Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. július-augusztus / Goethe Tragédiája; Bevezetés — a Faust bevezető szöveginek vizsgálatával

Goethe Tragédiája; Bevezetés — a Faust bevezető szöveginek vizsgálatával

Gausz Ildikónak ajánlva
„Rejtély ez itt nekem, temérdek”
Hát élj tovább, majd csak megérted.[1]
Johann Wolfgang von Goethe tragédiája – a Faust – 2500 éves drámairodalmunk mindmáig egyik
legkülönösebb darabja. Különös, mert két nagy részből áll, mégpedig két különböző, egymással
szembenálló dráma-hagyományt követő részből. Az első, önmagában is megálló, de önmagában nem
teljes, 4260 vers- és 61 prózasor hosszúságú rész 25 erősen változó terjedelmű és verselésű jelenetre
tagolódik. A második, az elsőt befejezetté tevő, de önmagában is megálló, 7498 verssort felölelő rész
viszont öt felvonásból áll össze, számuk szerint is követve, váltakozó verselésükben ismételten
közelítve a klasszikussá vált drámaformát.
Különös a tragédia keletkezéstörténete is. Első fogalmazványaitól a mű befejezéséig eltelt évtizedek
alatt a német irodalom története jól megkülönböztethető korszakváltozásokon ment át, mégpedig
nem utolsó sorban épp Goethe más, párhuzamosan létrejött műveinek hatására. A tragédia első
részének építkezése még azokkal a lehetőségekkel él, amelyeket William Shakespeare drámáinak
tanulmányozása nyitott meg az 1770-es években fellépő fiatal német alkotók előtt. Törekvéseiket
később, de még a XVIII. század elején, irodalmi korszakot meghatározóként értékelte August Wilhelm
Schlegel, és irányzatukat Friedrich Maximilian Klinger 1776-ban megjelent darabjának címét
kölcsönvéve Sturm und Drang-ként tartotta számon.[2] A korszak kiemelkedő műve Goethe első
drámája, a Götz von Berlichingen (Götz von Berlichingen mit der eisernen Hand, 1773)[3] Szerzője
mindössze 23 éves volt ekkor. A tragédia második része felépítésében már túlnyomóan arra az antik
hagyományra támaszkodik, amelyet a XVII. században jelentős francia szerzők és teoretikusok
újítottak meg: ehhez tér vissza ugyanis bizonyos mértékig a Sturm und Drang periódust felváltó
„weimari klasszika” programja. Goethe Iphigenia Taurisban (Iphigenie auf Tauris, 1790) c. darabja
meghatározó alkotása ennek az új irányzatnak. A Faust második részének harmadik felvonása pedig
már a német romantikára, a weimari klasszikával párhuzamosan megjelenő, majd azt követő korszak
domináns irányzatára ad választ, amennyiben a szerző Faust alakját középkori lovagként formálja
meg. Ez a századfordulón először papírra vetett felvonás csak 1827-ben jelent meg, mégpedig Helene
címmel önálló műként, műfaját tekintve mint „klasszikus-romantikus fantazmagória.”[4] Goethe ekkor
már 78 éves volt.
[1] Goethe: Rímek. Élet. Ford. Kosztolányi Dezső. In: Uö.: Német költők. Szerk. Vas István. Budapest: Szépirodalmi
Könyvkiadó. p. 19.
[2] Schlegel, August Wilhelm: Vorlesungen über dramatische Kunst und Litteratur, Wien: 1808.
[3] A hivatkozott irodalom címét, ha van magyar fordítása, magyar címe után zárójelben adom meg a megjelenés
évszámával együtt.
[4] Helena. Klassisch-romantische Phantasmagorie. Zwischenspiel zu Faust. In: Goethe, Johann Wolfgang von:
Vollständige Ausgabe letzter Hand. Bd. 4. Stuttgart und Tübingen: Cotta, 1827. pp. 229-307.
A Helene önálló megjelentetése jelzi, hogy különös a mű közzétételének története is. A Faust Goethe
életében – eltekintve az apróbb változtatásokat hozó utánnyomásoktól és a kalózkiadásoktól –
három változatban jelent meg. Az első és az utolsó közlés között nem kevesebb, mint 38 esztendő
telt el, és mégis, valamennyi publikáció töredéknek tekinthető. Töredék voltát az először 1790-ben
megjelent Faust alcímként is közölte.[5] Az 1808-ban megjelent Faust címlapján ugyan már semmi sem
utalt arra, hogy a publikáció töredék lenne, de mégis az. Az alcím helyén műfaji besorolása olvasható:
„egy tragédia.”[6] – Goethe először használta e műfaji megjelölést, és a Faust maradt is egyetlen
tragédiája. A 2130 soros Fragment-hez képest ebben a kiadásban a mű új jelenetekkel bővült, a
korábbiak némelyike pedig a kidolgozás révén lett hosszabb. A tragédia verssorokban számolt
terjedelme ezzel épp megduplázódott, és ehhez társult még három, összesen 353 verssort felölelő
előhang, illetve előjáték. A kiegészítések révén azonban csak még nyilvánvalóbbá vált, hogy a
tragédia fő konfliktusa a közzétett szövegben nem oldódik meg. E kiadás utánnyomása erősítette
meg a tényt, hogy valójában szerzője is töredéknek tekinti az 1808-ban először megjelent szöveget:
ez csupán a tragédia első része három bevezető szöveggel.[7] Harmadszor 1827-ben jelent meg a Faust
új alakban, de anélkül, hogy a már lezárt és kiadott Helene megkapta volna helyét a műben. Ez
esetben is csak a kötet tartalomjegyzéke utal arra, hogy a tragédia két részből áll. Az első rész ebben
a kiadásban már a végleges változatban olvasható, az előző kiadáshoz képest csak apró
változtatásokat tett a szerző. A második rész azonban még a csak a végső szöveg első felvonásának
egy részletét hozza, végén a kurta megjegyzéssel: „folytatandó”.[8] Goethe naplóbejegyzése szerint
csak 1831. július 22-én fejezte be tragédiáját, háromnegyed évvel halála előtt.[9]
Az is különös, hogy Goethe barátai unszolása ellenére sem járult hozzá, hogy az immár teljessé vált
művet még életében kiadják. Így a tragédia második részének teljes szövege csak halála után jelent
meg, de még 1832-ben.[10] Jóval később, 1878-ban bővült a Faust kiadástörténete egy újabb
eseménnyel: ekkor jelent meg Goethe korai, a Fragment-et megelőző Faust-kísérlete. Erich Schmidt
irodalomtörténész bukkant rá, Goethe műveinek mindmáig legteljesebb kiadásának, a „Weimarer
Ausgabe”-nak szerkesztője. A szöveg egy weimari udvarhölgy, Luise von Göchhausen hagyatékában
és lejegyzésében maradt fenn. Ezt a töredéket a szakirodalom többnyire Ős-Faustként emlegeti, bár
nem kizárt, hogy voltak ennél „ősibb”, korábban papírra vetett változatok is.[11] Figyelembe véve ezt a
korai változatot, végül is 1776-tól 1831-ig követhetjük a Faust létrejöttét. Ez a hosszú, a töredékek
[5] Faust. Ein Fragment. Ächte Ausgabe. In: Goethe’s Schriften in 8 Bänden.  Bd. 7. Leipzig: Göschen, 1790. pp. 1-
168. - „Ächte Ausgabe“ – mai helyesírással: Echte Ausgabe, vagyis nem kalózkiadás. Göschen a nyolckötetes
gyűjteményes kiadás (1787-1790) egyes műveit önálló kötetben is kiadta.
[6] Faust. Eine Tragödie. In: Goethe’s Werke in 13 Bänden. Bd. 8. Tübingen: Cotta, 1808. 309 p.
[7] Faust. Der Tragödie erster Teil. In: Goethes Werke in 20 Bde. Bd. 9. Stuttgart und Tübingen: Cotta, 1817. 234 S.
[8] „Ist fortzusetzen.“ in: Faust. Eine Tragödie. [A 6. számozatlan oldalon: Inhalt: Faust, erster Theil, Faust,
zweyter Teil.] Goethes Werke. Vollständige Ausgabe letzter Hand. Bd. 12. Stuttgart: Cotta, 1828. S. 313. Ez a
kiadás két formátumban is megjelent: egy „zsebkönyv” és egy „oktáv” kiadásban. A „teljes kiadás“ adatai
minden esetben a zsebkönyv-formátumra vonatkoznak – Batsányi János példányát ma a Szegedi
Tudományegyetem Klebelsberg-Könyvtára őrzi.
[9] „Das Hauptgeschäft zu Stande gebracht.” „Das Hauptgeschäft zu Stande gebracht. Letztes Mundum. Alles rein
Geschriebene eingeheftet.“ In: Goethe: Tagebücher 1831, S. 113. Digitale Bibliothek Band 10: Goethe: Briefe,
Tagebücher, Gespräche, S. 27638. (vgl. Goethe-WA, III.Abt., Bd. 13, S. 112)
[10]  Goethes Werke. Vollständige Ausgabe letzter Hand. Bd. 41. Zugleich Goethes Nachgelassene Werke Bd. 1.
Der Tragödie zweiter Teil in fünf Akten. (Vollendet im Sommer 1831.) Stuttgart: Cotta, 1832. 344 p.
[11] Goethes Faust in ursprünglicher Gestalt. Hrsg. v. Erich Schmidt. Weimar: Hermann Böhlau, 1887. XXXVIII, 110
S. Az első hír arról, hogy Goethét a Faust-témakör foglalkoztatja, 1773-ból való. Heinrich Christian Boie, Goethe
ismerőse pedig 1974. október 15-én már ezt írta naplójába: „Sein ‚Doktor Faust‘ ist fast fertig und scheint mir
das Größte und Eigentümlichste von allem.“ (Idézi Jochen Schmidt: Goethes Faust. München: C. H. Beck. 1999.
S. 35.) 1775 októberében Goethe maga ír egyik barátjának arról, hogy Faustján dolgozik. Valószínűleg az ekkor
keletkezett változatot írta le Luise von Göchhausen.

megjelentetése révén sajátosan dokumentált keletkezéstörténet két szorosan összefüggő kérdést vet
fel: miért tartott ilyen sokáig a mű befejezése, s lehetséges-e egyáltalán a felvázolt tények
ismeretében egységes műről beszélnünk? Ezek a kérdések Goethét magát is izgatták, és különböző
megközelítésben különböző válaszokat adott rá. Az irodalomtudomány feladata, hogy ezeket a
megközelítéseket értékelje, és maga is kialakítsa véleményét.
A legegyszerűbb megközelítés az életrajzi: Goethe első írói sikere, a Götz von Berlichingen után
elhatározta, hogy történelmi anyagokat szabadon feldolgozva egy sor drámát fog írni. Foglalkozni
kezdett Götz von Berlichingen (1480-1562) kortársa, a németalföldi Lamoral Graf von Egmond
(1522–1568) történetével, és talán ebben az összefüggésben merült fel először, hogy az ugyancsak az
újkor hajnalán élő híres és hírhedt tudóst, Georgius Faustust választja egy további drámája hőséül,
akinek legendás élete a XVI. századtól kezdve különböző változatokban maradt fenn s volt Goethe
számára ismert. Az író e rendkívül termékeny korszakában azonban gyorsabban születtek a szétágazó
és műfaji határokat nem ismerő tervek, mintsem hogy elegendő idő állt volna rendelkezésére
valamennyi megvalósításához. A történelmi alakoknál nem kevésbé izgatták az antik világ hőseinek és
isteneinek mondái. Így ebben az időben születtek antik és keresztény elemeket ötvöző ódái, köztük a
Ganymedes (Ganymed, 1774). Az ugyanebben az évben keletkezett óda, a Prometheus / Prometheüsz
(Prometheus) valószínűleg egy 1773-ban elkezdett drámakezdemény lezárásaként jött létre. Ebben az
időben írta meg Goethe világsikert hozó első regényét is Werther szerelme és halála (Die Leiden des
jungen Werthers, 1774) címmel, mindössze néhány hónap alatt. A Clavigo (Clavigo, 1774) c.
szomorújátéka a kortárs francia író, Pierre-Augustin Caron de Beuamarchais egyik önéletrajzi
motívumokat feldolgozó drámája és emlékiratai alapján még gyorsabban lett kész: Goethe állítása
szerint megírásához 1774 májusában csupán nyolc napra volt szüksége. Sztella / Stella (Stella, 1776)
című darabja három hónap alatt lett kész. Kéziratát Goethe 1775 áprilisában zárta le Frankfurtban. A
színjáték Berlinben jelent meg 1776 januárjában, ősbemutatója pedig 1776. február 8-án volt a
Hamburgi Nemzeti Színházban. A Stella kéziratának lezárása és közzététele között azonban a szerző
életében igen jelentős változás állt be: Christoph Martin Wieland tanácsára Anna Amália hercegnő
meghívta Goethét szellemi és társasági társnak az épp nagykorúvá vált és az uralkodói jogokat a
Szász-Weimári Nagyhercegségben átvevő fia, Károly Ágost mellé. Az új feladatok rövidesen háttérbe
szorították az írói munkát: állami tisztségviselővé válva egyre több akta született Goethe keze alatt és
egyre kevesebb komoly irodalmi mű – az ebből adódó feszültségek vezettek végül egy újabb
fordulathoz. Goethe, aki már útban volt Itáliába, amikor 1775 november elején megérkezett a
Weimarba szóló hivatalos meghívója, 1786 szeptemberében újra elindult Johann Joachim
Winckelmann nyomában, hogy bő egy évre tervezett szabadsága alatt bejárja Itáliát és befejezze a
magával vitt, tökéletlennek vagy töredéknek tekintett műveinek kéziratát. A számos kisebb mű
között útitáskájában volt az Iphiegenie auf Tauris, amelynek kidolgozását elsőként fejezte be: a kész
darabot még Rómába érkezése előtt hazaküldhetett kiadójának. Ugyancsak Itáliában zárja le az
Egmont c. történelmi drámáját. Bár jól halad a kisebb művek kidolgozásával is, de két régen elkezdett,
nagyszabású munkával nehezen boldogul.
Goethe 1887. november 3-án erről tudósítja a weimariakat: „Most még két ilyen nagy kő van
előttem: a Faust és a Tasso. Minthogy úgy látszik, az irgalmas istenek a jövőben fölmentenek a
sziszüphosi büntetés alól, remélem, hogy ezeket a koloncokat is föl tudom vinni a hegyre. Ha egyszer
följutottam velük, valami újat kell kezdeni, s igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni, hogy
kivívjam tetszésteket, amiért elhalmoztok jóságotokkal.”[12]
[12] Goethe: Önéletrajzi írások. Utazás Itáliában. Ford. Rónay György. Budapest: Európa, 1984. p. 364. Kiemelések
a szövegben B. Á.
1888. március. 1-én ezt jegyzi fel a Faust lezárásának nehézségeiről: „Először a Faust tervét
készítettem el, s remélem sikerült ez a műveletem. Persze más dolog: ma vagy 15 évvel ezelőtt írni
meg a darabot; azt hiszem, mit sem vesztett közben, kivált most, hogy érzem, újra rátaláltam a régi
csapásra. Ami az egésznek a hangját illeti, afelől sem aggódom; már ki is dolgoztam egy új jelenetet, s
azt gondolom, ha egy kicsit megfüstölöm a papirost, senki sem tudja megkülönböztetni az
eddigiektől. Miután a hosszú nyugalom és magány egészen visszavezetett saját létem színvonalára,
csodálkoznom kell, mennyire hasonlítok önmagamhoz, s mily keveset ártottak lelkemnek az évek és
események. A régi kéziraton eltűnődöm, ha kiteszem magam elé […] olyan törékeny és szélein úgy
elrongyolódott, hogy valóban úgy fest, mint egy réges-régi kódex töredéke; s ahogy annak idején
merültem értelmileg-érzelmileg egy korábbi korba, úgy kell most egy saját korábbi korszakomba
visszamerülnöm.”[13]
A feljegyzésben megjelennek az anyag kiválasztásának és új formába rendezésének alapvető
mozzanatai. Feltéve, hogy egy alkotó akkor merül értelmileg-érzelmileg egy korábbi korba, ha reméli,
hogy az ott fellelt probléma feldolgozása révén választ kap saját aktuális kérdéseire, akkor a munka
megszakítása azt jelenti, hogy az alkotó a megoldást nem találta meg. Visszatérése a megszakított
munkájához pedig azt jelenti, hogy helyzete lényegében nem változott. Minél mélyebben, létének
legbenső magjában érinti a dilemma a szerzőt, annál nehezebb lesz feladatának megoldása,
ugyanakkor annál hosszabb idő áll rendelkezésére, hogy megtalálja a megoldást. Hiszen amíg a
felszín, mint a papír színe, változik, a léleknek, az egzisztenciális önazonosságnak az évek és az
események nem árthatnak… A Tasso sem lett kész az itáliai tartózkodás alatt, Goethe csak 1789
nyarán tudta befejezni művét, a Faust pedig, mint tudjuk, végül is töredékként jelent meg Goethe
gyűjteményes műveinek első kiadásában.
A három bevezető szöveg és a tragédia összefüggése
Visszatérve a Faust poétikai értelemben vett egységének kérdésére, a következőkben azt vizsgáljuk
meg, hogy mi tartja „legbensejében […] egészbe”[14] a három, a tragédia első része előtt álló szöveget.
Mi köti össze őket az első résszel, valamint 1832 óta a másodikkal is? Ismereteim szerint a szövegek
első közzététele óta eltelt több mint 200 év alatt épp ezt a hármas kérdést nem válaszolta meg
kielégítően az irodalomtudomány.
Minden esetre a tragédia különösségéhez tartozik az is, hogy nem egy, hanem három „előzék-
szöveggel” is rendelkezik. A dráma színpadra állításainak története tanúsítja, hogy többnyire a
rendezők sem tudtak mit kezdeni a be- és felvezető szövegek e burjánzásával. A Faust első nyilvános
bemutatóján, amelyre Goethe 80. születésnapján került sor, a szerző beleegyezésével mind a három
szöveget elhagyták.[15] A későbbi színrevitelek is sorra mutatják, hogy ritkán hangzik el a mű első 353
verssora teljes egészében: leggyakrabban az Ajánlás[16] és az Előjáték a színpadon[17] marad el. A
[13] Uo. p. 416 k.
[14] „Hogy legbelsejében vegyem észbe / A világot mi tartja egészbe” Márton László fordítása (Johann Wolfgang
von Goethe: Faust. A kötetet szerkesztette […] jegyzeteket írta: Kocziszky Éva. Márton László előszavával.
Budapest: Ikon kiadó. (Matura Klasszikusok) p. 43.- „Das ich erkenne, was die Welt / im Innersten
zusammenhält” V. 382 f. – A továbbiakban, ha lehet, a fő szövegben erre a fordításra támaszkodunk, illetve
megadjuk a fordító nevét, ha más fordításokat is figyelembe veszünk.
[15] Bemutató Weimarban, 1829. augusztus 29-én.
Prológus a mennyben[18] jó okkal a leginkább játszott rész, e jelenet kapcsolódik ugyanis
legnyilvánvalóbban a tragédia cselekményéhez. Ha viszont csak a tragédia első részét játsszák – ami
szinte a szokásos előadási mód – akkor a Prológus színre vitele inkább zavaró, mint magyarázó. Az
első rész magját képző Margaréta-tragédiájának megértéséhez az égi expozícióra nincs szükségünk.
Ha a Faust I. előadása a Prológussal kezdődik, csak a darab töredék jellege erősödik fel.[19]
Mindezt meggondolva még különösebb, hogy Goethe a szóban forgó három szöveget már az első
rész közzétételénél a tragédia elé helyezte. Köztudomású, hogy az opera nyitányok a Christoph
Willibald Ritter von Gluck, Goethe idősebb kortársa által megvalósított gyakorlat szerint rendszerint a
fő rész megalkotása után jönnek létre: zenei értelmüket az egész mű nyitányaként kapják meg.
Ajánlás, Előjáték a színpadon, Prológus a mennyben – szerepüket tekintve egyaránt a „nyitány”
szövegtípusának felelnek meg, vagyis a kész műre kellene vonatkoztathatóknak lenniük.
E. T. A. Hoffmann novella-hőse, a titokzatos Ritter Gluck ebben az értelemben tartja
megbocsájthatatlan tévedésnek, hogy Gluck két operáját összekeverve a berlini operaházban az
Iphigenia in Aulis nyitányát játsszák az Iphigenia in Tauris előadása előtt! (A novella egyébként egy
évvel a Faust megjelenése után, 1809-ben jelent meg.[20])
Más a helyezet azonban, ha keletkezéstörténetileg vizsgáljuk az egyes műveket. Nem ritka jelenség,
hogy készülő írásukba a szerzők maguk vesznek át más céllal létrejött munkáikból részeket, vagy
illesztenek be egész műveket. A Faust-kutatás például kiderítettnek véli, hogy az Előjáték a színpadon
eredetileg nem is a tragédia számára készült. Két feltételezést is ismertünk. Az egyik szerint Goethe
az Előjátékot eredetileg a Der Zauberflöte zweiter Teil c. librettója számára írta[21], a másik szerint az
átépített Weimari Színház nyitó programja részére.[22] Természetesen azt sem zárhatjuk ki, hogy
mindkét feltételezés igaz. Tény azonban, hogy Goethe nem dolgozta ki librettóját: 1798-ban ezt a
tervét végleg feladta. És az is tény, hogy 1798. október 12-én a felújított weimari színház
megnyitásakor az Előjáték a színpadon nem került bemutatásra.[23] A tulajdonképpeni kérdésünk
[16] Zueignung (V. 1-32.)
[17] Vorspiel auf dem Theater (V. 33-242.)
[18] Prolog im Himmel (V. 243-353.)
[19] Ezért indokolt lehet, hogy csak az Ajánlás hangzik el a színpadon. Ez történt a Faust I. 1982-es berlini
előadásán (Freie Volksbühne, rendező Klaus Michael Grüber), ahol a dráma cselekménye mint egy idős Faust
álma jelent meg: a főszerep a 77 éves Bernhard Minetti jutalomjátéka volt.
[20] Lásd E. T. A. Hoffmann: Ritter Gluck. Eine Erinnerung aus dem Jahre 1809. In: Hoffmanns Werke. Hg. Viktor
Schweizer. Kritisch durchgesehene und erläuterte Ausgabe. Bd. 1. Leipzig und Wien, [1896]. S. 191 f.
[21] Lásd Oskar Seidlin: Ist das ‚Vorspiel auf dem Theater’ ein Vorspiel zum Faust? Folyóiratokban való közzététel
után (angolul PMLA 1949; németül 1952) in: Uő.: Von Goethe zu Thomas Mann. Zwölf Versuche. Göttingen:
Vandenhoeck + Ruprecht, 1963. S. 56-64. és S. 231-233.
[22] Jost Schillemeit: Das ‚Vorspiel auf dem Theater’ zu Goethes Faust. Entstehungszusammenhänge und
Folgerungen für sein Verständnis. In: Euphorion 80, 1986. S. 149-166. Peter Michelsen azonban sem Seidlin,
sem Schillemeit feltételezését nem találja megalapozottnak. (Lásd Im Banne Faust. Zwölf Faust-Studien.
Würzburg: Königshausen & Neumann, 2000. S. 22.)
[23] Az ide vonatkozó források arról tanúskodnak, hogy Goethe a színház megnyitására tervezett programban a fő
szerepet Friedrich Schillernek szánta. Goethe 1798 szeptember 13-14-én ezt jegyezte fel naplójában:
„Wallenstein zusammen [mit Schiller] gelesen und über dessen Aufführung berathschlagt.“ Szeptember 26-án
Goethe levele Meyerhoz: „Schillern hoffe ich noch das Vorspiel zu entreißen; sein Zaudern und Schwanken geht
über alle Begriffe; dafür hat er aber auch noch ein Paar Motive gefunden die ganz allerliebst sind. “ –
Szeptember 30. Goethe levele Kirmshez: „Wahrscheinlich bringe ich das Vorspiel zum ‚Wallenstein’ mit und wir
können es zur Eröffnung geben. Es ist in mehr als einem Sinne geschickt, Aufsehen zu erregen.“ Október 5.
Schiller levele Körnerhez: „Goethe hat mir keine Ruhe gelassen, bis ich meinen Prolog zur Eröffnung der
szempontjából – alkalmas-e az Előjáték a tragédia bevezetésére – azonban e meggondolásoknak
nincs jelentősége. (Ha csak nem arra az eredményre jutnánk, hogy az Előjáték egy olyan általános
érvényű szöveg, amely bármely dráma bemutatása előtt eljátszható.[24] Ami a gyakorlatot illeti,
tudomásom szerint még nem fordult elő, hogy más darab előjátékaként játszották volna.)
Vegyük számba most a Faust-kutatás néhány jelentősebb állomását: hogyan határozták meg e három
szöveg szerepét a tragédia szempontjából. A korai Goethe-kutatók közül például Karl Ernst Schubarth
úgy találta, hogy az Előjáték Költője azért vonakodik hozzájárulását adni darabjának színrevitelére,
mert – ahogy a szerzőhöz intézett, 1820 októberében kelt levelében írja – Goethe „előre látta, hogy
[a kortársak] ugyan készek lesznek a művet elolvasni, de színre vinni nem lesznek bátrak.”[25] Az
Előjáték a színpadon efféle megközelítése annyiban volt jellemző a kortársai befogadásra, hogy fő
kérdésnek a tragédia színpadi bemutathatóságát tekintették, s kevésbé foglalkoztak az egyes részek
művön belüli szerepével. A Goethe által nagyra becsült Schubarthnak azonban e szempontból is volt
mondanivalója. Itt idézett levele megírásának évében megjelent monográfiájában részletes
foglalkozik a három előhang sajátos rendeltetésével.[26] Arra az eredményre jut, hogy az Ajánlás, az
Előjáték a színpadon és a Prológus a mennyben lépcsőkként vezetnek fel bennünket a dráma
szintjére, a legmagasabb eszmék megjelenítésének színhelyére. A három szöveg Schubarth szerint
tehát egy-egy ábrázolási szintet reprezentál: az olvasó a tisztán szubjektívtől az allegorikuson át jut a
szimbolikushoz. Az Ajánlás ebben a tekintetben „az egyén teljes állapotának tisztán emberi [értsd
„realista”] ábrázolása, amint az individuumot – egész életét összegzően áttekintve – az érzések és
érzelmek eltöltik.”[27] Ettől eltérően az Előjáték már „allegorikus ábrázolás. Az igazgató, a költő és a
komédiás ábrázolása önmagában is kielégítő, amennyiben lehetséges valós viszonyokat jelenít meg.
De a szereplők egyúttal allegorikus személyekként is felfoghatók, amennyiben a mögött, ami az
ábrázolásban első pillanatban megjelenik, egy magasabb, általánosabb állapot is kifejeződik. Amit mi
megjelenítve látunk, az egy általánosabb vonatkozással is rendelkezik, illetve általánosabb
fogalmakra is épül.”[28] A „magasabb állapot”-ot aztán Schubarth azzal a részletesen kifejtett
életbölcsességgel tartja meghatározhatónak, amely szerint a jó tett mindig ellenállásra talál. Egy
theatralischen Wintervorstellungen und eines renovierten Theatergebäudes überließ“ Goethe levele
Schillerhez: „Es tuth mir nur leid, dass ich ihn [den Prolog] nicht selbst sprechen kann. […] Péntek, 12. Oktober
12. Genast, Aus dem Tagebuch eines alten Schauspielers: „[…] mit den ‚Kosen’ von Kotzebue, auf die der Prolog
[…] Vohs sprach ihn in dem Kostüm von Max Piccolomini [ - …] und dann zum ersten Male [Schillers]
‚Wallensteins Lager’ folgte, wurde das neuhergestellte Haus eingeweiht.“ In: Steiger, Robert: Goethes Leben
von Tag zu Tag. Eine dokumentarische Chronik. Bd. III. 1789-1798. Zürich / München: Artemis Verlag, 1984. S.
762-769.
24 „Als literarisches Vorbild gilt das Vorspiel zu dem indischen Drama „Sakuntala" von Kalidasa (wahrscheinlich
1. Hälfte des 5. Jahrhunderts). Goethe hatte das Werk in der deutschen Übersetzung von Georg Forster (1791)
kennen- und schätzen gelernt.“ In: Goethe, [Johann Wolfgang von]: Poetische Werke. II. Abteilung:
Dramatische Dichtungen IV. Faust. Bearb. v. Gotthard Erler. [Berliner Ausgabe Bd. 8.] Berlin / Weimar: Aufbau-
Verlag 1973. S. 799. Az utalás a „Sakuntala”-ra (Goethe Forster írásmódját követve „Sakontala“-ként említi –
lásd Hamburger Ausgabe, Bd. 1. S. 206 és kommentár: S. 622) az Előjátékkal kapcsolatban a Goethe-
irodalomban már legalább 1922 óta szokásos: vö.: Goethes Faust, erklärt von Adolf Trendelenburg. Der
Tragödie erster Teil. Berlin / Leipzig: W. de Gruyter, 1922. 490 S.
[25] Idézi Albrecht Schöne: Kommentare in: Johann Wolfgang Goethe: Faust. 4., überarbeitete Auflage.
(Frankfurter Ausgabe. I. Abteilung. Sämtliche Werke. Bd. 7/2.) Frankfurt am Main: Klassiker Verlag 1999. S. 157.
(A továbbiakban: FA I, Bd. 7/1 = Goethe szövegek, 7/2 = Kommentárok.)
[26] Schubarth, Karl Ernst: Zur Beurtheilung Goethe's, mit Beziehung auf verwandte Litteratur und Kunst, 2.,
vermehrte Auflage. Breslau / Wien: Joseph Max – Karl Gerold, 1820.
[27] Uo. p. 492.
[28] Uo. p. 494.
hosszú, a Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehrjahre, 1796) c. regényből vett idézettel,
amely a színházi ember és a közember közötti hasonlóságot hivatott bemutatni, végleg megerősíti azt
a benyomásunkat, hogy Schubarth értelmezésében az Előjáték végül soron kevésbé a tragédiára,
inkább a tapasztalati világunk erkölcsi viszonyaira vonatkozik.
Georg Lewes, a sokoldalú angol kritikus és filozófus, aki 1837 és 1855 között a nemzetközi kutatás
számára is jelentős Goethe-monográfiát írt, bírálta a kritikusok azon eljárását, akik minden
figyelmüket arra összpontosítják, amit a Faust eszméjének neveznek. Nem nevezi meg Schubarthot,
de Goethéről szóló könyvét ismerhette – ha nem korábban, legkésőbb 1854-es hosszú weimari
tartózkodása alatt bizonyára kezébe került. Lewes leírása azon eszme vagy életelv – fáradtságos és
szerinte hiába való – kereséséről, amely egy mű jelentőségét megadná, meglehetős pontossággal
illenek Schubarth megközelítésére. Ő maga nem tekinti feladatának a művészetet a morálfilozófia
nyelvére lefordítani, egy irodalmi művet egy életelv szimbolikus ábrázolásaként felfogni. Lewes a
weimari klasszika autonómia-felfogását követve – amelyet Goethe és Karl Philip Moritz dolgozott ki
közös itáliai és weimari tartózkodásuk idején – a műalkotást úgy szemléli, mint egy „természeti
tárgyat”.[29] „Miután gyönyörködünk hatásukban, az iránt kellene tisztába jönni igyekeznünk, micsoda
eszközökkel idézik elő e hatást”[30] – írja Lewes módszeréről, amely hosszú évtizedeken át követőkre
talált. (Itt csak Emil Staiger vagy száz évvel későbbi, nagyhatású dolgozataira – Die Zeit als
Einbildungskraft des Dichters és Kunst der Interpretation – utalok, melyekben megismétlődik a
műértés e felfogása.[31]) Lewes mindenek előtt azt a „gépezetet” kívánja feltárni, amely a mű
működését, hatásmechanizmusát meghatározza. Minden olyan kísérlet, amely meghaladni kívánja
ezt a célt, szerinte nem növeli ismereteinket a műről, de kivitelezői végül „a metaphysikai
hozzávetések és találgatások oly ingadozó talaján találjuk magunkat, a hol egy talpalatnyi föld sem
biztos.”[32]
Lewes saját módszerét, mellyel Goethe Faustját vizsgálja, annyira radikálisan újnak tekinti, hogy
kötelességének érzi olvasóit figyelmeztetni: „Akiben az ilyen megközelítés ellenállást szül, hagyja ki a
Faustról szóló fejezetet.”[33]
A három bevezető szövegről írt fejtegetései azonban a szigorú módszertani elvek fényében végül is
csalódást okoznak. Az Ajánlást a beharangozott érzéki megfigyelésnek nem teszi ki Lewes – azaz meg
sem említi. Az Előjátékot pedig csak egyetlen szempontból teszi vizsgálat tárgyává: hogyan viszonyul
a Költő és drámájának nézőközönsége a művészethez. A lényeget Lewes szerint a Komédiás (Szász
Károlynál, aki Dóczi fordítását34 veszi alapul, a Bohóc) fogalmazza meg: a valódi cél nem más, mint a
mindenkori közönség mulattatása. Az Előjáték Költője Lewes értelmezésében olyan személy, akinek
fogalma sincs a színrevitel gyakorlati-gazdasági nehézségeiről és lehetőségeiről, de „határozatlan
sóvárgásaival s [meg] nem valósítható ábrándjaival”35 csak az előadás létrejöttét akadályozza. A
[29] Lewes, George Henry: Göthe élete. A M. Tud. Akadémia megbízásából ford. Szász Károly. 2. kötet. Budapest:
Ráth Mór, 1874. p. 302. Az eredeti gondolatmenetet helyesebben fejezné ki: mint a „természet alkotását”. Vö.
„In studying a work of Art, we should proceed as in studying a work of nature”, Lewes, Georg Henry: The Life
and Works of Goethe. London - New York: J. M. Dent & Sons - E. P. Dutton C Co. 1908, p. 465.
[30] Uo.
[31] Vö. „[…] dass wir begreifen, was uns ergreift, das ist das eigentliche Ziel aller Literaturwissenschaft.“ Emil
Staiger: Die Zeit als Einbildungskraft des Dichters. Untersuchungen zu Gedichten von Brentano, Goethe und
Keller, Zürich 1953, S. 11.
[32] Lewes, 1874. S. 303.
[33] Szász Károly fordításában viszont nem szerepel e figyelmeztetés.
[34] Goethe, J. W. v.: Faust. Ford. Dóczi Lajos. Pest: Ráth, 1873. VIII, XXII. 205 p.
haszon reményében tevékenykedő Igazgató betölti szerepét, amikor parancsszóval lezárja Költő és
Komédiás vitáját: a játéknak haladéktalanul el kell kezdődnie! A Prológus a mennyben tárgyalása
előtt Lewes megismétli és pontosítja kritikáját a korábbi Faust értelmezésekre vonatkozóan. „Míg
valamely szervezetet kívülről ítélünk meg, az Eszme, vagy saját eszméink mértékével s nem az ő
maga természetének szempontjából, soha sem fogjuk helyesen fogni föl szerkezetét és működését; s
ez csak oly igaz a költeményekről, mint az állatokról.”[36] Példák sorát hozza fel arra, hogyan értik félre
a Prológus a mennyben című jelenetet, amennyiben Jób könyvének paródiáját látják benne, vagy úgy
vélik, hogy nem illik a tragédiához, vagy azt állítják, hogy tiszteletlen, istenkáromló stb. A Prológus e
műtől elvonatkoztatott megítélése lehet annak a különös ténynek is az oka, írja Lewes, hogy ezt az
előjátékot némely angol fordítás is elhagyja! Mivel – így az ítélet – a nagy mű e része „publikálásra
nem alkalmas.”[37] Lewes megemlíti, hogy Samuel Taylor Coleridge is mérlegelte, hogy a Prológus a
mennyben angolra fordítása révén tápot adna-e pimasz és istenkáromló vélekedéseknek. Elismeri,
hogy Mephistopheles beszédmódja valóban pimasz és istenkáromló, de arra is emlékeztet, hogy az
alvilág képviselőjének fellépése és stílusa a középkori misztérium játékok, a későbbi iskoladrámák és
bábjátékok hagyományát követi, s ezt egy példával is bizonyítja. Mephistopheles beszédmódja
tulajdonképpeni igazolását – állítja Lewes megközelítési módjának megfelelően – végső soron jelleme
adja meg: pimasz és tiszteletlen nyelvezete pontosan megfelel lénye lényegének.
Említettem már, hogy Lewes Goethe-monográfiájában csak két bevezető színnel foglalkozik. De nem
feledkezik meg arról, hogy megvizsgálja, miért vezeti be a tragédiát két előjáték. Az előjáték
megkettőzésének szükségességét a Faust „kettős természetéből”[38] vezeti le. Egyrészt a „világot és a
világ folyását”[39], másrészt „az egyéni lelket és annak küzdelmeit”[40] ábrázolja a mű. Az első
aspektusból az Előjáték a színpadon, a másodikból a Prológus a mennyben vezeti be a tragédiát. Az
utóbbira vonatkozóan így érvel: minden harcnak, a kétségekkel teli és áhítatos hangulatoknak
egyaránt a menny a „súlypontja és révpartja”[41], ide törekszik Faust is. Végül Lewes még egy „szerves
szükséget”[42] lát a bevezető jelenetek megkétszerezésére: „Az elsőben az igazgató s a költő a színpad
bábalakjait hozzák mozgásba, a másodikban az Úr és Mephistopheles a dráma bábalakjait mozgatják
az élet drámájában […] s a két prológ nemcsak az első résznek, hanem az egész műnek szolgál
bevezetésül.”[43]
Lewes záró megjegyzése az előjátékokhoz – mint egy százötven év Faust-kutatását átugorva –
egyenesen Albrecht Schöne vonatkozó jegyzeteihez vezet el bennünket, amelyeket a tragédia
[35] Göthe élete. p. 303.
[36] Im. p. 306. A német változatban az „állatok” mellett a „növények” is megemlítődnek: „und zwar gilt das von
allen Organismen – von Gedichten so gut wie von Thieren und Pflanzen.“ I. m. 369 (Kiemelések B. Á.) Ez a
kiegészítés még egyértelműbbé teszi a német olvasó számára, hogy Lewes módszere kísérlet Goethe
morfológiájának adaptálására az irodalomtudomány területén. Lásd Goethe két vonatkozó tankölteményét: Die
Metamorphose der Pflanzen és Die Metamorphose der Tiere.
[37] Ez a megállapítás csak az angol eredetiben („unfit for publication”, p. 467.) és a német fordításban („zur
Veröffentlichung nicht geeignet“, S. 359.) fordul elő. Szász Károly kihagyja.
[38] Im. p. 310.
[39] Uo.
[40] Uo.
[41] Uo. 310.
[42] Uo.
[43] Uo. Az angol eredeti szerint: „in the first we see the Manager and his Poet moving the puppets of the scene in
the second, we see the Lord and Mephistopheles moving the puppets of the drama within the drama.” Lewes
(1864) vol. 2. S. 217. (Kiemelés B.Á.)
„frankfurti kiadásához” készített.[44] Az 1925-ben született Schöne, aki tudományos pályafutása
kezdete óta foglalkozik Goethével és fő művével, szintén úgy látja, hogy a bevezető szövegek az
ábrázolás különböző szintjeit jelzik. Ugyanakkor Schöne az ábrázolási szintek meghatározásához újra
figyelembe veszi az Ajánlást is – és ami még fontosabb – az egész tragédiát aláveti a vizsgálatnak:
egyáltalán hány szintet lehetséges és kell a művön belül megkülönböztetni. A három bevezető
szövegre vonatkozóan írja: az Ajánlás „költött költője az Ajánlást követő Előjáték a színpadon
szerzőjeként jelenik meg, az Előjátékban megjelenő Költő pedig a Prológus a mennyben és az ennek a
jelenetnek alárendelt földi tragédia költőjeként.”[45]
Azonban a földi tragédián belül is – mint már utaltunk rá – megkülönböztethetünk, s meg kell
különböztetnünk különböző ábrázolási szinteket. Schöne konkrétan a Faust első részéből a
Walpurgis-éji Álom „Blocksberg”-színházi előadását, a második részből pedig az első felvonást záró
lovagteremi laterna magica-vetítést nevezi meg.
Magam részéről azt gondolom, hogy szükséges a szintek megkülönböztetését tovább finomítani,
mert csak ezek pontos számbavétele alapozhatja meg a tragédia megértését. Így fontos
Mephistopheles szemfényvesztő látszatvilágait a tragédia más rétegeitől elválasztani, s
hasonlóképpen szükséges Faust imaginárius utazásait és látomásait megkülönböztetni a tragédia
„jelenében” játszódó folyamatoktól. Visszatérve a bevezető szövegek értelmezéséhez: bármennyire
is fontos Schöne megállapítása az alkotási folyamatok egymásba dobozolásáról, értelmezési
szempontból az eljárás szerepe nála egy goethei értelemben vett „elidegenítési” hatásban látszik
kimerülni. A nézőt – ahogy Goethe a színházról írt egyik tanulmányában fogalmaz – arra kell
emlékeztetni, „hogy az egész színházi tevékenység csak játék. A nézőnek e fölé kell emelkednie, ha
esztétikai vagy akár morális hasznát akarja látni, anélkül, hogy ezért kevésbé élvezné az előadást.”[46]
A három bevezető szöveg soraihoz fűzött észrevételek azonban nem szüntetik meg hiányérzetünket,
nem oszlatják el azt a sejtésünket, hogy itt végül is többről van szó, mint csupán a világok és
„valóságok”[47] rétegződéséről. Egyrészt a mű egyes szintjeinek „objektív” – a szereplő nézőpontjától
függetlenül adott – ontológiai státuszából nem lehet közvetlenül és automatikusan a szint
értékességére következtetni. „Ami az enyém, azt a messzeségben látom, / S ami eltűnt, az lesz
minden valóságom”[48] (V. 31 f. – kiemelés B. Á.) – írja az Ajánlás költött költője. De még fontosabb
észrevenni, hogy az ábrázolás különböző szintjei és az e szinteken megjelenő alakok – így a költött
költő és az Előjáték költője, aki a Prológus és a tragédia költője – egymástól nem függetlenek, de
egymást kölcsönösen értelmezik – összhangban Goethe elméleti fejtegetéseivel a műalkotásokat
jelentőssé tevő építkezési módokról. A kölcsönös értelmezés alapja pedig az a tény, hogy a különböző
szintekhez tartozó ábrázolások „legbensőjükben” ugyanazt a témát jelenítik meg, mégpedig olyan
struktúrákban, amelyek egy alacsonyabb szintű, kezdeti feltételek és szabályok által meghatározott
alapstruktúra különböző emergenciáiként mutathatók meg.
[44] FA I. 7/2.
[45] Uo.: S. 151.
[46] Idézi A. Schöne, FA I. 7/2. S. 152. = Weimarisches Hoftheater (1802, FA I 18,849).
[47] „Wirklichkeiten” (V. 32) a szokatlan többes számot e munka folyamán figyelembe vett magyar fordítások
egyike sem adja vissza.
[48] „Was ich besitze, seh' ich wie im Weiten, / Und was verschwand, wird mir zu Wirklichkeiten“ (V. 31 f.) – A
mit birok, mint ködben, messze látom, / S nincs többé, az az én világom. (Dóczi Lajos); Mi most enyém, azt
szinte messzi látom, / S mi már letünt, az lesz való világom. (Kozma Andor); amim van, messze minden földi
jószág, / s ami eltünt, az lesz már nekem valóság. (Jékely Zoltán)
De miként lehetne azt a témát megfogalmazni, amely az Ajánlás, az Előjáték a színpadon, a Prológus
a mennyben és egyben a tragédia első és második részére vonatkozóan egyaránt jelentős és
szerkezetteremtő? A kérdés megválaszolásához vissza kell térnünk kiindulópontunkhoz. Újra fel kell
tennünk a kérdést: Miért adta közre Goethe már 1808-ban a három bevezető szöveget, ha a
tragédiát még nem fejezte be, ha a követ, amit Sziszüphoszként görgetet maga előtt, még mindig
nem tudta véglegesen a csúcsra feljuttatni. Schöne is különösnek tartja az 1808-as publikáció e
sajátosságát, de nem tesz kísérletet arra, hogy magyarázatát is adja. Csak arra hívja fel a figyelmet,
hogy ez az eljárás megismétlődik a Faust 1828-ban történő kiadásban. De e kiadásban is, mint már
korábban megjegyeztem, a tragédia rejtetten, de egyértelműen töredékkén jelenik meg: miután a
Császár a második rész első felvonásának „Díszkert” jelenetében a következő szavakkal fordul az
udvari bolondként fellépő Mephistopheleshez: „Légy mindig itt, midőn a köznapoktól / szörnyű
csömör fog el, mint annyi sokszor”[49] már csak ez áll: ’folytatandó’. Meglátásom szerint a három
bevezető szöveg egy teljes értékű nyitány, hiszen sajátos módon ugyan, de mindhárom az egész mű
alapkérdésének ad hangot. Az alapkérdés pedig nem más, mint a befejezhetőség kérdése, annak a
problémának a felvetése, hogy lehetséges-e egy tökéletes egész létrehozása. Amikor Schöne
megállapítja, hogy az Ajánlás költött költője az Ajánlást követő Előjáték a színpadon szerzőjeként
értendő, az Előjátékban megjelenített Költő pedig a Prológus a mennyben és az Prológusnak
alárendelt földi tragédia költőjeként fogandó fel, akkor csak az alapvető viszonyokat tisztázta. De
elmulasztotta hozzátenni, hogy az Ajánlás annak a bizonytalanságnak ad hangot, hogy a költött költő
egy korábban elkezdett művét be tudja-e fejezni, hogy meg vannak-e még azok a feltételek, amelyek
a kezdetet lehetővé tették. Schöne elmulasztja kiemelni, hogy költött költője az Előjáték a színpadon
szerzőjeként a művét még nem tekinti befejezettnek. Nem is tekintheti, hiszen a Prológus a
mennyben és a jelenetnek alárendelt földi tragédia együttesen még csak töredék, mivel az Úr és
Mephistopheles vitája a Prológusban, Faust és Mephistopheles fogadása a tragédia első részében
még nem dőlt el. A létrehozás, az alkotás, a teremtés a Faust egészét tekintve olyan folyamatként
értendő, amely nem zárul le, ha pusztán eredményre vezet; kész – a német „vollendet” jelentésében
– egy alkotás csak akkor lesz, ha az elkészült nem csupán a tökéletesnek gondolt torzója, hanem a
tökéletessel azonos. Pontosan abban az értelemben, ahogy E. T. A. Hoffmann novellájának hőse,
Gluck lovag fogta fel a műalkotást: az elkészült zenemű ismételt előadásában juthat el a
tökéletességig.
Ebben az összefüggésben kap jelentőséget annak rögzítése, hogy az alkotás nem csupán egy
dinamikus, végállapot felét törekvő folyamatként értelmezendő, hanem egy többrétegű, több szinten
lejátszódó folyamatként is. Ez szükségessé teszi a kérdés felvetését: hogyan viszonyulnak a különböző
rétegek egymáshoz a befejezettség szempontjából. A Prológus a mennyben teremtett világára
vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy az élettelen természet - itt a Nap és bolygói, köztük a Föld, és a
Földön a négy elem: a víz, a tűz, a föld és a lég – ugyan állandó mozgásban van, de teremtése
befejeződött. Mozgásban van, de se nem fejlődik, se nem romlik: „Mint első nap, oly nagyszerű”[50] –
vagyis megtartja azt a tökéletességét, amelyet teremtés kezdetén már elért.
[49] Kálnoky László fordítása. (Márton László új fordításában: „Légy mindig itt, ha a köznapok terhe, / Mint
gyakran megesik, leverne.”) „Sei stets bereit, wenn eure Tageswelt, / Wie’s oft geschieht, mir widerlichts
mißfällt.” V. 6035 k.
[50] „herrlich, wie im ersten Tag” (V. 250 és 270) – Jékely fordításában mindkétszer „az első nap fényén ragyog”,
Márton a második előfordulásnál az „örökké nagyszerű” megoldást választja.

Ezzel szemben az ember, mint a teremtés folyamatának utolsó és kiemelt „rétege” még éretlen,
kiforratlan:  a drámai cselekmény kezdetén – szembe állítva a természet tökéletességével – a
tökéletlenség állapotában van. Kiemeltsége a természet többi, élettelen és élő tényezőjével szemben
abban áll, hogy rendelkezik az ész képességével. Az a feladata, hogy egyedül az ész segítségével –
ahogy a Goethe-kortárs Immanuel Kant fogalmazta meg – „más vezetése nélkül”[51] maga fejezze be a
teremtést: maga érje el egyénként – és mint a tragédia második részében – közösségként is
tökéletességét. A teremtő tökéletesség legmagasabb fokát a tragédiában maga az Úr jeleníti meg: ő a
mérce. Az ő teremtő erejének elérése, azé az erőé, amely a természet megteremtésében
mutatkozott meg, a teremtés befejezésének előfeltétele. Másképp fogalmazva: Faust csak akkor lesz
ténylegesen egyenrangú az általa megidézett Föld szellemével, lesz ténylegesen a teremtő Úr
„képmása”[52], ha – az emberiség képviselőjeként – saját szféráját úgy képes kialakítani, hogy abban a
fejlődésre, egy jobb állapot elérésére sem szükség, sem lehetőség sincs már. A „történelem vége”
természetesen egy másik úton is elérhető. Az ész képessége a választás képessége is. A másik út
végéhez pedig akkor jutunk, ha a fejlődés szükségessége ugyan még fennállna, de az ember döntésre
már képtelen, mert lemondott eszének használatáról, s ezzel megszűnt szabad és morális lénynek
lenni. Épp ezt akarja Mephistopheles, a teremtés elleni erő képviselője elérni a tragédiában. Szerepe
az emberi szféra, „a piciny Isten”[53] tevékenységi körének megsemmisítése, a teremtés visszavétele e
rétegben. Az Úr azonban – mint Mephistophelesszel folytatott vitájából kiderül – bízik
teremtményében: a megsemmisülés lehetőségét olyan késztetésnek tekinti, amely nem hagyja
nyugodni a törekvéseinek sikertelenségben könnyen megfáradó embert. Az ember választási
képessége és morális szabadsága emberi mértékkel mérve ugyanakkor a teremtés kockázata. Minél
nagyobb a megsemmisülés veszélye, amelynek az ember és az emberiség ki van téve, annál
kérdésesebbé válik a történelem kimenetele. Amikor az ember – a Prológus a mennyben értelmében
– a két lehetséges útja közül újra és újra választ, arról is dönt, hogy vállalja-e „isteni” feladatát, azt a
feladatot, hogy felfedje maga és közössége tökéletessé tételének legbensőbb törvényeit, vagy az
„ördögi” kísértésnek kitettségében feladja e törekvését és hagyja, hogy a valóságot elfedő
szemfényvesztésnek, a látszatnak, a hamis, kielégülést nem nyújtó káprázatnak váljék áldozatává.
Bernáth Árpád (1941) a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusa. Kutatási területe:
irodalomelmélet, a Goethe kor német, a XX. század német és magyar irodalma. Goethéről írt
magyarul olvasható munkái: Werther szerelme és halála In: Huszonöt fontos német regény. Szerk.
Ambrus Éva. Budapest: Lord-Maecenas, 1996.; Goethe-struktúrák, Goethe-interpretációk. Ford.
Horváth Márta. In: Uő. Építőkövek a lehetséges világok poétikájához. Szeged: Ictus és JATE
Irodalomelmélet Csoport, 1998.; Goethe és a Teremtő. Ford. Horváth Márta. In: Protestáns Szemle.
61. (8. új) évf. 2. sz. 1999.
[51] „ohne Lietung eines anderen” in: Kant, Immanuel: Beantwortung der Frage: Was ist Aufklärung? Berlinische
Monatsschrift. Dezember-Heft 1784. S. 481
[52] Ez lenne a „történelem vége”, vagyis az a dinamikus állapot, amely az önmagában tökéletes természet
állapotához hasonló: a változások nem szűnnek meg, de fejlődésnek többé nincs tere.
[53] der kleine Gott der Welt – V. 281.