuszun által teremtett angyal, Szein Alaznám bölcs tanítását olvassuk. A Hábi Szádi
küzdelmeinek könyve hasonlóképpen számos másodlagos elbeszélőt visz színre. Hamuján
ulemmát, a Borzippait, Schöndorff urat, végül tibeti papokat. Mindezt azt jelenti, hogy a mű
világán belül kizárólag a fiát tanító Hábi Szádi jelenlétével szabad számolnunk, minden
elbeszélői szólam az ő hangján szólal meg, minden szólamhoz az ő teste tartozik.53 A
51 „Mert a nem-mechanikus, a képzelgések útján létrejövő onánia mi volna egyéb, ha nem éppen ez: nem
valóságosan átélni valamit, hanem képzeletben. (…) És melyik az a tiltakozó, csodálatosan tisztalelkű farizeus,
aki ezt még sohase tette meg életében? (…) Az álmodozás, képzelgés gyönyöreiről mindenki tudja, hogy egy idő
után milyen üresen és terméketlenül hatnak s hogy aránylag milyen gyorsan okoznak csömört.” Füst Milán,
SzLE, 77.
52 Egy nőtől idézve hangzik el: „Ezek a hülye férfiak nyilván azt képzelik, hogy nekünk, asszonyoknak e téren
egészen más, sokkal finomabb, vagy átszellemültebb szükségleteink vannak, mint nekik, ahelyett, hogy végre
egyszer s mindenkorra tudomásúl vennék, hogy szükségleteink ugyanolyanok, mint az övéik, hogy nem másra,
hanem igenis ugyanarra, vagyis a koituszra vonatkoznak és időnként épp olyan sürgősek, ne de olyannyira, hogy
már-már szinte mindegy is, hogy ki az, akivel az asszony ölelkezik.” Füst Milán, SzLE, 107.
szólamok nézőpontja azonban önálló marad, és jóllehet beszélgetésekben fogalmazódnak
meg, konfliktusba, vitába nem kerülnek, inkább egymás mellett állnak, bővítik,
továbbvezetik, más területekre helyezik át a másik igazságait. Ráadásul az elbeszélés nem
követ semmiféle tervet, a bölcselkedésnek nincs iránya, az elbeszélés indázva szétterül. Nem
ritka az olyan reflexió, mint egy helyütt Tuszuné: „hadd mesélem el, ha nem is tartozik
szorosan ide”54.  
A Füst Milán életében két külön kötetben, a halála utáni kiadásokban egyben
megjelent két könyvet többen úgy értelmezték, mintha a megszólaló elbeszélői hangok
mindegyike hozzá, a szerzői személyiséghez tartoznának, mintha tehát az Ez mind én voltam
egykor cím feloldása az ő szellemi emlékiratait intencionálná. Ebből a feltevésből indult ki
már Rónay György is55, legújabban pedig Veres András vetette fel ennek az olvasatnak a
lehetőségét. A cím szerinte is „valamiféle vallomásos beszédhelyzetre készíti fel az olvasót”,
ami azt jelentené, hogy „Hábi Szádit akár Füst Milán alteregójának is tekinthetnénk”, de azt is
regisztrálja, hogy ennek „egy-két körülmény” ellene szól.56 Hábi Szádi alteregói minősítését
alátámaszthatja az Ez mind én voltam egykor 1957-ben kelt utóhangja, amelyben Füst saját
tizenhét éves korában elkezdett bölcseleti jegyzeteire, vagyis tulajdonképpen a Naplóra vezeti
vissza a mű keletkezését.57 Ugyanezt teszi az Ez mind én voltam egykor bevezetője: „És
ennyi a bevezetés a jegyzetekhez. Ezek elveszett naplóm gondolati anyagának emlékezetből
való rekonstrukciója.”58 Veres András leszögezi, hogy a szerzői nyilatkozatok a művön
kívüli világ részei, és így nem alkalmasak az elbeszélői helyzet értelmezésére, majd mintegy
köztes, de sem a szerzői kommentároknak, sem  ‒ amint majd látni fogjuk ‒  a műben
53 „Így végződik Tuszunnak, a kardkovácsnak elbeszélése a két pap előtt Szein-Alazmánról, az elképzelt
angyalról. (…) Lehet, hogy egy más alkalommal majd még feleletükről is szólani fogok, fiam, ‒ mondá a mágus
fiának. Mert ne feledjük, mindezt Hábi Szádi mágus mesélte fiának, Tahtúrnak, tanításképen, mert azt akarta,
hogy ő is mágus legyen.” Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 80.
54 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 36.
55 Rónay György, Az olvasó naplója, Vigilia 1969. 11. 772.
56 Veres András, „Ez mind én voltam egykor”, in: „Semmi sincs egészen úgy”, szerk. Szegedy-Maszák Mihály,
Fekete Sas, Bp., 2013. 85.
57 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 143.
58 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 8.
található utalásoknak meg nem felelő megoldást kínálva megállapítja, hogy bár a szerző és az
elbeszélő figurája nem azonosítható, az Ez mind én voltam egykor és a Hábi Szádi
küzdelmeinek könyve Naplóból való eredeztetése alkalmas arra, hogy a szerző és az elsődleges
elbeszélő nézőpontját azonosnak tekintsük.59
Az Ez mind én voltam egykor és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyve is több helyütt
nyomatékosan emlékezteti az olvasót a narráció alaphelyzetére: „El ne feledjük, hogy mind e
bölcsességet Hábi Szádi keleti mágus mesélte fiának, Tahtúrnak, mert azt akarta, hogy ő is
mágus legyen.”60 Ugyanitt a szöveg Hábi Szádira és nem Füst Milánra vonatkoztatja az Ez
mind én voltam egykor címet:
„Nemde mindazon személyek, akik itt szerepeltek, sose léteztek, csak a te elmédben
nemde? Vagyis úgy igaz, hogy mindezek te magad voltál, tehát úgy Tuszun, a filozófus
kardkovács, a vak koldús, valamint a többiek, és akikkel ezek beszélgettek, vagy vitatkoztak,
tehát a gyógyszer-kereskedő, a cipész, a berber herceg, a matematikus, de a filozófus
kézművesek egész gyűlése szintén. Így van ez atyám? Nem tévedek? Nekem ugyanis,
mondom, az az érzésem, hogy mindezek csupán a te elmédben nyerték életüket.
Ezt kérdezte a fiú, mire az apa így válaszolt:
‒ Te már tizenhét éves vagy és nős ember is fiam, neked tehát tisztelet jár. Eszembe se
volt, hogy becsapjalak. Okos vagy, jól eltaláltad, e személyek sohase léteztek, csak az én
elmémben, mindegyike csakugyan én voltam.”61
Hasonló jellegű szöveghelyek, amelyek Hábi Szádit mintegy szerzőként léptetik fel,
máshol is szerepelnek az Ez mind én voltam egykor lapjaim62, és a fent idézett felelet
majdnem szó szerint megismétlődik a Hábi Szádi küzdelmeinek könyvének végén: „Az itt
felsorakoztatott emberek közül senki sem élt, oh Tahtúr fiam, ezek mindegyike én voltam
egykor”63. Ami a cím referencialitását illeti, a szöveghez kapcsolódó szerzői kommentárok,
valamint a bevezető és az utószó ellentmondanak a fiktív szerzőségre vonatkozó szövegbeli
utalásoknak. Az ellentmondás könnyen feloldható, ha félretesszük az alteregók gondolatát,
amelyet a szöveg felkínál az értelmezéshez, és a metalepszis különböző szintjeivel
59 Veres András, i.m. 86.
60 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 16.
61 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 80.
62 pl. Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 88., 121.
63 Füst Milán, 385.
számolunk. A szorosan vett szöveg elbeszélő bölcselői olyan személyeket alkotnak meg,
akiknek az önállóságát, narratív identitását később felszámolják.64 És ugyanígy tesz Hábi
Szádi is. Olyan fiktív személyeket visz színre, akik beiktatott elbeszélőként alárendelődnek a
saját elbeszélői pozíciójának. A metalepsziseknek ez az alkalmazása teszi indokolttá az Ez
mind én voltam egykorral és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyvével kapcsolatban az
Ezeregyéjszaka meséinek emlegetését.65 A metalepszisek játéka azonban túlterjed a szöveg
határain. A könyvek környezetét alkotó kommentárokban és paratextusokban Füst Milán
hasonlóképpen pozicionálja Hábi Szádit a saját szerzői szubjektumához képest, mint ahogyan
ő láttatja a rajta kívüli megszólalók sokaságát.66
A metalepszisekből adódó lehetőségeket azonban Füst Milán műve kevéssé aknázza
ki. Az eltérő fikciós szinteken lényegében ugyanaz történik. Az Ezeregyéjszaka meséinek
esetében az elsődleges szinten Seherezádé áll szemben a szultánnal, naponta szórakoztatja őt a
meséivel, így mentve napról-napra az életét, míg az elsődleges szintnek alárendelt másik
szinten a mesék vannak, így a fiktív diagézis valósnak tűnik a saját fikciós diagéziséhez
képest.67 Hábi Szádi tanításának helyzete Füst könyveiben is ilyen az intadiegetikus
elbeszélésekhez képest, de olyan fikciós játék, amely mozgósítaná a metalepszisben rejlő
lehetőségeket, nem alakul ki, mert a két valóságszinten ugyanaz történik: tanítás és
bölcselkedés68. Emellett egyetérthetünk Veres András megállapításával, hogy a kisebb-
64 pl. Jusszuf ibn Muluk Lokman dervissel beszélgetve egy khartumi gyerekről tesz említést, aki körme alól egy
kukacot kihúzva azt kérdezi anyjától, tudja-e ez kukac, hogy ő egy undok kukac. Az anyja azt feleli, azt csak az
ember tudja magáról, hogy kicsoda. Kisvártatva Jusszuf ibn Muluk azt állítja, hogy ez a fiú valójában ő maga
volt egykor. „Ez a fiú én voltam. Akkor te még a porban játszottál Lokman.” Füst Milán, Ez mind én voltam
egykor, 126.
65 Az Ezeregyéjszaka meséit Genette is a metalepszis alkalmazásának klasszikus példái között említi. Gérard
Genette, Metalepszis, Kalligram, Pozsony, 2006. 12.
66 A metalepszis alakzata Genette szerint összeköti a szerzőt és a művét, tágabb értelemben pedig valamely
reprezentáció létrehozóját és magát a reprezentációt, de nem abban a közvetlen, a fikcionalitás sajátságaival nem
számoló módon, ahogy az alteregó fogalmát érthetjük, ellenkezőleg, a metalepszis genetti fogalma  ezt a
viszonyt a fikcionalitás alapvető alakzataként a narratív viszonyokba ágyazottan láttatja. Vö. Gérard Genette,
i.m. 11.  
67 Gérard Genette, i.m. 22.
68 Amíg a Szexuál-lélektani elmélkedésekről joggal mondhattuk el, hogy respektálja a női szexuális
tapasztalatokat és igényeket is, addig az Ez mind én voltam egykor kizárja a nőket a gondolkodás, a bölcselet
birodalmából. Az elbeszélőként felléptetett szereplők és hallgatóik között egyetlen egy nő sem akad.
nagyobb témacsoportokba rendeződő megszólalások szorosabb koncepciót sejtető irányultság
nélkül lazán kapcsolódnak egymáshoz, ami a Látomás és indulat a művészetben előadásaira is
jellemző.69 A metalepszis alakzatának kiaknázatlansága miatt a mű mélyebb megértéséhez
véleményem szerint nem a narratív szerkezet feltárásán keresztül vezet az út. Egy másik
problémát kell felvetnünk, és ez a közegidegenség problémája.
Füst Milánnak, a 20. századi magyar irodalom e nagy írójának, aki a líra, a dráma és
próza területén egyaránt jelentőset alkotott, lényegében irodalmi jelentkezésének pillanatától
szembe kellett néznie azzal, hogy művészetének befogadása sem irodalomtörténeti
előzményekre, sem a kortársi esztétikai szemléletek fogalmi rendszereire nemigen
támaszkodhatott. Amint ezt máshol részletesen bemutattam, életművéhez a kortársi
recepcióban is hozzátapadt a kontextualizáció nehézségének, vagy lehetetlenségének
tapasztalata, és az utókor is sokáig az ütemelőzés és a különállás hangsúlyozásával jellemezte
a „Füst Milán-i szituációt”.70 Az 1948 utáni pályaszakasz idején a közegidegenségnek egy
egészen más fajtájával számolhatunk. Közhely, hogy ebben a korszakban az irodalom
művelésének, kiadásának és befogadásának egész rendszerét mélyen meghatározták a
diktatórikus hatalom által létrehozott politikai-társadalmi feltételek, átjárták az uralom
nyelveire adott explicit vagy implicit válaszok. Az irodalmi tér egészét és minden részletét a
hatalom jelenléte befolyásolta, alakította. Az Ez mind én voltam egykor és a Hábi Szádi
küzdelmeinek könyve ezekkel a feltételekkel egyszerűen nem törődött, eltekintett tőlük, nem
vett róluk tudomást. Erre nyilvánvalóan csak annak a hatalmas személyes kulturális és
politikai tőkének a birtokában nyílhatott lehetőség, amellyel Füst Milán részben a Nyugat első
nemzedékéhez való tartozása által, részben az 1948-ban megkapott Kossuth-díj révén, részben
pedig az élet minden társadalmi kényszerén felülemelkedett öregkor színre vitelével
rendelkezett. Tehát politikai tőkére volt szükség ahhoz is, hogy ne kelljen közvetlenül
69 Veres András, i.m. 90.
70 Schein Gábor, Messze áll mindenkitől? Füst Milán költészetének helyzete a 20. századi magyar irodalomban,
in: „Semmi sincsen egészen úgy”, szerk: Szegedy-Maszák Mihály, 49-64.
reagálnia a hatalmi viszonyokra, illetve arra, hogy a kortársak és a hatalom tekintete a
nevéhez kapcsolható kulturális tőkét politikai tőkére váltsa.
Az, aki Füst Milán említett két könyvét 1957-ben és a nagy kivégzések évében, 1958-
ban a kezébe vette, egy olyan társadalom tagja volt, amelyre éppen újra rázárultak a határok.
Aki 1956 végén bármilyen okból az itthon maradás mellett döntött, annak a szomszédos
Ausztriáról is legföljebb háború előtti emlékei lehettek, nem beszélve Nyugat-Európa
távolabbi országairól. Ehhez képest a két könyv a második világháború korában, vagy a
háború utáni években71 keleti, döntően iszlám környezetben játszódik, egy olyan világban,
amelyet a társadalmi szituáció is eleve meséssé, mitikussá tett, életfilozófiai megfontolásai
között pedig a politika semmilyen megnyilvánulása nem kapott helyet. A közegidegenségnek,
a kívülállásnak ez egy egészen más módja, mint amely a fiatal Füst Milánt vette körül. Idős
korában sokféleképpen megalapozott kiváltságos helyzetét arra használta fel, hogy úgy
tegyen, mintha az 1956 utáni kádári Magyarország nem létezne. Nem ő volt az egyetlen ilyen
író. Példaképpen Weöres Sándort vagy Hamvas Bélát említhetjük. Ez a magatartás szögesen
ellentétes azzal, amelyet Füst 1946 és 1948 között tanúsított, de azzal is, ahogyan 1948 és
1956 között viseltetett a hatalommal szemben.72
Megjelenésének idején a két könyv alapvető sugallata volt tehát, hogy a világ sokkal
tágasabb, mint amekkorának a kortársi tekintet előtt megmutatkozhatott, és az élet sokkal
gazdagabb, mint amennyinek a megélésére a kortársaknak módjuk volt. Jóllehet ez a
kontextus ma már nem övezi az Ez mind én voltam egykort és a Hábi Szádi küzdelmeinek
könyvét, érdemes a könyvek életfilozófiai tanítását a korszakot uraló ideológiai normák
viszonylatában is látnunk.
6.A tanítás hiábavalósága
71 „De ha azt hallom, hogy Hitler kitörte a nyakát…” Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 47.
72 Ld. erről Schein Gábor, Pozíció nélküli szerepek. Füst Milán és a politikai hatalom viszonya, 1945-1963, It
2013. 2.  238-264.
A két könyv beszélgetései nem követnek ugyan szigorúan követhető gondolatmenetet,
csaponganak a különböző filozófiai, teológiai, esztétikai és erkölcsi témák között, ráadásul a
filozófiai gondolkodás történeti-kulturális viszonyaira sincsenek tekintettel. Előfordulhat
bennük például, hogy egy hindu filozófus beszél az emberi élet irracionalitásáról, ami az
európai bölcselet alapfogalma, az indiai vallási-filozófiai hagyományban aligha van jelentése.
Ha az ilyen és ehhez hasonló problémákat figyelmen kívül hagyjuk, mégis kirajzolódhatnak
egyfajta életfilozófia keretei. Maguk a beszélgetések általában egy-egy történetből indulnak
ki, amelyekhez magyarázatok, értelmezések, kiegészítések kapcsolódnak, mígnem egy újabb
történetből új szálak indulnak ki. Amikor a könyvekbe foglalt életfilozófia kereteit szeretnénk
vázolni, óvakodnunk kell attól, hogy bármilyen mértékben zárttá és rendszerszerűvé tegyük a
könyvek bölcseleti anyagát. Ahogy a Látomás és indulatból hiányzott minden ilyen vonás,
úgy az Ez mind én voltam egykorból és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyvéből is.
Már a gondolkodásnak ez a sajátsága is lényeges különbség a kort nálunk uraló
marxista filozófiai modelljéhez képest. A másik ilyen eltérés Füstnek abból a
meggyőződéséből fakad, hogy az emberi tudásnak vannak fundamentális határai, vagyis hogy
a világ rendezettsége végső soron nem mutatkozik meg a logosz, az ember törvényhozó
értelme előtt.73 Ebből következik, hogy az emberi élet alapvetően nélkülöz mindenfajta
egyensúlyt, alapminősége éppen ezért tragikus.74 Fontos látnunk azonban, hogy a tragikus
alapminőség nem abból fakad, hogy Füst Milán bölcselői a halálhoz viszonyítva szemlélik az
emberi létezést. A tragikusság tapasztalata ezen a ponton sem hozható kapcsolatba a korai
Lukács György tragédiaelméletével, az önmagát a halál rokonának látó tragikus hős
figurájával, ami az Aggok a lakodalmon esetében még jó okkal volt felidézhető. A halál
73 Vö. „az élet rendje, a világ rendje emberi értelemmel fel nem fogható” Füst Milán, Ez mind én voltam egykor,
46., „Kiderült, hogy van itt logika is a világ rendjében, de be van ágyazva valamiféle sokkal hatalmasabb
princípiumba, amely viszont nem logika.”, Füst Milán, u.o. 57.
74 „…az emberi élet inkább káprázat, mint valóság, vagy ahogy a hindú selyemszövő mondta, merő
irracionalitás” Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 65., „…az emberi élet tragikumához hozzátartozik az is,
hogy sokkal többet képes tudni, mint megismerni.” Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 62.
tapasztalata itt egyszerűen kívül áll az emberi létezés keretein, tehát a szemlélet tárgya sem
lehet.75 Az emberi élet tragikumát a kései Füst Milán az ösztönök, az érzelmek, az indulatok
és az értelem egyensúlyának, összhangjának hiányára vezeti vissza.76 Ezek az erők
homlokegyenest ellenkező dolgokat követelnek az embertől.77 E diszharmónia közepette  ‒
kevés szent kivételével ‒  senki sem maradhat tiszta, senki sem lehet tökéletes, amiből nem
valamiféle lemondás következik, hanem annak a belátása, hogy képessé kell válnunk
megbocsátani önmagunknak és másoknak.78
De hogy miként kell élni, abban az erkölcsi elvek nem igazítanak el. Az elvek mit sem
érnek az őket felülíró praktikus érzék nélkül.79 Nélkülük a gondolkodás légüres térben
mozog, „a nagy alapelveket a konkrét tényekhez kell alkalmazni”80. A gyakorlat azonban
nem azonosítható az önzőség és a kegyetlenség érvényesítésével, ahogyan Gracián hirdette,
akit a Hábi Szádi küzdelmeinek könyvében Schöndorff úr nem győz eléggé elmarasztalni
életfilozófiájának sekélyessége miatt.81 A gyakorlat ugyanis nincsen meg erkölcsi elvek
nélkül.82 És éppen ezzel indokolható a bölcsesség fölénye a filozófiával szemben Füst
Milánnál. A gondolkodás nem szakadhat el attól, „amit valóságnak, életnek, anyagnak,
földnek nevezünk”, mert az embernek „másként nem lehet mégcsak el sem kezdenie a
gondolkodást”83.
A filozófia általánosságához képest azonban a bölcsesség szükségszerűen szubjektív,
hiszen a valóság is tudati, szemléleti fogalom. A bölcseletnek ebből a formájából következik a
75 „Aki meghalt, az saját lelkét tekintve sohasem élt. Aki meghalt, az halálának első pillanatában már mintha az
örökkévalóság óta lenne halott. A halálunkhoz tehát nekünk élőknek nem lehet közünk.” Füst Milán, Ez mind én
voltam egykor, 76.
76 Vö. Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 85.
77 u.o.
78 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 201.
79 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 179.
80 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 181.
81 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 258-259.
82 „Ezzel szemben a praktikusok, mondom, a hazugságot dicsőitik s ebben némelyek odáig mennek el, hogy
szinte már élvezik a hazugságot, ennélfogva csupa hazugság minden szavuk, az egész életük.” Füst Milán, Ez
mind én voltam egykor, 193.
83 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 332.
tanítás lehetetlensége: „Minek hát beszélni? Viszont mégiscsak mirevaló az, ami az emberben
munkálkodik, mirevaló az a hév, amellyel véleményét mégis érvényre akarja juttatni? ‒
kérdezed újból. Semmire sem való Hamuján, ezt már annyiszor mondottam neked, s azt is,
hogy amit tudsz és gondolsz, csakis saját magad hasznára és használatára való.”84 ‒ véli
Schöndorff úr. A bölcsesség, a megélésből származó belátások szerinte nem közvetíthetőek,
nem átadhatóak, és ha ez lehetséges volna, akkor sem lenne haszna. mert az élet
egyensúlyához szükséges tapasztalatokat és tudást mindenki maga képes csak megszerezni.
Hamuján nem ilyen szigorú, nem veti el mindenestül a tanítás lehetőségét, de az írásbeli
tanításnál ő is többre becsüli a szóbeli tanítást, mert életteljesebbnek ítéli, „több titok
megnyilvánulásának lehetőségét érzi benne”85.
A tanítás, és főként a tanítás írott formájának haszontalansága olyan belátás, amely
mindegyik itt tárgyalt könyvet alapvetően érinti. A Látomás és indulat a művészetben, az Ez
mind én voltam egykor és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyve a szóbeli tanítás írásos
rögzítéseként lép az olvasó elé, míg a Szexuál-lélektani elmélkedések nem utal semmiféle
szóbeli előzményre. Hamuján és különösen Schöndorff úr platóni előzményekre visszatekintő
szkepszise az írással és a tanítással szemben mintegy törlés alá helyezi az életmű e kései
darabjait. A törlés nem avatkozik be a kánon rendjébe, és így iránya és jelentése szerint
egészen más gesztus, mint a művek szerzői megtagadása, amely köztudomásúan fontos
alakítója a Füst Milán-i életmű képének. A törlés nem kívülről és utólag avatkozik be a
művek rendjébe. Ellenkezőleg, része a törlést magába foglaló műnek. Így a tanítás
hiábavalóságáról szóló mondatok a tanítás részeként is felfoghatóak. A tanítás bizonyos
értelemben aszimmetrikus viszony, amely feszültséget kelt. Nem tartható fenn sokáig.
Helyesebb, ha a mester még időben elbocsátja a tanítványt, amikor ő még szíve szerint
maradna, mert a mester időn túl is ragaszkodik hozzá, akkor a tanítvány számára nem marad
84 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 339.
85 Füst Milán, Ez mind én voltam egykor, 350.
más lehetőség a szabadsága és az önállósága biztosítása érdekében, mint a lázadás, ami
viszont a tanítás tartalmát is rombolja. A tanítás hiábavalóságáról szóló mondatok így   ‒ Füst
Milánra oly jellemző módon ‒ ironikusan kikezdik a tanítás komolyságát, magát a
komolyságot, de nem törlik el. Inkább arra figyelmeztetik az olvasót, hogy minden egyes
elhangzott kérdéssel kapcsolatban alakítsa ki a saját pozícióját. A szöveg oldaláról nézve  ‒
nem csupán az Ez mind én voltam egykorral és a Hábi Szádi küzdelmeinek könyvével, hanem
a Látomás és indulattal és a Szexuál-lélektani elmélkedésekkel kapcsolatban is ‒ így nyer
performatív tartalmat az Ez mind én voltam egykor előszava: „Semmi sincs egészen úgy. (…)
No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis
igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán
megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”86