Kezdő- és végszók

Egyszer, minden. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy – nem volt semmi. Nagy úr a semmi.
Ebben a semmiben aztán két dolog lett. Keletkezett. Nevezzem teremtésnek? Csak mintegy
mellesleg jegyzem meg, hogy mostanában többször támadt az a gondolatom, hogy amit épp írok, az
már meg van írva, azt már megírtam, pontosabban, hogy arról már van egy jegyzetem, egy cédulám,
amelyre fontos szavak, alapszavak vannak írva. El is kezdem keresgélni, mindhiába. Ez a kudarc
súly, amely mostanában – mostanában a stilárisan megokolhatónál többször használom, hogy
mostanában – nyomja a szívem. Nagyokat lélegzem, talán sóhajtozásnak is lehetne mondani, nem
segít.
Két dolog állt a semmiben, amely így megszűnt, semmivé lett, s lett így a minden. Egy új minden.
Van egy új mindenem. Lassan illene konkrétabbnak lennem. Valójában az a helyzet, hogy a két
dologból már maga az egyik minden, és erről az egyikről most nem szeretnék beszélni.
Megpróbálok nem beszélni. Éppen azért lett a másik, hogy lehessen másról is beszélnem. Kérdés,
lehet-e, de majd meglátjuk.
Mintha álmodnék, olyan az életem most. Mostanában. Mindig is szerettem aludni, bár álmodásban
nem alkottam jelentőset. (Ebben a mamám volt a csúcs.) Érzem, olyan, mintha titkolódznék. Ennek
véget vetek – már amennyire ezt a műfaj, pontosabban a forma megengedi. Nő bennem egy forma,
mondhatnám pajkosan, és erre még egyszer, valahol vissza kell térnem. Szaladok, szaladok magam
után – mostanában.
Azt álmodtam, hogy hasnyálmirigyrákom van. Saját modorosságomban hozzátehetném, hogy
anyám könnyű álmot ígért. Könnyű nem, de kellemetlen se volt az álom (és most? most milyen?),
Harold Brodkeyt olvasgattam, és megjelent, mindjárt jön egy nő is. Az álomnőkben sok a tartalék, a
szufla. Szépen írja Brodkey, hogy neki mostan olyan a teste, mint egy krüpli nyúl, akit nincs kedve
megsimogatni, akit elfelejt megetetni időben, elfelejt játszani vele, megismerni őt hiányzik az idő,
egy hasztalan nyúl a ketrecben, kiengedni maga volna a rémület. Nincs ima, mellyel a túléléséért
imádkozni lehetne. Vagy a könnyű halál kegyelméért.
Tudatában vagyok, hogy álmodom, talán ezért is nem nyomasztó. Nem is kellett
kimondanom, hogy csak szaladok magam után, ez csak úgy átlebbent az álmon, és máris elém
pattant az ígért nő, H. (ígérem, ez az utolsó rejtvény, még csak nem is titok), és futballistás
hanghordozással vágott vissza, utánam fussál, apukám.
Csönd lett. Mint a szerelmesek, nem tudtunk egymásnak mit mondani. A szerelmesek nem félnek a
csöndtől, de én valamiért mégis megijedtem. Ijedésnél kevesebb, inkább a kényelmetlenség érzete,
egy megnevezhetetlen elégedetlenségé.
Már-már leugattam, úgy kaffogtam vissza, hogy tudja-e, mi az a kovalens kötés. Arra nem
emlékszem, sok mindenre nem emlékszem mostanában, hogy mért éppen ez jutott az eszembe,
lehet, hogy a Brodkey rákos (nem is rákos, AIDS-es, de itt jobb a rákos, legyen rákos, maradjon
rákos) sejtjei álltak kovalens kötésben, mindegy is. (Vajon van ennek a mondatnak civil értelme? És
kellene-e hogy legyen? De ne most oldjuk föl Dichtung und Wahrheit táncának ellentmondásait,
noha kevés dolog érdekel jobban, csak hát sztoriban vagyunk, egy másikban.)
Hogyne tudná, mi az a kovalens izé, az egy kémiai micsoda, kötés, édes Péter, kötés!
Maradtam futballistában: Bazmeg, hülyén halok meg, ha nem mondod.
Lemondóan legyintett, ugyan, nem halsz te meg (valamiért úgy mondta, mög), ne
reménykedj.
Halál ellen mesélni, ez az ezeregyéjszakás közhely jutott az eszembe, és hozzáfogtam a nagy
Jan Kovalens történetéhez. H. tátott szájjal figyelt lelkesen. Lelkessége, más nem, tolt előre, tolta a
mesémet. Csak a végén láttam, hogy akár végig is zokoghatta volna az egészet. Mostanában ilyenek
a történeteim. A végén meg úgyis késő. Vége, késő, igaz volna, hogy valamiképp (mostanában)
mindig ide lyukadok ki. Nem igaz.
Nem is tudom, hol kezdjem. A mai meséknek oly bizonytalan az eleje (meg persze a közepe és
főként a vége). Nevezzünk ki eseményeket tényeknek, azokat tekintsük kertünk lépegetőköveinek,
és induljunk el rajtuk… Azért ez elég macerás…
Az ifjú Jan a csehszlovák sí-ifiválogatott ígéretes tagjának számított. Tehetsége nem volt
kiemelkedő, de volt tehetsége és szorgalma is. Az edzők várakozó álláspontra helyezkedtek, fiatal
embereknél bármi csoda megeshetik. Mindazonáltal semmiből nem lesz valami. E helyt, nemde,
egyszer már jártunk, ellenkező állítással kalapozva, de más a bölcselkedés, és más a versenysport.
Nyugodtan, azaz magabiztosan voltak várakozók ama edzők.
Többnyire Szlovákiában edzettek, az is lehet, hogy a Kovalens gyerek eredendően
szlováknak született. Bár a hagyományos magyar úri és urizáló felfogás szerint eredendően senki se
szlovák, illetve hogy ezt sose lehet tudni. Nem mintha én e felfogás mögé kívánnék állni.
Szorosabban, bébi, szorosabban, susogja H. valahonnét távolról, mely mérhetetlen közelség.
H.-val egynek lenni – mintha nem is lehetne másképp.
Kettős fék lassította a fiú pályájának futását. Az egyik tehetségének a már említett természete, az,
hogy nem csordult túl a tehetsége, márpedig a tehetség kizárólag túlcsordultan tehetség, a
kicentizett, a méretre szabott, legyen e méret bármekkora is, nem az. Az képesség, tudás,
műveltség, mindegy is, minek mondjuk. A tehetség nem arányos, nem is harmonikus, nem lehet
kiszámítható, lennie kell benne valami bosszantónak.
A szabad térd, az úgynevezett szabad térd volt a másik fék. Mint oly sok mindent, ezt is csak
hasonlattal tudom leírni. Egy hasonlatok nélküli, gyeplőzött nyelv teremtene valami addig nem
létezett közelséget. Ami nem jelentené a költészet száműzetését. Hát ezt még át kellene gondolni.
Vagy a legkevésbé sem. Mindenesetre láthatóan újra meg újra belebotlok ebbe a közel-távol izébe.
Mizériába. Közel lenni, távol lenni, lenni. Mondd, Uram, mért van az, mért sújtasz azzal, hogy erről
azonnal Vlagyimir Iljics Lenni jut az eszembe? Tényleg úgy gondolod, hogy ez, ez az esemény
szükségszerűen hozzátartozik a Teremtéshez? Bár az igazán érdekes az az, ha nem. Az vidám
helyzet, de (hogy úgy mondjam, Isten látja lelkem) nem én vagyok, aki ekkor szív. Már
megbocsáss, Uram. Egyébként tegnap ugyanígy rimánkodhattam volna, amikor Brodkeyról a
Legalon nevű májgyógyszer jutott az eszembe, onnét meg az, hogy mért nincs pornóadó a
tévémben. Attól tartok (I am afraid), Uram, hogy nem igazodom el a Teremtésben. Inkább úgy
mondanám, nem igazodunk el. Ez elég közel hoz minket egymáshoz, hogy kedvenc
vesszőparipámon ügessek. Kinek a vesszőm, kinek a vesszőparipám, és itt már nincs lejjebb, ideje
új bekezdést nyitnom.
Mintha hiányoztak volna a térdéből, a térde környékéről a szalagok. Hogy előreugorjak a mesében
(nem szórakozásból vagy fegyelmezetlenségből, hisz az a jó, ha nincs ugrálás, hanem békés, ha nem
is jámbor folydogálás van), a Kovalens-kötés, immár nagy K-val és kötőjellel, első szándékból ezt a
szalaghiányt hivatott kiküszöbölni. De nem lehetséges csak úgy, hűbelebalázs módjára (vulgo:
szabadon) ugrálnom, mert rögtön itt egy elágazás, a francia vonal, a Jean-Claude-Killy-szál. Ahogy
az egész Kovalens-legendában, itt is sok a homályos pont. Lépegetőkövek híján mi magunk is
lebegünk inkább, derűlátó fogalmazásban: szárnyalunk, bár mindenképp mi is homályosan. De
majd vetek én fényt mindenhová, hogy csak úgy hunyorogtok (majd)!
A Kovalens-kötés lényegét, a megoldás szívét körülményes elmagyarázni. Vagyis
megérteni, hogy a magam háza táján söpörjek. (Erről a söprűről is volna mit mondani, de fátyolt rá
[most; remélem, ezek a mostok elég fenyegetően szólnak].) Viszont aki látta a hatvani Zagyva-
hidat, az többé-kevésbé pedzi, mire utalok. Leginkább egy Möbius-szalagra hasonlító átkötéssel,
áthidalással éltek a hídépítők (róluk is majd a söprűvel együtt szólok). Ez a magva a Kovalens-
kötésnek is. Bizonyítékom nincs rá, ám nagyon is elképzelhető, hogy a kis Jan egy dél-szlovákiai
edzőtáborozás alkalmával áttévedt a határon, le Hatvanig, a hídig, és ott vésődött ez az agyába, ez a
páratlan hídkép. Mindezt nem tudom, mert nem tudhatom. De! Egyáltalán nem! Kizárt!
Akkor így tovább: elképzelhetjük, mit érezhetett, hogy aggódhatott, izgulhatott az
édesanyja, midőn hírét vette a kószált gyermeknek. Megjegyzem, Margarita, mert így hívták az
asszonyt, emlékeim(!) szerint lengyel származású, és, micsoda fordulat!, istenáldotta sítehetség volt.
(Most nem térek ki az istenáldottából az Istenre, se az ő vélelmezhető sízés-életére. Ahogy suhan ott
le a Sínai-hegyről. Semmi hó, csak a csodás suhanás. Isteni! Majd. Te jó ég! Mennyi terv, és milyen
kevés idő. Nincs felkiáltójel!)
Istenáldotta tehetség, aki azonban soha, de tényleg soha nem sízett. A szakma mégis tudta, ő
a numeró únó. Vagy hát una, ugye. A családot választotta, ez is a lengyel származást valószínűsíti.
Jant illetően elfogult volt, de akinek van vagy volt (vagy lesz, mert ha egy mondat beindul, nincs,
aki megállítsa) anyja, az tudja, az anyák már csak ilyenek.
És akkor most képzeljük magunk elé ezt a cseh-szlovák-lengyel mixet, ahogy ott áll és áll a
Zagyva partján, és csak nézi és nézi a hidat. A páratlan hídképet. Nézi, és ha nem érti is, bevésődik
az agyába. A szakmai kihívás itt az, hogy a Zagyva hol méternyi, hol meg zúgva-bőgve töri át a
gátot, akár egy vadállat. Vajon segítene-e a megoldásban, ha tudnánk valamit e vadállatról?
Oroszlán-e, gepárd-e, milyen hangulatban van, búvalbaszottban vagy röhögősben, fogazata ép-e,
májáttéte fickós-e, tüzel-e, hol tüzelnie kell, és mozgatja-e a füle botját. Most erre sem keresünk
választ.
A sí-gén ott rejtezett, ólálkodott a fiúban, de ott leffegett az a bizonyos szabad térd is. Ötvenhatban
fogta magát, és kiment, elment, régi szóval: kitántorgott Franciaországba. Nem lett hűtlen
csehszlovák hazájához, vitte azt magával a szívében. (Külön traktátust igényelne, hogy hol, miben
viszi az ember a hazáját, ha amikor épp pro forma elhagyja. Én például ebben az álomban a
hasnyálmirigyemben vinném a sokat szenvedettet. Megvolnának jól, így álmodom.) De ez a
közelebbről nehezen leírható ötvenhat a cseheknél amúgy is másképp történt, mint nálunk, bár a
dél-szlovákiai edzőtáborozásokba át-átcsúszhatott a magyar forradalom közelebbről nehezen
leírható szellemisége. Szinte ahány ember, annyi szellemiség. Szinte. A rohadt életbe! Most akkor
bevettem a vérhígítót, vagy nem vettem be? Álom ide, álom oda!
Belátom, mindez eléggé zavaros, különösen a hazafias része, de hát az élet, különösen a
hazafias része, nem pontosan ilyen? Az életünk nem tervezőasztalon születik, úgymond.
Jan Kovalenst Párizsban ünnepélyesen fogadták. Ami a formát illeti, nehéz volna fogást találni a
franciákon. Virágkoszorú és aszpikos hidegtálak, cizellált beszédek és hozzá magától értődő
tapsorkán. Árnyékvető kalapok és láthatatlan, roppant drága mandzsettagombok. Kovalensnek nem
voltak említésre méltó eredményei, ám kialakult körötte – mítosznak nevezni túlzás volna, valami
titokzatos hírnév. Rációval követhetetlen, hisz az ok hiánya még inkább növeli az oktalant.
És akkor ott, afféle ráadásként a Hemingway novella. A Bivalyvadászat P.-ben (Buffalo
Hunt in P., New York, é. n.). Kevesen tudták, főként az Ernest körüli nők nem akarták tudni, hogy
ez a P. nem a Pina (Pussy; értsd pina) rövidítése, hanem Prágát rejti. A novella tiszta lelkű hősének,
a bivalyok igaz barátjának pedig a mi Janunk a modellje. Igaz barát, erre az igaziságra épül a kis
remekmű drámája, emlékezhetünk hajdani kötelező olvasmányainkból. Hemingway volt a gimik
sztárja, főként írásai rövidsége miatt, valljuk be. Hát hol lehet még négy-öt oldallal megúszni egy
írót? Ráadásul úgy, hogy abból – pars pro toto – megismerhetjük: az egészet. Látom, kissé
túlkalandozom.
Bár tudhatjuk, erre utal ifjabb Plinius is, hogy a „túl” olykor maga a norma, szóval hogy miként is
került a Kovalens-csizma az ernesti asztalra. A fiatal tudós, Umberto Eco meggyőződéssel vallotta,
hogy Jan az az ismeretlen, idézőjeles nő, aki elől Hemingway egész életében menekült. Iszkolt ő is.
Úgy mondanám, az ő, most már nem kellenek az idézőjelek, farára boltozódott az író egész macsó-
építménye. Ezért ápolgatta folyamatosan ezt a rá oly jellemző férfiasság-tombolást, férfiasság-
kirakatot, elfedni, kompenzálni ezt a törékeny, cseh vagy szlovák vagy félig lengyel fiatal férfit, a
szabad térdével, a benne rekedt, jól nevelt tálentummal.
Eco strukturalista korszakában foglalkozott evvel a tudományos körökben ugyan lenézett, de
ismert, és, talán nem túlzás, körülcsámcsogott rejtéllyel. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a
reflexeiben sok hasonlóságot mutató Hankiss Elemér hamar csatlakozott hozzá. A statisztikai
eljárások hátterét most (most) mellőzve (tanultam, ismerem), a bulvárosan egyszerű és mellbevágó
eredmény a következő: Hemingway írásaiban közel kétszer annyi k-val, illetve K-val kezdődő szó
van, mint bármely más irodalminak tekinthető szövegben. (Hogy mi tekinthető irodalmi szövegnek,
azt most ne bolygassuk, noha igen jól bolygatható kérdés. Bolygatnám is szívesen. Bolygatom is
folyvást, bolygatódik, akár most is. A bolygató hollandiról, Uram, fáj, pedig ne essék szó. Most.)
K, mint Kovalens.
Az ember alig kap levegőt. És még valami. Szokás Hemingwayt afféle antiintellektuális
bölénynek tartani, vadbaromnak, aki pusztán erőből ír, őstehetség, aki nem piperkőcködik az
irodalommal magával, hanem a valóságos életet írja, csak úgy ömlik belőle a mese, a történet. Hát
erre a „csak úgy”-ra csattanós válasz, hogy ez a K-effektus (Hankiss találó elnevezése) a
fordításokra is áll! Nemá hogy ez véletlen! Az pedig legyen a magyar szív büszkesége, hogy a
legjobb magyar K-snál, Pázmány Péternél az említett váltószám 1,93! Megismétlem, jól hallják,
egy egész kilencvenhárom század. Hát ezt csak arra a sokat idézett Zrínyi-féle mondásra, miszerint
egy nemzetnél se volnánk alávalóbbak. Nem hát! Ne feledjük, zord, nemzetietlen korszakokban
(jelentsen ez bármit is, egyébként főként ezt jelenti: bármi) elegendő csak annyit suttogni,
kurjantani: egyegészkilencvenhárom! Azért vegyük észre, hogy ezt én vettem észre.
Ne feledjük: álomban vagyunk. Kósza, álomittas mondat: Ha megfogom a faszod, úgy érzem,
semmi baj nem érhet. Jóllakott vállvonogatás, te tudod, bébi. Baja válogatja. Mintha a Kovalens-
szöveg volna a valóságos, a Wahrheit, és minden más, a gyógyszerek, az émelygés, a megváltozott
test és testérzés, a megváltozott testöntudat és egyáltalán a napok újfajta múlása és természetesen
maga a följegyző, e jegyzetek írója – hogy ez volna a Dichtung, fikció, álomszerű. Persze az
álommal vigyázni kell: álomból álomba ébredvén, ki tudja, hol vagyunk most. Az élet álom – ez
meg már ki van találva. Vajon álomban meghalni tragikus-e? Van-e nagysága? És akkor van-e
nagysága az (ilyen) életnek? Régen talán nem kérdeztek rá, hogy mi is a nagy. De most nincs régen.
Most nincs.
Wahrheitből Wahrheitet, valóságból valóságot, ez az igazi írói kihívás. Lényegében az egyetlen.
Noha a Jean-Claude-Killy-elágazás bizonyítéki alapozása nemigen különbözik a hemingwayitől, de
a két bizonytalanság, homály mégiscsak egymást erősíti. Történetek által homályosan, ez az a fény,
amellyel mi, elbeszélők dolgozunk. Mert mi is történt? A valóság kövei úgy rakódnak szépecskén
egymásra, akár a legravaszabban kieszelt fikció. Nem szeretnék a világ szerkezetéről elmélkedni, de
használjuk ki az alkalmat, és nem minden öröm és nem minden kajánság nélkül jegyezzük meg,
hogy kurva jól van kitalálva a Teremtés. (Érdekes… hogy én mindig ide lyukadok ki.) Remélem,
nem érthető félre, ha elárulom, sokat gondolkodtam én ezen, de magam se tudtam volna ezt jobban
(izgalmasabban?) összebuherálni (eltekintve a pornócsatornától).
De iszkiri lefele az ábrándozások felhőiből a földi talaj valóságába („valóságába”). Hó fedi a mi
talajunkat itten most. Fehér a világ, ha nem említjük is külön. És ebben a fehérben a feketén mozgó
pontocskák: az ember mint olyan. Szép gondolat.
Ekkoriban Jean-Claude mint síkorrepetitor állt a francia síszövetség alkalmazásában. Külön
történet lehetne – csak már dosztig vagyunk külön történetekkel, másunk sincs, mint külön
történeteink –, hogy mért is nem számítottak rá versenyzőként, noha még mindig ő volt a
leggyorsabb. Kivéve a rövidtávú műlesiklást, ott a Camus-gyerek (nem rokon!). Inkább fürgébb, de
nem mennék bele ebbe a szakmai finomba. Mármost, hogy megint kanyarogjunk, kóvályról nem is
szólva, ez a puszta névazonosság is szinte az őrületbe kergette a nagy Sartre-t. Olyannyira – ezt
Beauvoir titkos, értelemszerűen félig titkos naplójából tudhatjuk –, hogy Sartre Moszkvából
hazatérvén azonnal (üstöllést) síleckéket vett. (Sítanárát bizonyítékként archiváltuk.) Amit többen
csúfolkodva Sartre hajlékony gerincének jeleként tekintették, vagyis Moszkvának tett gesztusnak.
Ezt látszott alátámasztani egy akkori rövidke, ám szokása szerint harcias esszé, a Kutuzovról
egymás közt című.
De nem. Beauvoir nem hagy kétséget a Camus-szálat illetően. Mondanunk sem kell, hogy
ismerve a házaspár kapcsolatának szenvedélyes és maníros természetét, mily gyilkos irónia vérezte
át azt a néhány sort. A teljes napló a mai napig nem jelent meg. Nehezen érthető, nem kvadrál ama
(mennyi ama! még ez is, nem elég, hogy hasnyál, de még ez a tengernyi ama...) nagy-nagy francia
szellemmel. De hát, úgy mondják, messzire elér a Sartre-hívők keze.
Nem nevezném merésznek a föltételezésemet, hogy versenyzőként azért nem számítottak Killyre,
mert saját maga nem tekintette magát annak. Kifújt benne a versenyállat. Nem akart félvállról sízni.
Ezzel szemben – látványosan vagy inkább hóbortosan, nyelvhóbortosan kötve – Jan Kovalens fél
lábbal is próbálkozott.
A franciák titokban bíztak abban, hogy Killy visszacsalogatható a versenypályákra. Tudták,
neki pénz, hírnév nem számít, nem korrumpálható. Menj, te csak sikolj csak, mondták mintegy
mellesleg neki, ami franciául nem hallatszik ilyen varázsosan bénán (talán megkérdem a fiam,
hogyan is volna ez ott, de mindegy is). És kapott Grenoble közelében egy saját völgyet és így az
evvel járó lejtőt is, ahová kizárólag neki volt bejárása. Róla is lett elnevezve, magyar fülnek csak
így hangzik: kilivali.
A szabad térd folytán Kovalens tartása nem volt ideális. Unortodox, mondhatnók mai,
kurrens szóval. Az úgynevezett száraz edzéseken Killy ezen igyekezett javítani. A gyakorlások
során az derült ki, hogy az a leghatékonyabb, amikor Jean-Claude szorosan Jan mögé áll, és onnét
suttogja, úgy, jó, egyik láb, másik láb, megfeszít, és így tovább, ahogy azt a szakmaiság diktálja.
Ez nem a teljes igazság. Mert az úgy kezdődött (ki gondolta volna, hogy az igazság
kezdődik?), hogy még az előző olimpián Killy összeszedett egy csúnya, kellemetlen bőrbajt. (Őrbaj,
gépeltem elsőre, megfontolandó.) Nem kényes helyen, a vádlin lettek előbb pörsenések, melyek
utóbb afféle rabicfalat képezve nőttek egybe. És nem segített semmi. Hanem a véletlen. Volt egy
furcsa szokása hősünknek (ha egyáltalán hősnek lehet nevezni hősünket), szeretett meztelenkedni.
Pontosítok: ruha nélkül lenni, ami nem egészen ugyanaz. Idegesítette minden, amit magára kellett
vennie. Ősember vagyok, tréfált baráti körben, amit senki nem értett, ő meg nem magyarázgatta.
Namármost. (Talán behallatszik a sóhajgásom, nehéz egyben tartani ezt a sok meseszálat.
Megannyi folyó, csermely, patakocska, és mind a Kovalensbe ömlik. Torkollik. Az milyen, hogy
torkollj? Bébi, torkollj. Szerintem ez a mondat még nem hangzott el a magyarság sok évszázados
történetében. De ha valaki tudna adatot rá… Mindegy, nem tartozik ide, bár nem volna egyszerű
megmondani, mi tartozik ide, hogy mi a mi, és mi az ide. Lehet, hogy H.-nak benyomom,
megszabadítva így a magyarságot e kínzó hiánytól.) Minthogy rajta kívül ott senki nem sízhetett,
Jean-Claude mindig meztelenül siklott a kilivali szikrázó napsütésében. Fázott is, meg nem is.
Libabőrkétely. Dúlt ott az ultraviola dögivel. És mi derült ki? Az derült ki, hogy a hóról visszavert
sugárzás elsöpörte az undormány pörsenésdombocskát.
A következőkre ismét nincs tanú, nincs semmi, csak a pletyka, miszerint a két férfi közt több
volna, mint általában két férfi közt, valami olyasmi, ami, általában, férfi és nő közt szokott lenni.
Most! Most vagyunk a Kovalens-kötés origójában, mondhatnók a szülőcsatornájában. Látjuk a
fényt, de a remény nagyobb (kövérebb, tetemesebb), mint a realitás.
Jan szemérmes alkat volt, de megbabonázta a völgy csöndes magánya, egyszersmind
vadsága, természetesnek vette a meztelen siklást. Nem gondolkozott el rajta, siklott. Igyekszem nem
tocsogni a malackodás édes mocsarában, igyekszem a tényeknél maradni, legföljebb bizonyos
szavakat, fasz, segg, seggbe kúrni, szaros, kipontozok majd. Ennek hatékonyságában és elvi
helyességében is bizonytalan vagyok, mind emberként, mind íróként, de ne topogjunk itt tovább,
bármennyire is jellemző ez a helyzetre és a mondatra.
A ház mellett, a sufniban, hátul, tényleg a pókhálók közt hevert egy régies síléc, kecs
nélküli, drabális darab, drabális, akár a muraközi lovak, nem mintha azok a téli sportok szerelmesei
volnának. Ezt nem állítom, nem ettem meszet. Erre szerelt az ügyes kezű Killy egy duplikátumot, a
tanítás, a taníthatóság végett.  
Most hunyjuk le a szemünket. Úgy. És képzeljük magunk elé a két férfitestet a sugárzó napfényben,
az érett időst és a nyurga, csontos fiatalt, ahogy akkurátusan, hóekézve, lassan, ám mégis suhanva
suhannak e mesés völgyben. Suhannak, kanyarognak erre meg amarra, a testek egyre közelebb,
volna itt valami kézenfekvő iránya (most elhagyom az ígért kipontozást) a mozgásvektornak. Ám az
utólag odaszerelt kötés, a hátsó, nem számolt a fellobbanó vágy diktálta mozdulatokkal. Nem volt
ennek hagyománya, kultúrája, gyökere. Pedig az fontos. Visszakanyarodtak tehát a házacskához.
Várakozzál csupán, barátom, monami, így Jan, aki kissé göcsörtösen beszélte a franciát, valahogy
úgy, mintha egy 19. századi, jelentős orosz regényben volnánk. És az éjt nappallá téve egész nap
azon járatta az agyát, miként oldja meg ezt a problémát, amely egyszerre érintette a sportot, a Jean-
Claude …-t és az ő, Jan ajándékozni kész ...-t.
Ez a Kovalens-kötés igaz története. Nix lebegő térd, hanem a söprő szenvedély. Ment is
most már minden, mint a karikacsapás, a két férfi boldogan bolyongott a vali lejtőin, nix lebegő …,
állt az, mint Katiban a gyerek. (Milyen Kati…?)
Ez Janról az utolsó hírünk, ez a felszabadult siklás, így tűnnek el a szemünk elől egy bátor
kanyarban, összeszorított anusszal. Anus mundi, ahogy a régiek mondották. Jan el (a balfenéken?),
ám maradt a kötés. Mely zseniálisnak bizonyult, de nem az eredeti, csiklandós, egy nemzeti
sportprogramba csak nyögvenyelősen beilleszthető célját illetően, az ifjú sízőknek lett
nélkülözhetetlen segédeszköze. Amikor az izmok ereje nem felel meg a becsvágynak, a jövőről való
elképzeléseknek, a hitnek(!), akkor jön a Kovalens-kötés. A francia szövetség, miután renyhe,
figyelmetlen keresésük nem járt eredménnyel, lecsapott a nóvumra, s a maga nevére jegyezte be
újításként. Becsületükre legyen mondva, megtartották a Kovalens nevet. Hogy a Hemingway-
örökösök pereltek volna, ezt nem tudom megerősíteni. Szerintem nem. Bár a Papa jó híre nemigen
érdekelte őket. Attól tartok.
De mi lett Jannal? Nem tudom, ez a becsületes, sivár válasz. Senkiről nem tudok, aki állította volna,
hogy látta a kilivalibéli lesiklás (vagy lesiklások?) után. Megint a pletykák, pletykák keringtek.
Keringenek máig. A blaszfémiát súrolja az a változat, mely szerint fölméne a mennyekbe, és ott ül
az Atya jobbján. El nem tudom képzelni, hogy van ez elképzelve. De jellemző Jan megfoghatatlan
tekintélyére, hogy ez az abszurditás újra meg újra fölbukkan. És hogy fokozzam az abszurditást
(van, aki cifrább szavakat használ, kifejezetten tiltaná az alábbi – mi is volna ez? látomás? tény?,
szóval az alábbi alábbiakat): Kicsit, de csak kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy volna a torinói
lepelről egy (megbízhatatlan) fölvétel, amelyen, igen, a Kovalens-kötés látható. Vagy a Zagyva-híd,
kinek hogy. Olykor, ha fátyolosan süt a nap, vagy úgy mozognak a felhők, el-elbizonytalanodom.
De ezt most hagyjuk. (Mindig ez a hagyjuk. Mintha mostanában minden félbemaradna, a munkáim,
az életem, a halálom, a mondataim, mintha ez volna az új élet adekvát formája. A félbemaradtság
ugyanaz, mint a töredék? Hagyjuk.)
Inkább az történhetett, hogy avval a siklással Jan a csúcsra ért. (Véletlen, inkább akaratlan
mondattréfa.) Minden téren, szakmailag (ennél jobban, szebben, sőt valóságosabban, ha tetszik,
költőibben  nem fog már siklani sosem), érzelmileg (oly közelséget élt át, élt meg, melyet
legegyszerűbb szerelemnek mondani) és a szenvedélyeket illetően is (a testek pogány tánca, vagy
hogy is). Nem volt már mire siklani, durván szólva, nem volt mit mondania, így visszavette magát a
világból, így gondolom.
Logikus volna, de öngyilkos nem lett, annak volna nyoma.
Legyen még egy volna: lehetséges volna, hogy visszavonult Szlovákiába, Pozsonyba, és ő az
a hajléktalan a Kalligram Kiadó előtti aprócska téren, aki úgy biceg, mintha repdesne, úgy repdes,
mintha nem volna szárnya, és úgy nincs szárnya, hogy folyvást halljuk az angyalok zümmögő
vonulását? Sok. Nincs az a barokk telítettségű festő, akitől ezt benyalnánk. Bár…
Ha ő lenne az a nagypofájú francia befektető, aki Franciaországból jött vissza (nyilván nem
a Kovalens nevet használva), akkor nem valószínű, hogy hagyta volna a francia szövetségnek, hogy
lenyúlják a találmányát. Kizárni nem lehet, a Vencel tér mégiscsak francia pénzekből nyert régi-új
orcát.
Tudom, manapság nem illik (csak az egyre szaporodó és mindenre kiterjedő giccsben) a jó végben
reménykedni. Azt erőltetni, forszírozni. Nem is éreznék elégtételt, ha ez bekövetkeznék.
Mintha szédülnék. Mintha gyönge volnék. (Erős vagyok, az erőm a gyöngeségem. Ezt a mondatot
adtam valamikor Haydn szájába. Hát ez most inkább fordítva áll. De úgy is jó. Úgy is használható.
Mindenképp használható.) Mintha remegnék. Mennék vissza az ágyba. Mintha szorosan állnék
meztelen Jan Kovalens mögött, nem tudjuk, a lejtő szalad-e hátra, vagy mi előre. Előre, nem tudni,
hová.
Két dolgot viszont lehet tudni. Az egyik, hogy Killy (az esetleges jog kellemetlenségek
elkerülése végett jelentsük ki, hogy ő nem azonos Jean-Claude Killyvel, de hát volna-e valaki széles
e határban, akinek ez ne lett volna a napnál is világosabb) időnként, hopp, eltűnt. Néhány napra
csupán. Nem volt ez feltűnő, tudták, hogy Jean-Claude szeret a dolgokon morfondírozni, el-
eltűnődni. Meditálni. Tökölni. Viszont többen ezt lustaságnak látták, a Killy sose szeretett melózni,
kereste a kibúvókat. Na ja, most meg meditál. A gnosztikus Franciaországban nem meglepő, hogy
nevetés, kis gőgös kacaj kísérte a felkiáltást: Jó, hogy már nem imádkozik!
Pedig nagyon is beletrafáltak. Szerintem imádkozott. Nem úgy. Nem szavakkal, nem
gondolatokkal, nem is az életével (ami közkeletű, poétikus elképzelés). Idekapcsolódik a másik
dolog. Az, hogy az olasz válogatott, akarattal-e, véletlenül?, sosem fogjuk megtudni, egy ízben
átkeveredett a határon, és ha nem is direkt a kilivaliba, de annak peremére, az ölelő hegy gerincére
értek, s ők számoltak be egy sajátos látomásról (mert valóságosnak nem hihették), nevezetesen
mintha két meztelen férfit láttak volna egyetlenegy sílécen siklani. Zavartan, nevetgélve mesélték,
hogy vajon milyen fénytani jelenség lehetett ez. Az Alpok délibábban szegény vidék.
Hogy világos legyen: mindez azt valószínűsíti, hogy Jan beköltözött (elbújt) a kilivalibéli kajibába,
ahol Jean-Claude rendre meglátogatta. Így telik azóta az idő, az idejük. Már öregemberek, Philemon
és Baucis. Egész életük folytonos imádkozásban telt. A testek imájában.
A Kovalens-kötés azóta is hozza a nagy pénzeket, a francia korosztályos sízők meg sorra nyerik a
versenyeket. Istenem, mi minden össze nem függ egymással! Vagy hívő leszel, vagy frusztrált
összeesküvéselmélet-gyártó. Vagy… Hát, leérve a lejtő aljára, leültek a padra, amelyet e célra
barkácsoltál, arcotokat a napba fordítjátok, kezetek egymás erős (vagy legyen inkább duhaj?), duhaj
és egyre duhajabb szemérmén, nincsen semmi, csak a napfény, a pad, a duhaj, csak ez, ez a minden.
Nem is tudom, hol fejezzem be. Minden, ez persze jó végszó. Tele vagyunk mindennel,
mindenekkel, régivel, újjal, sőt töredékessel. Mert kevés, kevés lett a minden.
Maradt egy (legalább egy) adósságom. Ki is volna az a H., akihez az 1001 mese szól,
szólna? Itt az idő elmondani. Hasnyálka! Neki, neki mesélek. Édeském, te szemét. Most mondd,
hogy Komszomol – elnézést, félrecsúszott a tollam. Megint szédülök, és hullámokban gyöngeség
fog el. Hullámokban erősség és gyöngeség fog el. Ettem titokban töpörtyűt, de lebuktam. Valahogy
most mindenki lebukik. Te is, Hasnyálka, a sok szeretetből segítő ember is (a gyógyulásom érdekli
őket, nem én, foglalnám igazságtalanul össze), és hát te is, Uram. Nem részletezem, legendás, bár
ki-kikezdett mindentudásodra hagyatkozom. Idáig tartott (még tart!) az első mese az 1001-ből.
Nézzük a másodikat. Egyszer. Minden. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy – nem volt
semmi. A semmi is jó végszó. Ugyanazt jelenti, mint a minden.