Időviharban

„Kimondhatatlanul vágyom azt a
percet, amelyben élek.”
Nemes Nagy Ágnes
„Vihar kél a Paradicsom felől.”
Walter Benjamin

Nézte magát a fürdőszoba tükrében. Ahogy minden reggel munkába indulás előtt.
De nem is igaz, hogy magát nézte, inkább el akarta tüntetni azt, amit látott, a riadt, ugráló
pillantásait, az alvástól összekuszált hajzatát, a megduzzadt arcvonásait, az arcának bal
felén virító anyajegyet, legszívesebben az egész valóját eltüntette volna, vagy legalább az
egészet belefullasztotta volna az alapozók, púderek, arckrémek, hajrögzítők, szagosítók
felhőjébe, amit most magára masszírozott, kent, fújt és spriccelt. Ez azonban nem akart
sikeredni, a kerekded, nyugtalankodó fej csak ott dacoskodott előtte a tükörben, ahogy a
feje búbján ágaskodó hajtincs sem akaródzott a füle mögé besimulni, miközben a
konyhában a telefonja is pityegni kezdett, a figyelmeztető szólalt meg, már rég fel kellett
volna öltöznie, de még a ruhái sincsenek kiválasztva, a táskájába se tette be az este
hazahozott irodai munkájának maradványait, jutott eszébe, „megint nincs idő semmire”,
simított egyet a makacs hajtincsen, „ezt nem lehet megszokni”, „el fogok késni”, mint
egy szárnyaszegett madár emelgette a vállát, miközben tovább kente az alapozót puffadt
arcbőrére, tovább igazgatta felkunkorodó hajtincseit, mintha ezzel csillapítható lenne a
benne lüktető űzöttség, mintha ezzel egyszer csak a helyére kerülhetne minden.
Mindig ez volt vele. Ez az örökös rohanás, sietés. Mintha így született volna meg,
egy apró fáziskéséssel azzal kapcsolatosan, ami éppen történik, mintha születésével egy
nagy ürességbe dobták volna ki, ahol nincsen semmi, ahol nem történik semmi, csak egy
rettenetes irtózat van ettől az ürességtől, egy mindent átható horror vacui, ami arra
kényszeríti őt, hogy megpróbálja befércelni a rést, a dolgok tömkelegével igyekezzen
elfedni az ürességet, pedig végső soron nem is rohanás volt és sietés, hanem egy totális
lerohantság, ő nem fércelt, nem elfedett, csak ott állt a bezuhogó dolgok
hullámverésében, nem is ő rohant, nem ő sietett, hanem a tárgyak és az események
gravitáltak rettenetes sebességgel körülötte; egyszerre halmozódtak roskadásig föléje,
ugyanakkor sehogy sem akarództak a helyükre kerülni.
Most éppen a telefonját nem találta. A lakáskulcs végre megvolt, a laptop a
hátitáskájába volt csúsztatva, sőt az állandóan elkallódó szemüvegére is ráakadt −
érhetetlen módon a hűtőszekrény tetején −, csak a telefon nem akart előkerülni, rohant
fel-alá a harminchárom négyzetméteres garzonlakásban, miközben erősen törte a fejét,
hová is helyezhette le, pedig már rég kellett volna tudnia, ő nem képes elhelyezni semmit,
csak mindig letenni, mindezt akkor, amikor muszáj, amikor valami rákényszeríti, ezért
nem is ő rendezi a tárgyakat, nem is ő befolyásolja az eseményeket, hanem a tárgyak és
az események tologatják egymást rajta keresztül, az erősebb a gyengébbet, a nagyobb a
kisebbet, ezért nincs soha semmi a helyén körülötte, hanem minden ott található, ahová
valami − ami nálánál nagyobb és erősebb − lekényszeríti.
Most éppen a konyhai ablakpárkányra − vette észre végre a telefont. Félve lépett
az ablak mellé, ahogy mindig ebben a lakásban, az érzékei peremén érezte, egy olyan
nyitottság közelébe kerül így, amit nem tud kontrollálni, ami bármikor megnyílhat, hogy
közel engedjen hozzá valami kiismerhetetlent, ijesztőt. Sietve kapott a telefonja után,
becsúsztatta a farmernadrágja hátsó zsebébe, miközben az is bevillant, miért helyezte az
ablakpárkányra. Néhány perccel korábban egy ételhordódobozt próbált kivenni az ablak
melletti konyhaszekrény alsó fiókjából, a két kezét kellett használnia hozzá, ezért tette
szabaddá őket; nem választott, nem döntött, dehogy, tulajdonképpen csak feltelt ezzel a
kényszerrel, azután pedig ez a kényszer határozta meg, mi legyen, mi hová kerüljön.
Ilyenkor emlékezni sem tudott arra, mit hol keressen. Mindhiába erőltette
szerteszökkenő gondolatait, nem tudott visszalépkedni az időben, nem volt képes
visszafejteni az idő szőttesét, mert maga a szőttes sem létezett, nem volt, ami egymáshoz
tapassza, egymáshoz illessze cselekedeteit. A számára kimért idő mindig a dolgokhoz,
helyzetekhez tapadtan létezett, mintha magában a relativitásban élt volna, ahol minden
egyes tárgynak, minden egyes eseménynek megvan a maga ideje és súlya. Egy
láthatatlan, de örvényszerűen megnyilvánuló súlyt hurcoltak magukkal a dolgok, ezt
adták át neki is, amiből azonban mindig csak annyit érzékelt, hogy valami berántja őt,
magához kényszeríti, magához köti, később pedig kilöki és elengedi, csak éppen a
kapcsolatot nem lelte két dolog, két esemény között, csak a süvítő, még a lábujjainak
körömágyait is bizsergető, hideg űrt.
Mindig ez volt vele, de mégis kellett a harmincnyolc év, amivel tökéletesre járatta
az egészet. Mert kellettek a napok, a hetek, az évek, amelyek, mint egy felhúzható
szerkezetet, újtára indították és kiélesítették benne a mindenütt megnyilvánuló
kényszerítettséget, az állandó izgatottságot és elárultságot, harcot, amit hiába hogy nem
fogadott el, mégis állandó szokásává vált. Hiszen harc volt ez, örökös küszködés,
letehetetlen teher, amitől mindhiába próbált szabadulni. Mert mindeközben rettenetesen
vágyta a rendet, vágyta, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, ezért pakolt örökösen a
lakásban és bent a bankban, az irodai asztalán, tett-vett és rendezett, kicsomagolt és
becsomagolt, folyamatosan kereste a rend lehetőségeit, a rend elveit próbálta fellelni, és
talált is rájuk minden egyes helyzetben, ahhoz, hogy már rendezés közben megszegje,
elveszítse őket. A széteső időnek sem adta meg egykönnyen magát. Mérni próbálta,
beosztani és rögzíteni, ehhez naplót, munkafüzetet vezetett, naponta többször
feladatlistákat állított össze, a munkahelyén két homokórából − egy három és egy
húszpercesből − pergette alá feleslegesen és hiábavalóan a homokot, folyamatosan
állítgatta telefonja figyelmeztetőjét, amely mindig rosszkor szólalt meg − csörrent meg
élesen megint a telefon: menni kellene −, mindig azelőtt, mielőtt befejezte volna, amit
elkezdett, amitől még kevesebbnek tűnt az idő, s még többnek, átláthatatlanabbnak az,
amivel éppen dolga volt, ahogyan örökös rendezésével sem fogytak el a tárgyak
körülötte, csak még jobban szaporodtak, halmozódtak.
Végre a lakásajtónál állt. Idegesen pillantott az ajtó mellett álló tükörre, ahonnan
torz, halott sziluettje nézett vissza rá. Úgy érezte, minél hamarabb le szeretne válni arról
az árnyképről, ami ott vibrált a szúrós, bántó fényözönben, le szeretné tépni magáról azt
az ellenszenves alakot, szorult össze a nyelőcsöve, de csak a kedvenc, fekete színű,
magas nyakú pulóverének alsó részén igazított egyet a kezével, majd gyorsan feltárta az
ajtót.
Egyik pillantásával még a tükörnél idézett, de ujjaival már kereste a kulcslyukat,
hogy beleillessze a lakáskulcsot. Ez a matatás egy nem remélt lélegzetvételhez jutatta.
Mert habár már fél lábával kint volt a lakásból, törzsével visszafordult, s mintha egyetlen
pillantással egy idegen birodalmat kellene felmérnie, végignézett lakása szerény
körülményein. A vetetlen ágyat nézte, az ágyról ernyedten lelógó harisnyát, a két
élénkpiros, öblös fotelt, a behorpadt tetejű íróasztalt, előtte a világoskék, háromlábú
kisszéket, látta a szobát beterítő, zöldes színű szőnyeg összevissza tekergőző, fojtogató
mintázatát, ahogy megtört a fény a ruhásszekrény feltárva felejtett ajtajának élén, de
valahogy mindent csak súrolt a pillantása, óvatosan éppen csak megérintett, mert már ez
is elég volt ahhoz, hogy érezze az esdeklést, ami ezekből a tárgyakból kiáradt, mintha,
még megtörten és meggyalázva is, de valamit a tudomására akartak volna hozni a bútorok
és a szoba tárgyai, ami ott lüktetett közöttük, bezárva az egymásra mutató éleik és
szögeik rácsozatában: azt, hogy elárulta, elhagyta őket.
Összerázkódott. Mintha egy kislány gyöngyöző nevetését hallotta volna
felcsendülni a lakás mélyéről. De tudta, hogy csak feszült érzékei csalták meg, ezért
gyorsan becsapta az ajtót, elfordította a kulcsot, és elindult lefelé a lépcsőn. Gyomrában
ott verdesett az előtte álló nap várakozása, a sok hetek óta maga előtt görgetett,
elvégzendő feladat megannyi részlete és kihívása. Már előre rettegett, mi fogja odabent
az irodában várni. A szagtól félt, a bútorlakk ideiglenességet árasztó csípős szagától, félt
attól az érzéstől, ami az irodában fogta el általában, mert elég volt belépnie, egyből azt
érezte, hogy érte nyúlnak a tárgyak, mintha egy forgószél fújna be közéjük, levegőbe
emelkednek a papírosok és az akták, remegnek a falinaptárak és a kirajzszegezett, össze-
vissza firkált, végtelen feladatlisták, ahogy minden feléje indul, közelít, rácsimpaszkodik,
minden a bőre alá kúszik, és foglyul ejti. De leginkább a kollégái tekintetétől rettegett,
attól, hogy rászegeződnek, amikor belép az irodaajtón, ahogy lemeztelenítik őt ezek a
tekintetek, mint egy elítéltet némán a helyére kísérik, miközben kajánul azt suttogják
maguk elé: „megint elkéstél.”
„Ma azért sem!” − mondta dühösen magában, miközben látta, érezte maga körül a
sompolygó tekinteteket, s mintha sietésével lerázhatná magáról őket, felgyorsította a
lépteit.
Talán a gyorsaság tette, a kapkodó, természetellenes hevesség, mert egyből nem
látta meg az állatot, amint a lépcsőház előtti járdát szegélyező kerítés egyik résén próbált
éppen átbújni. De nem is igaz, hogy nem látta, csak éppen a lépcsőházajtót az autójától
elválasztó tízméternyi távolság nem volt elég arra, hogy tudatosítsa magában a látványt.
Ehhez az kellett, hogy már bent üljön a kocsiban, kezével kapkodóan megpróbálja az
indítóba illeszteni az autókulcsot, de csak a sokadszori sikertelen próbálkozás után ébredt
rá arra, hogy ez azért nem sikerül, mert a tekintetéből nem tudja kiverni az előbb látott
furcsa és érthetetlen jelenséget, egy hatalmas, foltos szőrzetű anyamacskát, amint
szájában halott kölykével megpróbálja magát áttuszkolni a kerítés résén. Valamiért ez
nem akart a macskának sikeredni. Talán a rés volt túl keskeny, vergődött a macska a
nyílásban, így az egész igyekezetet ez a kétségbeesett görcsösség tetőzte, próbálta tovább
is bekínlódni az indítóba a kulcsot, miközben másik kezével a kormányt szorongatta, és
azt kérdezgette egyre hevesebben magától: vajon hová igyekszik ilyen kétségbeesetten ez
az állat, hová és miért hurcolja magával döglött gyermekét, és ha átjut − lágyult el benne
a kérdezés − vajon akkor könnyebb lesz-e neki?
Végre bent volt a kulcs az indítóban. Az autó elindult, de a macska képe csak nem
akart a fejéből kimenni, mintha rávetítették volna, ott vibrált a szélvédő jobboldali részén.
Ezért az ablakon bevillanó külvilág elvágtázó képét sem tudta igazán érzékelni, pedig
szüksége volt erre a látványra, ahogy mindenre, ami csíkozott, vonalkázott, rovatolt volt,
az uszodában a vízre fektetett szalagra, a stadionban, ahol ritkán kocogni szokott, a sávok
csíkozására, az útfelfestés szóközeire, az autóutat szegélyező fák felkiáltójeleire, kellettek
a ritmusosan érkező és elsuhanó vonalak és csíkok, hiszen ezek, miközben nézte,
érzékelte őket, egyedül voltak képesek kifésülni, feloldani az agya szövetében tekergőző
görcsöket.
De most nem volt semmi, ami megnyugtatta volna felajzott idegeit. Az
anyamacska ugráló képe kiszorította a külvilágot, a kormányba kapaszkodva csak az útra
tudott figyelni, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy rátaláljon a helyes ritmusra, ami át szokta
vezetni a házát a munkahelyétől elválasztó öt kilométeres szakaszon. Néhány pillanat
után nem is a macskára gondolt, hanem csak a kínlódását, űzöttségét érezte át, legalábbis
arra próbált fókuszálni, mert akkor legalább szánhatta, sajnálhatta, és nem kellett
szembenéznie azzal, ami mindennél nyugtalanítóbban a látvány része volt. Mert az a rész
is ott volt, benne volt az egészben, de valahogy mégis az egészen kívül állt, mintha az
eredeti képre utólag, hanyagul és sikertelenül montírozták volna rá, de aztán mégis nem
egy utólagos toldalékként ragadt ott, hanem, sugárzó erejénél fogva, átvette az egész
fölött a hatalmat. Próbálta sajnálni a macskát, szánni kétségbeesett vergődését, de egy idő
után nem bírta nem észrevenni, hogyan dübörög az érzékeinek a peremén valami más is,
olyasvalami, ami hiába látszik, mégis valamiért nem tud testet ölteni, mert ha nem is
láthatta, nem is mondhatta ki, mégis érezte, hogy a halál sugárzik ki a képből, az üresség,
ami egy mereven alálógó, halott kiscica képében mutatkozik meg. Habár felfogni nem
tudta, riadtan kellett tudomásul vennie, hogy hiába van ott a halál, azt képtelen látnia,
csak azt a fénylő, megigéző ürességet, amit magával vonszol az anyamacska, amivel át
akar jutni a kerítés lécei között, ő pedig igyekezett semmit se látni az egészből, semmire
se gondolni, csak kapaszkodott a kormányba, kifehéredő ujjbegyekkel szorongatta azt,
nyomta a gázpedált, valahogy átkormányozta az autóját a városon, majd leparkolta a bank
mélygarázsába; sikeresen megérkezett, de már úgy lépett át irodája ajtaján, mintha ő lett
volna az anyja szájában a halott macskakölyök.
Megpróbált a helyére osonni. Észrevétlenné válni. Mégsem tudott elbújni a
kollégái gunyoros pillantásai elől, amelyek, mintha éles jégszemek lettek volna, úgy
ütköztek neki. De különös módon ezek a felsebző pillantások most nem érték el őt,
mintha egy burokba került volna bele, amiről lepattan minden gonoszság, minden
rosszindulat, ennek a buroknak a védelmében tartott a helyére, leült az asztala mellé
állított forgószékre, de nem bújt el a monitor mögé, ami az elmúlt években szokásává
vált, hanem, mint akinek nincs semmi vesztenivalója, felemelte a tekintetét és szétnézett
az iroda terében.
Hatan voltak az irodában. Két sorban, egymással szemben ülve, megfeszített
tempóban dolgoztak. De közben folyamatosan szemmel tartották egymást, leskelődő,
kajtató pillantásaik ide-da repkedtek, mint feszes, csillogó pókhálófonalak hálózták be a
teret, amiben ha valaki mozdult, ha valaki lélegzethez próbált jutni, nem tehetett mást,
egyből felfedte magát.
Hiába riasztotta, hiába borzongott tőle, kellett neki ez a háló, amit az ő pillantásai
is szőttek, tovább erősítettek. Hiszen kellett az észrevettség, a folyamatos visszaigazolás
arról, hogy létezik, mert erre használta a kollégáit, ezért kereste, sokszor még viszolyogva
is, a társaságukat, hogy bizonyíthassák neki, amit tesz és gondol, ami benne rezonál,
mind létezik. Mintha, hasonlóan a visszagördülő hullámokhoz, bennük térülhetne vissza
cselekedeteinek esdeklő sugárzása. Ami benne lötyögött, tétován verdesett, egy másik
tekintetben bizonyosságra találhatott. De hozzájuk szólt, hozzájuk menekült akkor is,
amikor rátört az, amit magában, jobb szó híján, „valóságvesztésnek” nevezett. Ilyenkor
nemcsak magában, esetleg egyik vagy a másik dolgában bizonytalanodott el, hanem
mindenben. Ez az elbizonytalanodás pedig, mint a hidegrázás, bármelyik pillanatban
rátámadhatott. Elég volt egy ártatlan „hogy vagy?”, egy neki se szánt, vállait éppen
súroló, gyöngéd érintés, ami valahogy az egész lényét szólította meg, erre azonban nem
tudott felelni, nem tudott reagálni, hanem, mint akit valamilyen alantas tetten kaptak
rajta, egyből kipenderült a mindenségből, furcsává, visszataszítóvá és élettelenné vált
minden körülötte: a tárgyak elveszítették megtartó vonatkozásaikat, az emberek − dehogy
emberek, tátogó fejek, egy barlang falán repdeső árnyak −, mintha a túlvilágról
tekintettek volna vissza rá, a teste pedig, mint egy földre hajított és összement kabát,
levált róla. Egy rettenetes idegenségbe csúszott át, ahol minden, ami körülvette,
elérhetetlen messzeségbe került, de az egész mégis ott forgott-pörgött, pulzált sikoltó
tekintetében. Ilyenkor kellettek a többiek, ilyenkor volt a legnagyobb szüksége rájuk,
hogy ismerős mozdulataikkal, otromba kacajaikkal visszatessékeljék őt a valóságba, hogy
megint magán érezhesse leskelődő, kajtató pillantásaikat; hogy megint újrakezdődhessen
− már itt a földön, az irodában − minden.
Most azonban mintha képes lett volna kívülről látnia őket. De nem is őket látta,
hanem először is a saját nézését érzékelte, érezte, ahogy nézése leválik a fejéről, elhagyja
meggyötört koponyáját, ami a testéhez képest egy túlnövekedett, különállóan dolgozó
szervként működött. „Ez a fej” – mondta magában, miközben rettenetesen fáradtnak és
űzöttnek érezte magát, érezte, ahogy az arcbőrén végiggöngyölődik a kimerültség és
merevség áll bele a szemgolyóiba. Masszírozni kezdte a nyakát, két kezével
végigsimította az arcát, de csak fejének lüktetését érezte a tenyerei alatt. Túl sok mindent
tett bele ebbe a fejbe, kezdte sajnálni magát, túl sok mindent tömködött, passzírozott bele.
Mint a hideglelés tört rá a felismerés. „Mindig egy fejben fogok élni”. „Ebben az
undorító, kerek golyóbisba zártan.” És érezte, hiába nézeget kifelé, hiába meresztgeti
kocsonyaszemeit, kijutni nem fog. Sőt még rosszabb. Mindent, amit megpillant, a felkelő
napot, a tágas búzamező ringását, a gyönyör szégyenlős pírját egy férfi arcán, mindent a
fejébe zár be, és erőlködésével, hogy felfogja, mi is ez a minden, kínlódásával, hogy
magához igazítsa, teljesen eltorzítja, meghamisítja.
Itt azonban nem volt felkelő nap, nem volt tágas búzamező, se szégyenlős pír egy
férfiarcon – tért vissza az irodába. Egyelőre a monitorjaik mögött ücsörgő, látszólag
szorgosan tevékenykedő kollégáinak a fejét kellett néznie. Ezeken a „kapirgáló
alakokon” ütközött meg elárvult tekintete, majd térült vissza saját meggyötört fejéhez.
Megint eszébe jutott a halott gyermekét cipelő anyamacska. Mintha benne is ugyanazt a
kiismerhetetlen és letehetetlen terhet cipelte volna valaki. Próbálta volna átjuttatni egy
láthatatlan résen. „Nem tudom ezt a sok mindent elrendezni” – nyögött fel magában, és
nyugtalanul rázni kezdte a karjait.  De végre azt is érezte, amit még soha, hogy most nem
állhat meg, túl naggyá növekedett benne a teher, miközben a fényt is el kellett viselnie, a
macskák látványáról szétsugárzó ürességet, ami valahogy átvilágította őt, áttetszővé
változtatta, és, mint egy felgombostűzött rovart, belenyomta a forgószékébe. Érezte, ettől
valahogyan pontosabban, tisztábban lát. Hogy végre tovább hagyhatja megállapodni
tekintetét a fejeken, nem kell megmerítkezzen az onnan elinduló pillantásokban, elég, ha
megpróbálja kiállni a zavart. Mert zavart érzett a levegőben, zavart és nyugtalanságot,
amit már nem tudtak a társai előle elrejteni, hiába püfölték olyan hevesen, célirányosan
számítógépjeik billentyűzetét. Tekintetük mélyéről egy riadt és sóvárgó állat nézett
kifelé. És innen már mintha többet látott volna annál, mint ami a szeme előtt megjelent.
Mert látta, hogyan torzul el bennük az igyekvés, hogy valakik legyenek. Hogyan csordul
túl rajtuk a görcsös akarás. Megfeszített figyelmük mintha bomlottságukra lett volna
rácsavarodva. Mindhiába fegyelmezték magukat, összevissza kalimpáló kezeikkel, a
rángatózó, nagy akarástól eltorzuló arcvonásaikkal egyből felfedték előtte az
önfegyelmük mélyén kavargó kétségbeesettségüket. Végre egy olyan ember szemével
tudta nézni őket, mint aki a Hold túlsó oldaláról érkezett vissza. És végre kimondhatta,
magában hangtalanul harsoghatta, amit régóta sejtett, érzett és élt.
„Ezek őrültek.”
Majd várt egy percet, hogy leszűrje végérvényesnek tűnő következtetését.
„Nem csak ezek. Mindenki őrült.”
Mintha új szemekkel nézett volna kifelé. Ezekkel a szemekkel fogja tetten érni az
emberekben bujkáló őrületet, kezdett magában megerősödni. Hiába próbálják elrejteni
előle, maguk elől. Mert nem mindig látszódik az őrület az embereken, kellett
megállapítania. Amikor feloldódnak egymás közelségében, amikor elkábítja őket egymás
testmelege, csak atomok egy náluknál nagyobb szerkezetben, ami nemcsak elrendezi,
hanem védelmezi is őket. De amikor nem képesek egymásra hagyatkozni, mert
maguknak kell megnyilvánulniuk, magukat kell állítaniuk, akkor tűnik elő végzetes
hasadtságuk. Hiába próbálnak kétségbeesetten kontroll alatt tartani mindent, csak van
bennük egy rejtegetett, dugdosott pont, ami kihagy bennük. Ami ürességet takar. Amitől
lemeztelenednek. Szinte hallotta, hogyan omlik alá bennük egy iszonytatos teher. Mintha
egy hatalmas, éppen leomló torony teste adott volna ki csikorgó, dübörgő hangokat. Két
kezével tapasztotta be a füleit. Megpróbált elbújni a felismerései elől. Mert érezte, valami
olyasmihez lett hozzáférése, ami egy még hidegebb, kietlenebb pusztaságba űzi ki őt,
mint ahol eddig kellett időznie. Mintha nem is az ő gondolatai futottak volna át a fején,
valami látta, gondolta benne ezeket a rettenetes dolgokat, egy szögletes és szúrós erő, ami
belülről őrölte, trancsírozta, amihez nem volt hozzáférése, még nem, de azt is érezte, már
izgatottan, reménykedve, hogy mire lemegy a nap, s eljön az este − hívta, szólongatta
valami − talán, talán igen.
A felismeréseitől remegve töltötte el a napot. Már nem mert a kollégái szemébe
nézni. Amikor muszáj volt hozzájuk szólnia, leszegte a fejét, mint aki egy szégyenletes
titkot rejteget, hiszen olyasmit tudott meg az emberekről, egy lealacsonyító, mardosó
rejtélyt, amit innentől magával kell hurcolnia. És azt is sejtette, ez a titok még nem a
végső, nem lehet az, valahol léteznie kell egy tágasságnak, ami lehet hasadt és sérült, de
ez a tágasság hordozza ezt a titkot, ez adta át a világnak, ez adta át neki is, hogy benne is
munkálkodjon, hajtsa előre, űzze, kergesse. „Őrült lennék én is?” – próbálta magát
kérdezgetni, azonban a kérdése fennakadt a levegőben, nem tudott közel kerülni hozzá,
ehelyett azt érezte, megint kezd átcsúszni az idegenségbe, kezd kipenderülni a
mindenségből, de most nem adta meg magát ennek az érzésnek, összeszorította a fogát, s
mint aki egyetlen járható útján indul el, csak befejezte a feladatát, amivel a főnöke
megbízta, begépelte a levelet a számítógépbe.
Innen már gyorsan eltelt a nap. Feladatról feladatra törte át magát az időn, csak
azt várta, hogy vége lehessen az egésznek, hazamehessen, belefúrja magát a piros, öblös
foteljébe, és elbújjon minden elől. Most itthon volt, lábait maga alá húzva, fent kuporgott
a fotelban, de hiába ment le a nap, hiába jött el az este, a védettséget nem találta. Úgy
érezte, fáznak a lábai, ezért térdeire és lábfejeire lehúzta a magas nyakú, fekete
pulóverének alsó részét, meggyújtott egy gyertyát, letette az apjától megörökölt, horpadt
tetejű íróasztalra, majd lekapcsolta a villanyt a szobában. Valahogyan jobban talált ez a
pislákoló fény a benne terjedni kezdő derengéshez. A puhán rebzselő fényben a szoba
tárgyai is egy konok töprengésbe húzódhattak vissza, lágy árnyékok tapadtak hozzájuk,
amelyek feloldották körvonalaikat, így nem kellett ott-létükkel feleslegesen tüntetniük.
Hagyták, hogy takarásukból jobban előbújhasson a szobában terpeszkedni készülő
üresség, elfoglalja az őt megillető helyet. Ebben az általános elengedésben egy kaparászó
érzés kezdett benne felszakadozni, fájdalom járta át, amely, mintha a torkán akadt volna,
csomósodni kezdett, kierősödni. Nemcsak az egész mai nap fájt benne, nemcsak az egyes
dolgok, bántó részletek, a már elmúlt, elfelejtett események hasogatták, hanem, úgy
érezte, ő az, aki fáj, ő az, aki fájdalomban van, teljes lényével. De azt is érezte, hogy
először az életében, nem akar elmenekülni a fájdalom elől, nem akar megszabadulni tőle,
hanem egy ismeretlen eredetű konoksággal bele akar mélyedni, vitetni akarja magát ezzel
a fájdalommal. El akar jutni a fájdalom forrásaihoz.  Honnan van ez a fájdalom? Hogyan
lesz több belőle? Jártatta fel-alá a szemeit a szobában. A szobát megülő tompaságból két
bútor vált ki, a fotelje mellé párhuzamosan odaállított másik piros fotel, és az íróasztal elé
letett kék színű, háromlábú kisszék. Nézte ezeket a bútorokat és megpróbálta elképzelni,
mi lenne, ha a benne felgyülemlett fájdalmat átpakolná erre a két ülőalkalmatosságra.
Felpúpozná, magasan felhalmozná azokra, és kezeivel két emberi alakot formálna meg
belőle. Egy férfit a piros karosszékre, egy kislányt a kék kisszékre. Egy fájdalomférfit és
egy fájdalomgyereket. Ezután hárman ülnének ott a szobában, hárman laknák be az
ürességet. Vajon ha ezt tenné, jobban fájna-e benne minden? Szembenézhetne-e azzal,
ami űzi, gyötri? Láthatná-e, mit veszített el? Mit veszít el folyamatosan, percről-percre?
Nem csak kérdezett, hanem megpróbált a kérdésekkel maga után nyúlni. De csak
a semmi áttetsző falát karcolta meg ezekkel a kérdésekkel. Mint, akit egy átlátszó üvegfal
mögé bujtattak el. Akit, hiába látszódik, megérinteni nem lehet. Emlékezni kellene –
villant beléje. Testet adni ennek az árnyéknak. De nem tudta, hogyan kezdje el. Távol
álltak tőle az emlékei, mintha nem is vele estek volna meg, ott hányódtak, mint holmi
kacat, leválasztva életéről. Pedig valahogy érzékelte, látta őket, a szobában is ott voltak,
odatapadva a bútorokhoz, a lakás szűkös fordulóihoz. Mintha valaki egy régi,
szamárfüles kockásfüzetbe skiccelte volna fel kontúrjaikat. Képeket látott, apró,
elnagyolt, töredezett részleteket, amelyek zuhogni kezdtek feléje, de nem ütköztek neki,
mintha egy szellem lett volna, úgy csusszantak át rajta, ezért átélni sem tudta őket.
Aztán mégis kitisztult, kierősödött egy kép. Egy tíz év körüli kislányt látott egy
tömbház balkonján. Leguggolva, összehúzva magát, háttal támasztotta a balkon ház felőli
oldalát. Egy túl hosszú, virágmintás hálóing volt rajta, ami mégsem takarta el a lábfejeit,
így láthatóvá vált, hogy nem visel rajtuk semmit, hanem meztelen talpakkal áll a balkon
cementjén. Ez azért volt furcsa, mert hideg volt odakint, a balkon pedig nem volt
beüvegezve, az odakint kavargó szél kövér hópelyheket sodort be a balkon terébe,
amelyek ott olvadoztak a szürkéskék cementen.
Dühös volt a kislány. Rövid, körbenyírt haja látni engedte feldúlt arcocskáját,
összeszűkült, kivillanó szemeit. Tenyereit hol a lábfején nyugtatta, hol a homlokára tette,
mintha növekedő lázát akarná ellenőrizni. Közben talpait szorosan a balkon aljához
nyomta, két lilás talpéle mint két szívókorong tapadt a hideg cementhez, mintha a hideget
próbálta volna onnan minél hamarabb felszívni, magába kényszeríteni. Valamit kért,
követelt haragos, összezúzott tekintetével, hiszen közben nyugtalanul a balkonajtó felé
tekintgetett, mint aki várja valakinek az érkezését.
Kívülről látta az egészet. Látta a mérhetetlen dühöt, amit magára mért ki a
kislány, ami teljesen összezavarta, kivitte a balkonra, ki a csontig vájó hidegbe. De hiába
látta a kislányt, nem érzett a dühéből semmit magában, nem érzett semmit a kislány
önmagára visszafordított gyűlöletéből, csak önkéntelenül megint a fekete pulóveréhez
nyúlt, hogy jobban ráhúzza a lábfejeire, a lábujjainak a körömágyai kezdtek bizseregni,
fészkelődött tovább, mintha lábaival egy fagyos és rossz szagú birodalommal érintkezett
volna, mintha egy tejszínű ködbe kellett volna betartania meztelen lábfejeit, húzta össze
magát még jobban a piros fotelben, miközben önkéntelenül, egyhangúan, de feszülten
kérdezgetni kezdte: miért nem figyel rá senki, miért nem hiszik el, hogy beteg, miért nem
fogadják el soha azt, amit mond, miért, miért?
Mintha hátulról hirtelen egy éles fénnyel világítottak volna meg, nézett hátra a
kopottas festésű falon ugráló árnyékára, pedig csak a gyertyaláng lobogott a szobában,
azt mozgatta a lakása rosszul illeszkedő ajtaja és ablakai résein betörő huzat. „Nem volt
képes megjavítani”, mormogta maga elé, de hogy ki, azt már nem mondta ki, továbbra is
a fény erejét érezte magán megülni, a fényt látta megint, s benne állni a kislányt, amint az
előszobában egy hatalmas tükör előtt próbál a kék színű, háromlábú kisszékre fellépni.
Legalább tizenöt éves lehetett. Nem is kislány volt már, most lépett a nővé válás
küszöbére, amikor a test egy ígéretet tesz, hogy vonzóvá, kívánatossá fog válni, de még
nem tudja beváltani ezt az ígéretet, mert minden túl hosszú, elnagyolt, lapos rajta. Ritkás,
seszínű haja a válláig volt lenőve, az keretezte merev arcvonásait, amin most mégis az
ünnepélyességnek a lehelete volt felismerhető. Talpig feketébe volt öltözve. Mindössze
fekete zokni, fekete, kopottas farmernadrág, és egy több számmal nagyobb, combközépig
érő, magas nyakú, fekete pulóver tette ki puritán öltözékét, csak a feje, az alaposan
kifésült haja volt fedetlen, mint aki fedetlen fővel akarja a tiszteletét tenni egy nálánál
nagyobb hatalom előtt. Elrugaszkodott az előszoba szőnyegéről és fellépett a kisszékre.
Lábait, sarkait összezárta, picit kihúzta magát, fejét feltartotta, ujjait pedig összekulcsolta
a mellkasa felett. Háta mögött, fentről a plafonról, egy lámpaernyő nélküli negyven
wattos égő sárgás, beteges fényt szórt alá. Ez a fény szőtt csillogó aurát köréje a
tükörben.
Nem értette mit csinál ott a kisszéken a kislány. Miért áll olyan mereven, feketébe
öltözve, a földtől elemelkedve a tükör előtt. Miért csukogatja a szemeit. Mert ezt csinálta
a kislány, hosszasan lehunyta, majd felnyitotta a szemeit, a tükörbe mélyedt, zavartan
megrázta a fejét, majd megint lecsukta a szemeit, mint aki a lehetetlent akarja
megvalósítani: csukott szemmel látni, elengedni azt, amit a tükör magába nyel. Érezte a
kétségbeesést a kislányon, az erőltetett ünnepélyesség, szertartásosság mögé rejtett
elveszettséget. Majd, mint aki egy másodperc alatt képes egybelátni azt, ami különben a
világegyetem két szélső pontján időzik, döbbent rá, mit is csinál a kislány.
„Temeti magát.”
Mintha ledöfte volna magát ezzel a felismeréssel. Mert hirtelen érezni kezdte, mi
dolgozhat, feszülhet a kislányban, ott a tükör előtt. Mi az, ami odaállította ennek a falánk
felületnek a vonzásába. Az egyetlen felület elé, amiben egybeláthatta, egésznek láthatta
magát, hogy végre megválhasson attól, aki ott úszik előtte, abban a halottas fényárban.
Csak a tükör képes mindent magába fogadni, képes akár a végtelent is magába
omlasztani, dobozolni, temetni. Most végre őt is. Hiszen csúnya, ügyetlen és jellegtelen.
Már úgysem létezik.
„Halott.”
Mondta ki magában az ítéletet, és elkapta a tekintetét a magát tükörbe temető
kislány látványától. Hirtelen egy másik kép ragadta el a figyelmét, más képek kezdtek a
szemében cikázni, rettenetesen sok kép, részlet, töredék, ezért erőltetnie kellett a szemeit,
hunyorítania kellett, hogy a megfelelő irányba tarthassa a tekintetét, a konyha ablakfelőli
végződése felé, ahol újra feltűnt előtte a kislány.
Még csak hat-hétéves lehetett. Igazi kis véznaság. Csak a feje volt túlméretezett
rajta, meg a két kikerekedett, fátyolosan csillogó szeme, amiben furcsa módon most
dacosság és könyörgés kavargott egyszerre. Ott állt az ablak alatti fűtőtest mellett, de
nem is állt, látszott, oda menekült, a szobához képest a lakás legtávolabbi pontjához, mint
aki menedéket keres egy ketrecben, ahová bezárták. Hangok szűrődtek ki a szobából. Két
felnőtt, egy nő és egy férfi, fojtott hangon beszélgetett odabent, de hamarosan kiabálni,
ordítozni kezdtek, dulakodás hangjai hallatszottak, amit egy döndülés követett, az egyik
fotel borulhatott fel, gondolta a kislány, majd a nő sikoltozni kezdett, „utállak, utállak”, a
férfi pedig sírós hangon könyörögni.
Ott lapult a konyha sarkában a kislány, szinte rajta feküdt a lepattogzott festésű
fűtőtesten, mintha a szobából kiáradó hanghullámok döntötték volna oda fel. Látszott,
menekülni szeretne onnan, ide-oda kapkodta a fejét, zihálni, nyöszörögni, szűkölni
kezdett, de a veszekedés csak nem szűnt meg odabent, „elhagylak, te hülye”, ordított fel
megint a férfi, amire a nő görcsös zokogása felelt. De már a kislány is sírt, kezeivel a
fűtőtestet markolászta, majd valami fordulhatott benne, mert hirtelen megdermedt,
abbahagyta a sírást, szemei kimeredtek, mintha messzebbre látott volna mindannál, ami
körülvette, talán valamilyen rettenetes üresség mutatta meg a fagyos belsejét előtte, és
mint akit az égből leeresztett fonalakkal igazgatnak, lassan, kifehéredett arccal, odalépett
a konyhaszekrényhez. Kihúzta a felső fiókot, benyúlt, egy hosszú, fanyelű konyhakést
vett ki, odabotorkált a szoba ajtaja elé, feltárta, apró terpeszbe állt, két marokra fogta a
kés nyelét, hegyét odaigazította a szíve fölé, és rövid, ismétlődő mondatokban beszélni
kezdett.
Mintha a víz alól beszélt volna ki, az elején nem hallatszott semmi abból, amit
mondott, de aztán, ahogy a légbuborékok is felimbolyognak a felszínre a beléjük zárt
üzenettel, sikítás tört fel belőle.
Hagyjátok abba.
Majd megismételte, újra és újra, vérbeforduló szemekkel, mint aki nem tehet
mást, mint aki nem tudja befejezni. Hagyjátok abba. Hagyjátok abba.
„Hagyjátok abba”.
Sikított fel ő is a piros fotelben. De nem is ő sikított, hanem úgy érezte, valaki
más használja a hangszálait, a torkát, az a kislány a konyhából, a balkonról, a tükör elől,
aki végre szavakhoz jutott általa, szavakhoz jutott benne, aki, tudta, több mindent is
elmond, elmesél neki, mint amit ő eddig felismert és értett. Az emlékeit hozta el neki a
kislány, ismerte fel, a lehetetlen emlékeit, amelyek hiába voltak ott mögötte, valamiért
nem volt képes rájuk emlékeznie. Azt érezte, a homályba tartódnak bele az emlékek, egy
szinte tapintható sötétségbe, ebből a tömör háttérből váltak le, abból emelkedtek ki, és
váltak fénylő metszeteivé a sötétség tömbjének. De mindhiába, mert mégsem tudták őt
megszülni, elhordozni, hanem csak odalökték egy hatalmas erő karjaiba.
Hirtelen ezt az erőt érezte meg. Megérezte rettentő hatalmát. Ahogyan
keresztülhúz, keresztülfúj az életén, a világon, ahogy mindent megtép, felborogat,
felbomlaszt, megsemmisít, mert hatalmasabb mindannál, amit az ember létrehozhat,
megálmodhat. Egy pusztában álldogáló, szélrángatta fának érezte magát, amit hamarosan
feldönt a vihar. Az ürességből tört fel az erő, ott fújt az emlékcserepeinek réseiben,
minden egészet megsebzett, eltört, vérezni kényszerített. Mintha a meggyötört,
megalázott feje tágult volna ki végtelenné, mert egy tölcsérnek kezdte látni az erőt,
amiben minden lefelé tart, lefelé fut, aminek örvénye, döbbent rá, nem is látszódhatna, ha
nem lennének emlékei. Látni kezdte, hogy mindenki ez ellen az erő ellen védekezik, ezt
az ürességet próbálja áthidalni, ahogy mindenki a saját fejében, a nem létezőben
építkezik, az üresség fölé próbál hidat emelni felesleges kacatokból, elmúlt, vágyott,
remélt dolgokból. Menekülni próbálnak az emberek a tölcsérből, ki akarnak jutni, közben
a semmit tapossák lábaikkal, hajuknál fogva próbálják kirángatni magukat onnan,
mindenki ezt teszi, a kollégái is, jutott eszébe délelőtti iszonyata, felismerése, akiknek
őrülete most más értelmet kezdett nyerni. Mert nemcsak magában, hanem mindenben,
mindenkiben látta munkálkodni az erőt, ugyanakkor látta a kétségbeesésből emelt falakat
is, amelyeket ennek az erőnek a megfékezésére, megállítására emeltek, emelnek az
emberek, amelyeket odahazudtak maguk köré, ki a kicsit, a jelentéktelent, ki a nagyot, a
hatalmast, mindenki önmagát próbálja az erő útjába állítani, gondolta, innen a görcs, a
kétségbeesés, csak ő nem csinált semmit, ő nem védekezett, csak menekült egész életén
át, pakolt és rendezett, elveszített és megtalált. Nem áll senki az emlékeiben, ismerte fel,
s megint maga mellett érezte a kislányt. Nem állhat ott senki, aki befedhetné az ürességet,
az ő emlékei nem takarták el az ürességet, hanem széthúzták, szétszaggatták az üresség
fátylát, s most végre valahára, látni engedték teljes, irtózatos nagyságát.
Innen már nincs tovább, jött rá. Nem kell tovább menekülni, sietni, pakolni,
rendezni. Hirtelen megint a macskára gondolt, s szájában a szegény halott kölykére.
Tudta, hogy átjutottak. „Ez az én őrületem” – kiáltott fel boldogan, s mint akinek már
nincs rejtegetnivalója, mert az utolsó ruháját is hátrahagyta, felszabadultan, könnyedén
belépett az ürességbe.
Mintha a vihar szemébe érkezett volna meg.
Minden ott volt körülötte, amit eddig átélt, látott, de már semmi sem bántotta. Egy
hatalmas, végtelen térnek érzékelte az egészet, amelyben bármerre elindulhatott, amiben
bármit megtehetett. Tudta, elég rágondolnia, egyből valóra válik az. Minden, ami eddig
gyötörte, kínozta, ami űzte, hajtotta, valami jónak, szépnek, hatalmasnak a lehetőségeként
tűnt fel előtte. De át tudta élni a benne működő, továbbgördülő életet is, érezni, hogyan
ért el őhozzá az élet az amőbák, füvek, fák, dinoszauruszok, majmok láncolatán
keresztül, hogyan próbálta ki magát benne, hogy kidolgozhassa továbbhaladásának egy új
alakzatát. Mintha a fotonok szemszögéből nézett volna alá, látta, hogy az univerzum
ugyanabban a pillanatban születik, nő fel, és pusztul el. Már el tudta viselni a mindenben
ott munkálkodó születést és pusztulást, az élet bolyongó körforgását. Érezte, ha akarná, a
világ keletkezésén is túlláthatna, de nem akart odáig ellátni, csak az ő vérző, töredezett
emlékeit vette újra szemügyre, azok vonzották magukhoz a tekintetét.
Különös állapotban találta az emlékeit. Az előbb őt fojtogató képek részletei egy
alig észlelhető távolságra kerültek egymástól, szétfeszítette, fellazította őket a hatalmas
erő. Ettől átjárhatóvá váltak a képek, kereteik feloldódtak, láthatóvá tették még azt is,
amit eddig eltakartak, ami rajtuk túl van.
Ezért kuporodhatott le a balkonon a kislány mellé, és simogathatta meg átfagyott
lábfejeit, tüzelő homlokát. Ott volt, láthatta, amikor a kislány apja feltárta a balkonajtót,
és aggódó hangon kiszólt: „gyere be kislányom, mert megbetegedsz”. De a tükör elé is  
odaállhatott, hogy átérezze az onnan feltámadó ragyogást, ahogy ez a ragyogás
mélységet, nagyságot kölcsönzött az alakjának. Mintha az a sok kép, amit elnyelt,
elpusztított a tükör, térült volna vissza hozzá, ütközött volna meg rajta.
Csak a szobába nem tudott belépni, hogy szétnézhessen, mi történik odabent.
Útját állta a kislány, ahogy apró, de kimozdíthatatlan terpeszével belemerevedett az
ajtókeretbe, ahogy kezeivel görcsösen kapaszkodott a kés nyelébe, és égő, moccanatlan
tekintetét belefúrta az előtte elzárt távlatba. De hamar rájött, mit tehetne. Odaállt melléje,
testét szelíden félretolta, nehezen, de valahogy lefejtette újait a kés nyeléről, kivette a
kezéből a kést, a helyére lépett, terpeszbe állt, a kés hegyét a saját szíve fölé igazította és
benézett a szobába.
Más volt a szoba, ahhoz képest, amire emlékezett. Valahogyan szellősebbnek,
tágasabbnak tűnt, a bútorok otthonosan töltötték ki a teret az engedékeny gyertyafényben,
mert igen, gyertya állt a horpadt tetejű íróasztalon, annak remegő fénye körül ült ott az
egész családja, az apja és az anyja a két piros fotelben, míg ő a kékszínű, háromlábú
kisszékre volt lekuporodva. Milyen kicsik, milyen védtelenek – állapította meg, mintha
valahonnan magasból, felülről látta volna őket, de szíven ütötte, ahogyan a szoba mélyén,
a táncoló fénysugarak védelmében kedélyesen diskuráltak, nevetgéltek. Aztán fordult
egyet a kép, s már felnőtten látta magát vissza, most ő ült a piros fotelben, mellette a
férje, a kisszéken a kislányuk, a gyertya csak ott lobogott az íróasztalon, ugráló
fénykarikákkal lepve be az egész szobát. Érezte, hogy mennyire hiányoztak, hiányoznak
neki, hogy mekkora tévedésben töltötte eddig az életét, mekkora távolságban tőlük.
Többé nem bírja elviselni ezt a távolságot, dobbantott egyet a lábával. Egy percig sem.
Már sírt, folytak a könnyei. Kinyújtotta a kezeit. Majd, mintha a könyörület lökte volna
előbb, egyet lépett feléjük. Közelebb került hozzájuk, szinte elérhető távolságra. Boldog
volt, mosolygott. Nem érezte, hogy ezzel a mozdulattal magába húzta a kést.
Átdöfte a szívét.