Temetés a Morgóban (Részlet a Hamis tanú című készülő regényből)
Benkovszky temetése nem fenyegetett számottevő bonyodalmakkal. Mindenki
tudta róla, hogy szívszélhűdés végzett vele, valamint azt is, hogy Parahód
csendbiztos számára gyűjtött közérdekű adatokat a Tiszatályog és Tiszafekély
közötti útszakasz mentén található községekben és tanyákon. Az aggmezei
főszolgabíró mindenesetre olyan értesüléseket kapott, hogy a temetés folyamán,
amelyre Nyíregyházán, a Morgó temetőben kerül sor, egyesek rendkívüli
eseményt készítenek elő. A főszolgabíró úr ezért azt a megbízást adta nekem,
hogy legyek jelen, és kísérjem figyelemmel a temetést.
*
A Morgó kocsmánál, negyvenöt lépésnyire a temető főbejáratától, különös
gyengeség fogott el. Az a fajta gyengeség, amely arra ad indíttatást, hogy az erő
– egy rajtam kívül álló erő – képviselőjének tekintsem.
*
Az az erő, mely eddig úgy vonzott a gyászoló csoportozathoz, mint a mesében a
mágneshegy a vaskapcsokkal és vasszegekkel egybetákolt hajót – éppen abban a
pillanatban, amikor végre odaérkeztem és lecövekeltem volna a sötéten
felmagasodó nyakszirtek mögött –, egyszerre csak továbblendített, eltaszított az
átmenetileg összeverődött emberi alakzattól.
Viharosnak éreztem azt a gyorsaságot, mellyel távolodtam. Hátrafelé
tekintgetve látnom kellett, milyen gyorsan és hathatósan zsugorodnak
ismerősök, ismeretlenek egyaránt. Egyre kisebbek lettek a szememben. Végül
már nemigen különböztek a frissen hullott falevelektől, melyek imitt-amott
szintén kupacokba voltak gyűjtve.
Percekbe telt, mire fölfogtam, hogy nem a főbejárat – azaz most már kijárat –
felé tartok, hanem éppen az ellenkező irányba. Új meg új ösvények nyíltak
előttem; síremlékek bújtak elő a földből, mintha a humuszréteg alatti kőzet
sarjadzásnak és csírázásnak indult volna. Óriási, jóformán végeláthatatlan
kiterjedés ígérkezett. Mintha az egész Szabolcs megyei várost, minden
zavargásával és nyüzsgésével együtt, ismeretlen tettesek eltakarították volna, és
előbukkant volna a terep rejtőzködő lényege.
*
Nem láttam értelmét, hogy továbbmenjek, visszafordulni pedig nem volt
kedvem. Benéztem egy román kori fogadalmi kápolnára emlékeztető kőkunyhó
rácsos ablakán. Odabent egy csipketerítővel letakart asztalkán üres kávécsészék
várták, hogy valaki a fogaihoz illessze őket. Még egy sakktábla is ki volt
készítve, hátha egy csontkéz előrébb taszítja az egyik vagy a másik gyalogot; az
egyik sarokban pedig egy állványon idejétmúlt, ám használhatónak látszó
fényképező doboz állt készen arra, hogy farkasszemet nézzen vele egy nézelődni
vágyó szemgödör.
*
Ekkor azonban egy kéz a vállamra csapott, és a hozzá tartozó száj a fülembe
súgta: „Úgy veszem észre, ön az érdeklődők közé tartozik!”
Döbbent hallgatásomat félreértve, mindjárt magyarázattal is szolgált: „Úgy
értem, ön azt a benyomást kelti, hogy nem annyira gyászolni jött ide, mint
inkább érdeklődést tanúsítani. Másképpen szólva, ön inkább az érdeklődők, mint
a gyászolók szavazótáborát erősíti.”
Csak ekkor fordultam még és vettem szemügyre. Alacsony termetű, hatvan
év körüli férfi volt, az a fajta, akit azért nevezünk habozás nélkül férfinak, mert
nagy biztonsággal állítható róla, hogy nem nő. Koponyáján az orrnyereg fölötti
rész majdnem szabályos kúpként alkudott meg a magassággal, amit külön
kiemelt a majdnem tövig nyírt, középütt kerek tisztást hagyó, őszes
hajképződmény. A fekete gombszemekre való tekintettel mondhatom, hogy
egészében véve rágcsálószerű benyomást keltett. Ez pedig azért is furcsa, mert a
későbbiek során azt fogja állítani – legalábbis én arra törekszem, hogy eljusson
eddig a pontig az alábbiakban kibontakozó beszélgetés –, hogy felmenőinek egy
része domesztikált sertés, magyarán szólva disznó volt. „Húsom a tiszaeszlári
kannibálokra nézve tiltott csemege!” – fogja hozzátenni mindjárt, miközben
cinkosan rám kacsint.
„Ámbár a disznóólak környékén” – fogja kijelenteni nem sokkal később –,
„különösen, ha a gondatlan gazdasszony elpotyogtatja a takarmányt, mindig
nagy számban ólálkodnak patkányok is, így tehát meglehet, hogy a most szóló
személyiség – csekélységem – ereiben patkányok vérével keveredik, hígul a
disznóvér. Ami persze nem szégyen, de nem is valami rendkívül nagy dicsőség.”
Látszott, hogy nemrég nyitotta szét az esernyőjét, mert az ernyő alatt a feje
búbjáról seregestül gördültek a vízcseppek lefelé. Hol egymástól távolodva
kanyarogtak az őszülő, ritkás borosta közt, hol pedig összefutottak, egyesültek,
és úgy gurultak le az arcán, mint megannyi könnycsepp.
Mintha ez a valaki sírt volna. Pedig nem sírt. Nevetett. „Majd meglátja ön,
milyen kitűnő vezetésben lesz része mindjárt. És egyáltalán nem kerül sokba.
Igaz ugyan, hogy ön fizet, mégis úgy érzi majd, hogy ezáltal ön lett gazdagabb.”
Én azonban hallgattam, és nem fogadtam el a felém nyújtott kezet, legalábbis
nem azonnal. Észrevettem a kiejtésén, hogy ő sem idevalósi; és láttam a szemén,
az arckifejezésén, hogy a maga részéről ő is meghallotta a hallgatásomban az
idegenszerűséget. Mondhatnám úgy is, hogy átlátott a szitán, de inkább úgy
mondom, hogy áthallott a hallgatáson.
És akkor egyszerre csak ráismertem. Az előző pillanathoz képest semmi sem
változott: még mindig ugyanazt a fejbúbot, ugyanazokat az arcvonásokat láttam,
de már egészen más volt a jelentésük, vagy inkább a jelentőségük. „Trisek!” –
dadogtam őszinte rémülettel és csodálkozással. – „Trisek Lajos!”
„Pszt” – súgta a fülembe, mint aki attól tart, hogy ismeretlen érdeklődők
odafülelnek a beszélgetésre, pedig egyetlen lélek sem látszott az esőmosta
sírkövek között –, „csak semmi Lajos meg Trisek! Itt én vagyok a Hampelmann!
Állhatatos Hampelmann! Meggyőződéses Hampelmann!”
*
Trisek az a fajta jellegzetes régi ismerős volt, aki valójában az ismerősök
ismerőse. Az ember beszélget valakivel valamilyen közömbös dologról, és
egyszerre csak kiderül, hogy az illetőnek Trisekhez közvetlen köze van, vagy
legalábbis volt. Az egyik barátomnak az édesanyját annak idején majdnem
feleségül vette a Triseknek az édesapja, de aztán mégsem jött létre a házasság.
Egy másik barátom pedig azt mesélte, hogy a húgának Trisek vette el a
szüzességét 1876. augusztus 20-án, a Himbálódzó Szalmacsutakhoz címzett
fogadó csűrjében, miközben a tűzoltózenekar a Szent István-nap tiszteletére
katonai indulókat játszott.
Aztán Trisek egyszerre csak eltűnt, nem volt látható, és nem volt sem
pletykák, sem anekdoták tárgya többé.
És most itt van a nyíregyházi Morgó Temetőben, kitűnő vezetést ígér, és a
feje búbjáról úgy gurulnak a vízcseppek, mintha sírna. Mintha a koponyája
tetején lenne egy harmadik, csökevényes szeme, mely nem lát, ám annál inkább
lehet vele könnyeket ontani. Azonkívül ő itt a Hampelmann.
„Semmit sem változtál” – súgta, miközben óvakodva körültekintgetett.
„Te sem” – feleltem udvariasan és kevéssé meggyőzően.
„Ennek örülök” – súgta –, „de azért inkább mégse tegeződjünk, ha önnek ez
nem esik nehezére. Mondtam már, hogy itt én vagyok a Hampelmann.” Most
értettem csak meg, hogy nem a fáradtság, mely egyik pillanatról a másikra egész
bensőmben kiterjeszkedett, hanem Trisek piros paprikajancsi módjára széttárt
karja gátol a szabad mozgásban, az teszi lehetetlenné, hogy kereket oldjak.
*
Kamaszkoromban Triseket, amikor még nem ismertem, csak a hőstetteiről
hallottam különböző mendemondákat, nagyerejű daliának, afféle fanyűvő
óriásnak képzeltem. Az a barátom, akiről már szó volt, mesélte, hogy a húga
annak idején, harminckét évvel ezelőtt, az önkényuralom legsötétebb éveiben,
napokig fel és alá járkált. Azért járkált, mert nem tudott leülni. És azért nem
tudott leülni, mert fájt neki. És azért fájt neki, mert elbukott nemzetünk
szabadságharca, ezen túlmenően pedig Trisek az ölébe ültette, és számára
szokatlan módon tréfálkozott vele, mint egy mesebeli fanyűvő óriás, csak éppen
barátom húgának, Klementinának, aki aztán soha nem ment férjhez, kellett
nyűnie az ölében a fát.
Annál inkább megdöbbentem, amikor annak idején először megpillantottam
az állítólagos fanyűvő óriás beesett arcát, fekete gombszemeit, és, minthogy egy
közös ismerősünk a hajdúszoboszlói forróvizes pocsolyák mellett mutatott be
neki, megpillantottam horpadt mellkasát, vézna lábszárait is. Az iszaprétegeken
át is világosan láttam, hogy valami rettentő nagy fájdalmat nemigen okozhatott.
Most pedig úgy néz ki, mint akit lenyelt és emészteni kezdett egy óriáskígyó,
de az utolsó pillanatban kimentették. Merthogy most ő a Hampelmann. Született
Hampelmann. Tősgyökeres Hampelmann. Igen, erről van szó: nem elég, ha az
itteniek elhiszik róla, hogy ő a Hampelmann, ezt neki is éreznie kell. Szilárd
meggyőződése kell legyen, hogy ő ebből a földből sarjadt, mint egy kihalófélben
levő, őshonos növény, vagy legalább mint egy ehető erdei gomba, melyet nem
lehet pincékben termeszteni.
*
Trisek talált a kedvemért egy alagutat, melynek túlvége – az ő elmondása szerint
– éppen a Morgó kocsma vetélytársánál, a Búfelejtőnél bukkan ki a föld alól.
Egy szavát sem hittem, mégis, talán a tehetetlenség erejétől hajtva, elindultam
vele együtt a föld alá. Utóbb aztán szerfölött meglepődtem, amikor tapasztalnom
kellett, hogy az alagútra és a Búfelejtőre nézve igazat beszélt.
*
Az alagút szájánál Trisek megállt, és egy túlságosan szélesre sikerült
mozdulattal körbemutatott: „Ez itt a világ legnagyobb temetője! Persze nem
kiterjedésre nézve, hanem lélekszám tekintetében. Már amennyiben helyénvaló
számot és lelket emlegetni. Hárommillió halottunk fekszik itt!”
Hárommillió halott: ez már a huszadik vagy még inkább a huszonegyedik
század Szabolcs megyéjének hullatermése! Meg sem próbálom érzékeltetni a
fájdalomnak és az eltompultságnak azt a keverékét, melyet még Trisek
locsogása is képes volt egy időre hatályon kívül helyezni. Az a tény, hogy
hárommillió halottunk fekszik itt, és hogy erre a körülményre Trisek hívja fel a
figyelmemet, aki máskülönben Hampelmann, a bánatot nemhogy nem
sokszorozta meg, hanem ellenkezőleg, csökkentette és összezsugorította.
Igaz, ettől csak töményebbé vált.
Ezenkívül meglepődve tapasztaltam, hogy az alagút mennyezete ki van
világítva. Pontosabban: vastag üveglapokból van kirakva, melyeken át
beszűrődik némi fény. Ez a szürke fény szűnni nem akaró fodrozódásban és
hullámzásban, sőt, ha szabad így mondanom, folyamatban mutatkozott, mintha
az üveg fölött a földrész egyik leghatalmasabb folyama áramlott volna, melynek
azonban hiányzott a medre. Nem volt meg, máshol felejtődött.
Trisek megnyugtatott: azt mondta, ez csak a nyíregyházi malomárok. A fejünk
fölött van, vagyis volt egy malom. Régebben ide hordták a nagyváros határából
az összes gabonát, és amikor a malom finoman őrölt, akkor mindenki azt
sziszegte, hogy „lissssszt”, és halálos néma csend honolt; amikor pedig a malom
durvára volt állítva, akkor az érdekeltek azt durrogták, hogy „dara”, sőt néha azt
is, hogy „parasztra őröl a malom”. Néhány éve azonban a városi gabonaipari és
kínzástörténeti múzeumot rendezték be az épületben, nyitva hétfő kivételével
reggel kilenctől délután tizenhét óráig. Azóta a szállongó liszt hűlt helyén a
kényszervallatás ránk maradt módszerei és eszközei tekinthetők meg, anélkül,
hogy a nézőnek akár a megtöretés tárgyául szolgáló vádlottak, akár az eljárást
lefolytató hivatalnoki kar és a hóhérszemélyzet pozíciójába szorosabban bele
kellene helyezkednie.
Olyan érzésem támadt, mintha egy vakond, egy óriásira duzzadt és átlátszó
bőrű vaksi jószág hasa alatt surrannánk előre, és közben homályosan láthatnánk
a működésben levő belső szerveket. Ez az érzés a Búfelejtőben csak erősödött,
mert a füstös, gerendás mennyezetre olyan ábrákat rajzolt a lámpafény, melyek
megingatták az élet folyamatosságába vetett bizalmat.
A Búfelejtő bejárati sarkában egy jól megtermett „vólpartingér” fogadta az
érkezőt.
Ha valaki megkérdezné, mi az, hogy vólpartingér, leghelyesebb volna azt
mondanom, hogy a vólpartingér egy lény. Egy nem egészen élő, de nem is
egészen halott lény; egy lábasjószág.
A régi pogány bálványok csekély értelmű leszármazottja. A tiszaeszlári
zsidók vajákos mesterkedésének ékes bizonyítéka. Meg van írva a szent
könyveikben, hogy ne készíts magadnak bálványokat, ők pedig úgy próbálnak
ártatlannak mutatkozni, hogy igenis készítenek. Már amennyiben csakugyan a
Felső-Tisza vidéki zsidók gyártmánya a kocsmákban felbukkanó sok-sok
vólpartingér, mert erre egyelőre még – sajnos – nincs bizonyíték.
Az a példány, mellyel a Búfelejtőben szembekerültem, elérte a másfél méteres
magasságot is, persze talapzattal együtt. Az alkotó energiának majdnem
ugyanazt a parttalanságát tanúsította, mint a legyilkolt elefánt agyarába faragott
és magát a legyilkolandó elefántot ábrázoló dombormű. Ugyanakkor a
jellegzetes állatpreparátori humorérzék is megnyilvánult benne. Törzsére nézve
kitömött róka lett volna, mely azonban őzpatákon álldogált, és egy vadmalac
fejét viselte a nyakán, ám a vadmalacfejről éppoly meglepő nyúlfülek meredtek
a füstös gerendák felé, mint amilyen furcsa hattyú- és pávatollakban végződött a
rémlátomás lapos hódfarka, és a lapockáiból kinövő három pár szárcsaszárny
annyira élethű benyomást keltett, hogy éppen csak el nem kezdett verdesni.
*
A Búfelejtő cigarettafüstös, párás levegőjében ismét szemügyre vettem
Triseket, és a kinti látványhoz képest valami furcsa elváltozást észleltem az
arcán. Rádöbbentem, hogy ez az ember súlyos beteg; talán már csak hetei,
hónapjai vannak hátra. Trisek alighanem félreértette arckifejezésemet és
fürkésző pillantásomat. Szemében tűz lobbant fel, a téboly tüze.
„Elárulom neked életem másik nagy titkát” – suttogta. Értésére adtam, hogy
készen állok a titok befogadására, ő pedig – tőle szokatlan tömörséggel – így
szólt: „Apám kanász volt, anyám koca!”
E kijelentés elhangzása után hosszú hallgatás volt helyénvaló.
Én a magam részéről egyelőre Trisek apjára, idősebbik Trisek Lajosra
próbáltam koncentrálni, akit gyerekkoromban egyszer-kétszer magam is láttam;
akkor már betegeskedő, megtört embernek látszott. Csak a hangja volt erős.
Minden mondatát így kezdte: „A kútmérgezőőők… az emberevőőők…”
Emlékszem egy idős nénire is, egy bizonyos Ilonka nénire, aki egy kissé
kancsalított, és rémülten pisszegett: „Halkabban, Lajos bácsi! Meghallják!” Mire
Trisek édesapja megvetően legyintett, és így szólt: „Ugyan már, Iluskám, te még
nagyon fiatal vagy, te még nem értesz az égvilágon semmit!” Majd pedig nagy
levegőt vett, és most már olyan hangosan bömbölte, hogy hiába csukták be
gyorsan az összes ablakot, kihallatszott az utcára: „A kútmérgezőőők… az
emberevőőők…” Akkoriban azon csodálkoztam leginkább, hogy létezik a
világon olyan emberi nézőpont, melyből még a kicsinyes és rosszindulatú Ilonka
néni is nagyon fiatalnak látszik. Később megtudtam, hogy Trisek édesapja
valamikor régen – születésem előtt nyolc-tíz évvel – az egyik barátom, Lámpás
Ottó anyjának udvarolt, csakhogy nem vehette feleségül, mert letartóztatták, és
elvitték az aradi sáncbörtönbe.
Egy másik változat szerint gróf Wenckheim Béla birtokán rejtőzködött
kanászruhában, és néhány évig csakugyan disznókat őrzött.
„Így tehát féldisznó vagyok” – tette hozzá Trisek. – „Féldisznó, félember.”
„Noha valószínűleg patkányvér is folyik az ereimben” – törte meg az újabb,
az előzőnél valamivel hosszabb csendet.
Aztán eleredt a szava. „Heten voltunk testvérek, tesókák. Többen is lettünk
volna, de a többieket anyánk hajnalban, közvetlenül az ellés után felfalta a
méhlepénnyel együtt, mert éhes volt, és nem győzte kivárni a reggeli moslékot.
Amikor aztán apánk megjött a moslékkal, és látta, hogy ott szuszogunk heten,
lenyújtott közénk egy póznát, én pedig belekapaszkodtam, mert a testvéreink
közül egyedül nekem voltak ujjaim. Most is megvannak. Itt a kezem, nem
disznóláb!”
Ezúttal sem voltam képes elfogadni a felém nyújtott kezet.
„Pedig a kezemnek, az ujjaimnak köszönhetem, hogy életben maradtam. Én, a
féldisznó, egészben.”
*
És csak most vettem észre, hogy Benkovszky gyászolói közül is ott ülnek igen
sokan a Búfelejtőben. A „vólpartingér” nagy kiterjedésű, nagy tömörségű
árnyékában alig látszott belőlük valami. Arcokat láttam: ismerős vagy kevés
híján ismerős arcokat; ám az arcvonásokat mintha dörzspapírral csiszolta volna
le egy láthatatlan kéz. Az ismerős arcokat hordozó fejek lassan, megfontoltan
bólogattak, mintha csupa igennel válaszoltak volna egy sor feléjük záporozó
kérdésre. Némelyik fej lecsuklott, és percekig lógva maradt a gumikötélként
megnyúlt nyakon, ami csakis a bánattal volt magyarázható, más fejek a ragacsos
asztallapon pihentek, kiürült söröspoharak és színültig telt hamutartók mellett.
Bizonyára nem én voltam az, aki a gyászos arcokról lecsiszolta a szemölcsökkel
és a szemöldökkel együtt az arckifejezést is, de kénytelen voltam számot vetni
azzal a nemvárt körülménnyel, hogy az én kezem is láthatatlan kéz. Még
emlékeztem rá, milyen volt a jobb és a bal kezem, de ez már csak emlékkép volt
a személyemre vonatkoztatott múlt időből, nem pedig markolni tudó testrész.
Hiába emelgettem a karomat, forgattam a fejemet: csuklóm és kézfejem nem
akart a látótérbe kerülni.
Ez itt a helyénvaló kifejezés: nem akart. Mindinkább meg voltam győződve
róla, hogy a jobb és a bal kéznek akarata, méghozzá tőlem független akarata
van, és egyre komolyabb kétség merült föl arra nézve, hogy a továbbiakban még
mindig a kezeimnek, a sajátjaimnak tekinthetem-e őket. És egyáltalán,
tekinthetem-e bárminek is azt, amit nem látok. Szerettem volna megfigyelni, hol
végződik az alsó- vagy a felsőkar látható része, és hol kezdődik a láthatatlan.
Csakhogy a végződés maga is láthatatlan volt, így tehát pontosabb volna így
fogalmaznom: a láthatatlan nem akart osztozni a láthatóval.
Egy hirtelen föltámadó gyanútól ösztökélve, lefelé fordítottam pillantásomat,
ám a saját test megszokott látványa teljes egészében hiányzott. Nem látszott sem
a törzs fölött összegombolt kockás ing, melyre pedig világosan emlékeztem, sem
a combon ráncokat vető, majd a térden és a lábszár mentén kisimuló
vászonnadrág, sem a valószínűleg összesározódott félcipő. Az igazat megvallva,
az embert könnyen elbizonytalaníthatja a saját test látványa. Lefelé tekintve
önmagunkra, könnyen ébred olyan érzésünk, mintha egy léghajó szállna furcsa
formájú hegyvonulatok fölött, és mintha egy idegen ember, egy rakás idegen
testrész lépkedne vagy üldögélne tulajdonképpeni mivoltunk alatt, még akkor is,
ha közben halljuk a vérkeringés ritmusát, ízületek pattogását, izmok surrogását
és a testünk üregeiben visszhangzó különféle zajokat, zörejeket. Napjában
többször is ugyanazt a másik embert látjuk a tükörben, akit habozás nélkül
azonosítunk önmagunkkal, és ehhez annyira hozzászoktunk az élet folyamán,
hogy képtelenek vagyunk odafigyelni saját orrunk előreugró, homályos tömbjére
vagy arra a cikcakkos szelvényre, mely szavakba foglalva nem egyéb, mint egy
csücsörítő száj.
Körülnéztem, van-e valahol egy tükör, melyben ellenőrizhetném, vajon én én
vagyok-e még, de aztán eszembe jutott, hogy a Búfelejtőben egy régi babona
miatt sehol, még az úri hölgyek számára fenntartott garde-robe szobában sincs
tükör.
Ilyesmire gondolhatott az a híres művészettörténész, aki azt állította, hogy az
önarcképekben mindig érződik némi kísértetiesség.
De ha már az is kísértetiesnek hat, amikor saját arcunk mögül kitekintve,
látásunk horizontjának peremén megpillanthatjuk az ismeretlenné vált arc egy-
egy előreugró darabkáját, az mennyire kísérteties lehet, amikor nem pillantunk
meg az égvilágon semmit önmagunkból?
Márpedig én hiába keresgéltem az arcom elé ugró szokásos orrot, és hiába
vártam, hogy a csücsörítő száj széle felbukkanjon a látótér szélén. Sőt,
valahányszor lehunytam a szememet, ugyanúgy láttam a Búfelejtő belsejét,
mintha le sem hunytam volna, így tehát most már a szemgolyóra simuló
szemhéjat sem láttam. Hiányzott a vérvörös függöny, hiányzottak a
szemkáprázás lassan halványuló csillagképei. És hiányzott az önálló akarat
vezérelte mozgás. Sodródni kezdtem, majd megpördültem, mint a forgószélbe
kerülő tollpihe.
Az ismerős arcok úgy suhantak egybemosódva, közbe-körbe, mintha tengelye-
nincs körhintán ültem volna, vagy mintha én magam lettem volna a láthatatlan
tengely. Beszélgetésükből még sikerült elcsípnem egy-egy foszlányt. Már túl
voltak a kedves halott jó és rossz tulajdonságainak megvitatásán, most már
anekdotákat meséltek róla, melyekben szintén egy-egy valóságos vagy vélt
emberi tulajdonság volt leülepedve. Egy ráncos homlok éppen azt adta elő, hogy
a kedves halott gyakran kért kölcsön kisebb összegeket, „és amikor elővettem a
pénztárcámat, egy villámgyors mozdulattal kihúzott a pénzkötegből egy
nagyobb címletű bankjegyet, aztán »akkor inkább egy százast adj!« kiáltással
úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna”; egy szőkített bajuszka alól az a
közlemény folydogált, hogy „reggelente, amikor fölkelt és bevette a
gyógyszereit, azt mondta nekem: »Te nem vagy ember!«, és aztán egész nap
nem szólt egy szót sem”; egy vastagon kirúzsozott száj pedig arról beszélt, hogy
„Edmund egyszer azt kiabálta, amikor hazajött, és rám nyitotta a
fürdőszobaajtót: »Tíz perccel ezelőtt kiszúrtam egy embernek a szemét!«, amit
én a magam részéről nevetséges túlzásnak találtam, de aztán kiderült, hogy
Edmundnak csakugyan szokása volt szóváltás közben előrenyújtott mutató-és
középső ujjal belebökni a másik ember szemébe”.
Ennyit hallottam a beszédhangok egyvelegéből, mert az ismerős arcok már
megint eltávolodtak, mint az imént a nyitott sírnál, az esőben, a római és arab
számmal, továbbá nagy és kisbetűvel jelölt parcellák egyikében. Persze, azóta
azt a sírt már egészen biztosan behantolták, és a fellazított földrétegek alatt egy
nézőpont nélküli test fekszik, majdnem vízszintesen. Az ablakok négyszögében
látható volt, hogy időközben teljesen besötétedett; engem pedig egy egészen
enyhe légáramlás tolt előre, a cigarettafüst egymáson terpeszkedő rétegeivel
együtt. Megértettem és beletörődtem, hogy egy test nélküli nézőpont vagyok,
nem több és nem kevesebb. Ezzel a felismeréssel olyan érzés járt együtt, mely
egyszerre volt a szó szoros értelmében felemelő és a megélt élet határain
túlmutatóan is kijózanító, sőt kiábrándító. Éppen a „vólpartingér” nyúlfülei közt
libbentem át, akár egy léghajó, melyről takarékosségi okokból eltávolították a
kosarat és a ballont, amikor valahonnét irdatlan messzeségből nevetés harsant,
mint egy rossz vicc végén a semmivel sem jobb csattanó, vagy mint egy olyan
búcsúztatás záróakkordja, mely a résztvevők szándéka ellenére is
érzelmesebbnek bizonyult a kelleténél: „Nem is én vagyok Hampelmann!
Hahaha! Nem is én vagyok Hampelmann!”
Márton László (Budapest, 1959). Író, műfordító és esszéista. Könyvei a
Kalligramnál: M. L., a gyilkos (2012), A mi kis köztársaságunk 2014)