Manó

Állt a tükör előtt. Szerette az előszobai tükröt, pedig mindenki mondta, hogy
kövérít. Anna pont ezért szerette. Állandóan küszködött a kilóival, így örült,
hogy a tükör nem szépítette őt.
Állt a tükör előtt, vékony trikóját fölhúzta, nézte lapos hasát, vékony derekát,
gyöngéden simította végig a testét. Oldalra fordult, majd háttal állt a tükörnek,
felhúzta bő szoknyáját, csupasz fenekét nézte, paskolta. A kora júniusi nap
melegen sütött. Mezítláb állt a linóleumon, hangosan kacagni kezdett,
rákacsintott önmaga tükörképére.
A szomszédban lakó Kati nyitotta ki a közös erkély bejárati ajtaját, a vasajtó
nagyot csattant. Anna leengedte a szoknyáját, vékony trikóját megigazította és
vidáman kiment az erkélyre. Kati örült, amikor meglátta barátnőjét. Egyedül élt
egy garzonlakásban. A két nő állt az erkélyen. Kati mutatta a kezében lévő
szatyrot.
– De jó, hogy kijöttél. Képzeld, hoztam whiskyt…
– Gyere be, főztem lecsót!
– Egyedül vagy?
–Igen.
Leültek a konyhában. Kati kivette az üveget a szatyorból. Irigykedve nézte  
barátnőjét. A vékony selyemszoknya elárulta Anna tökéletes vonásait. A feszes
trikón átlátszott Anna mellbimbójának barnasága.
– Nem fázol? Túl vékonyan öltözöl. – mondta Kati és nagyot nyelt, éhes volt.
Szerette Anna főztjét.
– Igazad van, felveszem a cipőm.
Anna berohant, felvette az új, fekete selyemszandálját, a szandál tűhegyes sarka
belefúródott a vastag linóleumba.
Kati öt évvel volt fiatalabb Annánál. Szép, vékony bőrét sosem festette. Rövid,
fiús frizurája jól állt pikáns arcához, kissé széles arccsontjához. Vastag combjait
többnyire erősen összeszorította. Szeretett enni, miközben állandóan a feneke
miatt panaszkodott. Hatalmas, széles feneke aránytalanná tette, amúgy nem
rossz formájú testét. Keskeny száján, a rá jellemző különös mosoly megjelent.
Anna már ismerte őt, tudta, ha így mosolyog, akkor valami bántja.
Anna szeretett fecsegni, ha valaki érdekelte, akkor képes volt egy rövid
találkozást órákig mesélni. Részletesen elmesélte, mit viselt a másik, mit
mondott, és szerinte közben valójában mit is gondolt: csak azok tudták
végighallgatni, akik nagyon szerették. Kati szerette Annát. Fél éve költözött a nő
kétszobás lakása mellé. Tetszett neki Ákos, Anna barátja. Anna látta ezt, de
érezte barátnője szeretetét s benne élt a szép nők nyugalma.
– Ákombákom dolgozik? – kérdezte Kati. Így becézte Ákost.
– Igen. Igyunk!
Anna fölbontotta a whiskysüveget. Türelmetlenül töltött, alig várta, hogy igyon.
Anna újságíró volt, egy képes hetilap kulturális oldalait szerkesztette. Kati angol
és német tolmácsként dolgozott az Egészségügyi Minisztériumban. A
diplomataboltban olcsón tudott vásárolni, finom cigarettákat, italokat, apróbb
finomságokat. Annát kényeztette. Szerette látni, amikor barátnője mohó
türelmetlenséggel nyúlt az üvegért. Kati szeretett adni.
Anna koccintott barátnőjével, ittak. A gáztűzhelyre tette a lecsót, és rágyújtott.
– Dobd el azt a szar cigit! – szólt rá Kati, és csillogó szemmel előhúzott a
szatyrából egy karton arany Malborót.
Anna összecsapta a tenyerét, megölelte barátnőjét, imádta a finom cigarettát.
Elnyomta az égő Sophiánét és felbontotta a kartont. Élvezettel szívott bele a
vékony cigarettába.
– Tojással csináltad a lecsót?
– Nem, de teszek bele. Tudod, hogy tudom, hogy úgy szereted.
Anna kivett a hűtőből három tojást, tányérba tette, felverte.
– A piacon vettem a tojást, a kedvedbe akartam járni. Nézd, milyen szép a
sárgája!
Anna hazudott, nem a piacon vette a tojást, de kedveskedni akart. Anna őszinte
ember volt, de apróságokban szeretett füllenteni. Élvezte ezeket a kedves
játékait.                      
– Képzeld, kimentem a piacra, és alkudtam. Tíz forinttal olcsóbban vettem a
tojásokat. Gyönyörű, napbarnított arcú parasztfiú árulta a tojásokat. Ránevettem
a fiúra és közöltem vele: – Harmincért viszem, vagy nem kell! –  A napbarnított
fiú rám kacsintott és azt mondta: – Adom én szépség harmincért, ha meghívsz
tojásos nokedlira. – Mondtam neki: – Holnap délben hozom éthordóban. – Tizet
vettem.
Anna a forró lecsóra öntötte a felvert tojásokat. Nevetett, hátranézett Katira. Kati
is nevetett.
– És elviszed neki?
– Jaj, ne mondj már ilyet! Nem megyek én a piacra, csak néha, ha te jössz. –
hízelkedett tovább és itta a whiskyt.
– Ne adj kenyeret, mert meghízom!
Anna csak Katinak szedett. A forró étel fűszeres illata belengte a konyhát. Kati
enni kezdett.  Anna állt a szekrénynek támaszkodva és ivott. Kati homloka, fiús
haja alatt gyöngyözött a fűszeres lecsótól. Jóízűen és sokáig evett. Anna
irigyelte barátnője étkezési szokását: mindig mindent lassan evett, néha
megpihent, ivott közben. Ő, ha evett, akkor mohón és gyorsan. Evés közben
sosem nyúlt pohárért. Evés közben nem szeretett beszélni, csak az ételre
koncentrált. Kati, szoknyája zsebéből zsebkendőt vett elő, megtörölte
gyöngyöző homlokát. Letette a villát és mesélt.
– Képzeld, ő, tudod a Laci, ott volt az edzésen. Ma különösen kedves volt.
Velem játszott csak. – mondta, majd ismét kezébe vette a villát, evett tovább.
– És?
Kati nem szólt semmit, lassan megevett háromvillányi tojásos lecsót,
ásványvizet kért. Anna töltött mindkettőjüknek. Magában arra gondolt, hogy
Laci biztosan nem szereti Katit, hiszen Kati elmondása szerint Laci magas,
vékony, jóképű. Anna nem hitte el, hogy Kati kell egy ilyen fiúnak. Anna arra
gondolt, Katit ekkora fenékkel csak egy idősebb férfi szeretheti. Ákos is mindig
kinevette, amikor ment haza, és hátulról látta barátnőjét.
– Biztos tetszel neki.
Kati keskeny száján ismét megjelent a rá jellemző különös mosoly. Érezte,
barátnője hazudik. Nem szólt semmit, megette a maradék ételt, utána ivott még
ásványvizet.
– Főzz kávét, mert elalszom!
Anna megmelegítette a kávét, nem is bánta, hogy rövid ideig nem kell barátnője
szemébe nézni.
– És? Miért nem találkoztok edzésen kívül? Miért nem hívtad meg? Tudod,
milyenek a férfiak, nyámnyilák.
– Innék sört! Van?
Anna kivett a hűtőből sört. Fölbontotta, új poharat tett Kati elé.
– Te nem iszol sört?
– Nem, megmaradok a whisky mellett.
Kati két kockacukrot dobott a forró kávéba, s lassan kevergette.
– Ákos mikor jön haza?
– Nem tudom.
Anna ideges lett, Kati elnyújtva mondta, szinte vágyakozóan ejtette ki barátja
nevét.
– Menjünk be! – indítványozta Kati.
Kati a hosszú kanapéra ült, Anna vele szemben a fotelban. Anna leült, majd
rájött, hogy az italokat kint hagyta a konyhában. Kirohant, tálcára tett még két
üveg sört és a whiskysüveget.
– Nem törsz jeget?
– Törjek? – Állt föl ismét.
– Nekem nem kell, tudod, én a sört jobban szeretem.
 – Magamnak nem török.
– Laci bejött a női öltözőbe. Nem volt már senki sem ott, csak én. Álltam,
hajam kócosan, csak trikót viseltem, már a bugyimat is levettem. Szörnyen
nézhettem ki bugyi nélkül, izzadt trikóban. Laci már átöltözött és jó szagú volt.
Magam elé kaptam a fürdőlepedőt, nem tudtam megszólalni. Szörnyen
nézhettem ki. Ő mosolygott, átkarolt… - elhallgatott, megitta a maradék sört, és
ismét töltött a pohárba.
Anna nem mert megszólalni, nehogy elrontsa barátnője őszinte kitárulkozását.
Legszívesebben töltött volna magának whiskyt, már az előzőt megitta, de
mégsem tette. Ült és figyelt.
– Átkarolt. Én magamba szívtam az ő finom kölnijének illatát és a saját
izzadságszagomat. Sóhajtottam egy nagyot. Ő megcsókolt és ott az
öltözőben magáévá tett. Heves volt és gyors. Az egész tartott öt percig. A
pad nyomta a hátam, kapkodó, hangos hörgése megrémisztett, attól féltem,
bejön valaki. Nem jött be senki. Adj egy cigit, mégis rágyújtok!
Anna megkínálta barátnőjét. Nem szólt egy szót sem, nem tudta eldönteni, hogy
barátnője örül a vele történteknek vagy sem.
– Én nem élveztem el. Az aktus után Laci fölállt, odament a mosdóhoz,
megmosakodott, majd visszaült mellém a padra, átölelt, és azt kérdezte: –
Hétfőn is jössz edzeni? – És még hozzátette. - Jobb teniszezős vagy, mint a
férfiak.
– Miért nem hívtad meg?
– Én ültem, és csak annyit mondtam: lehet.
Kati föltette a lábait a kanapéra, és az asztalon heverő újságot kézbe vette.
– Van benne cikked?
– Most nem mindegy. Fejezd már be a történetet!
Anna töltött magának a whiskyből, arra gondolt, hogy ez vele nem történhetett
volna meg. Nézte barátnője nyugodt arcát és idegesen előre-hátradőlt a fotelban.
– Ennyi a történet. Megbasztak. – mondta. Hangosan nevetni kezdett. – Én
olyan hülye vagyok, hogy meglehet baszni egy padon.
– Lehet, hogy zavarában… -
– Ne ragozd, barátnőm! Egyébként hétfőn elutazom.
– Na, de, mit lehet tudni. Miért hagytad? – fakadt ki Anna. Nem szerette, ha
barátnőmnek nevezte. Ha így szólította, abban mindig volt kis gunyoros felhang.
– Azért hagytam, mert szeretem. Nem tudtam nemet mondani.
Kati ivott a sörből. Nézte Annát. Tudta, most sajnálja őt, tudta, hogy Annával
ilyen nem történhet. Eszébe jutott a múltkori ittléte. Anna sokat ivott. A végén
részegen, támolyogva ment ki a konyhába. Ákos ült az ablak alatti kétszemélyes
kanapén és kinevette Annát. Ákos akkor kedvesen nézett rá, sőt, míg Anna a
konyhában szerencsétlenkedett az edényekkel, átült mellé és megsimogatta a
combját. Ákos akkor azt mondta neki: – Miért szorítod szigorúan össze a
combjaidat? – Kati nem válaszolt semmit, de most egy pillanatra a combján
érezte Ákos meleg, száraz tenyerét. Kati combjai szétnyíltak, bal kezével a
nyakát masszírozta és nézte Anna selyemszoknyáját: – Nincs rajta bugyi –
állapította meg, majd whiskyt töltött barátnője poharába.
– Van még benne, de kösz.
– Csak figyelmes akartam lenni – mondta és kinézett az ablakon.
Anna tüsszögni kezdett. A nap már nem sütött. Fölállt, becsukta az egyik
ablakot, majd kiment a fürdőszobába. Nézte az italtól kipirult arcát.
Megfésülködött, bugyit vett fel, a vékony trikóját lecserélte hosszú flanelingre.
Legszívesebben elment volna csavarogni. Visszaült a fotelba.
– Elmehetnénk valahova…
– Rengeteget dolgoztam. Örülök, hogy föltehetem a lábam. Izomlázam van.
Igazad van, legközelebb meghívom Lacit.
– Ebből még minden lehet. Lehet, hogy zavarban volt. Tetszik, hogy koszos
voltál és ő mégis kívánt. Végül is az edzés után izzadt lehettél.
– Inkább te mesélj magadról!
– Idén leszek negyven éves. Sosem foglalkoztam a korral, de most, nem is
tudom, valahogy rám tört a félsz. Nem, nem is félsz, inkább… – látszott,
nehezen beszél magáról.
Újból beleivott a whiskybe. Hátradőlt a fotelban. Korgott a gyomra. Ma még
nem evett semmit. Szerette, ha üres a gyomra. Néha egy-két napig nem evett
semmit, csak folyadékot ivott. Vékony kezével végigsimította a hasát. Kati
őszinte csodálattal nézte barátnője gyönyörű karját, keskeny kézfejét.
Lenyűgözte Anna szabályos arca, szinte lányos mosolya. Ritkán beszélt a
legbelsőbb gondolatairól, talán, ha több whiskyt ivott, de akkor sem adta ki
magát igazán. Kati tudta, Annát nem az bántja, hogy lassan negyven éves lesz,
hiszen a férfiak bolondultak érte. Anna könnyedén cserélgette a szeretőit. Kati
nézte barátnőjét, és arra vágyott, egyszer őt feszítsék a padra egy ötperces
numera kedvéért. Kati férjhez akart menni, de nem akárkihez. A szép, magas,
intellektuális férfiakhoz vonzódott, olyan férfiakhoz, akik az Anna-féle nőket
választották.
– Mi van a regényeddel. Fantasztikus a kezdése. Ne mindig a férfiakról
beszéljünk!
– Én is végighallgattam a Lacidat. Egyébként jólesik, hogy ezt mondod.
Valóban, íróilag eljutottam oda, ahova tíz éve készülök. Igen, de akkor is,
negyven éves vagyok, és azt akarom, hogy minden férfi belém legyen
szerelmes… – előrehajolt a fotelban, az ásványvizesüveget meghúzta. A sok
buboréktól büfögni kezdett. – Nem rúgtam be, ne izgulj! Fogd már föl, unom
Ákost, unom Pistát is, pedig mind a ketten jók az ágyban. Értsd meg, én
szerelmet akarok!
– Ne kiabálj! Te akarsz szerelmes lenni, vagy téged szeressenek?
– Szerelmet akarok! Szeressenek és szeressek. Ha ez sikerül, akkor írok neked
egy nagyregényt, amiben két szép, okos nő megváltja a világot. Negyven éves
vagyok. Nézz rám! – Anna fölállt, kezeit széttárta. – Áll a mellem, szép a
hasam, szép a lábam, jó a seggem. Azt hiszed, engem érdekel, hogy egy férfi
okos vagy buta nőnek tart. Haljon meg értem, hozza le a csillagot az égből, írjon
nekem verseket, vágassa le a bajuszát vagy növesszen szakállt. Ne lásson
semmit, csak az én ragyogásomat. – Perdült meg a szoba közepén, majd
lepuffant a fotelba.
– Sehol sem vagy. Kis újságíró vagy, kire halála után tízen, ha majd
emlékeznek. Ne beszélj a nagyregényről, hanem írd meg!
– Áh, itt ül a múzsám, a lecsótól jóllakott múzsám.
– Van édesség?
– Nincs, mert nagy a segged.
A két nő elhallgatott, majd egymásra néztek, kacagni kezdtek.
Közben Ákos megérkezett, de nem hallották meg. Ákos a hűtőből kivett egy
üveg sört és leült a konyhaasztalhoz. Kati meghallotta a hűtőajtó csapódását.
Jobb kezének mutatóujját a szájára tette.
– Mi van? – kérdezte Anna kacagva.
– Valaki a konyhában ül. Egy fütyi lehet.
– Jézusom, ez a hülye megérkezett.
– Csináljunk úgy, mintha nem vettük volna észre! – mondta Kati.
– Képzeld, én imádom Ákost, ő a világ legjobb pasija.
Ákos, kezében az üveggel bejött.
– Mi van, lányok?
– Óh, te megérkeztél? – ugrott föl Anna, a férfi nyakába csimpaszkodott – Pont
felidéztük gyönyörű alakod.
– Már megint isztok?
– Éhes vagy? Anna lecsót főzött, isteni.
– Már megint lecsó van. Tegnap is azt ettem.
– Az új regényemről beszélünk. Lényegében dolgozunk.
– Lényegében éhes vagyok.
– Van sonka, van sült császárhús, azt szereted. Van lilahagyma. Csinálok
hidegtálat.
Ákos Kati mellé ült. Rágyújtott, forgatta kezében az új cigarettásdobozt.
Kedvesen mosolyogott a nőre, közben arra gondolt, azért kényezteti Annát, mert
nem hiszi el, hogy igazán szeretni lehet. Ákos szerette a profilját, fiús haja, és
szelíd mosolya hatással volt rá. Egyszer lefeküdt volna vele. A férfi arra
gondolt, Katit még egy férfi sem tette igazán boldoggá. Most nem érzett iránta
vágyat. Vett vörösbort, colát, Anna kedvenc köménymagos sajtját.
Szerelmeskedni akart, egész nap Annára gondolt. Anna látta barátja szemében a
szerelmi vágyat, boldoggá tette. Kiment a konyhába, meglátta a teli szatyrot.
Fütyörészett, flanelingét kigombolta. Tálcára tett sonkát, sült császárhúst,
vékonyra vágott lilahagymát, a tegnapról maradt két kemény tojást is felszelte.
Bevitte a tálcát.
– Kár volt behoznod, kimegyek enni.
Anna visszavitte a konyhába a tálcát. Ákos kiment. Kati zavartan hallgatott.
Rágyújtott. Semmi kedve nem volt átmenni az üres lakásba. Idegesítette Anna
kigombolt flanelinge, derűs arca.
– Te sosem leszel író. Te feleség leszel.
Megitta a sört, újból töltött a pohárba. A szatyorból elővett két kinder tojást, az
asztalra tette.
– Ezt még nektek hoztam.
Anna mérges lett, de nem mutatta ki. Mosolygott. Kati úgy tette az asztalra az
ajándékát, mint valaminek a zálogát. Leült, a hagymától büdös ujjait szagolgatta,
a hagyma levétől lila ujját nyalogatta. Ivott a whiskyből. Megfogta az egyik
kinder tojást, megzörgette.
Mindig ő szereli össze. Tele van a könyvespolc kinder-bábukkal. A repülőset
szereti a legjobban. Ha gyerekünk lesz, örülhet neki.
– Ákos nem örül nekem – mondta szenvelgő hangon.
– Mennyit tud enni. Szerintem mind megeszi, amit a tálcára tettem.
– Azt mondta a kollégám, tudod, aki olvasta a novelládat, hogy tehetséges vagy,
csak kár, hogy nő vagy. A nőket nem olvassa senki. A nőket nem veszik
komolyan.
– Végül is ő is elolvasott.
– Mert tudja, hogy a szomszédom vagy.
Anna előrehajolt, jobb kezét a szájához emelte, és halkan suttogta.
–Én szerelmes akarok lenni, én a szerelmet akarom. Hiába akarnék jót írni, ha
nem tudok, legalábbis most. A szerelmet elveszíthetem úgyis, hogy alkalmas
vagyok rá. Nem érted! Az egyik hatalma vezet a másikhoz. Én még nem
ismerem a szerelmet, csak a férfiakat. A szerelem hasonlóságát ismerem.
Kati keskeny ajkán megjelent a rá jellemző különös mosoly. Anna nyakán
kidagadtak az erek, jókedvű volt. Szerette barátnőjét, szeretett volna mondani
neki valami kedveset, valamit, amitől felderül az arca.
–Én tudod, mit tennék? Most, ma hívnám fel Lacit. Most. Igen. Most. Most
jöjjön ide. Most vagy soha. – ismételte a szavakat, és ahogy ismételte, egyre
jobban érezte, igazat beszél.
Anna zöld szeme élénken csillogott. Kati érezte, barátnője jót akar.
Megremegett, Anna élénk szeme lett a bizonyosság.
– Tényleg.
– Itt a telefon – ugrott Anna a könyvespolchoz –, innen hívd fel!
– Ne. Átmegyek. De fölhívom. Istenem, de klassz vagy – állt fel. Az üres
szatyrot a földön hagyta.
Anna az üres szatyorba tette az asztalon lévő két üveg bontatlan sört.
– Légy erotikus, könnyed, hívogató és semmiképpen sem sértett.
Kati éppen csak biccentett Ákosnak. Az ajtóban megölelte a barátnőjét, és tudta,
sikerülni fog: Lacival könnyed és erotikus lesz. Úgy fog vele beszélni, mint
ahogy Anna suttogott a szerelemről.
                                     
                                             2.
A vízparton senki sem járt. A stéghez kikötött ladik erősen, ismétlődve
csapódott a vaslábakhoz. A júniusi szél fehér habokat vert a piszkos iszapszínű
Dunán. Az öreg, hajlott hátú Manó a parton ült, kedvenc padján. Manó háta
mögött az országút, előtte kavicsos partszegély és a Duna zavaros vize.
A férfi vastag, szürke mellényt viselt, a mellény alatt kopott, kockás inget, fején
zöldes színű sapkát. A nadrágját nézte, új, még betöretlen farmert viselt, kopott,
barna bőrcipője beleragadt az iszapos földbe. Kemény körmeit a fogához
pattogtatta. A mellény belső zsebéből előhúzta fémből készült laposüvegét s
meghúzta: – A Manyóka tudott jó pálinkát főzni. Férfimunka a pálinkafőzés, de
ezt a Manyóka tudta igazán – gondolt édesanyjára.
Manyóka után lett Manó. Manyóka apró termetű, kissé púpos hátú asszony volt.
Manyóka púpja nem testi hiba volt, csupán mindig görnyedten járt s idővel
gerince megadta magát az asszony rossz szokásának.
Manyóka imádta a fiát: tanítatta, szentemnek hívta. Manyóka férje korán
meghalt, így minden reménye egyetlen fia lett. Éltek falun, a zavaros Duna-vize
mellett.
A férfi a szürke mellényt összehúzta magán, hogy a goromba széltől ne fázzon.
A filter nélküli cigarettát óvatosan kettétörte, a nikotintól sárga ujját megnyalta,
majd a cigarettavéget is. Régi Johnson öngyújtójával rágyújtott. A
barackpálinkából ismét ivott.
A férfi érdes arcbőre, meleg barna szeme, nem magas, de mégis erőteljes,
ráncoktól barázdás homloka szelíd mesébe illő törpékre hasonlított. Kedvese
nevezte el Manónak. A férfi először megsértődött, hogy lehet ő Manó, amikor
híres festőművész, nemzetközi díjakkal. De mégis, telt-múlt az idő: először csak
a kedvese hívta Manónak, majd a közvetlen barátai, később a tanítványai is így
beszéltek róla: – Itt jön a mester, a Manó. A végén annyira megszerette ezt a
nevet, hogy különös értelmet kapott számára: akik nem merték Manónak
nevezni, azokat kinevette.
Manó lassan megitta a laposüvegnyi pálinkát, nem érezte a szelet. Hátradőlt,
lábát kinyújtotta, élvezte a magányt.
Annára gondolt most is. A lány vékony csuklóját megcsókolta százszor
gondolatban. A lány szőke hajába beletúrta vastag, parasztos orrát százszor
gondolatban. Szép karcsú derekát nyelvével körbe nyalta százszor gondolatban.
Szerelme oly hatalmas volt, mint elkövetkezendő ezer századba beleálmodott
festészete.
Manó különös képességekkel rendelkezett: látni vélte a csillagok mögött azt a
bolygót, ahol új, ismeretlen élet kezdődik. Látta az emberben a visszafojtott
könnyet, gyermekben a gyilkost, apában a csalót s nőben a szentet és a kurtizánt.
A szél elcsendesült, de ő ezt észre sem vette. Végignézett magán s szíve megtelt
keserűséggel. Arra gondolt, amire már százszor gondolt, hogy Anna sosem lesz
az övé. Anna sosem hívta Manónak. Ő volt az egyedüli, akit ezért nem nevetett
ki.
Annát tizenhárom éves korában ismerte meg. Nem volt szép kislány:
mostohaanyja előnytelen ruhákba járatta, haját előnytelenre vágatta. A lány orrát
és állát kamaszkori pattanások csúfították el. Anna szenvedett csúnyaságától és
bánatában sokat evett. Telt alakja, koravén arca, esetlen mozgása elcsendesítette.
Szomorú szemén látszott, hogy otthon nem kap elég szeretetet.
Manó kedvese, Judit, Anna édesanyjának a barátnője volt. Anna a válás után az
apjához került. A lány kéthetenként anyjánál töltötte a hétvégéket. Egyik
alkalommal Juditnál vendégeskedtek.
Manó ült a rekamié szélén, nézte a kislányt és meglátta benne a szép nőt.
Szemével lehántotta a róla mostohaanyja levetett ruháját, a kamaszkori hájat, az
apró pattanásokat, és csodálni kezdte a kislány vékony csuklóját. A csuklóját
szerette a legjobban.
– Ilyen gyönyörű, karcsú lány miért szomorú? – szólította meg.
Anna elpirult, ilyet még soha senki nem mondott neki. Először azt hitte,
gúnyolódik vele az idegen, halk szavú férfi. Akkor látta először Kérey Kázmért.
Anna ismerte Kérey festményeit, anyja falán is lógott egy.
Kérey harmincnyolc éves volt, de ápolatlan külseje öregítette. A szürke mellény
piszkosan, szakadtan lógott a vékony, nem magas, de nem is alacsony férfin. –
Mennyi szeretet van a szemében, mintha csodálna – gondolta a lány, és a
jelenetet abszurdnak találta. Gondolkozott, mit válaszoljon ennek az öreg,
csúnya, melegtekintetű idegen férfinak, már nyitotta a száját, amikor Kérey
Kázmér ismét megszólalt.
– Nem hiszel nekem, pedig igazat beszélek.
Anna zavarba jött, elpirult. Egy pillanatra azt hitte, szép, karcsú nő, olyannak
érezte magát, mint, amilyennek a költő akarta látni. Egymásra néztek és a lány
koravén szemében különös fény gyúlt: meglátta önmagát Kérey Kázmér
szemében. A lány elnevette magát.
– Valóban, kétkedem.

Manó rágyújtott az utolsó cigarettájára. A szél elcsendesedett, így könnyedén
meggyújtotta a vékony nikotin-rudat. Megnyalta pálinkától kiszáradt, nikotinos
száját és felidézte Anna gyerekarcát. Manó tudta, a lány legnagyobb társa önnön
szabadsága lesz, de mégis arra vágyott, hogy csak az övé legyen.
Manó tudta, akkor, azon a napon a tizenhárom éves lányt sikerült megigéznie,
és soha nem fogja elfelejteni a kérdésbe burkolt bókot. Manó tudta, hogy a lány
érzi a csillagok mögötti ismeretlent. Manó tudta, a lány látja embertársain a ki
nem mondott kínokat.
A sáros, kavicsos földbe beletaposta a csikket. Elindult. – Szorosabbra kéne
kötni a ladikot – gondolta, de lusta volt a stégre visszamenni. Felállt, hazament.
Leült az ablakkal szemben, a kedvenc fenyőfából faragott parasztasztalához. A
törött, még Manyóka édesanyjának korsójába beleivott. A hideg aludttejet
mohón nyelte, az ivóját mind megitta. Szájáról a szürke mellényre csöpögött a
fehér folyadékból. A telefon megszólalt. Judit volt, pedig megbeszélték, nem
zavarja őt, mert dolgozik. Manó, ha festett, nem szerette, ha zavarják. Érdes,
rekedtes hangján próbált kedvesen megszólalni. Míg hallgatta szeretőjét, némán
ásított.
Lerakta a telefont, kifújta az orrát, töltött magának a vörösborból. Ivott,
rágyújtott. Az örömtől és a nyugtalanságtól meleg barna szeme elsötétült. –
Anna interjút akar velem csinálni. Holnap hív. Judit mennyire ideges – gondolt
az előző telefonbeszélgetésre.
A férfi különös dolgot tett, felállt és az előszobai tükörben nézegetni kezdte
magát.  Sosem törődött a külsejével. Borostás arcán végighúzta piszkos tenyerét.
Vékony, izmos testével nem akadt gondja, de most hirtelen rátört a kétség, a
félelem: beteljesületlen szerelemének kínja eltorzította nyugodt, zárkózott arcát.
Nézte magát a tükörben, és egy pillanatra úgy érezte, megnőttek a fogai, ínye
vastagon, húsosan kitüremkedett a száján, szemöldöke megvastagodott, fülei
szőrösen a koponyájából nőttek ki. Nagyot dobbant a szíve, becsukta a szemét,
majd ismét a tükörbe nézett: egy szomorú, ápolatlan férfi nézett vissza rá.
Megnyugodott.
Visszaült a faasztalhoz, megitta a vörösbort. Éhes lett. Szalonnát, kenyeret szelt
és újhagymát pucolt: – Holnap dolgozom. Ma nem gondolkozom – ismételgette
magában. Mohón, sokat evett.
                                         
                                        3.
Anna elnyújtózott az ágyon, már tíz óra elmúlt, de nem volt kedve felkelni. Sok
whiskyt ivott. Ákossal végigszerelmeskedték az éjszakát. Éhesen ült föl az
ágyban. Kiment a konyhába, hagymát dinsztelt olajon, három tojást fölvert,
sajtot reszelt, amikor megszólalt a telefon.
– Szia, egyedül vagy? – kérdezte Pista, a nő másik szeretője.
– Igen, mi van, éppen farkaséhes vagyok.
– Egyedül vagy?
– Dolgozom.
– Találkozzunk este, kocsmázunk, és aztán feljössz hozzám. Imádlak, imádlak.
– De én hagymát akarok enni. Most készí…
– Imádlak hagymaszagúan is.
A Kérey Kázmért kell felhívnom, megígértem. Vidékre kell mennem interjút
készíteni vele. Leadásom van...-
– Mit eszel azon az öreg pasin, már legalább háromszor írtál róla. Menj el
holnap!
– Na, jó, akkor este hatkor a Rozmaringban. – nyafogva elköszönt.
Visszament a konyhába, és folytatta a hagyma dinsztelését. – Tegnap Ákos, ma
ő – mondta magában. A hagymára öntötte a sajttal összekevert tojást. Leült az
asztalhoz, falta az ízletes, forró ételt. Arra gondolt, hogy visszafekszik és alszik
még pár órát. Nem volt kedve fölhívni Kérey Kázmért. Megfájdult a gyomra.
Hideg tejet ivott, visszabújt az ágyba.
Kérey volt életében az első férfi, aki bókolt neki. Utolsó találkozásukkor a férfi
kimondta, hogy szereti őt. Anna megremegett s egy pillanatra úgy érezte, ők
ketten mégiscsak összeillenek. Aztán nézte borostás arcát, kopott mellényét:
hideg hangon válaszolt.
– Én szeretem Juditot.
Kérey arca megremegett, megkeményedtek a vonásai.
– Kurtizán akarsz lenni, de szent az arcod – mondta a lánynak.
Annának tetszett ez a mondat. Abban az időben nem voltak szeretői.
Magányosan élt.
Anna mindig akkor készített interjút Kéreyvel, ha önmagára volt kíváncsi.
Amikor Manó ezt a mondatot megfogalmazta, egy ideig hallgatott, majd
beszélni kezdett a munkájáról.
– Keresek egy képet, amit a Duna-parton fogok megtalálni, ott, ahol a házam, a
hazám. Az élet erejét keresem. Mit szólsz hozzá?
Anna hallgatott, elnyomta a cigarettáját és kemény hangon közölte.
– Az nem ott van, hanem itt Budapesten. Nem szabad elhagynod a várost!
Manó barna szeme elfeketedett. A lány megrémült a férfi tekintetétől.
Eldöntötte, soha többé nem készít vele interjút.
Kérey fizetett, kurtán köszöntek el a presszó ajtajában. Anna összehúzta magán
a tavaszi kabátot, remegett, pedig sütött a nap. A szélcsendes tavaszi délelőttön
gyalog ment be a szerkesztőségbe. Nem tudott szabadulni Kérey elfeketedett
szemétől.
Anna magára húzta a paplant. Az emlék komorrá tette. Arra gondolt, most
mutatja meg neki önmagát, a kacér, negyvenéves nőt, aki élvezi a könnyed, de
nem tartalmatlan életét. Anna nem értette, miért akarna ő kurtizán lenni, és miért
olyan szentséges az arca. Kérey egyszer azt mondta neki: – Te nem újságíró
vagy, hanem költő. Költészet a lelked, a tested.
Manó ezt akkor fogalmazta meg, amikor Anna a pályája elején tartott, és nagyon
is élvezte az újságírást, igaz, a fiókjában akadt egy-két vers. Gyerekes
ömlengésnek érezte ezeket a verseket. Verseit az a szorongó kamaszlány írta,
akit örökre el akart felejteni.
Anna lányosan mosolygott, a telefont az ágy szélére tette: – Felhívom, úgyis
engem vár – gondolta, rágyújtott. Tárcsázta a számot, végül lenyomta a gombot.
Idegesen felült, olyat tett, amit még soha, napközben inni kezdett. Sok whiskyt
öntött a pohárba. Az első kortytól hányingere lett. Kiment a konyhába, behozta a
hűtőből az ásványvizet, öntött a whiskyre belőle, visszafeküdt az ágyba és lassan
kortyolgatta a felhígított italt. – Szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok –
mondta magában. Könnyűnek és vidámnak érezte magát. Ismét nyúlt a
telefonért, tárcsázott, de már a negyedik szám után lenyomta a gombot. – Ha
Kérey olyan sokat lát belőlem, holnap hívom fel, kétnapi őrületes szeretkezés
után. Hadd lássa rajtam a jóslatát – gondolta. Az ágy mellé tette a telefont.
Beült kedvenc foteljába. Arra gondolt, hogy a régi írásait meg kéne keresnie.
Kiment a konyhába, megmelegítette a tegnapról maradt kávét, mindig cukor
nélkül itta, de most beledobott két szem kockacukrot. Visszaült a fotelba, nem a
szeretőjére gondolt, hanem Kéreyre. Anna nem szerette a Manó nevet, úgy
érezte nem illik a férfihoz. Anna nagy festőnek tartotta Kéreyt, ezért is élvezte,
hogy mindig hallgatott arra, amit ő mondott. Judittól tudta meg, akkor nem
utazott el, minthogy egyszer a férfi a városi életben kereste a meg nem festett
képet, de Anna mondta, nem a városban, hanem szülőháza környékén találja
meg azt, amit keres. A férfi abban az időben a főiskolán tanított és mégis fél
évre elvonult a szülőfalujába. – Micsoda misztikus játék, ami köztünk van –
gondolta a nő és megitta az ásványvízzel hígított whiskyt. A kávé és az ital
megtette a hatását. Anna bekapcsolta a hifitornyot és könnyed slágereket
hallgatott. Anna töltött még magának italt. Ivott és táncolt. Élvezettel ringott a
szőnyegpadlón, képzeletében egy ismeretlen, magas férfi vállán tartotta a kezét.
Az ismeretlen férfi szeme élénken ragyogott. Végül eltűnt a képzeletéből a
vonzó férfi. Átkapcsolt komoly zenére: Mahler Adagiettoját hallgatta. Leült az
ágy szélére, és arra gondolt, hogy a zene legcsodálatosabb dolog a világon,
tökéletesebb, mint a festmény, vagy a vers, a lélek összes titkos ajtaján bejut.
Beethoven ötödik szimfóniája következett. Egy pillanatra Beethovenre gondolt,
süketségére, nyugtalanságára, apjára, aki többször agyonverte: lelki rokonságot
érzett vele, neki sem volt könnyű a gyerekkor. Arra gondolt, hogy Beethoven az
apja verései miatt lett süket, és mégis a legzseniálisabb zeneszerző lett, akkor ő
miért ne írhatna őszintén régi fájdalmairól. Erőt adott neki a zene. Beethoven,
testvére feleségét is elcsábította, akitől csak jót kapott. Beethoven időnként tört-
zúzott, ha rátört a dühroham. Kapcsolataiban nem ismerte a korlátokat.
Rágyújtott, új lemezt keresett, Ravel Boleroját tette fel. Már nem kívánta az italt.
Megtelt a lelke boldogsággal, szabadnak érezte magát, arra gondolt, bármit
megtehet, hiszen az írás, lüktetést kíván. Arra gondolt, még semmit sem tud az
életről, és élmények által tud csak eljutni a legbenső énjéhez.
– Én vagyok a zene! – kiáltott magában.
A telefon csörögött. A nő lekapcsolta a Hifi-tornyot, nézte a telefont,
kedvetlenül elhúzta a száját, majd kihúzta a telefont zsinór dugóját. Leült,
kipirult arcát paskolta. Ivott az ásványvízből: - A szerelem szent és csodálatos,
csak az tudja, ki alázatos. Csak az tudja ki alázatos, hogy a szerelem szent és
csodálatos.
Hangosan ismételgette, és különös délelőttjétől megrészegülve visszafeküdt az
ágyba. Az órát 16. 30 percre, ébresztőre állította be.
                                                     4.
Manó ült a faasztalnál. Megivott egy üveg vörösbort. Ránézett az órájára, este
hat óra volt, tudta, Anna ma már nem telefonál. Egész nap ült és gondolkodott.
A sok cigarettától nehezen vette a levegőt. Arra gondolt, a lánynak szeretője
van, és majd holnap telefonál, kacér hangon interjút kér, és be akarja neki
bizonyítani, hogy ő igenis kurtizán lett. Szomorúan itta ki a koszos pohárból a
maradék bort. Nem volt a konyhában több bor, le kellett volna mennie a
pincébe, de félt, hátha mégis hívja őt a lány, mert neki Anna örökre csak lány
maradt. A konyhaszekrényből elővette a házi pálinkát, töltött magának.
– Én feleségül akarom venni, templomban esküdnénk. Fehér ruhát vennék neki.
Esténként, miután begyújtanék a cserépkályhába, arra kérném, olvassa föl a
verseit, mondja ki hangosan az álmait. Csak engem kellene szeretnie, és mindent
megadnék neki. – Álmodozott, és ismét belekortyolt a pálinkába.
A falusi táj csendje növelte lelkének magányát. – Talán, ha Pesten lennék,
felhívott volna – tépelődött.
Anna még sosem járt Kérey falusi házában. A férfi már többször hívta őt.
Manó az asztalon lévő késsel játszott. Megemelte a kést és a fába verte,
megemelte a kést és a fát ütötte vele, végül felállt és hadakozni kezdett: – Ez a te
torkod – csapkodott a levegőben. – Ez a te méhed – vagdalódzott. – Ez a te
szíved – emelte föl a kést s vágta bele a konyha füstös levegőjébe.
Manó állt, eldobta a kést, lement a pincébe borért. A borosüvegből kihúzta az
öreg parafadugót, megtörölte az üveg száját, ivott. Visszaült az asztalhoz.
Eszébe jutott utolsó szeretője, egy vékony, alacsony rövid hajú asszony.  Itt
ismerte meg a Duna-parton. Már az októberi hideg első szele beköszöntött,
amikor ült a vízparti padján. Vastag télikabátja melegen tartotta a testét. Az
asszony szomorúan, fejét lehorgasztva közelített. Manó megszólította.
– Szépségem, merre tart?
A nő megállt, homlokát ráncolva nézte az idegent.
– Miért, ez magánterület?
– Nem, csak kérdem, hiszen erre ebben az időben nem jár senki.
A nő állt, lépett egyet előre, majd újból megállt.
– Idevalósi? – kérdezte a nő bizalmatlan hangon.
– Kérey Kázmér vagyok – állt fel Manó, szívélyesen a kezét nyújtva.
A nő arca fölélénkült. Kezet fogott a férfival.
– Óh, maga az a híres képzőművész, a környék büszkesége. Anyám sokat mesélt
önről. Idevalósi vagyok. Kovácsné Szűcs Aranka a nevem.
– Csak nem a hentes Kovácsné lánya?
– Nem, mi a falu szélén lakunk. Én elköltöztem, csak hétvégenként látogatok
haza.
– Jöjjön, üljön le!
Az asszony engedett a kérésnek. Manó előhúzta a kabátzsebéből a laposüveget.
Aranka meghúzta, dideregve ült a padon.
– Művész, és milyen egyszerű embernek néz ki – mondta az ötven év körüli
törékeny asszony.
– Egyszerű minden, maga a világ is, amiben élünk. – mondta nevetve a férfi és
átkarolta az idegen asszony vállát.
Bementek a házba. Aranka elmesélte válásának kálváriáját. Boldog volt, hogy
egy híres embert érdekli az ő sorsa. Aranka és Manó ágyba bújtak, szeretkeztek.
Az asszony fél évig járt Manóhoz. Aranka a csepeli áruházban eladóként
dolgozott. Sosem látogatta meg a férfit váratlanul, csak ha a férfi hívta őt.
Egyszer az ágyban feküdtek. A becéző szavaktól rosszul lett a férfi.
– Kázmi, Kázmi, drága vidéki emberem…-
– Mi az, hogy Kázmi, te asszony, ne becézz!
Kérey Kázmér kiugrott az ágyból, a méregtől elfeketedett szemét rávillantotta a
nőre. Az apró asszony magára húzta a dunyhát.
–  Szeretlek, Kázmi... – súgta a dunyha alól a szerelmes szavakat.
– Most menj el, Aranka!
Manó felöltözött, becsapta a konyhaajtót és lement a pincébe. A hűvös pincében
kivárta, míg a szeretője elmegy. A nő sírva csapta be maga mögött az ajtót.
Manó pár percig várt, kijött a pincéből. A dunyhát kitette az ablakba szellőzni.
Vigyorgott a félénken kimondott szerelmes szavak emlékétől. Sosem szerette
Arankát, inkább szórakoztatta a nő csevegése, buta álmai. Sajnálattal gondolt a
nőre. Izmos, lapos mellét a tenyerében érezte. Szeretkezés közben sosem néztek
egymás szemébe. Manó szerette Aranka olcsó kölnijének illatát.
Többet nem hívta a nőt. Most hiányzott neki. – Kázmi – mondta magában,
elmosolyodott. Annára gondolt. Elképzelte, ő fekszik a dunyha alatt és félénken
suttogja: – Szeretlek, Kázmi.
Melegség öntötte el a testét. Manó kimondta a szavakat hangosan: – Szeretlek,
Kázmi.  Önkéntelenül is Aranka hangját utánozta. Elnevette magát. Fogta a kést,
pucolni kezdte vele a körmét. A késsel a körméről módszeresen kapargatta le a
piszkot.
Anna sosem szólította meg. Se Kázmérnak, se Manónak nem nevezte. A férfi
reménységemnek hívta.  – Vajon Aranka férjhez ment? – Jutott eszébe.
Manót untatták a nők, vagyis Juditot szerette. Judit igazi társ volt, csak neki élt.
Egy grafikus lányba majdnem szerelmes lett. Gátlásokat ébresztett benne a lány
szépsége. A lány tudta kezelni a férfi félénkségét. Gyereket akart Kéreytől: – Te
zseni vagy, tőled akarok gyereket!
Manó kedvesen nevetett ezen a bókon, akkor még házasságban élt. Amikor a
lány harmadszorra is előállt ezzel a képtelen ötlettel, már nem nevetett.
Felöltözött, pénzt tett az asztalra. A lány indulatosan hozzávágta a pénzt és
számon kérte, miért viselkedik így. Manó azt mondta: – Aki nős embertől
gyereket akar, az kurtizán.  
Többet nem találkoztak. Manó szerette a kurtizán szót. Maga a szó lenyűgözte.
A férfi félt a szép nőktől, különösen a szexis nőktől. Számára a nő az anyaságot
jelentette. Az anyáskodó nők vonzották. Gyermekkorában látott oltárképek
Máriái éltek benne és anyja szüntelen gondoskodása.
A részegségtől elhomályosult előtte a konyha, a cigaretta sem esett jól, mégis
töltött a pohárba. Nem vette észre, bor helyett pálinkát töltött. Felhajtotta az erős
italt, a felét kiöklendezte. Az alkoholos nyála az asztalra folyt. Előre bukott,
homlokát beverte a faasztalba. Elaludt.
A telefon csörgésére ébredt. Ránézett a karórájára, este tíz óra múlt. – Biztos,
Judit – gondolta, nem vette a fel telefont.
Komótosan levetkőzött, a kancsóba vizet engedett, az ágy mellé tette. Bebújt a
dunyha alá. Nyáron is dunyhával szeretett takaródzni.
                                     
                                          5.
Anna vékony blúzt viselt, hozzá feszes nadrágot. A lila szandálban csak lassan,
figyelmesen tudott lépegetni. Már megbánta, hogy a selyemblúzát vette fel,
melegen sütött a nap, a fölső gombot kigombolta. A fehér melltartója ki-kivillant
a lila színű blúz alól. Megnézték a férfiak.
A vonat fél óra múlva indult. Anna a munkája révén sokat utazott. Ha ötkor
indult a vonat, már négy órakor kint sétálgatott az állomáson. Drukkolt, félt,
hogy elkésik, sőt, nem egy esetben rossz vonatra szállt: szórakozottságán Ákos
nevetett. Kétszer is megnézte, az ötös vágányról indult a vonat.
Kéreynek mondta, ne jöjjön ki érte, mert nem tudja, melyik vonattal megy.
Vett magának rántott húsos zsemlét, az egyik padra leült enni. Tegnap jól
sikerült az estéje. A Rozmaringban éjfélig ücsörögtek. Utána lassan és sokat
szeretkeztek.
Anna kábultan ült a padon, nem szokott hozzá, hogy mindennap igyon. A
zsömlére szomjas lett. Elment, vett magának két decis ásványvizet, míg
megvette a hideg italt, megérkezett a vonat. Fölszállt, az egyik nem dohányzó
vagonba. Nem kívánta a cigarettát. Eszébe jutott Kérey hangja: sejtelmes, és
visszafogott stílusban beszélt. Anna szorongott: – Reménységem, hozod a
magnódat is? – kérdezte tőle. Anna értetlenül fogadta a kérdést. – Persze,
viszem.
Belekortyolt a hideg ásványvízbe, az erős szénsav csípte a torkát. Már
megbánta, hogy megígérte ezt az interjút. Ült a vonaton, de legszívesebben
leszállt volna. Eszébe jutott egy régi álma. Összefutott Kéreyvel egy kiállítás
megnyitóján. Álltak egymás mellett és a festményekről beszélgettek. Kérey
kérte, menjenek és igyanak valamit, Anna nemet mondott. Kérey arca
megremegett, száját összeharapta, nem köszönt el senkitől, szó nélkül távozott.
Anna remegni kezdett, arra gondolt, egyszer ez az ember megöli. Elindult,
eredetileg a megnyitó utáni fogadáson ott akart maradni. Anna lába remegett,
amikor a galéria lépcsőjén kivágtatott az épületből. Az utcán megnyugodott.
Azon az estén korán lefeküdt. Elaludt. Álmában Kérey hatalmas kést szegezett a
nyakához s miközben ezt tette, arra kényszerítette őt, hogy meséljen magáról.
Álmában hadarni, majd kiabálni kezdett. Felébredt, még éjfél sem volt. Ákos
horkolt. A nő kiment a konyhába, idegesen rágyújtott, a nyakát masszírozta. Sok
vizet ivott. Nehezen nyugodott meg. Hajnal háromig ücsörgött a konyhában.
Anna kinézett a vonat piszkos ablakán, majd végignézett magán: – Túl szexisen
öltöztem fel – állapította meg s felállt. Elindult az ajtóhoz, amikor meghallotta a
kalauz sípjának éles hangját. A hangosbemondón tárgyilagos hangú nő közölte:
az ötös vágányról azonnal indul a személyvonat. Az ajtónál rámordult egy nagy
szatyrot cipelő parasztasszony: – Mi van aranyom, le vagy föl, döntse el!
Anna hátrébb lépett. A vonat elindult. Visszament a helyére. Egy férfi és egy
kislány érkezett meg közben. Anna az ülésen felejtette a félig teli
ásványvizesüveget, így az ablaknál lévő helye megmaradt.
– Mondtam a lányomnak, hogy az foglalt hely – szólította meg az idegen.
Anna kedvesen mosolygott, nem szólt semmit. Megitta a maradék ásványvizet.
Idegesítette a kislány csacsogása, kiment a folyosóra, lehúzta az ablakot,
rágyújtott. Az első slukktól megszédült, a második már jólesett neki. Kidugta a
fejét a lehúzott ablakon, a friss levegő lehűtötte. Nézte a házakat, a hídról éppen
bekanyarodott a 27-es busz. Régi rossz álmát próbálta elfelejteni, és az interjúra
koncentrálni, de nem sikerült. Nedves tenyerét a hűvös ablaknak támasztotta. –
Nem lesz semmi baj – nyugtatta magát.
A vonat fél óra múlva megérkezett. Az állomáson kevesen szálltak le. A bokája
fájt a szandálban, taxiba ült.
A fehérre meszelt parasztház mesébe illően állt a kerítésnélküli nagy telek
közepén. Anna kiszállt a taxiból, levette szandálját és mezítláb elindult a füves
úton.  Kérey a ház előtti keskeny padon ült, a pad előtt faasztal állt, rajta
üvegkorsóban vörösbor és két pohár. A férfi fehér inget és farmert viselt. Szeme
élénken csillogott. Felállt, mikor a lány a betonúthoz érkezett.
– Reménységem, hát taxira költöd a pénzed.
Megölelték egymást. Anna megnyugodott, a férfi kedvessége eloszlatta benne
a szorongást.
– Micsoda szép hely…
– Gyere, ülj le, aztán bemegyünk!
Töltött mind a kettőjüknek. Ünnepélyesen koccintottak. Anna arra gondolt, be se
megy a házba. Leült a padra, szandálját felvette.
– Mesés hely – ismételte magát.
Nézte a férfi fehér ingét, ápolt külsejét, szíve szaporán vert.
– Ideges vagy… Nagyon vártalak.
A nő rágyújtott, kínálta a férfit is.
–Én megmaradok a sodortnál, az az igazi. Látom te Malborót szívsz. – forgatni
kezdte a kezében a lány cigarettásdobozát – Ettől fáj a fejem, túlpácolt.
Előhúzta az ingzsebéből a saját cigarettáját és rágyújtott.  Töltött ismét a
poharakba.
– Mesélj magadról! Mindig csak kérdezel, most te mesélj magadról! – kérlelte a
lányt.
Anna nézte a férfi csillogó szemét, ilyennek még sosem látta. Olyan érzése
támadt, mintha a vihar előtti csend uralkodna el a tájon, pedig az égen nem
látszott felhő. Felnézett az égre.
– Vihar lesz.
Manó nevetett, összehúzta a szemét.
– Nézz az égre, nincs egy felhő sem!
– Judit?
– Áh, tudod, milyen, most is az anyjánál van. Elutazott, csak hétvégén jön meg.
Néha napokig nála alszik. Őrzi az idős asszonyt. Judit már ilyen, mindenki lelke
akar lenni.
– Hány éves az anyja?
– Hetvennyolc. Erős, mint a bivaly. Isten lássa lelkem, nem szeretem őt. De ne
beszéljünk róla! Kérlek, mesélj magadról!
– Miért nem szereted? – kérdezte Anna, és a táskájából elővette a magnót.
A férfi elkomorult. Megitta a bort, szeme elfeketedett. Anna is megitta a bort.      
– Miért nem szereted? – kérdezte ismét.
– Miért érdekel téged egy buta parasztasszony, kedvesem? Szép vagy.
– Köszönöm.
– Mit köszönsz? Kérlek, mesélj!
– Fáj a bokám.
Manó idegesen rágyújtott. Érezte, a lány szereti őt, tudta, azon múlik minden,
hogy képes-e őt elfogadni olyannak, amilyen. Kimódoltan szabályos volt a
lányon minden: a rúzs lila, a blúz lila, a cipő lila, a nadrág fényesen fekete,
szexisen tapadó. A táskáján ezüstszínű csat, a hajában ezüstszínű vékony pánt. –
Úgy néz ki, mint egy színésznő, úgy ül itt, mint egy színésznő, úgy beszél, mint
egy könnyed díva – gondolta.
– Álarcot hordunk mindannyian. Álarcunk a gyengeségünk.
– Kezdjük az interjút!
– Nem szeretem az újságírókat.
– De hiszen én is az vagyok. – mondta Anna és töltött a poharakba. – Finom ez a
bor, testes, erős, nem édes, de nem is száraz.
A férfi nem nyúlt a pohárhoz.
– Ha meghalok, azt akarom, hogy a testem a földdel érintkezzen: ne tegyenek
koporsóba, ne tegyenek semmibe bele, csak ássanak itt a kertemben egy
sírhelyet és helyezzék bele a halott testem. A földdel akarok egyesülni, halott
szemhéjamat nedves föld borítsa. A betemetett síromba vert kereszt érjen a
homlokomhoz.
– Miért beszélsz a halálról?
– A halál egy új szerelem kezdete. Nem félek a haláltól.
– Amióta nem tanítasz, itt élsz egyedül?
A férfi belekortyolt a poharába. Ismét rágyújtott: megöregedett, kivénhedt,
magányos fasznak tart – suhant át az agyán. Hangja megremegett, kedvesen
mosolygott a lányra.
– Az élet addig tart, ameddig akarjuk a szeretetet. Az élet a szeretet.
– Akarni a szeretetet? Vagy van, vagy nincs. Az érzelmek nem filmkockák,
melyeket kényünkre előhívunk. – felelt a nő.
– Kényünk. Jó szó. Különösen tőled. Akarni kell a szeretetet, mint mindent a
világon. Mi köze a kénynek a szeretethez?
Anna megitta a bort. Nyomta a fenekét a pad, de nem volt kedve bemenni a
házba.
– Gyere, megmutatom a házam! Beülsz a legkényelmesebb fotelba, még
öreganyám ücsörgött benne régen, és főzök neked egy kávét.
A hatalmas ebédlő tetszett Annának. A cserépkályha mellett állt az öreg fotel. A
kopott, puha anyaggal bevont fotelba beleült a nő. Kényelmesen hátradőlt,
kezdte magát jól érezni.
– Kint felejtettem a magnóm… -
– Nem baj, itt nem lop senki. Majd behozom.
A férfi kávét melegített. Anna kiment, behozta az üveget, a poharakat és a
magnót. Manó széket húzott a fotelhoz, leült a lánnyal szemben.
– Nem tettem bele cukrot, reménységem. Kényelmes a fotel?
– Kényemre van. – felelt. Egymásra nevettek.
– Szeretek itt élni. Sokszor Istennel beszélgetek. Csodálatos Istennel
beszélgetni.
– És válaszol neked?
– Igen.
- A fél világ Istennel beszélget.
A férfi töltött a poharakba, közben arra gondolt, Anna nem szerelmes, se belé, se
másba. Vagyis érezte, a lány szerelmes lehetne belé, ha hagyná, hogy
eluralkodjon rajta az érzelem. – Mindig résen van, mindig csak okos akar lenni.
Nem ismeri az igazi felszabadultságot, ezért iszik – állapította meg magában.
– Ettől a bortól nem fog fájni a fejed, tiszta, igazi házi bor. Csak az öreg
Kamarás képes ilyen tiszta, testes, jó bort készíteni.
– Csapongunk.
– Mire gondolsz, kedvesem?
– Előbb Istenről mondtam valamit.
– A fél világ Istennel beszélget. Ezt mondtad. Hiszel Istenben?
– Magamban hiszek. Szeretem a munkám. Szeretem az életet. Nem hagyok
semmit Istenre. Ha létezik, örülhet nekem, végre valaki békén hagyja. Szeretem
a természetet, a fát, a füvet, a virágokat, az állatokat. Szeretem a barátságot.
Szeretek akarni.
Anna nézte az üres üvegkancsót. Kívánta a bort. Józan volt. Az asztalon lévő
nagy késre tévedt a tekintete, eszébe jutott az álma. Ránézett a férfira,
nyugalmat és türelmet sugárzott.
A férfi a konyhaszekrényből elővett egy másik üvegkancsót, tele borral. Letette.
Töltött, de csak a lánynak. A marihuánás cigarettából többet sodort, a lánynak, s
magának. Várt még, nem akarta, hogy a lány rájöjjön, mivel is kínálja meg. –
Úgy iszik, mint egy férfi – gondolta, még a konyhaszekrényen hagyta a
megsodort cigarettákat. Ő már reggel elszívott egy szálat.
–Nagymamám arra tanított, kést nem szabad asztalon hagyni, veszekedést jelent
– mondta Anna és hirtelen szorongani kezdett.
Megitta a pohár bort, már az ő szeme is csillogott. Felnevetett, nőies, nyugtalan
hangjától megremegett a férfi.
– A nagymamádat szeretted jobban, nem az anyádat. Szegény, tavaly halt meg.
– Honnan tudod, hogy őt szerettem jobban, hiszen sosem meséltem róla?
– Félek a halálutáni élettől. Érzem, nem könnyű itt hagyni a Földet. Szörnyű
lehet meghalni és látni szeretteinket, de már csak a lelkünkkel.
Egészen közel húzta a lányhoz a széket. Arra gondolt, megkérdezi a lányt, miért
nem szólítja őt meg soha. Várt még a kérdéssel.
– Előbb azt mondtad, nem félsz a haláltól.
– Ez igaz, a halálutáni léttől félek. Láttam meghalni az anyámat. Ismerem az
életet. De nekünk valahol mindenre választ kell adni, a sorsunkért felelnünk kell.
– Ez nekem túl patetikus. Nem értem, miért akarod, hogy a föld alatt a kukacok
martaléka légy, miközben hiszel abban, mindezt a halálod után látni fogod.
– Porból lettünk porrá válunk.
Anna ideges lett. Nem szólt semmit. Nézte a férfit, érezte, érzékeny szerető
lehet. Nézte a férfi nedves, puha száját. Nem vágyott a csókjára, mégis vonzotta.
Anna most jött rá, mi is vonzza a férfihoz, a végtelen természetessége, a halk
beszéde, a szűnni nem akaró szerelme, ami tudta, csak neki szól. Eszébe jutott
Erzsi, a kolleganője, aki szerelmes volt Kéreybe, tisztelte és csodálta.
Elnyújtózott a fotelban, a férfi a lábai előtt ült, áhítattal a szemében. Manó
megérezte, hogy a lány mire gondol, még jobban összegörnyedt a székben, orra
majdnem a lány térdéhez ért. Csendben ültek. Anna ismét a pohárért nyúlt.
– Gyönyörű a kezed. A halálom után én már nem szeretném látni, hogy mi
történik itt a Földön, de rá leszek kényszerülve arra, hogy lássam. A csillagokkal
is szoktam beszélgetni. A csillagok mögött vár ránk az ismeretlen.
– Rossz a lelkiismereted? – kérdezte Anna, éles hangján maga is megdöbbent.
– Sokat iszol. Miért iszol?
– Az ember nem mindig iszik. Ma iszom, holnap nem iszom.
– Miért nem szólítasz a nevemen?
– Nem szeretem a Manó nevet, a Kázmér meg túl hivatalos. Én nehezen
becézek.
A férfinak eszébe jutott, milyen szerencsétlenül ült a lány Juditnál a koravén
ruhában, szemén csúnya, vényre vásárolt szemüveggel. A pattanás sárgásan,
éretten csúnyította el pisze orrát. A lány, ha hozzászóltak, összerezzent, félénken
dadogott.
– Apád mindig kiabált veled, ütött is. Rohadjon meg érte! Durva emberek
neveltek téged. – Felállt, le-föl sétált a széles konyhában. – Az a kurva mostohád
zsíros kenyérrel etetett és a legszentebb tulajdonságaidat akarta eltiporni, de
nem, nem sikerült neki. – Megállt, a szeme elfeketedett. – Fel sem érnek hozzád.
A nő megremegett, régi életének nyers felidézése fájdalmat okozott, miközben
jólesett neki, hogy itt mászkál előtte Kérey Kázmér és az ő régmúlt sérelmeit
nem feledve védelmezi.
– Ne beszéljünk a múltról!
A férfi visszaült a székbe. Anna megrémült elfeketedett szemétől. Összehúzta
magán a vékony selyemblúzt, kamaszkori szorongása áthatolt a testes bor
józanrészegségén, az egyik pillanatról a másikra kipirult, az ital a fejébe szállt,
és úgy bandzsult be, mint annak előtte, tizenhárom éves korában. Anna jobb
szemére gyengén látott, szemtengelyferdüléssel született. Jobb szemét behunyta,
szemhéját masszírozni kezdte az ujjával, de az ügyetlen mozdulattól könnyezni
kezdett. A férfi gyöngéd mozdulattal odaadta a zsebkendőjét.
– Itt van, töröld meg a szemed! Ne sírj!
Anna ideges lett. Mutató ujjával kiszedte szeméből a festéket. A táskájából
papírzsebkendőt vett elő, letörölte az arcáról a könnyes sminket.
– Hol a fürdőszoba?
Manó az előszoba felé mutatott. Anna bement a fürdőszobába, hideg vízzel
megmosta az arcát. Leült a vécére, hosszan, sokat pisilt. A törülközőt koszosnak
találta, így a nadrágjába törölte a kezét. Szaporán vert a szíve. Visszaült a
fotelba.
– Csináljuk meg az interjút! – próbált tárgyilagos hangon beszélni.
– Kedvesem, én csak jót akarok neked. Igyál bort és szívjunk el egy finom
cigarettát. Legyen ez a mi békepipánk. Ne rám haragudj…
– Nincs semmi bajom. Nem sírtam, csak beledörzsöltem a szemembe a festéket.
Annának meggyújtotta a sodort cigarettát, majd a sajátját is. A nő nyúlt a
pohárért, de üres volt.
– Pihenj egy kicsit, mindjárt töltök.
Anna szívta a cigarettát, idegességében egyik slukkot a másik után.
– Ne olyan gyorsan – mondta a férfi halk, szeretetteljes hangon.
– Mégiscsak tölts!
Kérey Kázmér teletöltötte a poharakat. –  Az enyém lesz mindörökre – gondolta
s a lány kezébe adta a teli poharat.
Annának jólesett a bor, arcáról elmúlt a nyugtalan lüktetés, a szeme sem
könnyezett. Anna elszívta a cigarettát, a férfi még csak a felénél tartott: –
Milyen komótosan, hosszan szívja le a füstöt – állapította meg. Hátradőlt a
fotelban, könnyűnek érezte magát. A férfi szeme ismét nyugodt melegséggel
fénylett.
– Olyan színű a szemed, mint az öreg fűnek.
– Milyen az öreg fű?
– Mint a te szemed, Manó – szólította meg a férfit, majd kacagott, röviden.
Anna kiitta a pohárból a maradék vörösbort. Kinézett az ablakon, a fákat
nagynak látta, égig értek a lombok, az ablakkeret vastagnak és szélesnek tűnt.
Madarak hangjára lett figyelmes, éles csivitelésük elnémította a nőt.
– Te vagy e ház királynője, te vagy a világ legszebb embere. Nekem te vagy az
Istenem, ha hozzá szólok, te válaszolsz. Mit látsz, reménységem?
– A fák lombjai az égig érnek, a madarakat nem hallod?
Anna még sosem érezte magát ilyen könnyűnek. A különös lebegés boldoggá
tette, úgy érezte, repülni tudna, légies mozdulattal felállt, és táncra perdült. A
férfi nézte a lányt, majd hozzálépett, gyöngéden átkarolta, együtt táncoltak.
Anna nevetett, nem látta tisztán a férfi arcát. Magába szívta a férfi testszagát.
Manó megállt, magához ölelte a nőt, hevesen lökte az ágy felé, a lány a hátára
zuhant és a fejét beverte a cserépkályha ajtajába. Anna fejéből ömlött a vér.
Kérey felemelte a vérző fejű lányt, az ágyra fektette, levetkőztette, a nyakát
csókolni kezdte, majd a mellbimbóját a szájába vette, csókolta, szopta,
harapdálta, az ájult test nem ellenkezett. Manó Anna hasát puszilgatta, nyelvét a
köldökébe fúrta. Manó megérezte, hogy a lány ismét magánál van, lassan
kúszott fel a nő testén, kezével megemelte a lány fejét és a szemébe nézett.
– Légy a feleségem – szuszogta.
Anna rémülten nézte a feldúlt férfiarcot, akkor jött rá, mi is történt vele. Fájt a
feje, úgy érezte, szeme a homlokába csúszott.
– Fáj a fejem – nyögte.
Manó az asztalról fölkapta a kést, a lányt nyakához szegezte, szeme
befeketedett.
– Légy a feleségem.
Anna becsukta a szemét, arra gondolt, ha egy darabig csukva tartja, megszűnik a
valóság és álommá lényegül.  Szédült, füle, homloka lüktetett. Kinyitotta a
szemét, de nem látott tisztán, a kés élének fényessége egy pillanatra
megvakította.
– Nem látok. Hol vagyok?
Manó fölültette a lányt, pizsamakabátját előhúzta a dunyha alól, a lányra
terítette, kérte, álljon föl. Anna visszazuhant az ágyra, kiszáradt száját törölgette.
– Vizet kérek…
– Ha felállsz, kapsz! Segítek.
Manó a lány hóna alá nyúlt, erősen megmarkolta és felhúzta az ágyról. Anna
lába remegett, nézte a konyhakövön heverő kést, hányingere lett. Manó leültette
a konyhaasztalhoz, bement a fürdőszobába s vizes törülközővel lemosta hajáról,
nyakáról a vért.
– Ezt vedd be! – tett a lány elé egy tablettát.
Anna engedelmesen a szájába vette az apró tablettát, elrágta, vizet ivott rá.
Kinézett az ablakon, a fák lombjai már nem értek az égig, a csendes táj
megrémisztette. Az ajtót nézte: – Az előbb nyitva volt, most zárva – állapította
meg.
– Szerelmem, mostantól nem kell félned, én leszek a te oltalmazód, örökre
együtt maradunk – súgta fülébe a férfi.
Annának könnyes lett a szeme, ismét vizet kért. Manó a csaphoz ment, a nő
felállt, elindult az ajtó felé. A férfi hátulról elkapta, a kést a torkához nyomta,
visszahúzta az asztalhoz.
– Hova mennél ilyen állapotban? Hova mennél? Hiszen csak most érkeztél
meg.
Anna nézte a megbolondult férfi arcát. A tabletta nem hatott. Manó adott a
lánynak még egy marihuánás cigarettát.  Meggyújtva odaadta neki. Anna szívta
a különös cigarettát, még mindig nem tudta, mit is szív valójában.
– Bort adj!
A férfi a kancsó bort, a poharat a lány elé tette és leült az ablak alatti székre.
Manó a harmadik marihuánás cigarettájára is rágyújtott. Mosolyogva nézte a
remegő lányt.
– Kedvesem, marihuánát szívsz. Ez nem a valóság, te ruhában ülsz itt, és a
jövőnkről beszélgetünk. Téged én még nem öleltelek meg, csak te hiszed. Én
annyira szeretlek, hogy nem tudnék neked fájdalmat okozni. Te nem verted be a
fejed, ez álom. Szeretsz engem, a kamasz kislány félénk, szűzies szerelmével.
Anna végigsimította a vizes haját, a keze véres lett, ki akarta tapogatni a fején a
sebet, de a férfi ráüvöltött.
– Ne nyúlj a fejedhez!
Az üvöltő férfi látványa megrémisztette. Fájdalma kezdett tompulni, beleszívott
a sodort cigarettába, és kedvesen mosolygott.
– Hozzád megyek feleségül.
Manó arca megremegett, majd elérzékenyülten megsimogatta Anna vékony
csuklóját.
– Ez a kéz fog engem ölelni. Te híres költő leszel, festményeim méltó társa.
Istenek vagyunk a Földön, a mi művészetünk örökké élni fog.
Anna kedvesen mosolygott, lassan szívta a cigarettát, mint ahogy előbb a férfitól
látta. Ismét könnyűnek érezte a testét, kinézett az ablakon, a táj nem változott, ez
megnyugtatta.
– Fehér ruhában leszel.
– Igen, fehér ruhát veszek fel.
– Kire gondolsz most?
Anna nézte a férfi fekete szembogarát, eltorzult vonásait. Kinézett az ablakon, a
fák lombjai ismét az égig értek, várta a madarak hangos csivitelését. Csend volt.
Az ablakkeretek megszélesedtek. Megitta a pohár vizet, de még mindig
szomjúságot érzett. Arra gondolt, mindent megígér s akkor talán, életben marad.
Megnyalta kiszáradt száját, nem mert vizet kérni, nem mert bort inni.
– A madarakra gondolok.
A férfi rácsapott az asztalra, üvöltött.
– Nem, te a szeretődre gondolsz.
Ököllel beleütött a lány arcába. Anna megszédült az ütéstől, orra vérezni
kezdett. Tenyerével megtörölte véres arcát.
– Kire gondolsz most?
Anna arca megkeményedett, a megvadult férfi arcába köpött.
– A szeretőmre gondolok – sziszegte.
Manó rémülten dőlt hátra a székben. Anna erőt merített a férfi rémületéből.
Felállt, a késért nyúlt, de a férfi ismét megütötte, majd kicsavarta a lány kezéből
a kést s válláról levette a pizsamakabátot.
– Ülj meztelen! Szép vagy, kérlek, állj fel, hadd lássalak, hadd lássalak
mindenütt!
Anna felállt, hátát görnyedten tartotta.
– Két szeretőm van, az egyik jobb, mint a másik. Tegnap szeretkeztem az
egyikkel, előtte való nap a másikkal – magabiztosan beszélt.
Manó megremegett. A nő visszaült. – Gyáva, őrült és csúnya – gondolta végig
tárgyilagosan. Fázott, de nem mert ruhát kérni, pisilnie kellett, de nem mert a
fürdőszobába menni. Félt, de nem mutatta ki.
– És a költészet! Miért akarsz kurtizán lenni?
Anna kacagott, rácsapott az asztalra, üvöltött.
– Boldog és szabad ember vagyok, te meg egy öreg, csúnya, bolond manócska.
Pitiáner gyilkos vagy. Nem leszek a feleséged.
A férfi összegörnyedt és sírni kezdett. A nő nem látta az arcát. Nézte Manó
remegő kezét, az arcáról törölte a könnyeit, vagy tanácstalanul nyúlt jobb vagy
bal zsebébe, bizonyára a zsebkendőjét kereste. Anna mozdulatlanul figyelte őt.
A férfi abbahagyta a sírást, ránézett a lányra.
– Gyönyörű színe van a mellbimbódnak. Megcsókolom a mellbimbódat.
Anna kinézett az ablakon, a fák lombjait fújta a szél, már nem sütött a nap.
– Az enyém vagy, miért ellenkezel? Én csupán szeretni akarlak – a férfi nyugodt
hangon beszélt.
– Mesélj magadról – kérlelte a nő s óvatosan magára terítette a pizsamakabátot.
– Szóval, nem haragszol? Érzed a szerelmem?
Anna töltött magának a borból, rágyújtott a saját cigarettájára.
– Mesélj!
– Manyóka azt ígérte, tudod, ő az én édesanyám volt. Manyóka azt ígérte,
mindent megkapok, hírnevet, szerelmet. – A férfi könnyezni kezdett, majd erőt
vett magán s folytatta. – Nem vagyok még világhírű, de az leszek. Az a másik, a
Homonnai, micsoda név, neki sikerült. Gyűlölöm Homonnait! Ha szeretsz, én is
világhírű leszek. Te vagy a szerelem, a költészet. Te leszel az én társam. Most
beszélj!
– Nem látok tisztán…
A férfi a nő fejét az asztalba verte, üvöltött.
– A szeretőidre gondolsz, mikor én a kettőnk jövőjét tervezem. Minden nő
kurtizán!
Az asztalon lévő sótartót a falhoz vágta, az ablakpárkányról elvette a kést,
hadonászni kezdett vele. Anna remegett, fázott és félelmében bepisilt.
Szégyenében elpirult, vizelete csöpögött a magas, keskeny konyhai székről.
Kérey eléguggolt, kitágult szemmel nézte a kipirult, pisilő lányt.
– Én vagyok a… – a nő elsírta magát. – Fázom.
Manó nézte Annát: - Megölöm. – Döntötte el. Gyöngéden végigsimogatta a nő
vizelettől nedves combját.
– A férfi az erő, látod – simogatni kezdte a nő mellét –, ebből szopunk – lenyúlt
a nő lába közé –, ebből jövünk ki. A ti szátok érzékeny, puha, a testünk
oltalmazó puszilgató melegsége. Anna nézte a férfi zsebéből kikandikáló kést,
Manó arcát megsimogatta.
– Társad leszek… – suttogta.
Manó szeme melegen fénylett. Anna hirtelen mozdulattal kirántotta a férfi
zsebéből a kést és szíven szúrta Kérey Kázmért. A kés félig kiállt a férfiból.
Szembogara kitágult, szája szélesre nyílt, majd összecsukódott, hangtalanul a nő
lába elé zuhant.
Anna ült, töltött a borból, rágyújtott. Nem fázott. Kinézett az ablakon, ismét
sütött a nap, de már csak a kert végét érte a nap sugara. Elnyomta az elszívott
cigarettavéget, bement a fürdőszobába, megengedte a zuhanyt. Sokáig állt a
zuhany alatt. Az egyik kevésbé koszos törülközőbe megtörölte a testét. Óvatosan
megfésülködött, hogy fején a sebet nem sértse fel. Táskájából elővette
dezodorát, alaposan befújta magát. Felöltözött, mezítláb kiment a kertbe,
körbesétált. A ház mögött régi kút állt, rajta zöldre festett fatető. Elhúzta a
fatetőt, belenézett a mély kútba, megnyugodott.
Visszament a házba, levette a ruháját, csupán fehérneműt viselt. A lábával
megfordította Kérey Kázmér halott testét. Az ágyról lehúzta a lepedőt, rátette a
halott testet, abba belekötözve kivonszolta azt a kútig. Hatszori nehéz
mozdulattal a kútba dobta. Szuszogott. Leült a kút mellé. Mikor elmúlt a
szuszogása, fölszerelte a kerti slagot, végiglocsolta a kertet. A zöld fatetőt
gondosan visszahelyezte. Bement a konyhába, lehúzta a véres dunyhahuzatot, a
szekrényből friss ágyneműt vett elő. Rendbe tette az ágyat.
A szeme rátévedt a konyhaszekrényre készített marihuánás cigarettára, fogta, a
vécébe dobta, kétszer is lehúzta az öblítőt. A felmosó vödörbe hypót,
mosogatószert öntött, rá forró vizet eresztetett és felmosta a konyhakövet. Az
asztalt szivaccsal letörölte. Leült, körülnézett. Rágyújtott. Töltött magának az
ásványvízből, ivott. Nem gondolt semmire. Kihozta a fürdőszobából azt a
törülközőt, amit használt. A véres dunyhahuzatnak és a törülközőnek keresett
egy szatyrot. Elmosogatott. Állt a konyha közepén, akkurátusan végignézett
minden tárgyat. Fölvette a szandálját és elindult.
A vonatállomáson kevesen várakoztak, fél órája volt a vonat érkezéséig.
Már alkonyodott, mire a vonat megérkezett Budapestre. Otthon ivott a
whiskyből. A homloka lila volt az ütésnyomoktól. Vizesborogatást tett a
homlokára. Nyugodtan aludt el, tudta, Manó nem mondta el Juditnak, hogy
kimegy hozzá interjút készíteni.
                                                     5.
Judit vasárnap érkezett meg Manóhoz, mindkét kezében teli szatyorral. Vett
hagymát, anyjától hozott befőttet, a hentesnél darált húsért állt sorban. Fasírtot
akart sütni.
Nagyot nyögött, amikor letette a konyhaasztal mellé a két szatyrot. Leült,
kezével megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. – Hol lehet? – gondolta és
megdöbbenéssel vette tudomásul a gondos rendet. Manó sosem takarított. Nézte
a szépen megvetett ágyat. Végigdőlt az ágyon. Nyögött, fájt a dereka. – Biztosan
elment a kocsmába – gondolta Judit. Becsukta a szemét, a hűvös, friss ágynemű
lehűtötte izzadt testét. Elaludt. Fél órát, ha aludhatott, arra ébredt, hogy fázik.
Fogta a szatyrokat, kirámolt. A húst betette a hűtőbe. Két hete, mikor megjött az
anyjától, Manó után ment a kocsmába: a férfi gorombán hazazavarta. Ott ült, itta
a bort és nézett ki az ablakon. Legszívesebben most is elment volna. Kivette a
hűtőből a húst, főzni kezdett. Felbontott egy üveg narancslét, sokat ivott a hideg
italból. A gondos rend nyugtalanította: – Csak nem Anna miatt csinált rendet?
Nem szerette Annát. Végül főzni kezdett. Az apró, laposra formázott
húsdarabokat forró olajba dobta. Tíz darab húspogácsát formázott meg. Amikor
az első kisült, késsel szétnyomta, zsömle közé tette, jóízűen evett. Az óráját
nézte, már négy óra elmúlt. Elhatározta, nem süt krumplit, csak ha a férfi
megérkezik. Megszólalt a telefon.
– Szia, Anna, de jó, hogy hívsz – szólalt meg negédes hangon.
– Szia, de örülök, hogy hallom a hangod. Hogy vagy? – Anna is negédesen
beszélt.
– Jól. Manót várom. Mikor jössz?
– Éppen ez a gond. Nem tudom megcsinálni az interjút, fáj a derekam. Hol van?
– Nem tudom.
– Ha meggyógyulok, telefonálok. Mondd meg neki, hogy elnézést, de ágyban
fekszem.
– Jó, szia. Leteszem, mert odaég a hús.
Judit az utolsó három húspogácsát kiszedte a forró olajból. Kávét készített
magának. Tejet vett elő a hűtőből.  A forró kávéból sokat töltött, rá kevés tejet.
Leült az asztalhoz, rágyújtott, kávézott s nézett ki az ablakon. A szél
felerősödött, a nap nem sütött. Judit nem bánta, nem szerette a meleget. – Olyan
negédesen beszélt, mint én, pedig nem szokott. – gondolta végig az előző
beszélgetést. Felhívta a pesti lakásukat, hátha Manó hazament, de senki nem
vette fel a telefont. Tanácstalanul ücsörgött, majd levette vékony bőrcipőjét,
felvette a tornacipőt és elindult a kocsmába.
A söntésnél Pista állt, Judit szerette a fiút.
– Szia, de örülök, hogy te vagy itt? Nem láttad?
– Gyere, igyál egy kávét! Nem láttam, legalább egy hete.
– Nem kérek semmit. Tegnap se láttad?
– Nem én, most mondom. Nem járt itt.
Judit idegesen körbenézett, mintha nem hinne a fiúnak, majd kedvesen
mosolygott.
– Igyál valamit!
– Van narancslé?
– Már adom is. Ne izgulj, rossz pénz nem vész el.
– Én mindig tudom, hogy ő hol van, és most nem tudom.
Beleivott a vastag üvegpohárba. Fizetni akart, de Pista nem engedte. Elköszönt a
fiútól és visszament a házba. Körbejárta a kertet. Bement a konyhába, ismét
felhívta a pesti lakásukat, de nem vette föl senki. Leült, rágyújtott, nézett ki az
ablakon. – Felhívom Lacit! – döntötte el. Laci volt Manó legjobb barátja. Laci
otthon volt, azt mondta tegnapelőtt beszélt Manóval utoljára. Laci megnyugtatta
Juditot, javasolta, menjen el a kocsmába, biztosan ott ül. A nő nem akarta Lacit
felidegesíteni, nem mondta, hogy már járt ott.
Letakarta a húst, elmosogatott. Bezárta az ajtót, a kulcsot kivette a zárból. Már
sötétedett. Szorongott. Bekapcsolta a rádiót, híreket mondtak. – Most nem
hallom, ha jön valaki – nyugtalankodott. Lekapcsolta a rádiót. Fülelt.
Elcsendesedett a szél. A táskarádiót maga elé tette, ha mégis meggondolná
magát, s mégis bekapcsolná, akkor ne kelljen felállni érte. Manó a
konyhaszekrényen tartotta a rádiót. Poros volt a rádió. Nézte a konyhaszekrényt,
az is poros volt. – Miért csak az asztalt és a konyhakövet takarította? –
tanakodott. Bement a fürdőszobába, nem észlelt semmi gyanúsat. Kijött a
fürdőszobából, az ágyhoz ment, felemelte a dunyhát: – Az ágynemű friss.
Ez nem tűnt szokatlannak, inkább a férfi cserélgette az ágyneműt. – Várt ez
valakit – jött rá Judit. – Talán engem? – kérdezte magától.
Legszívesebben hazament volna Pestre. – És, ha megjön. Jobb, ha itt várom. –
gondolta végig.
Megnézte a letakart húst, már kihűlt, betette a hűtőbe. Az asztalról elvette a
tejet, azt is a hűtőbe tette. Leült, rágyújtott. Bekapcsolta a rádiót, könnyű
slágerek szóltak. Pár számot végighallgatott, szorongását oldotta a könnyed,
gyors zene. Lekapcsolta a rádiót, az óráját nézte, tíz óra múlt tíz perccel. Beült a
fotelba, hátradőlt, de fejére csúszott a fotelra terített puha anyag. Megijedt,
felállt, s gondosan megigazította az anyagot. Szőke, véres hajszálak hullottak a
lába elé. Nem merte megfogni. Leguggolt és nézte. Vékonyszálú, mint Annáé –
állapította meg.
Levette a fotelról a puha anyagú takarót, és rázta, semmi nem esett ki belőle.  A
fotelra visszatette a takarót: – Hat éve vettem – gondolta. Állt, jobb lábával
belerúgott a véres hajszálakba, de azok beleragadtak tornacipőjének mintázott
gumitalpába. Nem nyúlt hozzá. Jobb lábáról levette a tornacipőt, nézte, aztán
letette a földre. Jobb lábával mezítláb, ballal tornacipőben az asztalhoz ült.
Mereven ült, mint aki karót nyelt. Megszólalt a telefon, összerezzent. Laci
érdeklődött.
– Helló, mi újság?
– Semmi – mondta Judit vékony hangon.
– Elmentél a kocsmába?
– Minek zavarjam, biztosan ott ül. Rossz pénz nem vész el.
– Félénken beszélsz…
– Aludtam már. Holnap fölhívunk – köszönt el a férfitól.
Judit öntött magának a narancsléből, ivott a fűszeres húsra. – Túl fokhagymásan
csináltam – gondolta. Nézte a tiszta konyhakövet. Már koromsötét volt odakinn.
Felállt, a jobb lábára való tornacipőjét a konyhai mosogatóban lemosta, a véres
hajszálak eltűntek a lefolyóban. Levette bal lábáról a tornacipőt, felvette vékony
bőrcipőjét és visszaült az asztalhoz. Elfogyott a cigarettája. Felállt, tudta, Manó
a konyhaszekrényben tartja a cigarettáját. Talált is egy dobozzal. A
konyhaszekrényt alaposan szemügyre vette. Judit állt a konyhaszekrény előtt.
Manó sosem engedte őt a pincébe. Judit itt élt Manóval már húsz éve, de még
sosem járt a pincében. A hűtő tetején tartott elemlámpát megfogta és lement a
pincébe. A lámpával végigpásztázta a sötét, alacsony, keskeny helyiséget: nem
látott csak borosüvegeket.  Be akarta csukni a pince ajtaját, amikor észrevett egy
nagy papírdobozt, amire Manó ráírta: Vigyázz, méreg! Ne nyúlj hozzá,
veszélyes!
Felismerte a férfi elnagyolt betűit. – Miért írta rá? – Judit nem értette. Odament
a dobozhoz, nem merte megfogni. Próbált belevilágítani, de nem lehetett, Manó
leragasztotta. A nő a lámpával finoman megbökte a dobozt. Olyan érzése
támadt, mintha papír lenne benne. Jobb kezével végigtapogatta a dobozt, majd
óvatosan megemelte. Nem volt nehéz. Kiszáradt száját megnyalta, óvatosan
magához szorította a papírdobozt, és kihozta a pincéből. Letette az asztalra,
leült. Lekapcsolta az elemlámpát. Felállt, a kulcsot visszatette a zárba. A
konyhaszekrényből elővette a nagyollót. A doboz tetejét felvágta, majd ismét
bekapcsolta az elemlámpát, és belevilágított a papírdobozba. Judit keskeny szája
szétnyílt. Letette az elemlámpát, és merész mozdulattal letépte a doboz tetejét. A
papírdobozban pénz volt, oly sok pénz, hogy a nő lába megremegett. Le kellett
ülnie. – És énnekem mindig azt mondja, nincs pénze. – Felállt, belemarkolt az
ötezresekbe: – Halnál meg ott, ahol vagy! – sziszegte hangosan. Ránézett az
órájára, már éjfél is elmúlt. Rágyújtott, beleivott a narancslébe. Könnyes lett a
szeme. Végiggondolta, hogy az elmúlt húsz év alatt csak adott: pénzt, enni, és
hű szerelmét. Sosem csalta meg őt. Mindig az ő munkájáról beszéltek, mindig az
ő karrierje volt a fontos. Judit könyvtárosként dolgozott. Szerette a munkáját.
Igaz, Manó többször kérte, ne dolgozzon, majd ő eltartja, de a nő érezte, ezt
csupán azért ajánlja fel neki, hogy végképp elszakítsa a külvilágtól. Letörölte
arcáról a könnyet: – Te vagy az én szűzies, szent asszonyom – idézte fel a férfi
becéző szavait. – Anna él – gondolt a nőre. Elnyomta a cigarettavéget. Felállt, az
ágy mellől előhúzta régi bőröndjét, az asztalra tette. Gondosan számolni kezdte
a pénzt, hangosan számolt: – Ötezer, tízezer, tizenötezer, húszezer…
Amikor az ötmillió forintot kiszámolta, elálmosodott.  Melegített magának
kávét, rágyújtott. Hányingere lett az erős dohánytól, Judit könnyű cigarettát
szívott.
Már hajnalodott, mire az összes pénzt megszámolva a bőröndjébe tette:
harmincnyolcmillió-kétszázharmincötezer forintot. Az üres dobozt visszavitte a
pincébe. A bőröndöt visszatette az ágy mellé. Vizes szivaccsal letörölte az
asztalt. Töltött magának egy kupica pálinkát. Lassan kortyolgatta.
Pesti lakásukat felhívta, senki nem vette fel a telefont. Töltött magának még egy
kupica pálinkát. A kútra gondolt: – Ha én megölném, a kútba dobnám.
Ismét rágyújtott. Már nem érezte erősnek a cigarettát. Önmagára gondolt,
ötvenéves nő, és semmije sincs: Manóé a ház, a pesti lakást bérlik.
– Mindenemet nekiadtam, az életemet. Még gyerekem sincs, mert ő nem akart.
Kinyitotta az ajtót, a hajnali friss levegőt magába szívta. A kúthoz ment, elhúzta
a zöldre festett fatetőt, belenézett. Nem látott semmit. Visszament a konyhába,
magához vette az elemlámpát. Belevilágított a kútba, a vízbe fehér lepedő lógott,
aminek az egyik fele rátapadt a betongyűrűre. Riadtan visszalökte a fatetőt. A
lámpa kiesett a kezéből. Körülnézett. Csend volt, még a madarak sem
csiripeltek.
Berohant a házba, magára zárta az ajtót. Már pontosan tudta, mi történt. Judit
nem bírta az alkoholt, de most töltött magának még egy kupica pálinkát. Ivott. –
Ráérek, senki sem zavarhat. – mondta magában s maga is megdöbbent,
megkönnyebbülést érzett.
A madarak rázendítettek hajnali éneklésükre. Judit felállt, kinyitotta az ablakot.
Visszaült, kezében forgatta a csikket. Bedagadt a bokája, lerúgta magáról a
vékony bőrcipőt. Végigdőlt az ágyon. Becsukta a szemét. Arca kipirosodott a
pálinkától, feje lüktetett a kimerültségtől. Elaludt.
                                                   6.
Anna bejárt a szerkesztőségbe, írta a cikkeit vagy otthon dolgozott. Kevés
emberrel találkozott. Élvezte a magányt. A hónap végétől szabadságra akart
menni. Két hét elmúltával fölhívta Juditot.
– Tessék… -
– Szia, itt Anna. Mi újság?
– Semmi. Kicsit rossz kedvem van – mondta Judit. Megdöbbent, azt hitte
Anna nyugtalan, félénk lesz.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– És ő, mit csinál?
– Á, ne is mondd! Tudod, mindig vágyott Rómába. Ott van, szerintem. Vagy
te tudod, hogy hol van?
A nő Judit hangjában nem érzett szorongást vagy bánatot: – Rájött, hogy a férfi
gazdag – gondolta. Rágyújtott. Direkt várt a válasszal.
– Halló, itt vagy? – türelmetlenkedett a másik nő.
– Valóban? Rómában lenne?
– Nincs meg az útlevele.  Hagyott egy levelet, amiben csak ennyi állt:
„Kedvesem, elutaztam. Hívlak, csak téged szeretlek: Manó.”
– Biztosan visszajön. Szép megszólítás: kedvesem. Nagyon szeretett… -
– Kérlek, ne beszélj róla múlt-időben! Jó is, hogy hívtál. A legutóbbi
festményeiből csinálok bemutatót, itt a házában. Most is éppen azon
dolgozom. Te mindig olyan szépen írsz róla, mindenki tudja, mennyire
szereted őt. Te nyisd meg a bemutatót! Küldünk meghívót a római
barátjának is. Mit lehet tudni, hátha hazajön.
Anna elnyomta a cigarettát. Hallgatott. Legszívesebben kimondta volna,
valójában mi is történt. Judit élvezte, hogy Annát sikerült zavarba hoznia. A nő
némaságát félreértette és bátorságot merített belőle.
– Érzem, hogy te nagyon szereted őt, azért kérlek téged. Ő nagyszerű férfi, sok
nő szereti.
– A gazdag férfiakat szeretik a nők.
Judit hangja megremegett: rájött – gondolta. Rágyújtott. Anna is.
– Sokat dohányzol. – mondta Judit.
– Megnyitom a bemutatót. Most leteszem a telefont. Csöngettek. Majd hívlak.
– elköszönt.
Beült a foteljába. Megborzongott, pedig melegen sütött a nap. Tudta, Judit tudja.
Nem érzett bűntudatot, sem keserűséget. Olyan érzése volt, mintha
filmforgatáson ülne, s ő nem lenne más, csupán az egyik szereplője a
történteknek. Tudta, a történet másik szereplője Judit, aki sosem fogja sem
zsarolni, sem bántani.  – Mennyire nyugodtan társalgott – gondolta végig az
előző beszélgetést.
Anna az elmúlt hetekben összegyűjtötte a verseit és elküldte egy jó nevű
kiadónak. A kiadó érdeklődést tanúsított a kötet iránt.  
Anna úgy döntött, elutazik. Kati már többször fölajánlotta a balatoni nyaralóját.
Elhatározta, két hétre egyedül lesz, s a régi verseit átnézi, sőt, ír újabbakat is.
Örült ennek a lehetőségnek: – Költő leszek – mondta magában.
Anna nem vágyott a testi szerelemre. Mindkét fiújának azt hazudta, beteg s ne
hívják, míg nem jelentkezik. Katival is csak a közös erkélyen váltottak néhány
szót.
Hetek óta nem ivott. Felállt, elővette a bárszekrényből a whiskysüveget, töltött
magának. Belekortyolt a meleg italba, hányingere lett. A hideg ásványvízért
lusta volt kimenni. A második pohár után már elmúlt a hányingere. A telefon
csörögött, nem vette fel: – Ma se megyek sehova – mondta magában. A
bemutató megnyitójának szövegén törte a fejét.
 
                                                 7.
Juditot felháborította Anna magabiztos hangja. Leült a kerti padra. A hűvös szél
jólesett izzadt testének. Az elmúlt hetekben hőhullám gyötörte, a levegőt is
szaporábban vette. Elhatározta, addig nem fekszik le, míg meg nem találja a
megfelelő megoldást. Most, hogy Annával beszélt, rájött, mégsem csinál
bemutatót.
A munkások egy nap elvégezték a munkát: bebetonozták a kutat s helyébe, a
bebetonozott betongyűrűre vörösfenyőből készült faasztal került. A faasztalhoz
két hosszú fapadot készítetett. A munkások tegnap hozták a padokat.
A nő hátrament, leült az asztalhoz: – Kéne permetezni, az almatermés elpusztul
– állapította meg s úgy határozott, levelet ír Annának. Judit jobb kezével
végigsimította a faasztalt. Úgy döntött, olyan levelet ír Annának, ami
végérvényesen megszakítja kettőjük kapcsolatát.
Az asszony bement a házba, narancslét vett elő a hűtőből, a konyhaszekrényről
magához vette műanyag borítású dossziéját, vállára tette retiküljét s visszaült a
vörösfenyőből készült asztalhoz. Már nem fújt a szél. A délutáni naptól
kimelegedett. Levette blúzát, melltartóban ült. Fölbontotta a narancslét. A
műanyag borítású dossziéból elővett kéziratpapírt, a retiküljéből tollat.
Sokáig ült az asztalnál. A szél ismét felerősödött, így bement a házba, a
konyhaasztalnál megírta a levelet.
                                                    8.
Anna elutazott Kati nyaralójába. Ákos elfogadta, hogy ne találkozzanak, ebből
rájött, hogy Katival lefeküdhetett, ezért a türelmesebb arcát mutatja. Ákos azt is
mondta, hogy bármikor szívesen újrakezdi vele az életet, és csak őt szereti.
Anna hitt neki.  Kati megígérte, hogy utána küldi a postáját.
A nő élvezte a szezonvégi csendet. A vízparti büfésnek tetszett, így a lángosára
sok sajt és sonka került. Szinte mindennap lángost evett. Anna nem vette észre a
férfi vágyakozó tekintetét. Örült, hogy végre jó konyhára lelt. Borsós
borravalókat adott, amit a vékony, magas-termetű, középkorú büfés kelletlenül
fogadott el, de Anna minden esetben erőszakosan rátukmálta a pénzt.
Jóllakottan sétált be a házba. Elhatározta, délután alszik. Egésznap álmos volt.
Az augusztusi első hűvös nap elszomorította: vége a nyárnak – mondta
magában. Egy biciklista fiú majdnem nekiment. Anna káromkodott. A
levelesládát kinyitotta, már három napja nem nézett bele, most is csak azért,
mert unatkozott. Senkitől sem várt levelet.
Megörült, amikor meglátta Kati kézírását. Jóllakott álmossága elmúlt. A
borítékban volt egy másik boríték, Judit levele:
„Anna
Manó hazajött Rómából. Így elmarad a bemutató. Remélem jól vagy.
Ha úgy gondold, hívd fel, és készíts vele interjút!
Üdvözöl: Judit”
Anna háromszor olvasta el a levelet. Nevetett, majd sírt. Fölbontott egy üveg
bort, megitta.  Az alkohol könnyűvé tette. A büfésre gondolt. Vágyat érzett az
idegen férfi iránt.
Megitta az utolsó pohár bort és visszament a partra. A férfi bezárta a büfét.
Anna a férfi hálókocsijában aludt. Sokáig szerelmeskedtek. Anna arra gondolt
Steinbeck ilyen hálókocsikat írt meg az Érik a gyümölcs című könyvében. Anna
tizennégy éves lehetett, amikor olvasta ezt a regényt. Megsimogatta az alvó férfi
izzadt, vékonyszálú haját, és emlékezetében felidézte a kötet színét: zöld színe
van, jutott eszébe.