Az utópia után (Márton László: A mi kis köztársaságunk című regényéről)

Ki lehetne egy szatirikus utópiának méltóbb narrátora, mint maga A Kisember? Az a „mi”,
aki a tömeg részeként van jelen, aki állandó többes szám első személyben beszél, aki minden
fontos történelmi fordulóponton ott van, mint a történtek tanúja. Márton László legújabb
regénye számlálhatatlan hasonló szereplőnek a tekintetével követteti végig A mi kis
köztársaságunk születését és bukását – ezzel azonban nemcsak a mindentudó elbeszélő
kérdését akarja megoldani; a mesélő kedv burjánzásával egy közösség emlékezetét is
modellezi.
A regény a Hömpölyzugi Köztársaság utópiájának létrehozási kísérleteként indul. A történeti
eseményekhez mérve súlytalan szerepben lévő narrátori hang mindent a lehető
legakkurátusabban, testközelből igyekszik regisztrálni. A részletező leírásoktól,
bemutatásoktól sűrű szöveg a pontosság (egyben szándékoltan eltúlzott pontosítás) hitelesítő
gesztusával fókuszál egy-egy szereplőre vagy eseményre. A regény valójában egy kellő
iróniával és humorral előadott, sajátságos történelmi szatíra, amelyben egyesül a pletyka, a
mese, hivatalos tényközlések sora. A hol öncenzúrázottnak, hol álnaivnak, hol ironikusnak
tűnő beszédmód létrehoz egy, az elmúlt rendszert nyelvileg valóban megidéző kettős
beszédet.
Bár nagyrészt lineáris a szöveg cselekménye, mégis egy nagyon hosszú, mellérendelő
szerkezetnek tűnik a narratíva. A cselekmény ideje a mesélés gesztusában lelassul, mintha
folytonos kitérőket olvasnánk egy láthatatlan főszövegben, amelyek többnyire nem a drámai
csomópontok felé viszik a cselekményt, hanem inkább a szóban forgó pár évről alkotott képet
teszik plasztikusabbá, teljesebbé, dúsabbá. Különböző, első látszatra véletlenszerűen egymás
után kerülő személyekre, eseményekre fókuszál a „mi”. Talán ez okozhatja azt is, hogy a
töretlen előadókedv és a humor miatt élvezetes stílus ellenére is nehéz befogadni a regényt.
A mi kis köztársaságunk valószerű történelmi keretek közé ágyazva meséli el egy tökéletes
állam létrehozásának kísérletét. Az önálló Hömpölyzugi Köztársaság alapításának első
lépéseitől, az 1944-es évtől annak felszámolásáig tartó események mintájául – a szerző
interjúban történő bevallása szerint – egy egykor létező miniállam, a Vésztői Köztársaság
szolgált. A harcok alól mentesülő dél-keleti területeken az ingatag vagy éppen
meghatározhatatlan politikai szituáció lehetőséget teremtett önellátó, zárt államkísérletek
szervezésére. Ezek egy példájának pontos jegyzőkönyveként is felfogható a szöveg.
Ha a szöveget nem párhuzamos mikro-történelmi szálak sűrű szöveteként olvassuk, a
dramaturgia hiányosságaként olvasható az elbeszélői metódus, amely ezesetben, az empirikus
történelemre való utalások nélkül célját is vesztheti. A referencialitásra is építő (vagy annak
parodisztikus stratégiáját felajánló) olvasatot célozza a nevek egy jelentős része – amely
főként a Hömpölyzugi Köztársaság tágabb környezetét hivatott bemutatni. Rákosi, Debrecen,
Moszkva, Sztálin, Szvetlána nevei mellett azonban megjelenik egy „azonosítható” kategória
is: Erdei Ferenc Mezeiként, Sinka István Sonkaként jelenik meg, Dömper elvtárs és Dózer
elvtárs harca valójában Tömpe András és Péter Gábor történetének szatirikus olvasatát adja
(és így tovább).
A történelmi emlékezetünkben már többnyire nem szereplő eseményekre és nevekre
folyamatosan utaló, azzal játszó írásmód sokszor érezhetően feltételezné az adott időszak
teljes ismeretét. Bár kimutatható a törekvés, hogy (például Dózer elvtárs esetében) beszélő
nevekként funkcionáljanak a ferdítések, máshol a szöveg magyarázza önmagát (például a
rövidítések esetében), nem egy átirat pusztán a hangalakkal való játék. A szöveg egésze
persze végigolvasható a nevek „mögötti” nevek felismerése nélkül is, ám ebben az olvasatban
gyakran funkciótlannak is tűnhet a felállított párhuzam, a megtett kitérő.
Az olvasó pozícióját tekintve talán könnyen értelmezhető ez a történelmi regény
paródiájaként, hiszen egy olyan általánosos jelenségre mutat rá, ami, ha negatívan is, de egy
nép öndefiníciós kísérleteként jelentkezhet. A regény erejét főként az adja, hogy a tágabb
történelmi helyzetet, sőt, az országos vagy akár világméretű eseményeket is azonos színben
tűnteti fel, azonos fekete humorral írja meg, mint a parányiságában nevetséges hömpölyzugi
függetlenedést.
A regényben emellett erőteljesen jelen van egy, a narrátor által sugalmazott igazság. A
„tényleges” történelmi események leírása elválasztható a narrátor által is megkérdőjelezett (pl.
hivatalos, mégis elmesélt) tényektől. Ez utóbbiak esetében a narrátori hang logikai törésekkel
vagy stilárisan jelzi saját visszásságát, néhol pedig egyértelműen utal a maga hamisságára,
elrejtve a sorok között a „valódi” történéseket. Erre jó példa lehet a regény egyik
legkiemelkedőbb része, amelyben Polkovnyik ezredes, a Hömpölyzugon állomásozó szovjet
csapat vezetője kiszabadítja Sztálin lányát, Világszép Szvetlánát a tüzes sárkány torkából. A
rövid, pár oldalas mesei kitérőben Polkovnyik visszahozza a lányt a Hold túlsó oldaláról,
majd boldog véget ér a kiszabadított királylány-történet az ismert szerelmes versikével („Két
szerelmes pár / mindig együtt jár...”). A narrátor azonban már magában a mesében jelzi,
azután a mesei betétet követő fejezetben vissza is vonja annak érvényét. A történet szerint az
ezredesért Sztálin küldi el a SZMERS főnökét, Nyeizvesztinijt, három sólyom alakjában
annak okán, hogy Polkovnyik „páváskodik, basáskodik”. Ennek a történetnek csak akkor
érthetjük utalásait, ha tudjuk, minek a fedőtörténeteként adatott elő. A SZMERS (Szpecialnije
Metodi Razoblacsenyija Spionov, azaz Különleges Módszerű Kémelhárítás) egy 1943-ban
felállított, közvetlen Sztálin alatt lévő titkosszolgálat neve, aminek fő feladata a Vörös
Hadseregen belül lévő kémek, árulók és dezertőrök leleplezése – vagyis megsemmisítése. Ha
pedig ez még nem lenne elegendő, a következő fejezet kezdéseként ez olvasható: „Amióta
Hömpölyzug városparancsnokát, Polkovnyik ezredest letartóztatta a szovjet katonai elhárítás,
több szempontból is megváltozott nálunk az élet.” Nem általános a hitelesség
visszavonásának ilyen mértékű kiírása, a regény egészére viszont mégis jellemző egy, a
szöveg mögötti igazság vagy egy „elhallgatott” történelem feltételezése. Ez a rejtjelező
írásmód A mi kis köztársaságunk stílusának formális oka, hiszen, bár hamar ellaposodik a
dramaturgiai csomópontok híján és a humor eszközeinek egyformasága miatt a szöveg, sőt,
talán jelen korunk történetfelfogásába sem illeszkedik az egy érvényes igazság felmutatása
által, ez a ki nem mondott igazság és a szöveg ettől való elkülönbözése tartja fenn a szöveg
feszültségét. A narrátor, bár részese az eseményeknek, vagy még inkább elszenvedője
azoknak, nem a cselekmény ideje alatt beszél. A történeti (és ironikus) távolság lehetővé teszi
a tágabb párhuzamok beemelését, ám rámutat a beszédmód előbbi kettősségére is.
A Hömpölyzugi Köztársaság nemcsak Magyarországot vagy Vésztői köztársaságot
helyettesítő nem-hely (ou-toposz), egy általános utópia megvalósítási kísérleteként és annak
rendszerszerű bukásaként is olvasható. Az államalapítás maga a szovjet városparancsnok
szavainak félreértéséből ered: „Az államalapítás aktusa egy akusztikai természetű félreértésre
vezethető vissza. Polkovnyik ezredes, amikor megtudta, hogy a polgármester és a régi
elöljáróság elmenekült, azt mondta Mátrainak: ’Tessék kialakítani a közigazgatást!’ Ezt az
utasítást Mátrai és a Végrehajtó Tanács többi négy tagja úgy értette, hogy ’Tessék kikiáltani a
köztársaságot!’”
Mégsem csak emiatt mosódik össze a tökéletes állam képe a kommunista utópia képével. A
köztársaság egyik fontos alapköve, a létrehozandó utópia útmutatója egy, a narrátor által
„misztikusnak” és ismeretlennek mondott szöveg, a regény cselekményének elején többször a
szerző megnevezése nélkül említett A tökéletes állam című mű. A regényben a könyv a
szellemi vezetőnek számító Najmán táskájában található, az elbeszélő (és társai) csak annyit
tudnak róla, hogy politikaelméleti munka, utópia. A szöveg valóban létezik, Johann Gottlieb
Fichte műve, szó szerinti fordításban – A zárt kereskedőállam. Filozófiai terv a Jogtan
függelékéül és egy jövőbeli politika ízelítőjeként címet viseli, 1800-ban íródott. Az 1943-as
magyar kiadás azonban kimondottan szocialista utópiának tünteti fel a szöveget, „erkölcsi
szocializmusként” definiálja az elmélet végcélját, előszavában az előbbieken kívül egy jelzés
nélküli Engels-idézetet szerepeltet, kiemelve ugyanitt a fordító által a szocialista utópiák
hagyományában való elhelyezés lehetőségét.
Sajnálatos módon ez az intertextus a szöveg terén belül csak egy utalásban létezik, holott
magyarázója lehet a sok mellékesnek tűnő történetszálnak, funkciótlannak tűnő szereplőnek.
A tökéletes állam fichtei definícióinak részleteit ugyanis maguk a szereplők adják meg. A leírt
részletek egészéből szinte összeállítható A tökéletes állam teljes utalásrendszere. Ilonka, az
elnök felesége elkerítendő konyhakertként és „egy szelet kenyérként” képzeli el a tökéletes
államot, ez utóbbi hasonlatban a kenyér belső része az állam, a héj pedig a szögesdrót kerítés.
Erzsike szerint a tökéletes államban a tyúktojás a fizetőeszköz – ezzel utalva talán Fichte
termékcseréhez visszatérő tökéletes államához. Ezek a leírások önmagukban variációs
kísérleteknek tűnnek csupán, csak Fichte művének bevonásával nyernek valódi értelmet – az
olvasó detektív-munkájának hiányában úgy érezheti, hogy egy ismeretlen, unatkozó falu
részletekbe menő pletykáit hallgatja.
A narrátor végigélt múltként tekint vissza az ideális állam létrehozási kísérletére. A
Debrecenben és Hömpölyzugban történő események párhuzamos megírásán és a
világtörténelmi eseményekben való elhelyezésén keresztül végül olyan szituációnak látjuk a
szatíraként, vagy akár paródiaként olvasható Hömpölyzugi utópiát, ami egyenértékűnek
mutatkozik az újraalakuló Magyar Népköztársasággal, a Szovjetunióval – sőt, egy akármilyen
utópiát célzó állam létrehozásának kísérletével. A narrátor egyáltalán nem mondható utópia-
írónak (gondolván akár Morus Tamás, Bacon vagy Marx írásainak futurumot célzó
nézőpontjára), vagy akár anti-utópia írónak, hiszen egy távoli jövő, a „fénnyel teli szakadék”
nézőpontjából alkotja szövegét. A Hömpölyzugi Köztársaság elbukását követő évtizedekkel is
tisztában van, a kettőt ekvivalensként tünteti fel. Az utópiák régről jól ismert kritikáját
formálja ezzel az azonosítással újra a szöveg.
A narrátor hangja, távolságtartó, leleplező humora talán az írás idejéből visszatekintő „túlélő”
cinizmusának felmutatása is. És mint ilyen, még ha gyakran az ideológiák teljes
bemutatásának igénye erősebb is, mint a regény cselekményének dramaturgiai hajtóereje, az
olvasás nem válik céltalanná.