Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. január / Apokalipszis délután (novella)

Apokalipszis délután (novella)

1.
Dörzsöltük az ínyünket és vicsorítottunk .  A tükör magasan volt a  mosdókagyló felett, az öcsémnek
lábujjhegyre kellett állnia, hogy jól lássa magát. Hang nélkül mostuk a fogunkat, majd ugyanabból a
kék műanyagpohárból, melyben a piros fogkeféinket is tartottuk,  vizet vettünk a szánkba és a
mosdóba köptük, amíg már nem éreztük a fogkrém ízét. Vasárnap reggel nyolc óra volt, november
elején. A belváros macskakövei felett még ott lebegett a hajnali köd.
„Na, mi van szentfazekak, nem jöttök reggelizni?” – szólt be apám a fürdőszobába. Az öcsém azonnal
beledobta a pohárba a fogkeféjét és rohant öltözködni a közös szobánkba. Mentem én is.   Az
ágyainkat  L-alakban rendezték el a szüleink, két barna szekrény volt a berendezés. Az egyikben
tartottuk a ruháinkat, a másikban a játékainkat,  ha nem voltak szanaszét dobálva a szobában.
A  pizsamákat  az ágy szélére dobtuk. Mindig a zokni húzással kezdtük a felöltözést. Csak ezután jött
az alsónadrág, a nadrág, a trikó, a pulóver. A legjobban mindig az ember lába fázik reggelente, ha
fenn van a zokni, a többi már elviselhető. Hamarabb végeztem, mint az öcsém. Nem találta a lukat a
pulóverén, nem jó helyre dugta a kezét, szerencsétlenkedett.
„Na, nem jöttök?” – szólt be ismét az apánk.
„De, de” – mondtam. Segítettem az öcsémnek belebújni a pulóverbe, majd mindketten kimentünk.
A konyhában már ki volt készítve a reggelink. Egy bögre tejet, két mackósajtot és egy-egy zsemlét
ettünk szinte mindig reggelire. Apánk a konyhapadon ült és kávézott.
„És képzeld apa, németül az úgy van, hogy csodálatos, hogy wunderschön.” – mondta lelkesen az
öcsém.
„Ne kiabálj, alszik az anyád.” –  emelte meg a hangját az apám.
„És úgy kell köszönnünk, hogy guten tag frau lehrerin.” – folytatta egészen halkan. Kicsi volt még,
másodikos, nem tudta eltalálni rendesen a hangerőt. Kiabálni vagy suttogni tudott csak, ha izgalomba
jött.
„Ülj le Dani és egyél.” – mondta az apám, amikor meglátott. Leültem, négy részre téptem a zsemlét,
belemártottam a tejbe és a számba vettem egy darabot.
„Te pedig ne kiabálj, Gábor, bármennyire is izgalmasak az új óráid. Tudod, hogy milyen sokáig
dolgozik az anyátok.”
„Igen, tudom.” – Beletömte az egész zsemlét a szájába.
„És ne zabálj.”
Hang nélkül ettünk, majd amikor végeztünk a reggelivel, kimentünk az előszobába és felvettük a
cipőnket.  Fél kilenc volt már. Féltem, hogy lekéssük a reggeli misét. Hogy Krisztus urunk
megharagszik ránk.
Amióta a nyarakat a nagynénikénknél, Marika néninél töltöttük, minden reggel jártunk ministrálni,
hogy segítsünk a pap bácsinak.  Egészen kicsi korunk óta. Apánk Marika nénit úgy nevezte a háta
mögött, hogy „Jézus menyasszonya”.  Azon kívül azonban, hogy tett néhány megjegyzést arra, hogy
hittanra járunk, reggel hétre pedig ministrálni a templomba, más baja nem volt a dologgal. Gyűlölte
Istent, de nem szólt.  Tudomásul vette azt is, hogy a magatartás jegyünk is hármas lett emiatt, mert
Kovács tanár úr, a biológia-földrajz tanár mindig figyelte, hogy kik járnak reggelente templomba az
iskola kapujából, felírta a nevünket a noteszába és jelentette az osztályfőnökünknek.
Anyám, amikor kiderült, hogy a Szent György templomban minden ministránsruha elszakadt, fehér
anyagot vett és saját kezűleg varrta meg a ruhákat az egyik éjjel. Azt mondta, „úgy néztek ki benne,
mint az angyalkák.”, mi meg baromi büszkék voltunk az új fehér szerelésre, mely ellentétben a
régivel, nem árasztott magából doh- és tömjénszagot. Anyám hat rend ruhát varrt a templomnak,
ami azt jelentette, hogy mindannyiunknak volt egy csereruhája, a Gyuszinak is.
2.
„Te, szerinted lesznek farizeusok?” – kérdezte az öcsém a lépcsőházban. Kettesével szedtük a fokokat
a fehérre meszelt,  kanyargó folyosón.
„Nem hiszem.” – mondtam. „Túl korán van nekik.”
Valójában nem tudtam.  Sok minden változás történt az elmúlt hónapokban a városban, ezeket a
változásokat pedig mi is éreztük a bőrünkön. A Belvárosi Általános Iskolát például átnevezték Szent
Orsolya Római Katolikus általános iskolává, nekem pedig nem kellett beiratkoznom oroszt tanulni,
mert egyszerűen megszüntették a tantárgyat. Az osztályfőnököm, Edit néni  bejelentette, hogy nincs
többé Batman örs. Nem voltunk  kisdobosok, nem kellett  többé újságot gyűjteni sem.
A templom egyik napról a másikra megtelt emberekkel. Az öreg nénik zsolozsmáit felváltotta a ricsaj.  
Idősebb ministráns fiúk jelentek meg, akik kisajátították a csengetést, amit a legjobban szerettünk. Ez
volt az egyik legfontosabb feladat, csengetni a négy csengős csengettyűvel, amikor a pap felmutatja
Krisztus urunk testét. Mindketten profik voltunk benne, de azt vettük észre, hogy mire vasárnap
odaérünk, az új fiúk gátlás nélkül felosztották már a feladatokat, mi meg csak ácsoroghatunk.  Aztán
az egyik istentisztelet alatt megláttuk a tömeg közepén látványosan térdelő Kovács tanár urat. Úgy
verte a mellkasát az „én vétkem, én igen nagy vétkem”-résznél, hogy zengett az egész templom.  
Nem szóltunk semmit, de attól a naptól kezdve, csak a délelőtti misére jártunk és farizeusként
emlegettük az újakat.
„Akkor jó.” – mondta az öcsém és kinyitotta a bejárati ajtót. Hűvös volt, látszott a leheletünk. Köd
szitált az Orsolya tér macskakövei felett. Megszaporáztuk a lépteinket.
„Szerinted a Gyuszi ott van már?”
„Nem tudom.”
„Nem kellene szólni neki, hogy jöjjön?”
„De.”
Gyuszi velünk egyidős volt és a kezdetektől fogva együtt ministráltunk. Halk fiú volt és mindig félt
mindentől.
„Tudod mit?” – kérdeztem az öcsémet.
„Na?”
„Én elfutok és becsöngetek Gyusziékhoz, te meg bemész a templomba és előkészíted a terepet.”
„Oké. Lefoglalom a csöngőt.”
„Oké.”
Hátbavágtam, figyeltem, ahogyan eltűnik a ködben a Szent György utca régi házai között, majd futni
kezdtem. Gyuszi a Templom utcában lakott, egy szürke, omladozó házban. Kint volt a falon, hogy
emlékmű. Pár perc alatt ott voltam, bementem a kapualjba és megnyomtam a csengőt. Hosszasan
csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Arra gondoltam, hogy Gyuszi már a templomban van a
nagymamájával és visszafordultam a Szent György utca felé.
A templom tornyai szürkén magasodtak ki a ködből. Egy lépcső vezetett a bejárathoz, ami három
nagy fakapuból állt, felettük Szent György és Szent Margit kosztol  megfeketült szobrai bámultak
vakon a világba. Ahogyan közeledtem egyre jobban hallottam a kapun kiszivárgó orgona zenét.
Az öcsém a templom alsó lépcsőjén ült felhúzott térdekkel és törölgette az orrát. A kis pofája
maszatos volt a vértől.
„Mi történt?” – kérdeztem, amikor odaértem.
„A farizeusok. Már beöltöztem, amikor három megjelent. Lerángatták rólam a ruhát és elvették a
csengőt. Azt mondták, hogy mától kezdve itt ők ministrálnak. ”
„Mit szólt a pap?”
„Nem látta.”
Éreztem, hogy lüktetni kezd az ér a halántékomban, ahogyan elönt a düh. Mindig ez volt: az öcsémet
verték meg. Velem kevesen bírtak, mert a negyven kilómmal nagyobb voltam mindenkinél az
évfolyamból.
„Gyere, bemegyünk.” – mondtam, és már indultam is befelé.
Félig sem volt tele a templom, a teltházas mise csak este következett. Átvágtam a padokon,
dühömben még keresztet vetni is elfelejtettem, így vonultam be a sekrestyébe. A folyosón, ahol
öltözködni szoktunk négy fiú állt, az egyikük Gyuszi volt, a másik három felettem járt az iskolában.
„Na, itt van a másik kommunista.” – mondta egyikük, amikor meglátott és vigyorogni kezdett.
„Büdös kommunista.”
Nekem sem kellett több. Lendületből úgy vágtam pofon, hogy a falnak tántorodott. A csattanás
visszhangzott az egész sekrestyében.
A másik kettő azonnal megindult felém és tépni kezdték a hajamat, a ruhámat. Az egyikhez
hozzáfértem, ő is kapott egyet, bár korántsem akkorát, mint az előző. Gyuszi rémülten bámult a
sarokban, de az öcsém nem volt rest. Lefoglalta az egyik fiút annyira, hogy ne tudjon mással
foglalkozni. Abban a biztos tudatban verekedtem, hogy győzni fogok. Velük ellentétben ugyanis
engem nem sosem ijesztett meg, hogy megsérülhetek, mint ahogyan az öcsémet sem.
Ez egyik hülyegyereket nyomtam a torkánál fogva a falhoz, amikor meghallottam a pap hangját.
Hatvan év körüli, pocakos ember volt, piszkos körmökkel.
„Az Isten szerelmére, mi történik itt?”
„A kommunisták el akarják venni a ruháinkat.”
„A kurva anyád.” – mondtam, de nem tudtam befejezni. Éreztem, hogy a pap körmei a fülembe
mélyednek és elrángat a delikvenstől. Amikor már szabadon álltam egy akkora pofont kaptam, hogy
csengeni kezdett a fülem.
„De atyám, ezek veszik el a ruhánkat, ezek verték meg az öcsémet.”
„Nem érdekel. Isten házában nincs verekedés.”
„Eresszen el.”
Elengedett. A szemem tele volt könnyel a haragtól.
„Menjetek haza.” – mondta a pap.
„Igen, az lesz a legjobb, ha hazamentek.” – kontrázott a hangadó fiú, megigazította magán a fehér,
galléros ministráns ruhát, felhúzta a cipzárját, amit anyám vart rá, hogy rendesen tartson.
„Rendben.” – mondtam. „Hazamegyünk. Gyuszi, jössz?”
„Ne haragudjatok fiúk, de én inkább maradok.”
Szó nélkül vonultam kifelé a templomból, az öcsém hüppögve követett. Engem is fojtogatott a sírás.
Már a Szent Orsolya téren jártunk, amikor megszólalt.
„Az úristen és Jézus urunk le fog sújtani ezekre a farizeusokra, mint Szodomára és Gomorára.”
–mondta és vészjóslóan csillogott a szeme.
„Igen.” – mondtam.
„Nem fog kő kövön maradni.”
„Nem fog.”
Hallgattunk.  Lassan sétáltunk a ködben hazafelé, hogy megnyugodjunk. A távolban hallottuk a
harangokat, elkezdődött a mise.
„Te, mit jelent az, hogy kommunista?” – kérdezte  a lépcsőházban.
„Rossz embert.”
3.
„Nem láttad az öcsédet?” – kérdezte apám este hét körül.
„Szerintem lent van a Gyusziéknál.”
„Jól van. Menj keresd meg és szólj neki, hogy nyolcra mindenképpen legyen itthon.”
„Oké.” – mondtam, vettem a cipőmet és lerobogtam a folyosón.
Biztosra vettem, hogy az öcsém nem a Gyusziéknál van.
Csendben volt egész nap. Csak a képes bibliát lapozgatta a szobánkban az ágyon fekve, az ujjával
követve a sort.  Szodomáról és Gomoráról olvasott, a kénköves tűzesőről, ami elhamvasztotta a
városokat, az istentelen lakosaikkal együtt.  Amikor befejezte az olvasást letérdelt és imádkozott.
Nekem is szólt, de nem volt kedvem a dologhoz.
„Majd imádkozom érted is.” – mondta dacosan.
Hat körül aztán eltűnt. Ismertem az öcsémet, tudtam, hogy hová megy. Páholyból akarta nézni az a
farizeusokra zúduló tűzesőt.  A várfal felé vettem az irányt.
Az egész belvárost a középkori városfal romjai vették körül. A bóklászásaink során az egyik átjáróban
észrevettük, hogy egy régi falépcső vezet fel az omladozó fal mellé. A szűk kis sávot benőtte a fű és a
gaz, innen nyílott a templom használaton kívüli középkori kriptája, ahová többször is beszöktünk
bámulni a szétdobált régi sírköveket.
A várfalról remek rálátás nyílt a templomra és a festett üvegablakaira, biztosra vettem, hogy az
öcsém odament. Végigszaladtam a Szent György utcán, el a templom mellett, ahol már gyülekezett a
tömeg, majd befordultam az átjáróba és felmentem a falépcsőn.
Az öcsém a várfalon ült, a lábait keresztbe vetve. Nem szólt semmit, amikor meglátott, csak mutatta,
hogy üljek le.  Megszólalt a harang, hallottuk a templomból kiszűrődő zsoltárokat.
„Gondoltam, hogy itt leszel.” –mondtam.
„Maradj csendben és imádkozz.”
Hallgattunk. A mise zavartalanul ment, hallottuk a csengő hangját Krisztus urunk testének
felmutatásakor. Az öcsém végig feszülten kémlelte az eget, de semmi sem történt. Egyre
gondterheltebben ült, ahogyan közeledet a mise vége, majd amikor a pap azt mondta, hogy „a
szentmise véget ért, járjatok békével”, elkezdtek folyni a szeméből a könnyek.
„Lehet, hogy nem ma bünteti meg ezeket az Isten. Lehet, hogy később.”
Letörölte a könnyeket az arcáról, összeszorította a fogát és leugrott a várfalról. Követtem. Lehajolt a
földre és egy fél téglát vett a kezébe.
„Szerintem nincs Isten.” – mondta, majd a téglát a templom felé hajította. Azt az üvegablakot találta
telibe, melyre  a mennyország képét festették. Az üvegszilánkok csilingelve szóródtak szanaszét.
Lehajoltam a földre és én is felvettem egy követ.