Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. január / Urak és elvtársak (esszé)

Urak és elvtársak (esszé)

Kevés megszakítással egy fehér kakas (Nagy Albert festményéről) szembesít évtizedek óta
önmagammal, múltammal és jelenemmel, újabban a családtörténeti tényekkel és kolozsvári sűrűsödő
emlékeimmel.
Lentről vagy fentről kellene újra­ és újrakezdenem? Melyik a hihetőbb? Melyik az érdekesebb? A
meghatározóbb? Dési apai nagyanyám, a falusi kendőjével vagy anyai ágról a tábornok nagy­nagybácsi,
akit Budapestről tudtommal kitelepítettek? (De lehet, itt már egy későbbi korszak történései keverednek a
múltidézőben.) A részletek felderítésében, az ő életformájuk és természetesen sosem­találkozásuk
történelmi adottságait tekintve már senkitől sem várhatok segítséget. Az a két zöld fotel, ahonnan a kakast
nézem, ugyanúgy csak az én használatomban áll, mint az öreg ERIKA, a még mindig funkcionáló, a
laptoppal továbbra is versenyző írógép az íróasztalomon – számomra lényegében változatlanul a MŰHELY
központja.
A családtörténettől szükségszerűen vezet az út máig, a szűkebb családig, az én életemig, a 20.
század első felétől (sőt a 19. végétől) a 21.­ig. Ahol és amikor városszéli polgároktól és a katonai vagy
egyetemi rangra jutott uraktól eljutott a világ az elvtársakig. Hogy aztán visszaurasodjunk.
(Sok apró fejezetben erről szól a Fehér kakas, vörösbor című készülő emlékező könyv.)
Hársillat, 2014
A „Műhelyek” fejezetet kellene, a feltételezett logikus menethez és legalább nagy vonalakban az
időrendhez igazodva folytatni, ám éppen egy évvel e könyv első mondataira következően, szinte
naptárszerűen 365 nap után ismét virágzik az udvari hársfa. Süt a nap, elállt a délelőtti szél, amely majdnem
szétfújta a KAB, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság választói közgyűlésének közepére iktatott állófogadást
a székház (pontosabban a Rákóczi­Dónát negyedi EME­ház) kertjében. Lilike, a velem együtt egy évvel
öregebb, de még jó erőben lévő drótszőrű tacskó a folyosón elnyúlva alszik a fal árnyékában, nekem pedig
tudomásul kell vennem, hogy csak innen folytathatom hitelesen a „Fehér kakas, vörösbor” történetet.
Ez a június (de már a május vége is) annyi szállal kötötte össze jelenemet a múlttal, annyira
újraértelmezteti a műhely(ek) fogalmát, hogy sem a Dónát úti éveinkre, sem a zentelki (kalotaszentkirályi)
malmunkra nem térhetek még át, továbbra is itt kell maradnom a Mikes Kelemen utca 15 földszintjén. Ha
csak két­három­négy napra is, itthon járt István, aztán Laci, sőt régi életünk tanúi közül együtt tölthettem
néhány órát Kádár Tibivel, Veszprémből érkezett festőbarátunkkal, szemben ülve Nagy Albert Fehér
kakasával. Sokadszor próbáltuk elemezni, miért is páratlan ez az esőben megfestett, magasba nyújtózó, fejét
büszkén emelő, égőpiros tarajú kakas a nádfedeles kis ház előtt, miért látunk benne erdélyi, a „provinciális
díszlet” ellenére akár urbánus szimbólumot. Tibi háttérként ráfestette ezt a fehér kakast, kicsiben, az
Erzsikéről készített olajképe felső sarkára, mégpedig azért, mert emlékezett rá (négyünk több évtizedes
fényképe őrzi a családi jelenetet, férj–feleség–a két fiú), hányszor ültünk ugyanígy, vendéget fogadva, Nagy
Berci festménye(i) alatt. Kádár Tibi meg én a szüleimtől kapott (hozzájuk a tábornok nagybácsi
nászajándékául érkezett) egykori bőr­ és szerencsésen a zöld bútorszövet­bevonattal évekkel ezelőtt
általunk megújíttatott fotelekben ülünk, s akarva­akaratlanul a múltban járunk, noha az ő közeli kolozsvári,
Bánffy­palotabeli kiállításáról beszélünk.
Közben voltak a könyvnapok, előbb Kolozsvárt, a Bánffy­palota udvarán, ahol egy szép Reményik
Sándor­albumot is árusítottak volna, ha a megérdemelt érdeklődést helyi reklám készíti elő (Reményikről
mindig kötelezően jut eszembe anyai nagyanyám, tulajdonképpen neki volt nagybátyja a monarchiabeli
tábornok). Budapesten, a Vörösmarty téren valamivel több figyelmet keltett a közelebbi múltra emlékeztető
két könyv; a korábbiban Lászlóffy Alival összekapcsolódott iskoláimat, közös irodalmi harcainkat is
föleleveníthettem, Domokos Géza kockázatait újragondolva pedig ugyanazt a kort próbáltam megidézni, az
erdélyi, a romániai magyar könyvkiadás hőskorára koncentrálva. (Erről hallhattak az Akadémia Duna­parti
felolvasótermében megjelentek, még április közepén.)
És ha június, hát már tizenharmadszor a TIFF, az erdélyi nemzetközi filmfesztivál, hatalmas –
főként fiatal – figyelemtől kísérten. Nekem két eseményt jelentett, Szász János háborús Nagy füzetével meg
az evangélikus templomot zsúfolásig megtöltő közönségnek levetített, a német Murnau­féle némafilmmel, a
Fausttal. Gyerekként sokszor ültem édesanyámmal (és nagyanyámmal, de erre kevésbé emlékszem) a fehér
padokban. Most a német, az angol és a román feliratok közt válogatva vizsgáztattam nyelvtudásomat,
lehetőleg a németet választva, mit értek (még) belőle.
Talán nem bolondítom magam, és így másokat sem, hogy utóvégre a műhelyeim közelében járok
továbbra is, miközben a laptopot figyelem. István az ötéves Dávid legújabb színes rajzait küldte át, köztük a
nála tizenöttel nagyobb, frissen érettségizett Bálintot megünneplőt, feje fölött egy repülő valamivel. És egy
másik művészeti ágban nézem: hogyan halad Laci fiamék pesti forgatása (az már egyértelműen az ő
„műhelye”), Az éjszakám a nappalod című játékfilm.
Másképpen persze, mint az unokák napi foglalatossága és az a filmes mese, az éjszakák és a
nappalok itt, a Mikes Kelemen utcában is összefonódnak. Most éppen a hársfavirág illatával.
A magunk urai (Hatvanas évek)
Régebben nem gondoltam rá, hogy lényeges különbség van a „magam ura” és „a magunk urai”
közt. Sok évtizedre – úgy fél évszázadra – volt szükségem, hogy felismerjem: a magad urának lenni, napról
napra, hétről hétre senkitől sem függni, úgy osztanod be az idődet, ahogy neked jólesik, az korántsem csak a
szabadság kellemes, egyenesen kitűnő érzetével jár. A másik végleten, a kötelezettségek sora vagy éppen a
kiszolgáltatottság sokak nyomasztó élménye. Az anyagiak, a pénz, a munka vagy a hivatás jelege mindebbe
természetesen belejátszik, de van egy életkori vonatkozása is.
Nem folytatom a filozofálást, a magány, mármint az itthoni magány felpanaszlását – utóvégre
különféle módjai léteznek az életmódváltoztatásnak. Én, én, én, vagyis az egyes szám első személy helyett a
többest próbálom megírni, most történetesen a múlt század hatvanas éveinek elejére­közepére gondolva
vissza. Alighanem ekkoriban történtek az én életemben a legfontosabb dolgok: 1963 decemberében
megnősültem, 1964 októberében megszületett Laci fiunk, nem egészen másfél évre rá jött István, a két fiú
érkezése közti évben az első saját lakásba költöztünk, a Dónát úti lakónegyedbe, ahol már több barátunk
lakott. A Korunknál megúsztam a kritikus, kirúgással fenyegető ’62­es évet, 1963­ban felvettek tagjelöltnek
a Romániai Írók Szövetségébe (Mihai Beniuc írta alá a tagkönyvemet mint országos elnök), és
„hivatalosan” is tagja lettem a Forrás­nemzedéknek, megjelent a sorozatban kritikakötetem, az Írástól –
emberig.
Ha mai ésszel kellene címet választanom, biztosan nem a Forrás­kötet borítóján olvasható mellett
döntenék. Bizony szürke, unalmasan hangzik (hiúságom azt súgja, hogy az egyes írások benne jobbak, mint
ami e két szóból összejött). Utólag magyarázkodhatom, akár a korabeli átlagra utalva, akár arra, hogy az
eltelt évtizedek nem változtattak meggyőződésemen: a könyvek, az irodalmi alkotások mögött igenis
érdemes figyelni az emberre, az alkotóra, bármilyen fontos, vonzó legyen a forma(i játék). Ezt a korai
véleményemet az indulásunk idején népszerű, sőt világhódítónak mutatkozó strukturalizmus sem tudta
kitörölni; a struktúra jelentőségének elfogadása mellett a komplex műelemzést mint célt később kezdtem
követendőnek tartani (Hankiss Elemér 1969­es kötete, A népdaltól az abszurd drámáig nagy élményem
lett), de mintha ösztönösen valami ilyesmi felé vonzódtam volna, gondolva az életrajzi és történelmi
elemekre.
Hogy a mi életrajzi eseményeink egyben történelmiek is lennének, azt nagyképűség volna
állítanom. Persze minden attól függ, hogy milyen körre próbáljuk vonatkoztatni a „történelmi” jelzőt. Mert
ugye van családtörténet, irodalomtörténet, nemzedéktörténet. És mindezt lehet kolozsvári, erdélyi,
összmagyarsági vonatkozásban vizsgálni. Világtávlatokról persze nem beszélek. (Bár melyik fiatal íróban,
melyik nemzedék tagjaiban nem ébred fel a vágy: Nobel­díj­közelbe kerülni? És milyen furcsák a
történések. Ugyan ki gondolta volna, hogy az erdélyiek, az Erdélyből elszármazottak közül éppen Herta
Müllert éri utol a svédországi elismerés? Nem sorolom a szerintem lehetséges – igaz, nem német –, díjra
érdemes erdélyi próza­ és drámaírókat, költőket.)
A mi Dónát úti álmaink nagyjából megmaradtak a realitások szintjén. Értem ezen a baráti társaságot
is. Az E pengeblokk hetedik emeleti lakásában vagy a szemközti négyemeletes tömbházban folyamatos
beszélgetéseinkben Láng Gusztiékkal a napi gondok mellett az irodalom ügyei a magunk ügyeiként kerültek
szóba, nem valamiféle „irodalmi kör” keretében, noha Gusztitól származott a játékos „kis Weimar” név
emlegetése lakónegyedünk kapcsán. Ebbe a kis Weimarba beleszámítódtak a karnyújtásnyira lakó Veress
Zoltánék, a nálunk idősebb prózaíró Szabó Gyula, a Gondos atyafiság szerzője, illetve az úgymond kritikai
fronton valamivel utánunk jelentkező K. Jakab Antal. Antit kivéve mi többiek elég sűrűn preferansz
partikhoz is leültünk – úgy, ahogy ezt (később tudtam meg, épp Weimarban) Goethéék, Schillerék
megtették.
A magam ura és a magunk urai tudat ebben a korai időben érdekesen összefonódott. Hogy milyen
réven, milyen áron? Ha már Goethe is szóba került, nem egy uralkodó­herceg, egy Karl August meghívását,
támogatását élvezhettem, élvezhettük, csupán a megyei pártbizottságtól, a soros elsőtitkártól függött, hogy
meghallgattatik a jogosnak gondolt kérés. 1964/65 fordulójától ugyanis a Mikes Kelemen 15 emeleti három
szoba­fürdőszobája épp három család – hat felnőtt és három gyerek (ebből két csecsemő) – használatában
állt. Noha együtt a nagy családot alkottuk, a nyilvánvaló kényelmetlenségek, súrlódások naponta
ismétlődtek. A felnőttek közül nekem volt lehetőségem lépni (próbálni). Mert bár 1962 közepén majdnem
ráfáztam a nemzedéki öntudatra, valamelyes vezérkedésre (a Régi és új a lírában tulajdonképpen nem is oly
kemény állásfoglalásával, aminek a besúgói jelentések szerint nyoma maradt a Szekuritáténál), Korunk-
szerkesztő lévén meg írószövetségi tag(jelölt), akkoriban a kivételezettek kategóriájához számítottam. Így
aztán az elsőtitkárt megszólító levelemre érdemi válasz következett, olyannyira, hogy a lakáshivatali
tisztviselőt utasították, mellém rendelték (amolyan kifutófiúként), együtt jártuk be a város még üresen álló
tömbházi lakásait. A györgyfalvi negyed építkezése az elején járt, az ottani lehetőség, építési környezet nem
tetszett, s akkor eljutottunk a Dónát útiba, az E pengeblokkba, a hetedik emeletre, a Szent Mihály­templom
tornyára néző nagy erkéllyel, a három (persze kicsi) szoba és a végre külön (saját) fürdőszoba jó
beosztásával csábító lehetőség közelébe. Nem mellékesen a konyha is akkorának mutatkozott, hogy
közvetlenül a bejárati előszobából nyílva, egy fekvőhely is elhelyezhetőnek bizonyult benne,
következésképpen itt lehetett éjszakai helyet biztosítani a gyerek(ek) mellé felfogadott széki lánynak –
ugyanis apa­anya messze a belvárosban dolgozott, sokszor meghosszabbított munkaidőben. Urak lettünk
tehát, elvtárs­urak, ahogy ez a korabeli, alkalmazkodni képes értelmiségieknek, a „jobbaknak” kijárt.
Ugyanis Erzsike végre bekerült – hosszú évekig tartó falusi tanárkodás, a mezőségi Búza, a
Vásárhely közeli Kerelőszentpál és az otthonhoz közelibb Tordaszentlászló után – egy kolozsvári iskolába,
románt tanítani a Traian Vuiába, nagy többségben román gyerekeknek. Nem volt ez különös kegy, hiszen
versenyvizsgával kapta meg az állást – különben itt született, személyi igazolványát mindvégig megtarthatta
–, akkora protekciónk viszont nem lehetett, hogy magyar középiskolába kerüljön, magyar fiatalokkal
szerettetni meg a román irodalmat. Ettől függetlenül ő, nehéz körülmények közt, mindig a maga ura tudott
maradni, csak ahhoz alkalmazkodott, ott engedett, ahol és amikor szíve és lelkiismerete megengedte.
Például a szűkebb családban. És itt is fenntartásokkal, az önálló véleményalkotás jogát soha fel nem adva.
A „kis Weimarba” így tartoztunk bele, együtt. (Ő hovatovább román prózai művek magyar
fordítójává is válva.) Jöttek hozzánk a régi barátok, az agglegények, Jancsik Pali, Miess (Ritoók) Jancsi,
éppen soros barátnőkkel, élettársakkal Páskándi Géza, Lászlóffy Ali. És elég gyakori beszélgetőtársunk lett
a blokklakó­társ, a zongorista Singer Gyuri, aki Sava néven vált ismertté, a kolozsvári Zeneakadémia
tanárságát követően Németországban. No meg mindenekelőtt a híres preferanszozó társaság, Láng
Gusztival az élen. (Felesége, Zsozsó is olykor bekapcsolódott a játékba, neki köszönhetően született meg
egy alkalmi kártyapartner híres mondása: „Szintén tetszik tudni preferanszozni?”) Külön könyvet is
megérnének a jeles partik, változó helyszíneken, neves emberekkel, mint az „abbé”, azaz Reischel Arthur
(Réthy Andor, a bibliográfus), Földes László, az Utunk volt főszerkesztője, Bretter Gyuri, sőt a
vendégszerető Reischel­Réthy főtéri, plébánia­épületbeli emeleti szobájában, a Romániai Magyar Irodalmi
Lexikon heti megbeszéléseit követő szelíd kártyacsatákban próbálkozó Benkő Samu és Engel Károly, a
korai lexikonszerkesztői csapatból.
A Dónát úti tömbház hetedik emeletén a legkülönbözőbb emberek fordultak meg, néha csak egy-
egy kávéra. (Nem egyértelműen szeretett professzorom, Csehi Gyula egyszer, meglepő módon, beállított
egy csak franciául beszélő fiatalemberrel, bizonyos „Kikámpoá”­ként emlékezetembe vésődött személlyel;
közvetlenül beszélgetni persze nem tudtunk, esetleg az angollal próbálkozhattam volna.) Nyitott háznak
számítottunk – ami később, a vendégek tágasabb befogadási lehetősége folytán, a Mikes Kelemen utcában
teljesedett ki –, egy távolabbról érkező barátot akár el is tudtunk altatni a tömbházi kicsi dolgozószobában,
akkoriban még nem tiltotta a törvény, a könyvszekrénybe épített, lehajtható díványon. Vagyis
szervezetlenül, mindig kaphatóan az éjszakába nyúló találkozásokra, amolyan régi idők szalonja született a
blokklakásban. Lángéknál ugyancsak, azzal a különbséggel, hogy náluk nem kellett liftezni. A gyerekek
pedig a szomszéd szobában aludtak (mindkét befogadó házban). Az „uraság”, azaz „urasság” szellemiekben
érvényesült inkább, mint a felszolgált ételekben, italokban, az úri szalon ilyenformán nem lehetett
versenyképes a főúriakkal vagy akár a polgáriakkal, panasz azonban sehonnan nem érkezett emiatt.
Erzsike sokszor elemlegette: ezek voltak élete legboldogabb évei.
Feltételezem, hogy óvodás fiaink sem érezték rosszul magukat ebben a tömbházvilágban. A
szolgálatban egymást követő széki lányok, asszonyok szerették őket, gondjukat viselték távollétünkben. A
liftre nagyon kellett vigyázni, mert épp a mi lépcsőházunkban történt, hogy a kilépő felnőtt mögül elindult a
műszaki hibás felvonó, és az ajtajában lévő kisgyereket elvágta. Én a reggeli teniszezésből érkeztem haza
azon a nyári napon biciklivel (az autó csak a nyolcvanas évek lehetősége lett), a ház előtt óriási csődület, az
emberek döbbenten mesélték mi történt. Amíg meg nem láttam fiaimat a játszótéren, a velük álldogáló
lánnyal, elöntött a forróság.
Az akkor még beépítetlen, tekintélyes méretű, már­már grundszerű játszótéren kapta meg Laci és
István az első leckét nemzetiségi hovatartozásból. Talán még emlékeznek rá (Budapesten), hogy blokkunk
egyik sofőr lakója hazahozta, a ház mögött parkolta az általa vezetett buszt, és nyitva hagyva, megengedte a
gyerekeinek és barátaiknak a fel­leszállást. A mi két fiúnk csatlakozni akart a játékhoz, de kortársaik
elküldték őket:
– Ide csak románok szállhatnak fel...