Éles (regényrészlet)

Én küldtem el. Katje messze került, egyenesen fel az égbe, több ezer méter magasra
fémszárnyakon. Másfél hónapnyi kiképzés után december közepétől dolgozó nő lett, én meg
mesteri disszertáció előtt álló pszichológushallgató, felnőttünk. A fedélzeti szabályzat szigorú
kontyba csavartatta a haját, az egyenruha merevvé és szögletessé tette a mozdulatait,
jóformán ki se látszott az arca a rigorózus előírások alapján felvitt sminkréteg alól. A repülőn
és a várótermekben sokat kellett egy helyben állnia, rábeszéltem, viseljen kompressziós
harisnyát a visszerek ellen, fájdalmasan szorította combját a gumírozott pamut, külön kín
volt, valahányszor indulás előtt megpróbálta felhúzni, megszakadok, bazmeg, én ezzel nem
kínlódok többet, az már igazán a legkevesebb, hogy szarrá megy a lábam! Ilyenkor
türelmesen elcsendesítettem és leültettem az ágyra, az én kezemnek valahogy jobban
engedelmeskedett a vastag, durva szövet, aztán idővel belejött ő is. Volt egy aprócska
bőröndje, ennek az összepakolásában is segítettem neki, sürgősségi esetekre kellett tiszta
fehérneműt és egy-két göncöt betennie, merthogy sose lehet tudni, mikor ragadnak ott
valamelyik reptéren, nem is kell ahhoz meghibásodnia a gépnek, elég, ha rámászik a köd a
kifutóra, és annyi a röpködésnek.
Az első hetekben egyedül autózott ki a reptérre, most ismét jól fogott a portyázáshoz
vásárolt tragacs, mígnem újdonsült kollégáival kibéreltek egy kisbuszt, aminek sofőrje
párszáz euróért még az ő extrém órarendjükhöz is hajlandó volt alkalmazkodni. Hamar
összerázódott a zöldfülűekből és veterán légiutas-kísérőkből álló társaság, szűk terekbe
zárva, seggük alatt a bolyhos felhőkkel könnyen megtalálják az emberek a közös hangot,
pláne, ha a légitársaságnak az a protokollja, hogy mind a gép elején, mind a gép végén egy
fiú-lány páros szoros együttműködése biztosítsa a kliensek zavartalan utazását. Katjenek havi
tizenkét-tizenhárom munkanapja volt, de szabadideje szinte semmi, a repülésmentes napok
nagy részét is bent kellett tölteniük a légitársaság irodájában, készenléti állapotnak nevezték
ezeket az elpocsékolt órákat, elvileg bármikor felrendelhették őket valamelyik gépre,
gyakorlatilag viszont sose volt rájuk szükség. Várakozás közben legjobb barátjuk a kávégép
volt, fejenként hat-hét eszpresszót is betoltak a nagy semmittevésben, Katje ilyenkor
majdnem az egész éjszakát ébren töltötte, míg én aludni próbáltam, ő mozdulatlanul feküdt
mellettem az ágyban, nem is a mennyezetet bámulta, hanem azon túl valamit, az ég és föld
közé felgyűlt tömör ürességet. Végképp elszakadt tértől és időtől, egyik pillanatban
verőfényre csukta rá Rómában a fedélzeti ajtót, a következőben pedig már szürke londoni
eső permetezte a géptörzs ablakait.
Eleinte ritkán fordult elő, majd idővel egyre többször, hogy a műszak lejártával nem
jött haza, a sofőrt ilyenkor egyik városszéli klubhoz irányították, nem bírtam felfogni, hogy
van energiájuk tizenkét órányi repülés után tequilázni és az asztal tetején táncolni, ölelgették
egymást és fotózkodtak, tímbilding volt az egész élet, csak a csajokkal vagyok, mondta a
telefonba, és még elismételte párszor, saját magát se hallotta a körülötte üvöltöző karcos
hangoktól. Ha pedig nem a kollégákkal lógott, akkor a Szoptató előtt pattant ki a kisbuszból,
továbbra is bejárt Rojálhoz Pippel vagy nélküle, szegény öreget állítólag teljesen elnyúzta
párkapcsolatának ingatagsága, kellett neki a pátyolgatás. Sose volt még ilyen szomorú hely a
Szoptató, akár egy halottas háznál, fojtott hangon pusmogtak a vendégek, Rojál nemhogy a
zenét, de a söröskorsók csörgését se bírta elviselni, földöntúli erőfeszítésébe került az is,
hogy rávegye magát a főzésre, a felszolgálásig viszont volt, hogy nem jutott el, valahol
félúton utolérte a depresszió, és már röpült is át a kerítésen a félig átsült húsokkal teli
rostély. Nagy színész volt az öreg, profi munkát végzett.
                                                                        -
Egyszer a postaládáknál összefutottam azzal a szomszédasszonnyal, akinek mindenről tudnia
kellett mindent. Mi van a barátnőddel?, kérdezte. Dolgozik, mondtam. Hol? Repülőn. Olyan
ritkán látom mostanában, mondta. Ez van, mondtam. Hogy is hívják? Megmondtam a nevét.
Az még megvolt.
                                                                        -
És szépen lassan bekocsonyásodott minden, vontatott napokba szorult vákuum lettem. Sivár
volt még a percepció is, amivel a sivárságot érzékeltem, tigriscsíkokkal próbáltam
szórakoztatni magam, de nem ment: nyomhattam bármilyen mélyre a körömollót,
vájhattam-karcolhattam, ahogy bírtam, az istennek se működött, csak a kudarc jött meg a
harag, amiért megöregedtem, és amiért a fájdalom már tényleg fájdalmas lett, nem kábított
többé, még csak eseménynek se volt jó. Ekkor kezdtem el lejárni a folyóhoz, se szép nem
volt, se kellemes, sehol egy fa vagy tenyérnyi pázsit, rohadásszag áradt a part mentén
felgyűlt toxikus habokból, de legalább nem stagnált, sebesen haladt a betonmederbe
szuszakolt víz, tömör sistergésébe még a reptér felé ereszkedő gépek se tudott
belepiszkítani. Ez lett a kedvenc helyem, órákat töltöttem a korlátra könyökölve, figyeltem az
áramlást, bámultam a folyót, egy csomó mindent hozott magával.
Régi ismerősöm volt nekem ez a víz, azokból az időkből, amikor még nem laktam le
ennyire az életet. Például az első egyetemista szülinapom, amire egy felfújható, a farka alatt
lyukkal ellátott gumitehenet kaptam Mézgától meg Basszertől, ami még bőgni is tudott, ha
eléggé kiéhezett és elkeseredett volt az ember, hogy némi síkosító segítségével kipróbálja. A
kocsmában adták át a vastag szalaggal átkötött csomagot, veregették a vállam és röhögtek,
nehéz napokra, kanosgeci!, majd felráztak egy dobozos sört, és a nyakamba fröcskölték az
egészet. Sokan voltunk, régi osztály- és új csoporttársak egyaránt, kardoztunk a székekkel,
seggbe ujjaztuk a gumitehenet, a pincérek nem értették, mitől vagyunk ennyire bevadulva,
fogalmuk se volt, miért dagad olyan furcsán Basszer kapucnis felsője, amit a kibírhatatlan
hőség ellenére se vett le magáról, csak néha cipzárazott ki, és akkor is épp résnyire, hogy
hozzá lehessen férni annak a kétliteres, műanyag palacknak a szájához, amit legutóbbi
hazajártakor töltött meg a tavalyi törköllyel, és amit most mindannyiunkba nagylelkűen
belediktált, gyere ide, gyere szépen, szívd meg ügyesen apuci csecsét, jól van, jól van, szopjál!
Alig maradt háromujjnyi a flakonban, azt már nem vittük haza magunkkal, több volt
benne a nyál, mint a szesz, inkább hátrahagytuk annak a három skinheadnek, akik azért
kötöttek belénk az utcán, mert túl hangosan próbáltunk énekelni, mi a kurva anyátokat
ordítoztok, cigányok vagytok, bazmeg? Basszer adta oda nekik a törkölyt, egészségetekre
elvtársak, éljen az anarchia!, úgy kellett elráncigáljuk onnan, mindenképp meg akarta
simogatni a fejüket, eresszetek hé, olyan jó sercegős! Szerencsére nem vették elő a
bicikliláncot, csak összébb húzták magukon a bomberdzsekit és fejcsóválva néztek utánunk,
mi meg randalíroztunk tovább az éjszakában, becsengettünk egy temetkezési vállalkozóhoz,
ahol éjjeli őr szundított a bejárat előtti széken, és koporsót kértünk az egész bagázsnak,
nekem, az ünnepeltnek külön párnázottat meg aranyfogantyúst, de a többieké is legyen szép
és kényelmes, most fel is próbálnánk, hogy jó-e, a bakancsot is lehúzzuk, nem mocskolunk
magunk után, nem vagyunk mi olyanok. Aztán megálltunk a hídon pisilni, a járdaszegélyről
igyekeztünk beleívelni a folyóba, én jóformán el se kezdtem, amikor a fiúk rám rontottak és
felkaptak, heppi börzdéj!, ordították, és átlógattak a korláton, nem volt alattam semmi, csak
a fekete víz meg a part menti fények szálkás tükörképe, jó volt fejjel lefelé lógni, a hajamat,
ami akkor még nem hullott és hátközépig ért, szétfújta a szél, nem kapálóztam és nem
ordítottam, a fiúk párszor úgy tettek, mintha elejtenének, nagyokat rántottak rajtam,
ijesztgettek, de nem sikerült nekik, túl nehéz volt a fejem, bármelyik pillanatban
leszakadhatott a nyakamról, és akkor nem kell többé az enyém legyen mindaz, ami nap mint
nap kalapálja belülről a koponyámat, akkor kiszedi a víz az agytekervényeim közül a sok
szutykot és feloldódik az összes szarság a vízben, széthordja a folyó, eldugja a kövek alá,
beleforgatja iszapba, békanyálba, mindenféle szemétbe csomagolja.
Ezért voltam dühös, amikor visszaemeltek a járdára és fetrengeni kezdtek a
röhögéstől, az nem is érdekelt, hogy egy jókora fekete foltban végighugyoztam az anorákom.
Egészen átázott, hideg volt és fáztam, vacogva láttam hozzá az útkereszteződésnél leszerelni
a stoptáblát, mialatt a többiek az elsőbbségi háromszögnek ugrottak neki, régi
szórakozásunk volt ez, lassacskán nem maradt tenyérnyi szabad hely a szoba falán, mindent
beborítottak az összelopkodott közlekedési táblák. Egyetlen szabály volt, az, hogy bármilyen
segédeszköz nélkül, puszta kézzel kellett leszedni őket, a rozsdaette csavarok általában
könnyen engedtek, de a makacsabbakat is elintéztük, vastagon ették le ujjainkról a bőrt a
kövér anyák, de mi csakazértse hagytuk magunkat, élveztük, hogy fáj, és élveztem én is,
nevettem és a könnyeim folytak, mert el tudtam felejteni, hogy ez csak egyetlen nap,
ünnepnap, a többin pedig ezentúl se változik semmi, ugyanúgy ajtón-ablakon fog bedőlni a
mindenféle szemétség.
                                                                        -
Így hát a folyónézés lett a bázisdrogom, rendesen elvonási tüneteim voltak, ha néha-néha ki
kellett hagynom. Előre irtóztam Katje szabadnapjaitól, amikor muszáj volt valamennyit bent
ülnöm vele a házban, alig bírtam meglenni a négy fal közt, egyedül az érdekelt, hogy
valamilyen olcsó kifogással elhúzhassak otthonról, még a főkíváncsit is eljátszottam, hátha
úgy gyorsabban letudhatnám a protokollt. Mindenről kérdeztem, ami csak eszembe jutott,
egyik fölösleges marhaságról a másikra ugrottam, például, hogy miért van az mostanában,
hogy bármelyik járaton dolgozik, kivétel nélkül két-három órát késik a gép, és mik azok a
véraláfutások a combján, mintha valami fojtogató gyilkos kapta volna el a lábát, ja, értem,
azok a kurva turbulenciák, odaütötte a karfához, a harisnyája is akkor hasadt fel a fenekénél,
a felszolgálókocsiból kiállt egy szeg, attól. Hogy az egész utastér rázkódott és a fények is
kialudtak? Nabaszki, jó, hogy nem lett nagyobb baj, gyere, segítek becuccolni a bőröndbe,
nehogy ruha nélkül maradj.