Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. július-augusztus / Seb. Krisztus a vödör felett

Seb. Krisztus a vödör felett

Néró, a család farkaskutyája, szolgálatkészen ugrott fel a helyéről, a kétely legkisebb
szikrája nélkül tartott Alex felé az udvaron, kiapadhatatlan remény élt benne, hogy aznap
majd minden megváltozik, és a gazda kényeztetni fogja reggeltől estig, pedig már el is
hangzott az első figyelmeztetés, „hagyjál Néró, most ne”, szólalt meg a férfi, de a kutya nem
vett tudomást róla, erősebb volt benne a simogatás utáni vágy, amelyből olyan keveset kapott.
„Menj innen az undorító csuláddal”, hallotta sokszor, és már lökték is arrébb a pofáját,
nehogy a sárral vegyített kocsonyaszerű nyál bepiszkolja a kabátjukat, ám a kutya jól tűri a
durvaságot, most is kitartóan lépkedett Alex nyomában, az autónál mellékerült, és többször a
gazdája lábára taposott. A világosbarna velúr cipőn ott maradtak az elmosódott tappancs
nyomok, vastag csíkot húzva az orr felé, „hogy dögölnél meg”, káromkodott Alex, a kutyát
oldalba rúgta, és Néró nyüszítve eloldalgott.
Beült az autóba, tíz óra, állapította meg, eszébe jutott, hogy a felesége még most is ott
hever kócosan a kanapén, miközben ő már a gyereket is levitte az óvodába, maga előtt látta a
rózsaszín pamut hálóing alatt fehérlő, szétterült, lapos mellét, megjelent előtte Emma sápadt,
beesett arca, érezte enyhén savanykás szájszagát, látta, ahogy esténként összegörnyedten,a
dohányzóasztalra felrakott lábbal ül a nappaliban, és bámulja a tévét. A szüléstől kissé
megereszkedett hasa ilyenkor jobban kidomborodott, a háta olyan gömbölyű volt, mint egy
gumilabda.
Mire Alex beért az étterembe, felpörgette a keserűség, utasította a pincéreket, cseréljék le
az összes abroszt, mossák le a székeket, „nézzétek itt és itt milyen maszatosak, és a sótartók
sincsenek feltöltve”, mutogatta, „pedig ezt már tegnap is mondtam”.
„Meglesz, főnök”, válaszolta Jani, az egyik pincér, aztán visszament cigarettázni a hátsó
udvarra, hangosan röhögtek és beszélgettek még percekig. Alex várt egy kicsit, majd
határozott léptekkel elindult a folyosón a cigarettázók irányába, kivágódott az ajtó, nagyot
nyekkent, „kurva életbe, mi van már itt”, üvöltötte, „mindegyik elnyomja a cigit, és takarodik
a dolgára!”
„Jól van, főnök, most mit vagy úgy oda”, kérdezte Jani, „van még egy óra a nyitásig.”
„Leszarom, mennyi idő van még, csináld a dolgod, világos”, ripakodott rá Alex. Kushadva
ment vissza dolgozni mindenki, csak lopva pillantottak egymásra, ez megőrült, üzente némán
a tekintetük, miközben cserélték a sótartókat.
„Nem nézegetünk, Ricsikém, dolgozunk, tudod, az valami olyasmi, amit te csak
hallomásból ismersz”, szólt rájuk még egyszer Alex, és kívülről magára csukta a
dohányzórészhez vezető ajtót. Jani nem nyomta el a cigijét, még mindig ott füstölt a
hamutartó szélén, Alex beleszívott, hátával a hideg falnak támaszkodott, és nézte az étterem
mellett elszáguldó autókat. Senki sem jött be, nem álltak meg egy kávéra sem, jó volt, ha
hétvégén egyik nap megtelt az étterem ebédidőben és esetleg vacsorára.
Az ügyvédtől továbbra sem sikerült visszaszereznie a pénzét, nem tehetett mást, csak arra
figyelt, hogy a következő két hónapra legyen elég fedezet a kiadásokra, túlélni, túlélni, túlélni
minden napot, hajtogatta magában, miközben fojtogatta a tudat, hogy már csak pár milliójuk
van.
Kifosztottak, lenulláztak, a padlóra küldtek, zakatolt a fejében, amikor az ügyvédre
gondolt, ha arról lenne szó, simán otthagynának megdögleni az út szélén, és nem lenne erőm
felállni, újrakezdeni, és ott lebegett előtte a rémkép, hogy ez már így marad örökre, úgy kell
majd egyik fillért a másikhoz rakosgatni, szép lassan el kell adni mindent, az éttermeket, azt a
két telket, amelyet befektetésre vettek, végül a házukat is.
„A rohadt életbe”, szakadt ki belőle, az öklét beleverte az épület ablakának a peremébe, a
bádog éles volt, felhasította a tenyere szélét, kiserkedt a vére, lefolyt a csuklójára, de nem
érdekelte, egy zsebkendővel úgy-ahogy letörölte, és visszament az étterembe.
Az asztalok megterítve, a konyhában már készült a napi menü, Cosmo csirkemell baconos
gombás barnamártással, sült burgonyával, utána desszertnek banánhajó, a konyhalányok
pucolták a folyosón a zöldségeket, a padló fel volt mosva, csak a koszos rongy állt még egy
vödörben az egyik sarokban.
„Ha kész vagytok a pucolással, vigyétek a felmosót a helyére”, szólt oda Alex a
lányoknak, némán bólogattak, mindketten egy sámlin ültek, Éva oldalt, Anna a férfival
szemben, ráhajoltak a vizes vödörre, amelyben a zöldségek áztak. Évának széles volt a háta,
feszült rajta a fehér köpeny, alatta kétoldalt kidomborodtak a hurkák és a melltartója rajzolata.
Anna aranylánca hintázott a víz felett, mintha a rajta lévő keresztről Jézus nagy lendülettel
bele akarna ugrani a vödörbe. A lány megállás nélkül pucolta a répákat, krumplikat, ezzel telt
minden délelőttje, a kézfeje, a körme még akkor is fekete volt, ha alaposan lesikálta. Alex a
kávégép mellől figyelte, a lány melle minden mozdulatnál megremegett.
Hetek óta nem voltak együtt a feleségével, előtte is csak ritkán, a nő matatott rajta, de
Alex puha maradt, érezte Emmán azt a szúrós szagot, „nem tetszem már neked”, kérdezte a
nő remegő hangon, de Alex hátat fordított neki, „majd holnap, most fáradt vagyok”, morgott.
Emma úgy járkált a lakásban, mint egy kísértet, arca szürke volt és beesett, a férfiról
sokszor tudomást sem vett, a kislány pedig nem értette, mi történik, „anya, főztem neked
vacsorát”, nyújtotta a gyurmával teli kistányért Emmának, „apa, te is kapsz egyet, gyertek
enni a konyhámba”, mondta Alexnek. Ők mentek is, mint mások a békítő tárgyalásra, ahol
udvariasan végighallgatják a jó tanácsokat, hogy aztán, amint kilépnek az ajtón, ott folytassák,
ahol korábban abbahagyták.
Az utóbbi időben Berta bepisilt éjszakánként, „nem értem, mi a baj”, mondta Emma az
anyjának, „pedig este tízkor is ráültetem a bilire, de éjjel mégis maga alá vizel”, és dühöngött,
amikor három egymást követő nap át kellett húznia az ágyneműt hajnalban. „Vigyázz innen”,
mordult a gyerekre, és arrébb lökte, de aztán magához ölelte, „ne haragudj, nem lesz semmi
baj”, hadarta, Bertának jól esett az anyja érintése, csak ne lett volna fátyolos a hangja, ne
hadonászott volna össze-vissza. Megcsapta a nő szájából áradó savanyú borszag. „Büdös
vagy, anyu” mondta halkan Berta, az anyja elhallgatott, „de egy kis bunkó tudsz te lenni”,
válaszolta, felpattant az ágyból, kiment a konyhába, a kislány utánaszaladt, „anyu, légyszi,
gyere vissza, légyszi, ne haragudj”, könyörgött neki, de Emma rá se nézett, Alex is felébredt,
próbálta a gyereket nyugtatni, „majd én odafekszem, hagyd csak anyát pihenni”, mondta.
Érdes volt a tenyere, állapította meg Berta, a szakálla meg nagyon is szúrt, nem volt jó a
puszija sem, de azért a kislány hagyta, hogy visszafeküdjön vele az ágyba, ketten bújtak a
takaró alá, bár Alex túl nagy volt, lehúzta a gyerekről a takarót, Bertának felcsúszott a
pizsama felsője is, kilógott a dereka, de az apja nem igazította meg, észre sem vette, Berta
fázott, jéghideg volt a lába, valami rossz volt, de nem tudta, mi a baja.
Odabújt az apjához, közben az anyjára gondolt, nem szerette, ha anya szomorú, attól neki
is rosszkedve lett, akkor inkább már apu, őt annyira nem bánta, csak anya ne legyen az, mert
akkor nem is szokott borszaga lenni, akkor sokat nevet, csiklandozza, harapdálja, minden
porcikáját végigmasszírozza, és olyankor Berta sosem fázik, mert anya az egész testével
ráfekszik, betakarja, mint egy nagy dunna, és olyan jó, hogy alatta meg sem lehet moccanni.
A kislány befordult a fal felé, Alex nézte a gyerek csípőjét, ugyanolyan gömbölyű volt,
mint Emmáé, gondolta, és ugyanilyen lendülettel szokott ő is hátat fordítani, látta maga előtt
Bertát húszévesen, micsoda szép, sudár nő lesz belőle, jutott az eszébe, de vajon ő jobb lesz-e,
mint az anyja, tette fel a kérdést, aztán magára szólt, nem szabad ilyenekre gondolni,
betakarta a kislány vállát, megsimogatta a fejét, „akkor aludjál, cic”, súgta neki.
Alex forgolódott a gyerek mellett az ágyban, nem tudott elaludni, egy idő múlva felkelt,
átment a dolgozószobába számítógépes játékot játszani, mindig fogadkozott, hogy csak egy
kicsit, de eltelt egy óra, kettő, és még mindig ott ült a képernyő előtt, ha új szintekre jutott fel,
akkor azért, ha nem, akkor azért, megőrült attól, ha nem tudott valamit megoldani, mégiscsak
úgy a jó, ha rend van, a legkisebb ügyektől a legnagyobbakig, állapította meg.
A kávégép mellett állva is ez járt az eszében, az éttermet sem tudná úgy működtetni, hogy
nem számolna utána mindennek, a pénz egyszer csak elfogy, hiába hazudna mást magának,
vagy normális esetben, ha valaki nem dolgozik jól, az előbb-utóbb röpül, kell, hogy legyen a
dolgoknak következménye, persze, most semmi sem normális, már ő sem így működik, adja-
veszi az embereket, hogy túléljen ő is. Ott van az a lány is, akit a kávégép mellől figyelt, és
aki rendületlenül pucolta a sárgarépát, a nevére nem emlékezett, két napja vette fel, az előzőt
elküldte, hogy ne kelljen a bérét kifizetni, ez itt most nagyon igyekszik, állapította meg, és azt
hiszi, ez számít bármit is.
Alex nézte a lányt, aki az egyik karjával hónaljig elmerült a koszos lében, vastag fekete
haja copfba volt fogva, a frufruja belehullott a szemébe, a kezével próbálta a haját arrébb
söpörni, miközben a mellei egymáshoz dörgölőztek, mint két összepréselt párna. A hajában
fennakadt egy kis répahéj, Alex odalépett, hogy kivegye, „bocsánat, csak ez volt benne”,
mondta a nőnek, aki elnyíló szájjal nézett fel a férfira. Alex arrébb ment, a másik nő, Éva, a
fekete hajút, Annát oldalba bökte, te, ez akar valamit, üzente a kacsintása, de amaz leintette. A
férfi készített magának egy kapucsínót, ráöntötte a forró tejhabot a kávéra, szürcsölve itta,
hogy ne égesse szét a száját, figyelte a lányt, még mindig remegtek a mellei, egymáshoz
nyomódtak, mint a kézzel mosott ruha, dagadtak, lüktettek, alig fértek el abban a szűk
pólóban.
Alex lerakta a csészét, elindult kifelé a fekete-fehér csempével kirakott konyhai folyosón,
mindig is utálta ezt a burkolatot, emlékeztette a gyerekkorára, az iskolai kőre, csak a fekete
kockákra volt szabad lépni, igyekezett a terem felé a lehető leglassabban haladni, nem volt
készen a leckéje, minden délután addig húzta az időt, míg elaludt a könyv felett, még negyven
évesen is visszatérő álma volt, hogy mennie kell érettségizni, de nem volt rá ideje felkészülni.
Kilépett az étteremből, beült az autóba, rátaposott a gázra, felhajtott a hegyről a városba
vezető kanyargós útra, aztán átvágott a kisváros kopott utcáin, ki az autópályára, ez elvezetett
egészen a fővárosig, de ő lekanyarodott egy kis bekötőút felé, elgurult a szemétégető mellett,
ahol nejlonzacskókat, újságpapírokat, eldobált műanyag flakonokat sodort a szél.
Az úton nők járkáltak, mintha őket is csak a szél röpítette volna oda, bele-belekapott a
ruhájukba, tépte-cibálta, vitte volna tovább mindet, de ők még ellenálltak, húzogatták
magukon a combtőig érő, rózsaszín, fekete vagy párducfoltos miniszoknyát, és igyekeztek a
műszőrme kabátot felül összébb fogni.
Alex már többször bóklászott autóval errefelé, izgatta a látvány, a felkínált hús lehetősége,
a kosz és a lerobbantság, de sosem állt meg, csak lassan végighajtott az úton. A nők felé
fordultak, de csupán egy rideg férfiarcot láttak, Alex a szeme sarkából figyelte őket, beleégett
a retinájába a lyukas harisnyákon áttetsző fehér bőr, a csámpás lábak ingadozó mozgása, a
bódult mosolyok, de aztán gázt adott és elhajtott.
Most sem nézett senkire, az egyik nő felismerte az autót, „á, ez csak nézelődik”, mondta a
többieknek, Alex azonban megállt a kocsival, lehúzta az ablakot, a lányok elhallgattak, egy
szőke, kitetovált szájú nő ment hozzá oda, bekönyökölt az ablakon. „Akarsz valamit, szépfiú”,
kérdezte, „küldd ide a lilakabátosat”, válaszolta a férfi. „Sziszi, gyere”, mondta, és magas
sarkú cipőjében visszakopogott a többiekhez. „Sima dugás egy tízes, kotonnal nyolc”, szólalt
meg egy vékony, vörös hajú nő, aki mindig lila bőrdzsekit hordott, most éppen zöld
miniszoknya volt rajta, alatta vádliig érő fekete necc harisnya. „Szállj be”, mondta a férfi
anélkül, hogy ránézett volna, „előbb a pénzt”, nyújtotta a nő a kezét. A férfi belenyúlt a
zsebébe, gyűrött papírpénzeket vett ki, egy-kettő leesett az ölébe, volt közte ötszázas, tíz- és
húszezres, a nő nézte a széthulló bankókat, és arra gondolt, jobb lett volna többet kérnie. A
férfi végül összeszedte és tömzsi ujjaival visszagyűrte a bankjegyeket a zsebébe, odanyomott
a nő markába tízezret, az szép lassan kihajtogatta, igyekezett minden gyűrődést elsimítani
rajta, csak úgy ropogott a kezében a pénz, friss volt, mintha éppen a nyomdából hozták volna,
a nő szerint gyanúsan vékony, a fény felé fordította, szakavatottan nézegette, aztán berakta a
szoknyájához illő zöld lakk táskába, és beszállt az anyós ülésre.
Alex rátaposott a gázra.
„Hová ilyen sietősen”, kérdezte a nő, de a férfi nem válaszolt. „Csak úgy hajtsá, apukám,
hogy nekem tizenöt perc múlva újra kint kell lennem a placcon”, tette még hozzá, ám a férfi
még mindig nem szólalt meg, mereven bámulta az utat. A nő várt, aztán újra kezdte. „Hallasz
te egyáltalán engem? Álljá má meg, nem érted?”
Az autó elhaladt egy buszmegálló mellett, utána egy földút nyílt jobbra, két oldala
szeméttel volt teleszórva. Alex bekanyarodott, és néhány méter zötykölődés után rátaposott a
fékre, a nő nem volt bekötve, előre bukott, a fejét kissé megrántotta.
„Magadná vagy, a kurva életbe”, kiáltotta, de Alex nem válaszolt, csak maga elé meredt,
facsarta az orrát a nő olcsó parfümjének a szaga, olyan volt, mintha egy ismeretlen csomag
került volna az ülésére, egy izgő-mozgó kisállat, betöltötte az egész teret az idegenségével.
A nő masszírozta a nyakát, Alex nézte a necc harisnyán áttetsző fehér lábat, aztán a
szeme a fényes zöld szoknyára tévedt, a két combot szabadon hagyva épphogy eltakarta a
bikini vonalat.
„Itt a kocsiban csináljuk”, kérdezte a nő, de a férfi már szállt is ki, ő is kinyitotta a saját
ajtaját, az autó oldalánál épp szembetalálkoztak, a nő rátette a kezét a férfi kabátjára, Alex
azonban finoman megfordította, a nyakánál fogva előrenyomta, a nő lekönyökölt a
motorháztetőre, kidomborodott a csípője, Alex megmarkolta két oldalt, egy darabig fogta,
mintha meg kéne támaszkodnia, majd a keze átvándorolt a harisnyára, lerántotta
combközépig, már csak egy vékony, rózsaszín zsinórt kellett arrébb húzni, de nem is kellett, a
nedvességet már így is lehetett érezni. Alexnek ismét eszébe jutottak az egymáshoz
dörgölőző, kemény mellek ott az étteremben, dagadtak, lüktettek, alig fértek el egymás
mellett, nézte az előtte elterülő, engedelmes húsdarabot, „basszál meg, szeresd a pinámat”,
hallotta, és ő lehúzta sliccét, majd szuszogva szétfeszítette a bejáratot.