A por metaforái (Móricz Zsigmond és Török Gyula – tanulmány)

Móricz Zsigmond Forró mezők című regényét többféle szempontból is
alaposan elemezte az újabb szakirodalom – itt elsősorban Benyovszky Krisztián és
Szilágyi Zsófia értelmezéseire gondolok. Mindketten megállapítják, hogy Móricz
egyetlen „krimije” egyben dzsentri-regény is kívánt lenni, s ez a kétféle törekvés
olyan feszültségeket szült a kompozícióban, amelyekkel a szerző nem tudott (vagy
talán nem is akart) megbirkózni. Ahogy Benyovszky Krisztián írja Forró trópusok
című tanulmányában:[1] „a szerző kétféle, egymással nehezen összeegyeztethető
olvasói elvárásnak kívánt megfelelni: feladványt, izgató rébuszt konstruálni, de ezzel
együtt a vidéki dzsentri kiábrándító rajzát is adni.” A megállapítás alapjában véve
nyilván helytálló; annyiban mégis vitatkoznék vele, hogy a krimi magvát alkotó rejtély
és egy társadalmi réteg – jelen esetben a dzsentri – ábrázolása elvileg aligha
összeegyeztethetetlen. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy Móricz valóban
„kiábrándító” képet kívánt adni a dzsentriről, hiszen a regény szövegéből inkább az
derül ki, hogy ez egy kritikus helyzetben levő, ám ugyanakkor a magyarság
legfontosabb értékeit hordozó társadalmi réteg. Ami a bűnügyi regény műfaji
szabályainak való megfelelést illeti, szintén csak részben tudok egyetérteni
Benyovszkyval. „A Forró mezőkből hiányzik a rejtélyt megoldó hivatásos vagy amatőr
Nagy detektív alakja, aki módszeresen fejti fel az ügy összegubancolódott szálait, s a
zárójelenetben tálalja a megoldást. Az pedig végképp nem egyeztethető össze a
klasszikus detektívtörténet hagyományával, hogy az ügyben nyomozó detektív (a
főkapitány) legyen a tettes.” Papp Béni főkapitány valóban nem vethető össze
Sherlock Holmes vagy Poirot figurájával, de ennek elsősorban nem az az oka, hogy
ő maga rendőrtiszt. A krimi műfaji szabályai sokféle verziót, kísérletezést elviselnek
(gondoljunk csak Dashiell Hammett Véres aratására, ahol sokáig nem tudhatjuk,
hogy vajon nem maga a nyomozó-e a gyilkos, vagy Agatha Christie Ackroyd-
gyilkosságára, amelyben a narrátor a bűnelkövető). Egyetértek Szilágyi Zsófia
véleményével, mely szerint a nagy különbség igazából abban rejlik, hogy „a
detektívnek nem az igazság felderítése a célja.”[2] Mindazonáltal megjegyezném, hogy
ez a kétségtelen tény ellentmond a regény későbbi változatában betoldott igazság-
motívumnak, amely nagyon hangsúlyosan megjelenik a szövegben, de strukturálisan
és poétikailag nem kaphat igazi funkciót. Fábján főszolgabíró figurájára gondolok,
akiben Papp Bénihez hasonlóan szintén felmerül az a gondolat, hogy az adott
helyzetben „valóban az látszik a legfontosabbnak, hogy ez a szegény teremtés
[vagyis Vilma, a gyilkosság áldozatának felesége ˗ A. G.] megnyugodjon”, ami aligha
összeegyeztethető az igazság felderítésének szándékával. De mindenképpen
figyelemreméltó, hogy mindig az ő alakjához kapcsolódik valamilyen módon a
nagybetűs Igazság igénye. Fábján kétségkívül szintén nyomoz, bár inkább tekinti
magát az igazság passzív eszközének, mint aktív kutatójának. „Mintha mindnyájuk
felett ott ülne s nézné apró, szenvedő mozgásaikat az Igazság.”[3] Vagy vegyük ezt a
passzust: „Ahogy a főszolgabíró az utcán ment, itt is, ott is emberek ácsorogtak.
Érezte, hogy mindenki utána néz, s szinte úgy volt, mintha az egész világ ellenőrzése
mellett vinné az igazság fáklyáját.”[4] Móricz tehát – legalábbis a második kiadásban –
nem tévesztette szem elől azt a követelményt, hogy egy bűnügyi történetben az
igazság nem maradhat felderítetlen. Megfordulhatott a fejében egy olyan regény-
modell lehetősége is, amelyben a rejtély megoldása mintegy a szereplők akarata
ellenére, vagy legalábbis nem túlságosan lelkes asszisztenciájuk mellett, egyfajta
személytelen erőként működve kerülne napvilágra. Ha így is történt (amit már nem
fogunk megtudni), nyilván se energiája, se türelme nem volt ennek a megoldásnak a
végigviteléhez. Fábján így inkább az írói ideológia szócsöveként kezd működni,
vagyis abban a potenciális funkciójában, mely szerint majd ő deríti fel az igazságot,
kétségkívül elhalványul az alakja. Végső soron tehát megállja a helyét Szilágyi Zsófia
állítása, mely szerint a Forró mezőkben Móricz éppen „azt mutatja meg, miért nem
játszódhat ebben a közegben valódi detektívregény.”[5]
Benyovszky Krisztián érdeme volt, hogy elsőként elemezte mélyrehatóan a
pornak és a forróságnak mint a cselekménytér, a nyírségi táj meghatározó
attribútumainak prózapoétikai szerepét a regényben. Ahogy írja, az így
meghatározott környezet Móricznál vagy hangulatteremtő kulissza, vagy a szereplők
sorsát és a cselekményt is befolyásoló tényező, vagy nagyon is hangsúlyos retorikai
alakzat. (Esetleg mindhárom egyszerre, tegyük hozzá.) Hangtani-stilisztikai
elemzéseivel alapjában véve egyetértek. Amit mostani hozzászólásomban
hangsúlyozni szeretnék, az egy olyan intertextuális összefüggés lehetősége,
amelynek a szakirodalomban eddig nem találtam nyomát. Móricz művének, illetve
Török Gyula A porban című regényének ilyen jellegű összekapcsolhatóságáról van
szó. Török regénye 1910-ben már folytatásokban megjelent, könyv formájában
azonban csak 1917-ben sikerült publikálnia. 1918-ban, vagyis halálának évében adta
közzé második regényét, A zöldköves gyűrűt. A Forró mezők tehát Török Gyula
halálának tizedik évfordulóján jelent meg először. Nem tudok filológiai adalékokkal
szolgálni annak alátámasztására, hogy ez az egybeesés játszott-e szerepet Móricz
művének létrejöttében. Azt tudjuk, hogy a két szerző ismerte egymást, s hogy Móricz
(legalábbis Harsányi Zsolt szerint) a Török által igen nagyra becsült két-három író
egyike volt. Arra nézvést, hogy Móricznak mi volt a véleménye harmincéves korában
elhalt pályatársa munkásságáról, a magam részéről nem tudok semmit.
Mindazonáltal hasznosnak látom, ha összevetjük egymással a két regényvilágot; erre
egyrészt a por-motívum megdöbbentően hasonló prózapoétikai szerepe, másrészt a
dzsentri-problematika azonossága ad alapot. Azt fogom vizsgálni, hogy Móricz
mennyiben használ a Török Gyuláéhoz hasonló eszközöket a vidéki Magyarország
ábrázolására, másrészt, hogy mennyiben lép túl rajta a szociális miliő és dinamika
felvonultatásában. Egy hasonlatot megkockáztatva: a Török Gyula ábrázolta világ
statikus állókép; olyan, mintha a főszereplő nézőpontja egy szilárdan rögzített,
körben forgó kamera volna. A Forró mezők világát ezzel szemben dinamikus
összefüggések határozzák meg; a gyilkosság kibillenti addigi helyzetükből a
legkülönfélébb szociális rétegekhez tartozó embereket, ellentéteket generál és hoz
napvilágra. A kamera mindig más és más szereplő nézőpontjával azonosul.
„Látható, miként sulykolja az elbeszélő az olvasó tudatába a hely poros és
fullasztó mivoltát” ˗ írja Benyovszky Krisztán.[6] Ugyanő bőségesen citálja az
idevonatkozó szövegrészeket, amelyek közül én csak két rövid mondatot idéznék fel
illusztrációképpen.  „A piac olyan volt, mint egy sivatag, a gömbakácok levelei össze
voltak zsugorodva s porral fedve. Minden porba volt temetve, az út, a háztetők, az
ablakok, az emberek, minden poros volt, még az ég is.”[7] Kender Pált, Török Gyula
hősét hazaszólítja édesanyja, hogy csináljon rendet az ősi birtokon. Pál a lelke
mélyén érzi, hogy ez a hívás, amelyre nem tud nemet mondani, boldogtalanná fogja
tenni. „Hát én fogok talán otthon rendet csinálni, abban a porfészekben, ahol nyáron
ujjnyi fehérség borul mindenre, még az emberek agyára is? Én legyek erélyes a
porvárosban, ahol fuldoklik a tüdőm, mert nincs más, csak evés, ivás meg pletyka?
És ha eső esik, akkor sár lesz a porból. Olyan mély és ragadós sár, hogy az ember
elmerül benne, mint az ingoványban. Ide kell nekem menni. És muszáj, muszáj, mert
már régen elvesztettem minden jogcímet arra, hogy itt éljek...”[8] Megfigyelhetjük a két
világ radikális szembeállítását, amire valószínűleg a 19. századi orosz regények
nyújthattak példát Török Gyulának. Rögtön jegyezzük meg, hogy Móricznál ez a
szembeállítás teljesen hiányzik; nála semmiféle városiasság nem ígér kiutat a
fullasztó porral fedett vidékiség közegéből. Ezért aztán nem is állíthatjuk, hogy a por
a Forró mezőkben puszta allegorikus jel lenne. Töröknél viszont egyértelműen van
egy ilyen funkciója a porral fedettségnek, amely szinte szemantikai
szükségszerűséggel változik át sárrá. „A porváros kellős közepében ilyen gondolatok
foglalkoztatták Kender Pál földbirtokost, aki nemrégiben falusi Hamletnek nevezte
magát. Valósággal begubódzott a nagy gondolatba. Kellemesen beburkolódzott az
idegen hangulatokba, és észre sem vette, hogy odakint megelevenedett az utca
pora. Talán először történt az idén, hogy a kocsiutak szürke púdere, amely minden
rizspornál finomabb állapotú, igazi életére támadt. Ha kocsi ment végig az úton a
lovak lábánál gomolygó felhők kavarogtak, és a szekér után felcsapott a
házmagasságú poráradat. Jöttek apró kis szelek, amelyek csak a legfinomabb
porrészecskéket ragadták magukkal, aztán könnyed forgószelecskék hordoztak
össze papírszeleteket, régi rongyokat, forgácsot, elhullajtott szalmaszálakat, és
amikor együtt volt a kis szemétdomb, porral nyomtatták le a tetejét. A következő
pillanatban mégis megbánták, hogy ilyen sikerült munkát végeztek, és két-három kis
forgatag közös erővel látott neki a piszkos szalmaszálak, papírlapok szétszedéséhez.
Magasra emelték a sok piszkot a szemközt vágtató szelek, és idegen udvarokon
csapták le elernyedve, erőtlenül a tavalyelőtti lappéldányok papírdarabkáit. A nyitott
ablakokon át belehelte a mozgó légáradat a finom porszemecskéket, amelyek
nyugodtan leszállottak az asztalra rakott könyvek tetejére, a tükör előtt álló nippekre,
az emberek arcára, ruhájára és tüdejére.”[9] És egy utolsó idézet: „Ilyen állapotok
uralkodván a szépen letarolt, szűz mezőkön, senki sem csodálkozhatik azon, hogy a
porváros sárvárossá változott egypár heti csöndes esőzés után. Az égi áldás ugyanis
nem szállott szakadó zuhatagok alakjában a kitűnő vidékre, hanem szépen és
egyenletesen permetezett, akár a szőlőkénező masina. Néha vékony és végtelennek
látszó szálak alakjában szűrődött a hűvös víz a kis házak nyakába. Ezek a milliónyi
apró selyemfonalak összekötötték a porváros földjét az éggel, illetve csak a
fellegekkel, mert hiszen eget pénzért sem lehetett látni ezekben az időkben. Barta
Bertalanné igen szellemesen megjegyezte egyszer, hogy tűbe lehetne húzni az esőt,
olyan vékonyan eresztődik alá. Ámde akárhogyan esett is az eső, annyi bizonyos,
hogy a földet átitatta talán egészen a közepéig. Az első napokban még kavargott a
por a kocsik nyomában, mert a por, a feneketlen, könnyű és száraz por úgy itta a
vizet, mint az itatós. Később megdagadt a mindig repülni kész réteg, és kemény
tészta formálódott belőle. Csak utóbb hígult fel, és hetek múlva eresztette át az esők
áradatát a becsületes és szilárd anyaföldbe. Mikor azután ez is meglágyult, attól a
naptól kezdve nem lehetett többé gyalog járni még az úgynevezett járdákon sem. A
porváros elöljárósága ugyan elhatározta, hogy a modern kor követelményeinek
megfelelően aszfalt-, illetve betonjárdát létesít, de ez a várva várt újítás nem
következett el sohasem.”[10] Az idézet utolsó sora arra mutat, hogy a por és a sár
Töröknél nem elkerülhetetlen végzet, hanem kulturális vagy inkább civilizatorikus
elmaradottság következménye, amelyet elvileg lehetne orvosolni. Noha Móricznál is
vannak nyilvánvaló utalások a modernizáció lehetőségére (főleg, s ez újabb közös
vonás Törökkel, a zsidók társadalmi szerepe kapcsán), a Forró mezőkben a magyar
mentalitás egyfajta társadalmi fátumként mutatkozik meg, amelynek retorikai és
poétikai megjelenítője a por.
A pormotívum, persze, nem új dolog; már Ady is „a szürke, porszínű magyar
életről” beszél A magyar Pimodánban, és nagy valószínűséggel találhatnánk még
korábbi példákat is. Inkább a motívum felhasználásában és poétikai funkciójában
mutatkozó különbségekre érdemes odafigyelnünk. Török Gyulától még számos olyan
szövegrészt idézhetnénk, a tüdőt nyomasztó portól a porköpeny nevű intézmény
felhasználásáig, amelyeknek könnyen megtaláljuk a párját Móricznál. A kettejük közti
különbség leginkább Móricz radikális vakmerőségében, vagy, mondjuk ki,
gátlástalanságában van, amellyel a por-szimbolikából adódó lehetőségeket
kiaknázza. „A két férfi ott ült a porködben, amely a becsukott ablakon vastagon tódult
be, úgyhogy szinte egy egységes anyaggá változtatták az iroda levegőjét. Persze, az
előbb itt lefolyt vita, a lábak dobogása, a kezek mozgása, a testek dübörgése verte
így fel a könnyű porszemek miriádjait. Csak elnyúlni ebben a melegben, s kilógatott
nyelvvel heverni, mint a kutya. És semmit se tenni, semmit se cselekedni. Most
lekókkad a gondolat s csak éppen a szervezet működik automatikus gép módjára.”[11]
A por elől nála nincs menekvés, és ez magyarázza, hogy a Forró mezőkben
egyáltalán nem jelenik meg az elvágyódás mozzanata, amely Török Gyula világában
ténylegesen „struktúraszervező elv”, hogy egy hajdani prózapoétikai fogalmat
használjunk. Ez annál is különösebb, mivel Móricz is folyamatosan hangsúlyozza,
hogy a „sertészsírszagú” létmód helyi jellegzetesség, amely minden nagyszabású
eszme vagy tragédia lehetőségét kizárja. Egy sokat idézett bekezdésben olvassuk:
„nincs fontossága a legfontosabb dolgoknak sem, s emiatt vagy hirtelen tragikusra
fordul minden, vagy maga a szent tragédia is kopár unalommá perzselődik. Porrá
züllik itt minden, ennek a homoktengernek a levegőjében kavarognak a sziklák, a
szirtek, górcső alatt szörnyű s ormótlan borzalmak, bár por, csak por, csak por.”[12] A
tehetetlenség a szó szoros értelmében vitális kényszer ebben a világban, maga a
nagybetűvel írt Élet pedig „mint egy bomlott gép jár a mezőkön”. „Itt senki sem tehet
semmit. Itt csak várni kell, amit az ismeretlen cselekvő, a fáradhatatlan, az
örökkévaló tesz, az Élet.”[13] Ez a sajátos determinista vitalizmus, amelyre ismereteim
szerint a szakirodalom nem fordított még figyelmet, egyfajta filozófiaként működik a
regényben, és kizárja mind egy utópikus ellenvilág, mind pedig az oda elvágyódó
hősök megformálásának lehetőségét.
Töröknél még semmi nyoma mindennek. Kender Pál tehetetlensége ugyanis más
természetű. Őt mintegy az ősöktől örökölt renyheség akadályozza meg a kitörésben, legyen
szó akár a magánéletről (vagyis az övénél alacsonyabb társadalmi helyzetű szerelmének
vállalásáról), akár valamilyen alkotói vagy gazdaságilag kreatív tevékenységről. Nem
véletlenül a zsidó orvos az ellenpontja, aki saját megfogalmazása szerint az egyetlen
intelligens ember a porvárosban; ennek megfelelően akkor lesz öngyilkos, mikor megtudja,
hogy még ő is elmegy, mivel felfigyeltek a szakmai munkájára Budapesten. A doktor érteti
meg vele önnön helyzetét. „˗ Kedves uram ˗ mosolygott a doktor ˗, én se dolgozzak
szorgalmasan? Zsidó vagyok, tisztelt földbirtokos úr, és az első nemzedék a családomban,
amely a szellemi munkából él. Az én őseim túlnyomólag rongyszedők voltak, és már
évszázadok óta egyebet sem csináltak, mint pihentek és imádkoztak. Nekem könnyű dolgozni.
Én nem lehetek fáradt. Ezt csak az úgynevezett történelmi családoknak a gyermekei
engedhetik meg maguknak. Ők már lehetnek fáradtak, mert őseik vagy kiverekedték, részegre
csalták vagy tunyára aludták, pihenték magukat. Az én dédunokáim is fáradtak lesznek, mert
én vagyok az ős, aki részegre tülekedi magát a garasokért.” „Pál nem is tett ellenvetéseket...
Elfogadta és a magáévá tette a magyarázatot. A történelmi családokról elég gyönge
véleménye volt eddig is, és saját magát is odaszámította sötétebb perceiben azok közé a
bizonyos családok gyermekei közé. És ilyen pesszimisztikus percei gyakran voltak, mert a szó
szoros értelmében a ködben élt. A kerti szilvafákat néha alig látta az ólomszínű páráktól, és
teljes bizonytalanság, tompa tájékozatlanság ült az agyára is. Várta, várta a levelet, amely
végre megmondja neki, hogy mi lesz a sorsa, és várta a pillanatot, amelyben elszabadulhat a
ragadós sártenger kellős közepéből.”[14] Az orvos tulajdonképpen lebeszéli mind az alkotás
vágyáról, mind pedig a kasztok határait feszegető magánéleti lépésekről, mégpedig a túlélés
érdekében. „Mondtam már, hogy önnek nem az alkotások felé kell törekednie. Igyekezzék
nyugodtan, szépen és okosan élni. Nincs annál nagyobb gyönyörűség. Az én feltevésem
szerint ön olyan nyugvópont a családja történetében. Ne vigasztalgassa magát úgy, mint egy
hisztérikus asszony, hiszen a legszebb és legegészségesebb vigasz vár önre, a gyermek.”[15] Az
érvelés logikája leginkább a Zola-regényekben felbukkanó származás-determinista
ideológiákra hajaz. Nem annyira biológiai meghatározottság ez, hanem inkább az a
meggyőződés, hogy a Taine-i milieu, vagyis a társadalmi környezet és az a pozíció, amelyet
az egyén a generációk láncolatában elfoglal, behatárolja a cselekvési lehetőségeit. Kender Pál
figurája nem mindig életszerű, gyakran átüt rajta a didaktikus írói szándék. De az
öngyilkossága előtti utolsó gesztusa magas szinten villantja fel Török Gyula írói képességeit.
„Önkéntelenül kivette a bicskáját, kinyitotta a legélesebb kis kést, és faragcsálni kezdett a
puha fában. Figurákat vésett a vezetékneve alá, és a keresztneve után. Halkan zümmögve egy
méh szállott el mellette. Felállott és utána nézett, aztán megint a karfa felé fordult. A friss
faragás nagyon is jól látszott: aki erre sétál, bizton észreveszi. Hirtelen göröngyöt vett fel és
port dörzsölt a figurákba, mint gyerekkorában, ha azt akarta, hogy ne vegyék észre a fába
vésett betűit.”[16] A pszichológiai karakter leheletfinom megjelenítésével van dolgunk: Kender
Pál egyszerre akar nyomot hagyni és észrevétlen maradni; voltaképpen ez az eldöntetlenség a
végzete. A kisváros egyetlen tömbként áll vele szemben, a társadalmi rétegzettség
következményei csak az ő személyiségén átszüremkedve, vagyis jelentősen letompítva
jelennek meg.
A Móricz regényének helyszínéül szolgáló porfészek (vagy porfészkek) lakosságának
ábrázolása viszont éppen a dramatikus különbözőségek és érdekellentétek színre léptetése
miatt válik izgalmassá. Itt mindenkinek a sorsa összekapcsolódik, s akár egy pókháló szálain
elindított rezgés, elér a legtávolabbi sarkokba is. Ezt így magyarázza a narrátor: „Ezek a nagy
családok annyira szem előtt vannak, hogy ha náluk valami történik, az egész lakosság fel van
dúlva, s csak azon rágódik, mintha mindnyájuk sorsáról volna szó.”17 Ezért nézhetünk be a
parasztok viskóiba, a jegyző lakásába, földbe ásott kalyibákba és még sorolhatnám. Igaza van
Szilágyi Zsófiának, amikor megjegyzi, hogy egy bizonyos ponton túl Móricz
cselekményszövési módszere Simenonéra kezd emlékeztetni. A legszegényebbektől oly távol
eső, és mégis nagyon közeli kastélyban történt gyilkosság folyamatokat indít el az
emberekben, régen lappangó feszültségeket hoz felszínre. Elképzelhető lenne akár egy
dominó-effektusként bekövetkező gyilkosságsorozat is; ehelyett azonban az író a
meglehetősen giccses és hiteltelen megoldást választja: a kettős öngyilkosságét. Az
elemzőknek igazat adva meg kell állapítanunk, hogy bűnügyi regényként szemlélve a regény
számos sebből vérzik. Nem jár jobban a dzsentri-szál sem, amely elfullad a Fábján szájába
adott tudálékos monológokban. Arra már csak egy mondatnyi helyem maradt, hogy
megemlítsem a másik motívumot, amely Móricz és Török regényvilágát összekapcsolja: a
zöldköves gyűrűét, amely utalhat Török Gyula második regényének címére is. „Itt az egész
megyében mindenki ismerte a zöldköves gyűrű legendáját. Török gyűrű volt.”[18] Nem akarom
erőltetni a párhuzamot, de a gyűrű-motívumot is olvashatjuk úgy, mint a Török Gyula-regény
egy mozzanatának (valljuk be, nem túl szerencsés) variációját. Amiben viszont Móricz
kifejezetten zseniális, az éppen az imént már említett belső dinamika. A sorsok, típusok
jellegzetes, ugyanakkor végletesen egyénített figurák szinte átláthatatlan kavargása, előre
aligha megjósolható összekoccanása majd elválása, egyszóval ez a belső mozgás, amely
mintegy leképezi a vad, beláthatatlan és ésszel uralhatatlan élet vak és megállíthatatlan
működését.
Angyalosi Gergely (Budapest, 1953) – irodalomtörténész, kritikus, az MTA BTK ITI
tudományos főmunkatársa, a Debreceni Egyetem Filozófiai Intézetének tanszékvezető
egyetemi tanára.

[1] Benyovszky Krisztián: Forró trópusok ˗ Móricz Zsigmond: Forró mezők = Literatura, XXX. évfolyam,
[2] 004/1. 51-65.
[2] Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond. Pozsony, Kalligram, 2013,
[3] Móricz Zsigmond: Forró mezők. Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései, 4. kötet. Magyar Helikon, 1963.
[4] Móricz i. m. 677.
[5] Szilágyi i. m. 710.
[6]Benyovszky i.m. 56.
[7] Móricz i. m. 603.
[8] Török Gyula: A porban. I-II. kötet, Franklin, é. n. 57.
[9] Török i. m. I/129.
[10] Török i. m. I/194.
[11] Móricz i. m. 701.
[12] Móricz i. m. 701.
[13] Móricz i. m. 702.
[14] Török i. m. II/196.
[15] Török i. m. II/218.
[16] Török i. m. II/220.
[17] Móricz i. m. 746.
[18] Móricz i. m.704.