Jelentés; Lótusz; Önkifejezés

Jelentés
A Kelet-kínai Jogi és Politikatudományi Egyetem parkjában
ez idő szerint én vagyok az emberiség egyetlen képviselője.
A csapadék utáni légmozgás egy gingkó leveleit
szakadatlanul addig nem létezett
és létre már soha többé nem jövő szerkezetekbe rendezi.
A helyváltoztatást nem nehezítő, könnyű, kétrészes
pamutszkafanderemben megközelítek egy platánt,
és a törzséről eltávolítok egy elszáradt kéreglebenyt.
Az előtűnő friss, sárgás felületet én látom először a világon.
Egy korábbi expedíció során épített pavilonban
földi eredetű hulladék.
A pavilon közelében folyékony halmazállapotú víz,
körülötte üledékes környezetben létrejött sztratiform képletek.
Egy nagyobb szikla tövében elő organizmus.
Egy kismacska az, fajom távoli rokona.
Visszatérek a bázisra.  Útban az állomáshelyemre
különös hangjelenséget észlelek. A liftben,
valahol a fémborítás mögött egy magányos tücsök ad jelentést.

Önkifejezés
Mint valami viszketegségben szenvedni,
furcsa lenne az élet állandó önkifejezésben.

Észrevenni, hogy a szél a járdaszegély mellett
finoman odébb tol egy falevelet,
mintha csak felszíni csalit vezetne, hátha rákap egy költő.
Nézni, ahogy egy ember a megdöntött biciklije mellett áll,
hintáztatja előre-hátra,
aztán az kormánynál fogva a földhöz pattintgatja az első kerekét,
fürkészve a hatást, mintha valami bolhát idomítana.
Figyelni, ahogy egy szarka leszáll a szemetesre:
olyan, mint egy pingvinnek öltözött varjú.
Hallgatni, ahogy egy hangosbeszélőbe bemondja egy nő,
hogy jöjjenek csak, jöjjenek,
meghoztuk a mézédes őszibarackot, a szilvát, a piros dinnyét,
a paradicsomot, a paprikát, a vegyes zöldséget, karalábét, káposztát,
rövid szünet után:
a karfiolt, a babot és a burgonyát,
itt vagyunk lenn a ház előtt, a szökőkútnál!
Én is bemondhatnám: jöjjenek csak, jöjjenek,
mindjárt kész a vers, itt vagyok a ház előtt.
(A szilva persze biztosabb.)
Látni egy másik biciklist,
amint megy valahová, jön valahonnan,
vagy csak biciklizik,
vagy egy rózsaszín trikós futót, aki épp lefut:
távot, kalóriákat, egy másik futót.
És közben arra gondolni, milyen hasztalanul
próbálom a ceruzámmal kipiszkálni mindazt,
amit közben a többiek kalapálnak rá, fuvaroznak rá,
futnak, bicikliznek, árulnak, festenek, tanítanak, sintérkednek rá,
edzenek, masszíroznak, csavaroznak, gyógyítnak rá,
lőnek, nyírnak, csókolnak, aszalnak, sakkoznak rá az életre.

Lótusz
Darabokban láttam meg,
mintha keresztrejtvényt fejtenék
anélkül, hogy tudnám.
A levelek parabolaantenna-szerű erdeje rögtön feltűnt,
de annyi más is volt ott:
az ösvények mentén a bambuszligetek,
amelyek vastagabb példányaiba
írásjelek voltak belekarcolva,
a kámforfák, amelyek lombjában
olyan hangosan szóltak a bogarak,
mintha a zajt rejtett hangszórók sugároznák,
vagy csak a fű,
ami közelebbről megnézve nem is rendes fű volt.
Később egy hatvanemeletes szálloda
légkondicionált éttermében jelent meg,
egy szelet lyukacsos, fehér zöldség formájában,
utána A Szerény Hivatalnok Kertje
felé vezető úton árulták, egészben.
Most jobban megnéztem a parkban
a kifordult napernyőre hasonlító
levelekkel teli tavat,
a vízfelszín békalencsés aljnövényzetébe
visszaomlott levélromokat,
a tulipánfáéhoz hasonlító,
nagy, cikóriaszerű bimbókat
és az őszirózsa módjára dús,
vagy bibéjüket szirmos tányérrá szélesedve
kínáló virágokat.
A zöldségesnél látott,
félbe vágott gránátalmához hasonló
terméseiről ismertem meg,
amelyek most úgy meredtek elő a levelek közül,
mint valami víz alatti szellemek periszkópjai.
Szóval te vagy az – mondtam –, csak most ismerlek meg.
Tudom, hogy te vagy az – mondta –, mindig is ismertelek.