Margójegyzetek Patrick Modiano Éjfű című regényéhez (esszé)

Modiano Éjfű című regénye 2012-ben jelent meg. Az író „onirikus”, álomszerű
regénynek, egyik kritikusa[1] pedig a legköltőibb műveként méltatta. Az író egy 2010-
ben, a L’Horizon című regénye megjelenésekor a Francia Sajtóügynökségnek adott
interjújában azt mondta, hogy mindig ugyanazt a regényt írja. Ezt a gondolatot
képszerűen és árnyaltabban folytatja, amikor megkérdezik a Nobel-díj kapcsán. Arra
a kérdésre, hogy „Jól összegezte a Nobel-díj Bizottság az életművét?”,[2] Modiano ezt
válaszolta: „Kissé hiányos a megfogalmazás… De igen. Egy bizonyos értelemben
megállja a helyét… Az emlékezet, igen, de szeretném hangsúlyozni, hogy lényegében
a felejtés hátteréből megelevenedő emlékezésről van szó. A felejtés fátylairól. Az
emlékezés kis lyukakat képez ezeken a fátylakon. Az én igazi témám inkább a
felejtés, mint az emlékezés. A felejtés, mint valami lepel, beborít mindent, amit
átéltünk. Az emlékezés megpróbálja átlyuggatni ezt a leplet. De ez a lepel mindig
jelen van.”[3]
Modiano regényeinek élményanyaga a gyökértelenség, a váratlan fordulatokkal teli
gyerekkor, és a szülők rejtélyes életvitele. Megpróbálja megérteni a vele történteket,
így óhatatlanul a születése előtti korszak felé irányul a figyelme. Ez a korszak a
párizsi megszállás időszaka volt. A gyermekkor, a történelem mellett művei harmadik
témája az írói lét, az íróvá válás folyamata. A regényeiben gyakran feltűnő író mindig
emlékező, és ez az attitűd éppen azért jött létre, hogy megértse, megfejtse a talányos

és hányatott gyermekkort. Az emlékezés sokszor torzít, elégtelen, csalóka, ezért
fogódzókat keres: feljegyzéseket, tényeket, épületeket, topográfiai és levéltéri
adatokat, korabeli dokumentumokat. Modiano stílusát is ez az attitűd teremti meg.
Mind az önéletrajzi, mind a történeti elemeket önkényesen kezeli, fikcióvá emeli.
Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a valódi életet feltáró, vagy a valódi történelmi
tényeket dokumentáló szöveget olvasunk. Írásművészetének szerintünk az a
különlegessége, hogy a kulturális utalások miatt erősen kódolt, finoman kimunkált,
tisztán megszólaló szöveg szoros rokonságot tart napjaink leghígabb irodalmi
műfajával, a detektívregénnyel. A két véglet igen természetesen kapcsolódik
egymáshoz. A hatás nem marad el: a mindinkább fokozódó feszültség az olvasót a
regény középpontja felé vonzza, oda, ahol a keresés, a „nyomozás” véget ér, és
remélhetőleg megoldódik a rejtély. De a Modiano-regények végkifejletét leginkább a
hiány fogalmával lehetne leírni, mert nem kapunk egyértelmű magyarázatot. Az író
csak arra vállalkozik, hogy megsejtesse az olvasóval, hogy a szöveg végén felderengő
igazság viszonylagos, sok összetevőjű, kinyilatkoztatni nem lehet, nem tudjuk, csak
sejthetjük a dolgok végső okait. Ezért kezdi mindig újra a keresést, minden regénye
egy újabb keresés. Az elbeszélő valami rejtély nyomába ered, amelynek felderítésére
igen, de a kibogozására, megoldására nem vállalkozik vagy nem is képes rá.
Az Éjfű már a címével megállít. A francia cím, a L’Herbe des nuits dallamos
hangzása költői hangulatot áraszt,[4] pedig a mű közege és szereplői is – az elbeszélőt
kivéve (de ő is határeset) – gyanús alakok, bűnözők. Az emlékező állapotba kerülő
író-elbeszélő szokásos párizsi sétája során visszakerül fiatalkorába, és megelevenedik
az olvasók előtt egy hatvanas évekbeli, enigmatikus szerelmi történet. E történetet
Dannie, a szeretett nő bűnöző múltja és a gyilkosok: a többi szereplő miatt
kétszeresen is bűn övezi. A 2014-es jelenben élő elbeszélő főleg az 1964-es évben

Dannie-hoz fűződő szerelmére fókuszál. Mivel semmi nem előzmények és
következmények nélküli, ezért a történet – rejtett módon – szakadatlanul visszautal a
megszállás éveinek soha el nem ítélt gyilkosaira, illetve előremutat egy majd a fő
cselekmény lezajlása után egy évvel bekövetkező eseményre: egy marokkói politikus,
Ben Barka meggyilkolására. Az el nem évülő bűnök folyamatos jelenlétét rajzolja ki
előttünk a nehezen követhető, pengeéles ésszel szilánkosra zúzott történet.
Az elbeszélő emlékeiben gyakran feltűnik Langlois rendőrfelügyelő, aki az
igazságszolgáltatás tehetetlenségét, a mindennemű nyomozás értelmetlenségét jelenti
az olvasó számára. Kék szeme és lakhelye: a place d’Italie kék ege gyöngéden líraivá
emelik alakját, ami nem véletlen. Ahelyett, hogy kiderítette volna az igazságot,
eltüntette a nyomokat: így fejezte ki együttérzését Jean és Dannie iránt.  
Az alábbiakban a szöveg néhány titkos utalására szeretnénk rámutatni. Modiano
minden könyvét el kellene olvasni ahhoz, hogy az éppen adottat némileg megértsük.
Az Éjfű jó néhány passzusa már a korábbi regényekben is megjelent (Fleurs de ruine,
Remise de peine, Ronde de nuit). A szereplők, nevek, egyes helyszínek, sőt mondatok
is megegyeznek e korábbi regények elemeivel. Igazolást nyernek Modiano szavai,
hogy ugyanazt az egyetlen regényt írja. Az egyikben olvasott kiegészíti, magyarázza
a másikat. A jelen regény szereplői, az Unic Hôtel kuncsaftjai nem pusztán az előző
művekben, hanem az előző korban, a megszállás alatti Párizsban is léteztek: a francia
Gestapónak dolgoztak; háborítatlanul élnek a hatvanas évek közepén tovább, és egy
újabb bűnügy részeseivé fognak válni. A jelen regényben szereplő Georges B valódi
neve Georges Boucheseiche,[5] aki a hírhedt rue Lauriston, a francia Gestapo párizsi
székhelyén ténykedett háborús bűnös. Az elbeszélő, Jean és szereleme, Dannie közös
ismerőse, Aghamouri a valóságban is létezett, Thami Azzemouri néven. Ez az
egyetemista Ben Barka elrablásakor annak közvetlen közelében volt, tehát részt vett a
bűnügyben. A regényben erre mindössze egyetlen mondat utal, amelyet Dannie mond
ki: „Arra akarják rábírni, hogy csapdába csaljon egy marokkói férfit, aki gyakran
megfordul Párizsban… Aghamourinak nincs ínyére a dolog, de már a markukban  
tartják…” (100. o.) Maga Dannie is több álnéven élt, az egyik, a Mireille Sampierry
ugyancsak a rue Lauristonhoz kapcsolódik: létezett egy ilyen nevű nő, aki mint
Dannie anyja, a francia kollaboráns bűnözők egyikének szeretője volt. Mint a
cselekményből felsejlik, lányát vidéken rejtette el s neveltette, majd sorsára hagyta,
egyedül jött fel Párizsba, és kétes alakok szeretőjeként tartotta fönn magát. A Dannie
álnév mintegy átpoétizálja[6] ezt a feltehetőleg szépséges, de nem feddhetetlen múltú
lányt: neve Jacques Audiberti azonos című versére utal. Ebben a versben a szeretett
nő kozmikus méretűvé, az univerzum pulzáló részévé válik, és szürrealisztikus
hiperbolikus jelenséggé nő. A két szerelmes a természet részeként, növényekként
(szilfa és fűszál) jelenik meg egy fél verssorban, halvány, titkos kapcsolatot teremtve
a regény címével is.[7]
Jeanban és Dannie-ban ugyanaz a múlt miatt érzett, megnevezhetetlen bűntudat
bujkál, és a háborúra apró, de félreérthetetlen utalásokat olvashatunk a szövegben:
„minden sötétségbe borult, mintha kijárási tilalom lenne” (28. o.), „a fekete függöny
kiszűrt minden fényt, mint később megtudtam, még a háborúból maradt meg az
»elsötétítési rendelet« e tárgyi emléke” (30. o.).
A szöveg más utalásai szinte kiszakítják, magasabb dimenziókba emelik Dannie
alakját a kisszerű, léha nő-létből. Jean a szerelmük ideje alatt írja első regényét, és a
kéziratban – de Jean gondolatvilágában is – feltűnnek olyan nőalakok, amelyeknek
sorsa korrespondenciát, párhuzamosságot mutat Dannie-éval. (Jeanne Duval,
Baudelaire szeretője, Blanche bárónő, Casanova kortársa, kalandornő, akinek a XV.
Lajos ellen elkövetett merénylethez lehetett homályos köze Casanova naplója szerint;
Anne Leroy, akit 1793-ban lefejeztek, mert kimondta azt a véleményét, hogy „Éljen a  
király”). Az elbeszélő íróként és szerelmesként egy Párizson kívüli helyszínen, a La
Barberie nevű udvarházban Dannie-val együtt kilépnek a jelenből és (történetben szó
szerint többször is felidézett költő) Nerval Sylvie-jének vidéki, kastélyromos
álomvilágába kerülnek, de az ő számukra az idill félelemmel és
fenyegetettségérzéssel terhes.
Végezetül szeretnénk röviden szólni az irodalmi emlékezetről is. A Jean elveszett
kéziratában szereplő (és többször emlegetett) személyek abból a szempontból
fontosak, hogy kapcsolódnak az író-elbeszélő felejtés elleni küzdelméhez, mert olyan
írókról, irodalmárokról, tudósokról szól benne, akik jelentős, értékes műveket
hagytak az utókorra, mégis méltatlanul kihullottak a közös kulturális emlékezetből.
Tristan Corbière a költői nyelvet megújító költő-zseni mindössze egyetlen kötetet
publikált, azt is a saját költségén, és ezután meghalt tüdőbajban. Charles Cros
nemcsak költő, tudós is volt, a fonográf és a telegráf feltalálója, korában senki, de ma
a Füstölt hering című versét minden francia gyerek ismeri. Tristan Corbière, Charles
Cros, Jacques Audiberti öntörvényű és szabad művészek, akár az író alteregója. Oser
Warszawski és Restif de la Bretonne azért kapott fontos helyet a kéziratban, mert
mindketten egy álomszerű, elképzelt Párizs titkait kutatták, mint Jean, az elbeszélő,
vagy Modiano, aki azt mondta, hogy „Párizs az én belső városom”. Az író október
kilencedikén éppen a Luxembourg-kert környékének valamelyik utcáját rótta, amikor
telefonált a lánya, tőle értesült arról, hogy Nobel-díjat kapott. Azóta sem érti, mert ezt
mondta: „Nagyon szeretném tudni, miért engem választottak.”

[1] Cosnard, Denis: En noir et brume „L’Herbe des nuits” de Patrick Modiano. Le Monde 28.09.2012.
[2] A Svéd Akadémia megfogalmazása szerint a díjat „az emlékezés művészetéért kapta, amellyel felfoghatatlan
sorsokat, a megszállás életvilágát idézte meg”.
[3] Lire 2014. november, 54. o.
[4] Modiano hol Oszip Mandelstamra („…éj füvét szedni, míg mésszel marja a testet a vér…” 1924. január 1. In:
Csillapíthatatlan szavak. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973. Lator László fordítása), hol Paul Celan Pavot et
mémoire című verseskötetére utal, hol Paul Valéry („…je sens l’herbe de nuit”) ihlető verssorait emlegeti, hol meg
Charles Baudelaire Jeanne Duvalhoz írt, következő sorára hivatkozik: „…l’herbe ondoyante de ses cheveux” – de
valójában a maga szavai adják a legérzékletesebb magyarázatot: „az éjfű nem más, mint az örökké felfoszló
emlékszálak, amelyeken életünk végéig kérődzünk”.
[5] Cosnard, Denis, i. m.
[6] A regény 101. oldalán feltűnik maga Audiberti: „Láttam, hogy kijön a hotelből egy író, akiért rajongtam akkoriban,
és ismertem Dannie című versét is.”
[7] „eûmes nous notre lit toujours évanoui / quand je ne fus que l’orme et toi qu’une herve, qu’une?” Audiberti, Jacques:
Dannie In: Race des hommes. Gallimard, Paris, coll. Métamorphoses, 1937.