A halmazelmélet létjogosultságáról, a vétlen „köztörvényesekről”, avagy Goromba ember volt-e Somlyó György? (esszé)

„Költő. Szakasztott olyan is, mint egy költő, ahogy az ember kislány korában
[a festő Szántó Piroskához még hozzátehetném: kisfiú korában is – T. L. megj.]
elképzeli a KÖLTŐT. A haja, fekete haja a homlokába hull,
az istennek se akar megőszülni. S a szénfekete szemöldöke a befőtt dió színű szeme fölött,
meg az éles és morcos álla. Kalapja még véletlenül sincs,
akár Zefir kuszálja, akár Boreas cibálja, legfeljebb »sapót« visel,
de azt is lekiabálják róla barátai és Párizs. Lobogó, hátracsapott sál,
rendszerint fekete, esetleg fehér, nyitott esőköpenyben szalad az utcán, mint egy költő,
s téved el az esős autópályákon, ugyancsak mint egy költő.”  
(Szántó Piroska: Vázlat Somlyó Györgyről)

Tőzsér Árpád 2002-es naplójegyzeteit lapozgatva a Tiszatáj 2013. évi januári számában (Éji
konkoly gyökere), megakadt a szemem írónk egyik, Somlyó György állítólagos „goromba
természetét” nehezményező megjegyzésén, melyre annak valamelyik vitájukbeli, talán nem is
minden indulattól mentes közbevetése indította. Amiről azt gondolom: lehet szemlélet,
lelkiállapot, indulat, hangulat kérdése ez is; az, mit minek értelmezünk a másik részéről, s
ahogyan valaki valamelyik megjegyzésünkre reagál (magyarán, lehet a mi tükrünk is). (S
természetesen a mi viszontmegjegyzéseink is górcső alá tehetők ebből a szempontból.)
Magamban ugyanis teljesen más képet őrzök Somlyóról, mint Tőzsér. Hiszen életem egy –
majd két évtizedes – szakaszában, részben szerkesztői munkám révén, viszonylag rendszeres
volt a kapcsolatunk, de versei, műfordításai, esszéi-tanulmányai híveként is szívesen időztem
a közelében (nem tagadom, Thurzó Gábor halála után ő jelentette számomra az élő, két lábon
járó, megtestesült irodalomtörténetet), s két alkalommal – egy antológiaterv és egy
terjedelmes interjú okán – a közös munka is egy asztalhoz ültetett bennünket. Kétszeri-
háromszori „leülésben” készült, az Irinyi János utcai lakásában felvett interjúnk utolsó részét

Az Önarckép – másokban sorozatból.
1994. november 18-án fejeztük be, melynek időpontját a Palimpszeszt című kötetébe rótt
ajánlása is megőrizte: „Tóth Lászlónak úgy is mint a tárgy az alanynak mai beszélgetésünk
kemény munkája után szeretettel Somlyó György”, és a dátum.
     Személyes ismeretségünk azonban bő egy évtizeddel korábbi keletű;  kezdőnapját a költő
könyvárusi forgalomba nem került, Piero della Francesca című szonettciklusát tartalmazó,
60. születésnapjára a Veszprémi Nyomda dolgozói közreműködésével 250 példányban,
„társadalmi munkában” készült – a 20. századi magyar tipográfia klasszikusa, Szántó Tibor
tervezte – „egyedi kiadvány” nevemre szóló ajánlása rögzíti 1983. október 12-én, „a
megismerkedés örömével” stb. Ekkor még Csehszlovákiában, Dunaszerdahelyen éltem – ha
jól emlékszem, ez volt az az időszak, amikor, hála Husák elvtársék posztsztálinista
agyalmányainak és diktátumainak, magánszemélyek évente csak kétszer utazhattak szocialista
„hazánkból” a népi demokratikus Magyarországra –, s én erre az időre: október elejére
terveztem be magamnak kivenni egy kis kéthetes egészségügyi szabadságot szellemi
vesztegzárunkból, hogy nemzetem fővárosának – szülővárosom – számomra mintegy
oxigénmaszkot jelentő kulturális-művészeti-irodalmi eseményeivel térítsem magam észre
itthoni áporodott levegőnk okozta aléltságomból. (Ekkor szegődtem el dramaturgnak is a
révkomáromi Magyar Területi Színházhoz, nem kis részt azzal a szándékkal, hogy új
helyemen különböző hivatalos magyarországi – budapesti – szolgálati útjaimmal kedvemre
kijátszhassam az utazási korlátozásra vonatkozó rendeletet, ezért szóban forgó utam
alkalmából is elláttattam magam igazgatómmal némi színházi megbízásokkal). Így lehettem
ott Szentkuthy Miklós előző napi Kossuth Klub-beli estjén is (ma, három évtized távolából is
életem egyik legmegrendítőbb élménye az emberi elme e páratlan monumentalitásával s az
emberi őserő ez izzó, vulkanikus megnyilvánulásaival való közvetlen találkozásom, amiben
ott e zseniális clown részesített, ez az örök bohóc, ez a hatalmas műveltségű, gigantikus erejű
személyiség, ez a küldetéses ripacs, akihez képest mai clownjaink cirkuszi törpék csupán),
ahol Zalán Tibor barátom mutatott be, az est utáni folyosói kavargásban, Somlyónak és a
költő vagy három évtizeddel fiatalabb feleségének, Szelényi Annának, akik másnap délután
hatra meg is hívtak magukhoz a Szent István park 14.-be (és hát, ne hagyjam ki, a
macskáikhoz, akik később, az Irinyi úton is hozzá tartoztak Somlyóhoz). Anna később egy-két
prózakötetet is kiadott, meg talán egy filmforgatókönyvet és egy drámát is írt; a szóban forgó
időből néhány jó tollú esszéjére is emlékszem az ÉS-ből meg az Új Írásból például, ez
utóbbiból történetesen az E. T. A. Hoffmannról szóló, a romantikus és a modern próza
párhuzamait vizsgáló A macska és a „romantiká”-ra, amely azért keltette föl a figyelmemet,
mert az egyes műnemek közti határok viszonylagossá válásának akkoriban engem is szerfölött
foglalkoztató kérdését taglalta – erre később még visszatérek –, s a próza és a vers egymáshoz
való közel kerülését a romantika vívmányának tulajdonította. (Ugyanitt, a Kossuth-beli
Szentkuthy-esten mutatták be Somlyóék Anna húgát, az akkor még csak húsz-huszonegy éves
Stössel Nándát, a képzőművészeti főiskola elsőéves hallgatóját – Romániából települtek át a
magyar fővárosba –, aki azóta már a kortárs magyar szobrászat egyik legjellegzetesebb
alkotója, s akinek másnap, nővérééknél, néhány kisebb fiatalkori szobrát, vázlatát, későbbi
nevezetes bestiáriumának embrióit, évtizeddel később kiteljesedő posztmodern
panoptikumának indulópontjait, a szürreálisat is mozgósító, ekkor már kezdeti elemeiben
meg-megmutatkozó, majdani karneváli forgatagának előkészületeit is megtekinthettem.)
De a Somlyóéknál tett első látogatásom napját egy másik dedikáció is
megőrizte, a Részletek egy megírhatatlan versesregényből című kötetéé: „Tóth Lászlónak
köszönettel azért, hogy magától is találkozott ezzel a könyvvel Somlyó György.” Azaz a kötet
már megelőzően felkeltette a figyelmem, ugyanis akkor már évek óta magam is úgy gondoltam,
mint fentebb is említettem, hogy a 20. századra, különösen a végére, a tiszta műnemek, műfajok kora
letűnt, azok – tehát epika, líra és dráma, sőt, több művészeti ágnak is – szintézise izgalmas utakat,
lehetőségeket nyithat még az ember előtt. Ezért kezdtem el például verseskönyveimet
regényszerűen (regényként) megkomponálni (lásd különösen Istentelen színjátékomat az
előző esztendőből, melyet később rendhagyó versregénytrilógiává bővítettem), s ez
vite(the)tte velem a könyvesbolti pénztárhoz Somlyó Részletek egy megírhatatlan
versesregényből kötetét is, hiszen nem egy vonatkozásában töprengéseim, útkereséseim,
felismeréseim igazolását láttam benne. (A Somlyónál idősebb költők közül Kálnoky László, a
nála fiatalabb évjáratúak közt pedig Páskándi Géza ilyen törekvései voltak az időben
mérvadóak a számomra.) Emellett különösen a könyv művészetfilozófiai és versesztétikai
kérdésekről, valamint az alkotás gyötrelmeiről értekező címadó ciklusa, továbbá az emberi közlés
lehetőségét áthúzó halál tragikumát, közlés és közölhetetlenség drámáját rögzítő Szemben a haldoklóval
első része (Az utolsó előtti napon 1), illetve a Johann Wolfgang Goethének fáj a foga történelmi fikciója
ragadta meg figyelmem már rögtön a könyvesbolti belelapozásra (elsőre meglepett például a
tárgymegközelítés rokonsága a Goethe-vers és a Történelmi lecke fiúknak, lányoknak című Wallenstein-
fantáziám között, azzal a különbséggel, hogy ő Iowa Cityben írta opusát 1981-ben, én Dunaszerdahelyen
1979-ben). Később megfogott még a kötet macska-ciklusa is (A macska tízezer létezésmódja), s bár e
sanda „doromboló húsdaráló” – ahogy a macsekot neveztem egyik, Kopócs Tibornak ajánlott, Istentelen
színjáték-beli versemben – a legkevésbé sem tartozik kedvenc állataim közé, Somlyó macskamorf
szemléletével meglepetve fedeztem fel magamban is – az opus …mint macska című részének ajánlása
szerint – a bennem is lesben szunyáló macskát, macskaságot.
Mindazonáltal, a versformák és verstechnikák köteten belüli, a szonettől a versprózán
át a konkrét versig és a képversig terjedő változatossága s annak zenei, filmtechnikai trükkjei
mellett azt a bőséget is kedvemre valónak találtam, mellyel a költő egyetlen versfüzéren belül
is képes volt elkápráztatni olvasóját– lásd az Alapműveleteket! – rögtönzéseinek
sokféleségével, stílusbravúrjaival: a Metafora mesteri impresszionizmusától („az ablakban /
egy árbóc metronómja / méri a tenger / időtlen idejét”) vagy a Permutáció weöresi játékától
(„valahol a valamikorban / valamikor a valaholban…” stb.) kezdve a Grammatikai rím
Tandori Hamletjének koanjait idéző bölcseletén („Elérlek akkor is / Ha nem érhetlek el /
Akkor sem érlek el / Ha elérhetlek is”) és a Közhely bármely felvilágosodás kori költő tollára
illő epigrammáján („gyökér mállasztja a követ / kő morzsolja a gyökeret / tenger falja a földet
/ föld nyeli a tengert / mégis mindig van / föld tenger kő gyökér”) keresztül a Példázat
„realista víziónak” szánt vérbő persziflázsáig (a „két apácanövendékkel kéz a kézbe” a
tengerparton sétáló „W.C.-csészéjével”).
Somlyó verseit egyébként még rögtön indulásomkor, az 1960–1970-es évek fordulóján
megismertem; út- és támpontkereső törekvéseimben a lehető legszerencsésebb pillanatban
találkoztam az akkori kortárs magyar verstermésből hangvételükkel, gondolatiságukkal,
világlátásukkal kiütő, az időben sorjázó meséivel, melyek, úgy gondolom, ma is előkelő
helyet foglalnak el a magyar gondolati, bölcseleti líra egészében. S nemkülönben máig úgy
látom, hogy e mesékkel nagyon jó iskolába kerültem, és szerzőjükben is sokirányú
érdeklődésemhez, villódzó figyelmemhez, az egészet átfogni készülő gondolkodásomhoz, a
szokványoktól eltérőt kutató, magam-kereső személyiségemhez is kitűnő ösztönzéseket adó
tanítómesterre akadtam. A Mesék a mese ellen (1967) „magánműfaja” meggyőző
irányváltozás volt Somlyó pályáján (nem az első és nem is az utolsó), mely lehetőségeit
azután a Mesék második könyvével (1971) teljesítette ki, s végül a Mesék könyvével (1974)
adta ezek összefoglalását (első darabja, vallotta róla a költő hosszú beszélgetésünkben az
1990-es évek derekán, a Mese a virágról még külön versként született Peónia címmel) –
számomra ezek az önmaguk ellentettjét is magukban foglaló „ellenmesék” úgymond afféle
szellemi dörzspapír szerepét töltötték be annak a körülötte levő példáktól eltérni kívánó,
gátlásos, csetlő-botló, a magát épp ez ellen-minták felé tapogatózásban meglelni vélő
fiatalember fejlődésében, mely csiszolóeszköz nem csupán simábbá teszi gondolkodásunk
felületét, hanem megváltoztatja a minőségét is. Egyidejűleg Somlyó ez apró
világmagyarázatainak realizmusához a groteszket és az abszurdot is mozgósító, mértékkel
ironizáló – s helyenkénti moralizmusaival a jó ízlés határán belül maradó – versprózája,
illetve prózaverse nemkülönben a magyar szabadvers külön-útját jelentette kora
verstermésében, s a valósághoz való viszonyában is tiltakozás volt a sémák és a konvenciók
ellen. Későbbi interjúnkban maga is „szembefordulásnak” nevezte ciklusát – és módszerét –
azzal a „Magyarországon akkoriban, tehát a hatvanas évek derekán tulajdonképpen
mindenben […] egyaránt meghatározó felfogással, mely még mindig nem racionálisan és
analitikusan értelmezte a világot, hanem egyfajta anakronisztikus mese-konceptusban”, ami
„élesen szemben állt” az ő világértelmezésével. (Az „ellenmesék” a ciklust franciára fordító
Guillevic – Somlyó szerint – „zseniális” nyelvi leleménye: a Contrafables nyomán vált
később szinte műfaji jelölővé.) Mindemellett külön izgalmas volt számomra e „meséi”
gondolkodó nyelve is, az, hogy úgy beszél tárgyáról, hogy azt a legteljesebb mértékben
kívülről szemléli, s úgy azonosul valamivel, hogy azon mindenestül kívül marad. (Rónay
György ebben az eljárásban „a sajátosan nyelvi, nyelvben és a nyelv által való gondolkodás
példáját” látja, amihez zárójelben rögtön hozzáteszi azt is, hogy „nem sok ilyen van
költészetünkben”.)
Volt tehát miről beszélnünk, beszélgetnünk (hosszan taglaltuk például Vladimír Holan
mély versbéli csendekkel dolgozó, ám a transzcendens felé utak végtelenjeit nyitó költészetét,
melyet ő Székely Magda felfedezésszámba menő 1972-es, Szavak barlangja című
válogatásából és magyarításából ismert, de nem hallott még Tőzsér Árpád akkoriban
megjelent, Éjszaka Hamlettel című, 1983-as Holan-válogatásáról, melyet hazaérkezésem után
rögtön el is postáztam neki), miközben ő is megnyílt, s ez a kölcsönös nyitottság mindvégig
megmaradt köztünk, mert sokban hasonló kérdések foglalkoztattak, mint őt, és számos
dologról hasonlókat gondoltam (s gondolok máig), mint ő. (Akár én is eltöprenghetnék itt, aki
egy év híján harminc évvel voltam fiatalabb Somlyónál, mint a nála csaknem négy évtizeddel
ifjabb Petőcz András is, vajon költőnket miért is „nem tudom magamnál öregebbnek látni”.)
A versről meg különösen sok mindenben hasonlóképpen gondolkodom, hisz arról nagyon sok
mindent épp tőle tanultam, fontos és eszméltető versélményeim és versemlékeim tucatjai tőle
származnak (beleértve a műfordításait és az esszéit is). Mindenekelőtt s legfőképpen azt, hogy
– és most az interjúnkban használt szavait írom ide: – „a költészetben a költészet a
legfontosabb”, ami, szétnézve poétáink hadán, bizony a többség poétikai kiskátéjából
kimarad, s legtöbb esetben ma is csak Domokos Mátyás 1970-es évek közepi
„versírógépének” kattogását-zakatolását hallani ki a lírai textusokból. A vers ugyanis, int
minket Somlyó (beszélgetésünkben is), „A nyelvnek és az élményeknek egy olyan
bensőséges, mondhatni erotikus kapcsolata, amiből valami születik”, ám ha ez az „erotikus
kapcsolat” mindössze társas önkielégítésre korlátozódik, abból nem születik semmi, illetve
vers biztosan nem. Mert a verset is, miként mindent, ami „írásos művészet” – így a Somlyó-
féle hármas egység –, „…az egyéniség, tehát a testbe zárt ember, a maga világban való
mozgásával, továbbá a világ, amelyben mozogni tud, valamint a nyelv, amelyet használ,
együttesen teremti meg”. S persze, a nyelv önmagában is, és másutt erről is szól, mely szinte
médiumként használja az embert, hogy – mintegy külön entitásként is – keresztülvigye rajta a
saját akaratát. De lehet, általánosabb érvénnyel is elmondhatjuk vele kapcsolatban: tudásunkat
a versről, illetve mindarról, ami a vers nagyjából a 20. század végéig volt (Somlyó 2006-ban
halt meg), ő tágította ki talán a leginkább – s nemcsak műfordítóként és teoretikusként,
nemcsak a világlíra hazai, és a (kortárs) magyar líra külföldjáró nagyköveteként (lásd például
az 1960–1970-es évekbeli magyarországi nemzetközi költőtalálkozókat vagy az Arion
költészeti almanach-folyam szervezésében, illetve ez utóbbi szerkesztésében vállalt szerepét,
melyet még az 1990-es évek derekán is kész lett volna, alkalmas segítséggel, felújítani),
hanem költőként is. Még akkor is, ha ez utóbbit: verseit, költői tevékenységét a kritikai kánon
mintha – kár tagadni – méltatlanul alábecsülné, jóllehet számos érvet hozhatnék fel állításom
igazolására, kezdve a magyar szonett 20. századi folyamatos megújulásához való költőkénti
hozzájárulásától (és ismert e tekintetben irodalom- és műfajtörténeti jelentőségű vállalkozása
is, az 1991-es Szonett, aranykulcs című hatalmas, 1001 opust tartalmazó, több mint hétszáz
oldalas válogatása a világ szonettirodalmából Deák László Orpheus Kiadójánál, mely a maga
babitsi címválasztásával költőnk e versformához való viszonyáról beszél), általában is
számos, példaszerű formabiztonságra valló verstechnikai bravúrral, megoldással, újítással
gazdagította a 20. századi magyar verset; továbbá gondolati költészete is új utakat nyitott a
magyar bölcseleti, illetve ontologikus líra számára – Báthori Csaba például joggal emelte ki
nekrológjában, hogy az 1980-as évektől az „ő versei kínálták az egyik legmélyebb
létértelmezést”).
Ami Somlyó György műfordítói ténykedését, műközvetítői elhivatottságát illeti, már
rögtön az elején a felfedezés gesztusával lépett színre: bemutatkozó műfordításkötete, az
Officina-könyvtár 23. darabjaként még 1943-ban megjelent, máig kevésbé ismert és még
kevésbé hivatkozott Skót balladák, az első ilyen magyar nyelvű gyűjtemény, melyet
„mindnyájunk mestere, Arany János iránti csodálatának gyümölcseként” kínált az olvasónak.
Huszonhárom éves ekkor, két verseskötete már megjelent, a tizenkilenc évesen kiadott A kor
ellen és az 1942-es Adónis siratása (édesapja, a századelő jeles költője, Somlyó Zoltán révén
– bár Somlyó Györgyöt anyai nagyszülei és édesanyja nevelték – szinte belenőtt az
irodalomba, erős szálak kötötték a Nyugathoz és szellemköréhez, versei olvastán biztatta őt
Babits, személyesen ismerte Kosztolányit, Radnótit, József Attilát, közeli kapcsolatba került
Illyés Gyulával, együtt gyermekeskedett Karinthy Ferenccel és Devecseri Gáborral). S persze,
már ekkor is, a pálya legelején megkísértette az „örök szerelem”, mely egész élet- s írói útján
végigkísérte: Paul Valéry, tágabban pedig a francia irodalom (Racine, Lamartine, Hugo,
Balzac, Gide, Anouilh, Bataille stb.), egészen a modern francia költészetet Baudelaire-től a
könyv megjelenése idején harmincvalahány éves Marc Cholodenkóig felölelő egyszemélyes
antológiájáig, a szintén majd’ hétszáz oldalas Az utazásig, de azzal korántsem bezárólag, mely
– ahogy annak idején ő minősítette Gyergyai Albert Proust-fordítását – ugyancsak a
„honosítás és domesztikálás legmagasabb fokát” jelzi). S hát persze, ne feledkezzünk meg
Somlyó Shakespeare-magyarításáról (II. Richárd), de az elsősorban neki köszönhetően
hozzánk került spanyol ajkú modern klasszisokról: Pazról, Borgesről, Nerudáról, s a görög
Kavafiszról sem. Szemre is lenyűgözők Somlyó összegyűjtött műfordításai Szélrózsa című
gyűjteményének új s új kiadásai; belegondolni se lehet, milyen szegény lennék – de nem
kellene félnünk tágítanunk e vallomás érvényességi körén: milyen szegények lennénk –, ha a
világot Somlyó költői-írói, műfordítói és esszéírói univerzuma nélkül kellene elképzelnem (-
nünk), s a versről való tudásomat (-unkat) nem tette volna teljesebbé a magáéval, a maga
versérzékenységével. (Orbán Ottó írta az általa a „világköltészet kézikönyvének” minősített
Szélrózsa valamelyik kiadásáról, hogy abban Somlyó „úgy utazza körül a költészetet, mint
Verne Gyula hősei a földet, és mi, járműveinket vele együtt váltogató olvasói, útitársai e
hosszú és izgalmas úton, gazdagabban rakjuk le könyvét, mint ahogy kézbe vettük”. S való
igaz, költőnk műfordítói oeuvre-je tagadhatatlanul a 20. század legnagyobb magyar
versfordítói teljesítményei – csak néhány jelzésértékű nevet kiemelve: Babits Mihályé,
Kosztolányi Dezsőé, Tóth Árpádé, Szabó Lőrincé, Weöres Sándoré – mellé tehető.)
Bizonyos továbbá, ha eljön majd az ideje azok – legalább a valósághoz közelítő –
számbavételének, akik a legnagyobb önrésszel járultak hozzá a magyar szellem, kultúra,
nyelv 20. századi lehetőségeinek kiteljesítéséhez, Somlyó líraszemléző, költészetelemző,
versfaggató tanulmányait és esszéit is komoly súllyal kell majd elkönyvelnünk e summánál. S
itt nemcsak a költői modernitás mindenekelőtt-valóságát hirdető, kétszeri nekirugaszkodásra
közrebocsátott monográfiájára („Modernnek kell lenni mindenestül…” – ez az utóbbi első
fejezete volt 1979-ben; emlékszem, megjelenése idején szinte nemzedékem kisbibliájának
számított, s naponta vettük kézbe, hogy erőt s érveket merítsünk belőle azon
értetlenkedésekkel és nemtelen támadásokkal szemben, melyek Husák elvtársék 1968 utáni
kézi vezérléses posztsztálinista rezsimjében, s ezen belül a mi kis różewiczi, a belterjesség
kísértésének ellenállni nem mindig képes csehszlovákiai magyar stabilizációnkban még az
1979–1980-as évek fordulóján és az 1980-as évek első felében is sorozatban érték verseinket,
írásainkat, irodalmi törekvéseinket; Philoktétész sebe, 1986), vagy a nemkülönben kétszeri
nekirugaszkodásban is előadott Füst Milán-monográfiájára gondolok (1969, 1993), hanem A
költészet évadai összefoglaló címet viselő tanulmánykötet-folyamához foghatóan is csak
kevesen térképezték föl nála kitartóbban és következetesebben, az övénél – Lator László
kifejezésével: – „termékenyebb izgalommal”,  nem egy esetben saját magát is korrigálva, a
korábbi korok, illetve századuk líratörténéseit. (E sorozatának 1963 és 1988 között öt kötete
jelent meg, de maga ide számítja még a Szerelőszőnyeg [1980] és a Megíratlan könyvek
[1982] című kötetének azokat az írásait is, melyek mintegy e könyvsor virtuális, hatodik
kötetét képezhetnék.  
Közös tervünk volt Somlyóval – még az 1990-es évek derekán – az a költészeti
antológia, melynek felvetésével szerettem volna, ha – mintegy a modern francia lírát
összefogó gyűjteménye, Az utazás párdarabjaként – ő is elkészítené a maga egyszemélyes,
kortárs magyar költészeti antológiáját, egyúttal látomását is adva annak, hogy szerinte mi és
milyen a magyar vers a 20. század második felében. (Felvetésemmel természetesen magam is
a Száz vers Szerb Antal-i mintájából indultam ki, Somlyó válogatása annak magyar változata
lehetett volna, s persze ott volt még előttem Vajthó László 1930-as, százharminckét nevet
felsorakoztató Mai magyar múzsája is; magyarán, úgy véltem, neki is lehetőséget kellene
biztosítani költészetképe és értékrendje olyanféle felmutatására, mint amilyet – más
vonatkozásban – Weöres Sándor számára a Három veréb hat szemmel adott. (2003-ban aztán
az akkori majdnem legfiatalabb nemzedék egyik legsokoldalúbb alkotója, Lackfi János
készítette el a maga hasonló jellegű, ám a magyar líra egészét átölelő versgyűjteményét Száz
magyar költő legszebb versei Balassitól Weöresig címmel.) Somlyónak első hallásra tetszett
az ötlet, s vonzónak találva azt, elkezdett foglalkozni vele. Egyet kért csupán: mivel a határon
túli magyar költészet szóba jöhető alkotóit és verseit nem ismerte kellőképpen, és gazdag
könyvtára sem nyújtott hozzá elegendő támpontot, nem segíteném-e határon túli
verseskönyvekkel, gyűjteményekkel a munkáját. Így amellett, hogy a terv – mivel a kötet
meglehetősen költségesnek ígérkezett – két kiadó pártolását is sikerült megnyernem (a Barak
László igazgatta dunaszerdahelyi NAPét, melynek épp az irodalmi vezetője voltam, valamint
a korai halála miatt már százszor is meggyászolt barátom, Deák László Orpheusát), rövidesen
hosszú lajtsromot készítettem Somlyónak az olvasásra ajánlott határon túli költőkről, és
könyvtáramból elkezdtem neki „talicskázni” a könyveket, fénymásolatokat. A gyűjteményből
azonban mégsem lett semmi. Pontosabban – mivel hamarosan a Nemzeti Kulturális
Alapprogram, illetve a Magyar Könyv Alapítvány támogatását is sikerült elnyernünk rá, amit
semmilyen körülmények között nem szerettünk volna veszni hagyni –, nem az lett, aminek
indult. A vészesen közeledő kiadási határidő ugyanis Somlyó számára túl rövidnek bizonyult,
ráadásul menet közben olyan, a vállalkozás természetéből és egyéb szemléleti-szerkesztői
kérdésekből adódó gubancokkal is szembetalálta magát, amelyekkel előzőleg nem számolt.
Ezért – bírva a költő beleegyezését – azt találtuk ki Deákkal, hogy – a kortárs magyar
költészet két további tudorát: Pomogáts Bélát és Tarján Tamást is bevonva a munkába –
magunk állunk oda, kénytelen-kelletlen, igavonónak a tervezett versgyűjtemény szekere elé,
Somlyó György pedig megígérte, hogy bevezetőt ír az antológia elé. Így született meg és
látott napvilágot 1997-ben a Mindenfélékből Pantheont című „kortárs költészeti antológia”,
mely öt világrész, illetve öt nemzedék nem kevesebb, mint százötven élő magyar költőjének a
verseit tartalmazta, ha jól tudom, először tartva ily általános jellegű seregszemlét – ekkor már
nemcsak országhatárokkal – részekre szakított (szakadt) kortárs költészetünk fölött.
Most, másfél évtized távolából újból végigolvasva Somlyó bevezetőjét (Még egy
antológia), azt kell megállapítanom, mily nagyfokú eleganciával és tárgyérzékenységgel, mily
hitelesen oldotta meg – s máig terjedő érvénnyel – nem könnyű feladatát. Írását világos
antológia-meghatározással indítja, olyan „külön műfajként vagy műnemként” kezelve az
ilyenféle gyűjteményeket, melyek „a költészet létezésmódjának egyik sajátos – ősi – válfaját”,
„A vers és a versolvasó találkozásának kitüntetett színhelyét”, „A legegyszerűbb
íróeszközökhöz kötött, lényegében magányos költői munka rejtett belső paradoxonának
megnyilvánulását” jelentik, ahol, mint afféle „vétlen »köztörvényesek«”, „az egymást szinte
kizárónak látszó öntörvényű alkotók és alkotások végső soron nem taszítják, hanem vonzzák
egymást”. Majd színes – bár korántsem teljes – csokorba szedve a 20. századi magyar és
külföldi antológiafajtákat, érkezik el az általa előszavazott vállalkozáshoz, melynek értelmét
mindenekelőtt abban látja, hogy szembeszegül kora médiájának „a költészet fölösleges és
nélkülözhető voltát hirdető”, az 1920–1930-as évek „gramofonjainak irdatlan trombita-
hangszórójával vetekvő harsányságával”, s Rilke „már jó előre rájuk alkalmazott válaszát”
hozza fel ellenérvként, amikor a Duinói elégiák költője a költészetet valahol a
„nélkülözhetetlen fölöslegnek” nevezte. Pedig, amint azt Somlyó egyik esszéremeklésének
újfent Rilkét idéző címével mondja (Az elvitathatatlan hely), a költészetet elvitathatatlan hely
illeti meg az ember életében, az emberi kultúrában és társadalomban, s az illetné meg
napjainkban is (mellesleg, megegyező című kötetének dedikációjával is ez
együttmunkálkodásunkra reflektál: „Tóth Lászlónak őszinte barátsággal ajánlom ezt a közös
»helyet« Somlyó György 1994. október 13.). S bár az élő magyar költészetből oly széles
mozdulattal merítő Mindenfélékből Pantheont ez okból eredő értéksemlegessége talán szerinte
is megglosszázható, amit viszont szerinte mindenképpen ellensúlyoz a kiadvány „lexikális
értéke”, tehát tisztában van azzal, hogy – mint „kivétel nélkül minden más antológia” – ez is
„támadható és vitatható”, ez is „védhetetlen”. De azt is tudja és vállalja, hogy miként „Egy
matematikai halmaz sem értékeli a benne sorolt mennyiségek minőségét”, e könyvnek sem
célja, hogy „értéket mérjen”, hanem hogy „jelenlétet konstatáljon”. S ugyan ki
kérdőjelezhetné meg – zárja antológia-bevezető jegyzetét Somlyó – „a matematikában a
halmazelmélet létjogosultságát és termékeny értékeit”?
Mindeközben egy nyitott, barátságos, bármiről szívesen eltársalgó (még intim, s
családját közvetlenül érintő emlékeiről-élményeiről is rokonszenves közvetlenséggel szóló,
ugyanekkor – ez személyes tapasztalatom – a másik ember személyes problémáit is
türelmesen végighallgató, esetenként azokban együttérzéssel osztozó, a kritikus órákban erős
lelki támaszt is nyújtani tudó), udvarias, a szó mára már veszendőben levő értelmében vett
úriembert ismertem és kedveltem meg benne. Ami eredendő emberi kisugárzása volt, s úgy
érzékeltem, egész otthoni környezetét is ez alakította; visszagondolva, nála tett
látogatásaimkor már-már a macskáit is ez a „jó modor” jellemezte (eltérően más macskás
házakhoz kötődő benyomásaimtól). De az is lehet, egymástól tanultak: Somlyó a cicáitól a
macskaságot („magadban találd meg / a macskát” – így a költő A macska tízezer
létezésmódjában), s macskája (macskái) Somlyótól a jó modort. Mert Somlyó ez is volt, az
egyik legeltökéltebb macskahívő (persze, ismerőseim között, Pomogáts Béla mellett), kora
egyik legérzékenyebb „cicológusa”, macskaportré-festője (lásd a Bevezetés egy kis cicológiai
diskurzushoz című remekbe szabott esszéjét, akár a macska–ember-kettősségről tollából
kiszalasztott, Homéroszi hasonlat című, A cicáról, az éjszakáról, a másik szobáról meg
egyébről alcímet viselő kis pszichonalitikai remeklését), vagy, természetesen a két kötetét, a
Részletek egy megírhatatlan versesregényből, illetve a Palimpszeszt címűt meghatározó,
fentebb már említett – nyilvánvalóan antropomorf – cicaszemiotikai verstanulmányát, A
macska tízezer létezésmódját (a macska mint jelrendszer „…maga a nyelv / sajátos döntés / a
szemiotika terminológiai vitájában / önmaga / és önmaga jele / és önmaga jelöltje / és önmaga
jelentése / egy Lineráris B amely / örökre megfejthetetlen / és mindig érthető”). De bizonyos,
hogy Baudelaire-be is belefordította a maga mindennél erősebb macskaélményét, amikor ezt s
így adta a francia poétabálvány szájába a macskákról: „A nagy szfinkszek nemes tartásában
merengnek, / elnyúlva közepén a kietlen tereknek, / mint akik végtelen álomba hullanak”. S,
vissza most Somlyó állítólagos gorombaságához, nehéz elképzelnem valakit goromba
embernek, aki, macskáját etetve – Báthori Csaba örökítette meg róla – így suttogott maga elé
fokozhatatlan elragadtatottságában: „Cicák cicája… Selyemből és csöndből áll.”
S vissza költőnk-írónk ántivilágbeli úriemberségéhez is; nemegyszer tapasztaltam,
hogy egymástól eltérő véleményünk képviselete közben sem hágta át az alapvető társalgási és
viselkedési normákat, és sosem tagadta meg senkitől az övétől eltérő vélemény, elgondolás,
észrevétel és cselekvés jogát. (Devecseri Gábor nyilatkozott róla egyszer így: „Ő az a
barátom, akivel évtizedek óta a legjobban tudjuk nem megérteni egymást.”) Somlyó, jóllehet
majd harminc évvel volt idősebb nálam, s életműve már akkor tekintélyesnek, neve pedig
fogalomnak számított, amikor én éppen csak tájékozódni kezdtem élet és irodalom dolgaiban,
a kettőnk közti kor- és rangbeli különbséget soha egyetlen szavával, gesztusával nem
éreztette, megjegyzéseimet minden esetben fontolóra vette, még ha nem is fogadta el
valamelyiküket, olykori ironikus-szarkasztikus, de sokszor csak tréfás-csipkelődő
megjegyzései sosem voltak sértők, megsemmisítők, nem a fölény, inkább a több és más –
személyes vagy alkotói – tapasztalat szülte őket, sem leereszkedő, sem élből elutasító nem
volt soha.
Többször hivatkozott, mondhatni kedvenc példám idevonatkozóan a kiváló francia
költő, Alain Bosquet általa és az akkor még pályája elején álló Tóth Krisztina által fordított,
1993-as,  Századvégi szonettek és egyéb költemények című, magyar nyelvű válogatott kötete
szerkesztése közbeni történetünk, mely kötetnek a Széphalom Könyvműhelynél kiadója
lehettem, s amellyel egyébként – erről a sorozatcím mellett ékeskedő 1. sorszám tanúskodik –
a kiadó Szélrózsa című világirodalmi sorozatát is indítottuk (emlékeztetve Somlyó hatalmas
műfordítás-gyűjteményének címére is). Ekkor esett meg, hogy a magyar Bosquet-t olvasva
Somlyó fordításaiban – noha nem tudok franciául, s a versről ma is legfeljebb csak ötöde-
tizede ismeretem ha lehet, mint neki volt – két helyen is gyanúsnak tűnt számomra valami,
amire rögtön rá is kérdeztem nála. Az egyik sorát ugyanis képzavargyanúsnak találtam, s
szerettem volna tudni, hogy amennyiben ez így van, az eredetiben maradt-e a képzavar, vagy
fordítás közben keletkezett-e? Ha fordítás közben csúszott be, akkor nincs mese: ki kell
javítani, és kész. Ha viszont az eredetiben is ott szerepel, akkor két lehetőség van: vagy
szándékosságra vall, ez esetben szintén a fordítással lehet baj, hogy nem teszi egyértelművé a
képzavar szándékosságát – vagyis itt megint a fordítón a világ szeme, vagy ha Bosquet
figyelmetlenségéből maradt benn az eredetiben, akkor felmerül a kérdés: hogy a fordító ezt a
célnyelvben kijavítsa-e a szerző helyett (élő költő esetében szóba jöhet az is, hogy a fordító a
figyelmetlen poétától kér megoldást), vagy hagyja úgy, ahogy van – ekkor viszont
figyelmetlensége miatt a szerkesztőn is elverhetik a port, ezért az érintett részt akár
megjegyzetelni is tanácsos lehetne. A másik esetben ritmusproblémám volt, s az eredeti nyelv
és vers ismerete nélkül nem lehetett eldöntenem, hogy az előzményekből következő
versritmus egy helyen miért döccen meg, s miért folytatódik azután tovább az előzőek szerint,
így azt kellett ellenőriztetnem a fordítóval, hogy szándékos-e ez a versbéli zökkenő. Persze,
tartottam tőle, hogy esetleg zokon veszi akadékoskodásomat, de ő, természetesnek gondolva
az ilyenféle összmunkát, hazament, utánanézett a dolgoknak, s nem sokkal később már
telefonált is, hogy igen, mindkét esetben ő nézett el valamit, a figyelmetlen fordítás
csempészte Bosquet versébe az akaratlan kép-, illetve ritmuszavart, de már korrigálta, s
rögtön el is kezdte diktálni a telefonba a megoldást. Gondolom, történetünk nyugtázásának
szánta a könyv megjelenése utáni dedikációját: „Tóth Lacinak kicsit elkésve, de nagy
szeretettel és baráti együttműködésünk örömével Somlyó György 1993. április 23.” (Nem
tartozik szorosan ide, csupán az érdekesség kedvéért említem, hogy a Bosquet-kötetet ma két
példányban is őrzöm könyvtáramban, a másikat Tóth Krisztina ajánlásával – mert mindkét
fordító külön-külön dedikált példánnyal tisztelt meg: „Lacinak sok szeretettel és köszönettel
azért, hogy ez a kötet megszületett: Kriszta Bp. 1993. IV. 20.”)
Egyidejűleg, a fenti történettel kapcsolatban tudni kell, hogy Somlyó György
rendkívül gondos, a legapróbb részletet is alaposan megfontoló és ellenőrző, „iszonyatosan
pontos” (Petőcz András), „példás szövegkidolgozásaival jeleskedő” (Báthori Csaba) fordító
hírében állt. Olyannyira, hogy a magyarra átültetendő szöveg, azaz a fordítói hűség kedvéért –
s ez kivételesnek számít manapság – a saját egyéniségét is képes volt feladni, általában
szemérmesen mindig a háttérben, azaz, Orbán Ottó elmés szóhasználatával: „testtelen”
maradt, miközben értékelői egyöntetűen megegyeztek abban, hogy önfeladása látszólagos, s
inkább idomulási készségnek nevezhető (Petőcz), és egyéniségének hiánya is kérdéses, hiszen
e nagyfokú háttérben maradáshoz „igenis erő és tartás kell” (Orbán Ottó). Ez viszont még
akkor is így van, ha ő maga tudta a legjobban – ezt már az én magnetofonomnak mondta
interjúzásunk közben –, hogy „mindent, amit fordítunk, azt valamiképpen meg is hamisítjuk”,
azaz a „fordítás az eredetihez képest” óhatatlanul „tovább van írva”, hiszen az alapszöveg
fordítás közben „más hangvételt” kap, a fordítóét, mert ha az „nem nyilatkozik meg,
gyanítható, hogy nincs is mi megnyilatkozzék”. És, vélem, ez a legnehezebb. Úgy jelen lenni
valamiben, hogy az ne tűnjék fel, a jelenlétünk ne legyen tolakodó, magyarán, a fordító ne
erőltesse rá magát a tolmácsolandó költőre, ne formálja őt a maga képére, mint isten az
embert, hanem találja meg magát benne (ahogy Somlyó elválaszthatatlan barátja, Devecseri
Gábor mondta épp vele kapcsolatban: „ahogyan ők szólnak általa”), mint akár istenben az
ember. Mert pontosan itt bukik el a legtöbb műfordító. Somlyó pedig éppen ezt tudta
legjobban.  
Goromba természet volt-e tehát Somlyó György, miként azt Tőzsér Árpád állítja
hivatkozott naplójegyzetében. Illetve, volt-e a természetében gorombaság? (Hiszen Tőzsér is
így fogalmaz: „…kitört belőle a goromba természet.”) Nem tudom, s igazából más
elbeszélése alapján ezt nem is ítélhetem meg. Mint ahogy bárki nekem is ellentmondhat – a
maga életéből, a Somlyóval való, akár szellemi találkozásai vagy olvasói tapasztalatai alapján
is –, amikor ennek az ellenkezőjét állítom. (Persze, tudom, Tőzsérhez hasonlóan, sokan nem
kedvelték őt. Nemrég például Deák László egyik 1986-os napló feljegyzésében azok között
említette – s igen tisztes névsorban –, akik a megelőző évtizedekben „Rátehénkedve az
irodalmi életre, kiszívták a hatalom csecséből az utolsó cseppet is”, „akik „elhallgattak
minden fontosabb lehetőséget a nekik nem tetsző előtt, eldugaszolták a csatornákat”. Persze,
teszem hozzá, miért kellene mindenkinek mindenkit kedvelnie; a világ kerek, s így kerek.)
Lehet, csak szerencsém volt, amiért számomra olyannak mutatkozott meg, ahogy fentebb
jellemeztem. Sőt, az is lehet, hogy alapjában ilyen volt. S ki tudja, hátha csak azok voltak
balszerencsések, akik egy rossz pillanatában – vagy a maguk rossz pillanatában – találkoztak
vele. Évtizedeken átívelő naplófolyamában számos helyen említi Somlyót például Fodor
András is, s már az ő Somlyó-képe is mást mutat, és közelebb áll az enyémhez, mint Tőzséré
vagy Deáké. (Megjegyzem, később, már az 1990-es években többször is tanúja voltam
találkozásuknak, beszélgetéseiknek, egybe-dolgozásuknak, amiből okkal következtethetnénk
arra, hogy Deák naplójában ez évtizedben már másféle – elfogadóbb, árnyaltabb, esetleg
kifejezetten pozitív – bejegyzések is olvashatók lennének Somlyóról, ha tovább folytatta
volna a naplóírást.) Valószínű hát, hogy Somlyó Györgynek sem csak egyetlen (emberi) arca
volt, hanem legalább annyi, amennyi összeadódott a vele kapcsolatba kerülők, az őt szemlélők
egymástól eltérő nézőpontja szerint. Ahogy vélhetően mindegyikünknek e világon
ugyanennyi arca van. Ugyanis arcunk valamely vonása a másik emberrel való
kapcsolatunkban is megnyilatkozhat, a másik ember velünk kapcsolatos tapasztalatainak a
függvénye is lehet, azt a másik emberhez való viszonyunk, esetleg annak hozzánk való
viszonyulása is előhívhatja: egyszerre vagyunk olyanok, amilyenek valójában vagyunk (de
milyenek is vagyunk valójában? mi is az, hogy ’valójában’?), s olyanok, amilyennek tartjuk
magunkat (de magunkat is tarthatjuk egy-egy adott helyzetben másnak és másnak), végül
olyanok is, amilyeneknek mások láthatnak, tarthatnak (a saját idejükből és terükből, a maguk
tapasztalati és érzelmi világából, a pillanatnyi hangulatuk vagy lelkiállapotuk, a maguk
pillanatnyi nézőpontja szerint, de mindig ezek függvényeként). Biztosan akaratlan is osztott
sebeket Somlyó is (Báthori Csaba, nekrológjában, „érdes modorát” is említi, amit viszont
magam – szerencsémre? – soha nem tapasztaltam), de, bizton tudom, sérülékeny volt maga is:
alkatából kifolyólag az. Végső soron a gyermek is oszt sebeket, még sincs nála sebezhetőbb.
Alkat és szerep ugyanis, azt hiszem, elválaszthatatlan volt nála, s hevületében mindig maradt
valami gyermeki: Szántó Piroska a lényegénél fogva ragadta meg őt. (És idevágónak
gondolom Somlyó György édesapja, Somlyó Zoltán Nyitott könyv című, 1916-os verses
önéletrajza-beli vallomását, mely akár későbbi költő fia szájából is elhangozhatott volna:
„…mint egy régi zenélőóra hangja, / mely parkba száll egy erkély ablakán, / úgy csendült meg
szívén a nyughatatlan, / langy útiláz”.) Költőnk végzetére, legismertebb és leglátványosabb
szerepe az volt, hogy ő Somlyó György, s ő ragaszkodott ehhez a szerepéhez, nem tudott
megválni tőle, még ha az vissza is fogta őt, olyannyira, hogy már maga is elhitte: ez a szerep ő
maga. És sokan ki is használták ezt benne, és viselte szerepét, mint egy keresztet.
Első versét, Pogány zsoltárolás címmel, tizenhét évesen, édesapja, Somlyó Zoltán
révén még a Szép Szóból személyesen is megismert „József Attila halálára” közölte 1937-ben
Az Újságban, magát pedig ettől az egész életére szóló „fájdalmas emléket” hordozó versétől
számítja költőnek. (Mintha szemernyit sem hatotta volna meg az apai önvallomás annak
1916-os, imént citált Nyitott könyvéből: „…hogyha fiad verset írna, / csak tekerjed ki mégis a
nyakát!” Somlyó György négyszer kapott József Attila-díjat (az 1950-es években szinte
sorozatban: 1950-ben, 1951-ben, 1954-ben, azután 1966-ban), s ezenkívül számos továbbit
(köztük franciákat: egyebek mellett Becsületrendet is), de Kossuth-díjat, érthetetlen okból,
sokáig nem; csupán 1997-ben, hetvenhét évesen – még szerencse, hogy elegendő időt élt
hozzá (igaz, Szentkuthy Miklós, a 20. századi magyar próza és esszé e páratlan
enciklopédistája is csak nyolcvanévesen, a halála előtti hónapokban). Petőcz András még
1995-ben is „a magyar irodalom súlyos elfogultságaival”, az „egészségtelen szakmai élettel”
magyarázta az akkor hetvenöt éves Somlyót megillető „hivatalos” és „szakmai” elismerés
folytonos késlekedését, elmaradását. Úgy tűnik, bár félrelökni nem lehetett őt s szó nélkül
elsiklani önmagában is tekintélyt parancsoló alkotói teljesítménye fölött, a magyar irodalmi
közvélekedés és értékszemlélet sokáig nem tudott mit kezdeni vele (s mintha máig sem
tudna). Más aligha magyarázhatná a fogadtatásában, elismerésében fellelhető zavarokat,
késlekedéseket. (Petőcz közel járhat az igazsághoz, amikor ennek okát elsősorban Somlyó
életműve páratlan sokrétűségével magyarázza, amihez én még az összetettségét is
hozzátenném.) Mi több – minden látszat ellenére –, Somlyó György magányos futó volt egész
életében, a pályahosszt társtalanul teljesítette, s igazából soha nem tarozott egyik írói
csoportosuláshoz, iskolához, értékközösséghez, érdekszövetséghez sem (Csányi László 1988-
as monográfiája is túlhaladott már, s egyre inkább itt lenne az ideje életpályája, munkássága
új, korszerű szemléletű, monografikus feldolgozásának).
Vitathatatlan, Somlyó György mindenekelőtt poeta doctus, tudós, még inkább
teoretikus költő volt, mi több, másképpen, verseiben is kicsit mindig megmaradt
teoretikusnak. (S vitathatatlanul Árnyjáték [1977], Rámpa [1984] és Párizsi kettős [1990]
című, itt nem részletezett három regényében is az maradt, melyekben a személyesen átélt és
megszenvedett történelmi és egyéni traumák, élmények intellektuális elemzései a
rögzíthetőség, a kimondhatóság alkotás- és társadalomlélektani, illetve létbölcseleti
fejtegetéseibe ágyazottan bontakoznak ki.) Vagy, ahogy ő mondja hosszú interjúnkban (lásd a
Szó és csend című kötetemben, illetve a Zimonyi Zoltán szerkesztette Orpheus költészeti
folyóirat 1996. őszi–téli számában), költészetét általában is jellemzi valamiféle eredendő
filozófiai jelleg, filozofáló hajlam, elméleti ihletés, teoretikus indíttatás, opusai (főleg érettebb
s idősebb kori opusai) – még a leginkább lírai darabok is – nem ritkán az esszére hajaznak,
sok köztük az ars poetica. Ezek megszámlálhatatlan sorjázása, állandó változásra és
megújulásra törekvése is önazonossága megteremtéséért, folyamatos kifejléséért vívott
örökös, élete végéig nem lankadó küzdelmére, a „Hány vers ír engem, míg e verset írom?”
dilemmájára vet fényt, vagy ahogy Lator László látta, „…a folytonos változási kényszer
mögött leginkább […] az identitás modern drámája működik”. Mégis, ha szorosabban föléjük
hajolunk, látnivaló, hogy Somlyó számára a vers – a szem, a fül, az orr, a nyelv és az ujjak
mellett – mintegy az érzékelés hatodik szervét jelenti, melynek segítségével a világot
egyidejűleg – az érzékelés valamennyi módjának szimultaneitásában – képes látni, hallani,
szagolni, ízlelni, tapintani. Vagy, másképpen, ahogy ő is mondja x. (ikszedik) ars
poeticájában, a versnek mozgásszervi funkciója van a számára, a költőnek – de hadd
mondhassam így: az embernek – „a szó a lába”, s egyedül ez teszi számára a maga végső
teljességében bejárhatóvá az életet és a világot. Más megközelítésben ugyanez: van
Somlyónak egy fiatalkori verse, A Múzsához, melyben nem az éneklés elősegítéséhez idézi
meg a költő a szűzi hölgyet, hanem a nem-énekléshez fohászkodik hozzá kellő erőért. (Hát
persze, hogy felötlik bennünk itt – is – Valéry, aki még 1919-ben így válaszolt a „Miért ír
Ön?” körkérdésére: „Gyengeségből.”) Más fogalmazásban Somlyó következtetése: az
éneklés, a vers, a művészet valóban mintegy hatodik érzékévé vált az embernek, a világ- és az
önérzékelés nélkülözhetetlen elemévé, melynek hiánya adott esetben a pusztulását is
okozhatja. Nem énekelni nehéz tehát – nem-énekelnük a nehezebb. Sőt, majdhogynem
lehetetlen.
Utolsó éveiben már nem találkoztunk, talán nyolcvanévesen láttam utoljára, de akkor
is – mint korábban mindig – kortalannak. A neten viszont egy, a halála előtti évben,
nyolcvanöt évesen készült fénykép is fent van róla, mely első látásra igen megdöbbentett:
amire vele kapcsolatban soha nem lehetett gondolni, soha nem jutott volna az ember eszébe:
először láttam ugyanis korosnak: öregnek rajta. De csak fizikai valójában. Ekkori arca idegen
már, a távozóé, csak a szeme ismerős, mert az változatlan – majdhogynem kópés –
elevenséggel néz e fényképről a világba, tekintete változatlan érdeklődéssel és derűvel
fürkészi a világot, ugyanazé az „örökifjú fauné”, akit Báthori említ nekrológjában (a kép egy
tárlatnyitón készült, a százegy éves Lossonczy Tamásén életmű-kiállításán a Műcsarnokban).
Hírlik, Somlyó dolgozni is végig dolgozott, sőt – a halálával sem hagyta abba. Mert – most
már – bennünk folytatja korán elkezdett életművét, melyet a továbbiakban mi, az olvasói
írunk tovább. S amely bennünket ír tovább.