História doktor Johann Faustusról (Részletek – Márton László fordítása)

História doktor Faustusról és V. Károly császárról
Ötödik Károly császár, udvartartásával együtt, Innsbruckba
érkezett, ahol megjelent doktor Faustus is. Meghívást kapott az
udvarba egy lakomára számos olyan bárótól és nemesúrtól,
akik ismerték az ő tudományát és képességeit, minthogy
orvosságaival és kúráival sok szenvedéstől és betegségtől
megszabadította őket; kíséretet is adtak mellé. Felfigyelt rá
Károly császár, és kérdezte: kicsoda ő? Jelentették neki, hogy
ez itt doktor Faustus. Erre a császár egészen az étkezés végéig
nem szólt semmit, ez pedig nyáron történt, Fülöp és Jakab
napja után. Később a császár behívatta Faustust a
lakosztályába, és közölte vele: tudomása van róla, hogy
Faustus járatos a boszorkánymesterségben, és hogy van neki
egy jövendőmondó szelleme. Ezért hát az a kívánsága, hogy
Faustus mutasson ízelítőt a tudományából; nem fog esni semmi
bántódása, ezt ő a császári koronájára ígéri. Erre doktor
Faustus, őfelsége legalázatosabb szolgájaként, késznek
nyilvánította magát.
  „Nahát, akkor idehallgass!” – mondta a császár. –
„Hadjárataim során sokat gondolkoztam azon, miképpen
emelkedtek ősapáim és elődeim arra a magas rangra és
méltóságra, amelyet én és utódaim továbbviszünk. Az összes
uralkodó közül a legtöbbször törtem a fejemet Nagy Sándor
császáron, minden császárok fénykoszorúján és ékességén,
ahogyan a krónikákban lehet olvasni róla: milyen óriási
hatalomra tett szert, milyen sok királyságot és államot leigázott,
olyannyira, hogy nekem és utódaimnak aligha sikerül hasonlót
végbevinnünk. Emiatt az az én uralkodói kívánságom, hogy
jelenítsd meg előttem Nagy Sándor és az ő felesége testét,
alakját, járását és taglejtéseit, olyan formában, amilyenek az
élet folyamán voltak, hogy tapasztalhassam: csakugyan járatos
mestere vagy a varázstudománynak.” Felelte Faustus:
„Legkegyelmesebb uram! Amit császári felséged kíván – hogy
tudniillik jelenítsem meg Nagy Sándort és hitvesét abban az
alakban és testi formában, amelyet életük során viseltek –,
felséged legalázatosabb szolgájaként megcselekszem, és
amennyiben az én szellemem hozzásegít, felidézem és
láthatóvá teszem őket. Tudnia kell azonban felségednek, hogy
mulandó testük nem támadhat fel a halálból, vagyis a maga
valójában nem jelenhet itt meg, mert az lehetetlenség. Viszont
azok az ősöreg szellemek, akik még látták Nagy Sándort és a
feleségét, fel tudják ölteni mindkettejük alakját és külsejét, és át
tudnak változni beléjük, ily módon pedig felséged a maga igaz
voltában láthatja Nagy Sándor császárt.”
  Ezek után Faustus távozott a császári lakosztályból, hogy
tanácskozzék a szellemével, majd pedig visszament a
császárhoz, és jelentette neki: eleget tesz a kívánságnak, de
csak azzal a feltétellel, hogy ő császári felsége tőle, Faustustól
semmit sem kérdez, még csak nem is beszél hozzá, amire a
császár ígéretet tett.
  Ekkor doktor Faustus kitárta az ajtót, és csakhamar belépett
Nagy Sándor császár, méghozzá pontosan abban a külalakban
és testi formában, amilyennek életében látták. Vagyis: egy
tömzsi, kövér emberke, vörös vagy szőkésfakó, sűrű szakállal,
pirospozsgás orcával és szigorú arckifejezéssel, mintha
baziliszkusz-szeme lett volna. Teljes, hiánytalan páncélzatot
viselt. Odament Károly császárhoz, és tiszteletét nyilvánítva,
mélyen meghajolt. A császár fel akart állni, hogy méltó módon
fogadja, de ezt doktor Faustus nem engedte meg. Nagy Sándor
csakhamar ismét meghajolt, és kiment az ajtón, majd mindjárt
ezt követően belépett a felesége, és ő is tiszteletét nyilvánította
Károly császár előtt. Földig érő, kék bársonyruhát viselt,
aranyszálas hímzéssel és gyöngyökkel ékesítve. Rendkívül
szép nő volt, pirospozsgás orcája olyan volt, mint a tej és a vér.
Szép karcsú termete és kerek arca volt.
  A császár pedig ezt gondolta magában: „Most aztán két olyan
személyt láttam, akikre már régóta kíváncsi voltam. Nem lehet
itt tévedés, a szellem pontosan az ő alakjukat öltötte fel. Az
nem lehet, hogy becsapott engem! Nyilván úgy tett, mint a
varázslónő, aki feltámasztotta Sámuel prófétát.” És hogy
bizonyosságot szerezzen, ez jutott az eszébe: „Sokszor
hallottam már, hogy az ilyeneknek ott hátul, a nyakszirtjükön
van egy nagy szemölcs.” Odament, hogy megnézze, vajon
ezen a tüneményen is van-e szemölcs, és a császár tényleg
megtalálta a szemölcsöt, mert a nő egy darabig olyan
mozdulatlanul állt, mint egy pózna, de aztán egyszerre csak
eltűnt. Így tehát teljesült a császár kívánsága.
A fehérvasárnap megidézett Helénáról
Fehérvasárnap a gyakran említett diákok váratlanul ismét
elmentek doktor Faustushoz vacsorára. Hoztak magukkal ételt
és italt, így tehát szívesen látott vendégek voltak. Amikor a bor
hatni kezdett, az asztalnál a szép nőkre terelődött a szó, és az
egyik diák kijelentette, hogy egyetlen nőt sem kívánna inkább
látni, mint a szép Helénát Görögországból, aki miatt Trója szép
városa odaveszett. Bizonyára igen szép nő volt, hiszen
elrabolták a férjétől, és ebből támadt az egész bonyodalom.
Felelte doktor Faustus: „Ha annyira szeretnétek látni teljes
szépségében Heléna királynét, Menelaos feleségét, Tyndareos
és Léda lányát, Castor és Pollux húgát, aki bizonyára a
legszebb nő volt Görögországban, akkor megidézem őt nektek,
hogy a saját szemetekkel láthassátok a szellemét olyan alakban
és külsőben, amilyen volt az élete során, ugyanúgy, ahogyan
ötödik Károly császárnak is, amikor ez volt a kívánsága, Nagy
Sándor császár és felesége megidézésével kedveskedtem.”
  Ezek után doktor Faustus megtiltotta a diákoknak, hogy
egyetlen szót is szóljanak, vagy hogy felálljanak az asztal
mellől, vagy hogy üdvözölni merészeljék a jelenést, és kiment a
szobából. Amikor visszajött, ott lépdelt a nyomában Heléna
királyné, és olyan csodaszép volt, hogy a diákok nem is tudták,
eszüknél vannak-e vagy sem, annyira meg voltak zavarodva, és
olyan hevesen égtek a vágytól.
  Ez a Heléna fekete szegélyű pompás bíboröltözékben jelent
meg. A haját leeresztve viselte, úgyhogy annak aranyszíne
gyönyörűen és fenségesen tündökölt, és; olyan hosszú volt,
hogy leért egészen a térdhajlatáig. Szép szemei feketék, mint a
szén, arca bájos, fejecskéje formája kerek, szája kicsi, ajkai
pirosak, mint a cseresznye, nyaka fehér, mint a hattyú, orcája
piros, mint a rózsa. Ragyogóan szép tünemény, sudár termetű,
karcsú nőalak. Egyszóval, semmi kivetnivaló nem volt a
külsejében. Mindenfelé körültekintgetett a szobában, méghozzá
olyan kacér és csábító arckifejezéssel, hogy a diákok
szerelemre lobbantak iránta. De mivel azt is tudták hogy ő egy
szellem, izzó szenvedélyük gyorsan lehűlt. Végül Heléna doktor
Faustussal együtt kiment a szobából.
  Látva mindezt, a diákok arra kérték doktor Faustust, legyen
olyan kegyes hozzájuk, hogy másnap is megidézi Helénát, mert
akkor ők hoznának egy festőt, aki elkészítené Heléna
képmását.Ezt a kérést azonban doktor Faustus megtagadta,
mondván, hogy nem mindig tudja előhívni a szellemet. Majd ő
szerez nekik egy képmást róla, és arról a diákok csináltathatnak
másolatot. Így is történt: a festők aztán ide-oda küldözgették
egymásnak a képet, mert az egy igen gyönyörű női képmás
volt. Azt azonban, hogy ki alkotta ezt a festményt doktor
Faustus részére, nem lehetett tudni.
  A diákok pedig, amikor ágyba bújtak, nem tudtak elaludni,
annyira felizgatta őket a nő alakja és teste, amelyet a saját
szemükkel láttak. Ebből is kiviláglik, hogy az ördög gyakran
szerelemre gyújtja és elvakítja az embereket, akik emiatt
kurválkodó életmódra adják a fejüket, és ettől aztán már nem
könnyű eltéríteni őket.
A görögországi Helénáról, akivel Faustus együtt hált az
utolsó évében
Mármost a kárhozatra szánt Faustusnak, hogy csillapíthassa
buja testi vágyait, egyszer éjfélkor, a szerződés 23. évének
letelte után, amikor felriadt álmából, eszébe jutott a
görögországi Heléna, akit valaha egy fehérvasárnapon
megidézett a diákoknak. Így tehát reggel megparancsolta
szellemének, hogy vezesse a színe elé a Helénát, mert ő kell,
hogy legyen Faustus szeretője. Ami meg is történt.
  Ez a Heléna ugyanolyan sudár testalkatú volt, mint amikor
Faustus megidézte a diákoknak; szemet gyönyörködtető, bájos
látványt nyújtott. Amikor Faustus megpillantotta, a nő annyira
belopta magát a szívébe, hogy rögtön elkezdett vele bujálkodni,
és megtartotta ágyasnőjének. Mi több, annyira megszerette,
hogy jóformán egy pillanatra sem volt képes megválni tőle. A nő
az utolsó évben teherbe esett Faustustól, fiúgyermeket szült
neki, aminek Faustus igencsak örült, és a fiút Justus
Faustusnak nevezte el. Ez a gyerek sok eljövendő
eseményt megjósolt doktor Faustusnak, amelyek mindenféle
országokban fognak bekövetkezni. Amikor aztán Faustus életét
vesztette, vele együtt eltűnt anya és gyereke is.
Hogyan tartott előadást doktor Faustus Erfurtban Homéroszról,
továbbá hogyan mutatta meg és engedte látni hallgatóinak a görög
hősöket
Doktor Faustus Erfurtban is eltöltött sok évet, előadásokat tartott az
ottani egyetemen, és sok kalandos dolgot művelt ebben a városban.
Még élnek néhányan, akik őt jól ismerték, szemtanúi voltak kalandos
ügyeinek, és egy asztalnál ettek-ittak vele. Egyszer Homérosról adott
elő a hallgatóinak, a kiváló görög poétáról, aki egyéb históriák mellett
leírja a Trójáért vívott tízéves háborút is, amely a szép Heléna miatt
tört ki a görög fejedelmek között. És amint Faustus sokszor
megemlékezik a bátor hősökről, úgymint Menelaosról, Akhilleusról,
Hektórról, Priamosról, Nagy Sándor királyról, Odysseusról, Aiasról,
Agamemnónról és másokról, az említett személyeket, külsejüket és
megjelenésüket olyan szemléletesen írja le a diákoknak, hogy erős
kíváncsiság fogja el őket, és gyakran óhajtják, bárcsak az oktatójuk
meg tudná oldani, hogy láthassák is őket, és erre őt kimondottan kérik
is. Faustus jóváhagyta a kérést, és a következő előadásra ígérte, hogy  
mindazokat a személyeket, akiket látni óhajtanak, a szemük elé tárja,
így tehát jókora csődület és tolongás támadt, amint jöttek a diákok.
Mert hiszen az ifjúság mindig is többre becsüli a majomparádét és a
bűvészkedést, mint a komoly, értékes tudományt.
  Amikor eljött a kitűzött óra, és doktor Faustus kezdte volna a soron
következő előadást, látta ám, hogy a múltkor tett ígérete miatt jóval
több hallgató van jelen, mint máskor, nyomban belevágott az előadás
közepébe, mondván: „Ti kedves diákok, ha arra vágytok, hogy
láthassátok a híres görög hadvezéreket, akiknek az említett poéta és
utána sok más szerző emléket állít, méghozzá olyan alakban,
amilyenben annak idején éltek és jártak-keltek, akkor ez a
kívánságotok most teljesül!”
  És e szavak nyomán a szóban forgó hősök, annak idején használatos
öltözéküket viselve, sorban egymás után beléptek az előadóterembe,
kihívóan körülnéztek, majd mintha valamiért megharagudtak volna,
megrázták a fejüket. Utolsóként jött a sorban Polyphémos, az irtózatos
óriás, akinek csak egyetlen szeme volt, az is a homloka közepén.
Hosszú, bozontos, tűzvörös szakálla volt, és egy szerencsétlen
flótásnak, akit éppen megzabált, a rángatózó lába még combig kilógott
a fogai közül. Olyan borzalmas látvány volt, hogy az összes jelenlevő
haja az égnek állt, és annyira meg voltak rémülve, hogy csak úgy
reszkettek, és belebújtak volna a fúrólyukba is.
  Ezt látva, Faustus nagyot nevetett, majd az érkezőket sorjában
nevükön nevezte, és mihelyt bemutatta őket, azt is értésükre adta,
hogy távozzanak, amit ők meg is tettek, kivéve Polyphémost, az
egyszemű kyklópsot, aki úgy tett, mintha nem volna hajlandó elmenni,
annál inkább megzabálna egy vagy két jelenlevőt. Ettől a diákok még
inkább megrettentek, annál is inkább, mert a nagy, vastag
lándzsájával, amely olyan volt, mint a szövőszék hengere, csak éppen
színtiszta vasból, akkorákat csapott a padlóra, hogy az egész
kollégium belerázkódott és -remegett. No de Faustus csak egyet intett
neki az ujjával, mire ő is megtalálta az ajtót. Így fejezte be a doktor az
előadást, amellyel bőven beérték a diákok. Attól kezdve nem kívántak
több hasonló jelenést Faustustól, mert megtapasztalták, miféle
veszélyekkel jár az ilyesmi.
Doktor Faustus felajánlja, hogy előkeríti Terentius és Plautus
összes elveszett komédiáját
Nem sokkal később, amikor az említett egyetemen előléptetésre került
sor, és többeket magiszterré avattak, a bölcsészek nyilvános
beszélgetést tartottak Terentius latin komédiaíró, az afrikai Karthágó
szülötte olvasásának hasznáról. Ő tudniillik nemcsak a latin nyelv és a
műveiben található szép tanulságok és szentenciák miatt való az
iskolákba és a fiataloknak szánt tananyagba, hanem azért is, mert
mesteri módon ábrázolja a világ összes társadalmi rétegét, mindenféle
jó és gonosz személyeket, azoknak minden tulajdonságát, úgy, mintha
belenézhetne az emberek szívébe, és abból minden szándékot vagy
rejtett gondolatot úgy olvas le, mintha egy istenség nyilatkozta volna
ki a számára. Ezt mindenkinek el kell ismernie, aki az említett költőt
alaposan és értő módon olvassa. És ami még csodálatosabb: a
munkáiból az derül ki, hogy az ő idejében az emberek éppen olyan
természetűek voltak, és olyan szokások szerint éltek, mint manapság,
és ugyanúgy ment a világ sora, annak ellenére, hogy ő sok száz évvel
Krisztus születése előtt alkotott.
  Annál sajnálatosabb, hogy munkáinak zöme és legtöbbje, tudniillik
108 mű siralmasan elpusztult, eltűnt és odaveszett egy hajótörésben,
ami miatt maga Terentius is halálra bánkódta magát, mint arról
Ausonius beszámol. Hasonló szerencsétlenségről Plautus kapcsán is
olvashatunk, akinek művei az összes fönt előadott okokból nem
kevésbé szükséges és hasznos iskolai olvasmányok, mint Terentiuséi.
Az ő komédiái közül is, nagy szomorúságunkra, elveszett 41, ha nem
több, vagy vízi szerencsétlenségben, vagy tűzvészben.
  Doktor Faustus sokáig hallgatta ezt a beszélgetést, majd amikor
hozzászólt, ő is hasonlóan okosakat mondott a két poétáról, mint az
összes többi résztvevő, sőt többet is, mert számos szép szentenciát és
bölcs mondást idézett az elveszett komédiákból. Ezen mindenki
szerfölött elcsodálkozott, és megkérdezték tőle: honnan tudja, mi volt
írva azokban a komédiákban?
  Mire ő közölte velük: azok a művek nincsenek ám végképp elveszve
vagy elkallódva, mint ők hiszik. Ha neki, Faustusnak nem kell attól
tartania, hogy bajba keveredik miatta, és ha az egyetemen tanító
teológusok, akiknek ő nem éppen a szíve csücske, nem kifogásolják,
akkor ő az említett két poétának összes olyan írásművét, amelyet
elveszettként vagy elkallódottként tartanak számon, az ő
kívánságukhoz híven könnyű szerrel előkeríti, persze csak néhány
órára. Ha szeretnék tovább is olvasni vagy éppen megtartani őket,
akkor hozassanak sok diákot, jegyzőt és írnokot, azokkal sebtében
másoltassák le az egészet, és aztán ezeket a műveket is ugyanúgy
lehetne tartani a polcon és olvasni, mint azokat, amelyek
fennmaradtak.
  Ezt jelentették a teológus uraknak és a városi tanács legfőbbjeinek,
akik szintén jelen voltak, szokás szerint, a magiszter-avatáson. Ők
azonban olyan értelmű választ küldtek Faustusnak: ha nem tudja vagy
nem akarja úgy előteremteni a szóban forgó írásműveket, hogy
tilalmak áthágása nélkül, tartósan lehessen őket megőrizni és
birtokolni, akkor az ajánlatra nem tartanak igényt, egyrészt, mert
éppen elég klasszikus szerzőnk és jó könyvünk van, amelyekből a
fiatalság a helyes és tiszta latin nyelvet megtanulhatja, másrészt, mert
fennáll annak veszélye, hogy a gonosz szellem beletoldana az újonnan
előkerült művekbe mindenféle mérgező gondolatokat és veszedelmes
példákat, úgyhogy ennek több lenne a kára, mint a haszna.
  Emiatt mind a mai napig be kell érnünk Terentiusnak és Plautusnak
azokkal a komédiáival, amelyek eddig is megvoltak, az elveszett
művek pedig maradnak azon a helyen, ahová az ördög elvitte vagy
eldugta őket, úgyhogy doktor Faustus ebben az ügyben nem
hasznosíthatta varázstudományát.
Jegyzetek
A doktor Faustusról szóló História először 1587-ben jelent meg, ezt a
kiadást számos utánnyomás, fordítás és kalózkiadás követte a rá
következő években. Szerzőjét, esetleg szerzőit nem ismerjük; csak a
kiadó, Johann Spies vállalta a nevét, ezért a szakirodalom a művet
mindmáig „Spies-féle népkönyv” néven emlegeti. Doktor Faustus
létező személy volt, 1480 és 1540 között élt. A népkönyv
megjelenésekor, majdnem fél évszázaddal később már kihalófélben
volt az a nemzedék, amelynek tagjai személyesen ismerhették. Az
eltelt idő alatt egy sor, eredetileg máshová kötődő anekdota, pletyka,
rémtörténet és fantazmagória kristályosodott ki titokzatos alakja körül.
Ez a folyamat magyarázza a mondakör kialakulását, gazdagodását és
világirodalmi karrierjét, amelynek első nyomtatott dokumentuma a
Spies-féle népkönyv.
  A fönt olvasható néhány részlet egyrészt a Goethe-szemelvényekkel
való párhuzamokat mutatja,másrészt azt szemlélteti, hogy Faustus
alakjában már a mondakör kialakulásakor is megtestesült az újkori
ember antikvitás iránti szellemi és érzéki vágya. Goethe egyébként
nem a Spies-féle népkönyvet, hanem annak egy későbbi, bővített
változatát ismerte és használta, de a fönti szemelvényeket az a verzió
is megőrizte.
  Nem fog esni semmi bántódása: a fekete mágia hivatalból üldözendő
bűncselekménynek számított, viszont Faustus az udvarban császári
oltalom alatt állt.
  Mint a szövőszék hengere: bibliai utalás, lásd 1Sámuel 17.7: [Góliát]
„dárdájának hegye olyan volt, mint a takácsok zugolyfája”.
  Terentius: semmilyen ókori hagyomány nem említi elveszett
műveit, ellentétben Plautusszal, akinek mintegy harminc művéből
csak a címét ismerjük.
  Ha (…) nem kell attól tartania, hogy bajba keveredik: Faustus
ezúttal is attól tart, hogy boszorkánymesterség miatt eljárás indulhat
ellene.
(M. L.)