A képviseleti beszédmód szerzői parafrázisa — Kukorelly Endre: Országházi divatok (tanulmány)

Az esztétikai alapú politika koncepciója
A szöveguniverzumként felfogott szemantikai modellek teljesen felszámolódnak
Kukorelly Endre 2014-ben megjelent Országházi divatok című, műfajiságát tekintve
nehezen meghatározható munkájában. A naplóként, emlékiratként, politikatörténeti
dokumentumként és regényvázlatként is olvasható szöveg elmossa a referenciális
társadalmi és nem-referenciális szövegvilág közötti határokat. Első látásra kétséget sem
hagy afelől, hogy nem elbeszélő, hanem politikailag és ideológiailag aktív szerző
konstruálja a 2010-es évek elejének magyarországi törvényhozásának működését és
eseményeit bemutató szöveget. Az Országházi divatok – az utolsó néhány fejezetet
leszámítva – időrendben arról a két évről szól, amikor az író Kukorelly Endre a Lehet
Más a Politika nevű párt parlamenti képviselője volt, 2010-től 2012-ig. A szöveg
szerkezetileg leginkább a Rom című dokumentumregény szövegváltozatait[1] idézi, ám
azokat határsértésekkel bár, de lehet a fikció és a szépirodalom kategóriáiba sorolni. Az
Országházi divatok ezt annak ellenére nem engedi meg, hogy tartalmaz lírai leírásokat,
verseket és – utólagos stilizációja miatt egyfajta elbeszélői én által létrehozott – fiktívnek
ható betéteket. Azonban tele van valódi személyekkel, politikusokkal, írókkal, különféle
közéleti szereplőkkel, megtörtént eseményekkel, elhangzott parlamenti vitákkal, olyan
politikai, jogi és médiaműfajokkal, amelyek valóságértelmező funkciójukat bizonyos
mértékig a szöveg világában is kénytelenek megismételni. A szöveg keletkezése kapcsán
kiderül, hogy a szerző évtizedek óta vezetett naplójának vonatkozó részeit stilizálta
fejezetekbe, amelyeket rendre és a kelleténél gyakrabban szakítanak meg betétek egyéb,
referenciális szövegekből: elsősorban saját parlamenti felszólalásai, illetve vele készült
interjúk. A szöveg tehát nem lineáris, és voltaképpen nem is mindig koherens – a
különböző stílus- és szövegregiszterek nem tudnak narratív egységet létrehozni, mert
nem szervesülnek a napló jóval személyesebb regisztereket mozgató kontextusába.
Önmagában ez még nem lenne probléma, hiszen a szépirodalmi szöveg kritériumai –
amelyek közül sokáig a fikció volt a legfontosabb – maguk is konstruktívumként
működnek, és folyamatos változásokon mennek keresztül. Emellett az is tény, hogy a
referenciálisnak tekintett műfajok, irodalom- és történettudományos vagy éppen
antropológiai szövegek objektivitásával és valóságértelmezési stratégiáival kapcsolatban
is komoly kétségek merültek föl – noha Hayden White erre vonatkozó állításai néhol
túlzónak bizonyulnak, viszonylagosságukhoz valóban nem fér kétség. Az Országházi
divatok azonban mintha nem találná meg azt a nyelvet, amely a politikai és közéleti
valószerűséget napló formájában adekvátan közvetítené, egyszerűbben fogalmazva, úgy
számolja fel saját kategorizációs lehetőségeit, hogy ki is csúszik belőlük. Miközben a
szöveg egy olyan, a politikát esztétikai és kulturális gyakorlatként értelmező beszédmód
bemutatására vállalkozik, amelynek hagyománypozícióját egyrészt az antik (görög)
politikai filozófia, másrészt a 19. század végi magyar anekdotikus politikai próza
paradigmáiban jelöli ki, a saját esztétikai rendszerét, illetve a hiányos rendszer
elbeszéléséhez szükséges kódokat nem teremti meg.
A töredékekből, talált versekből és interjúkból összeálló szövegfolyam
értelmezési kerete az irodalmat politikai, a politikát viszont esztétikai alapokra helyezi, s
a politika társadalmi gyakorlatát egyfajta kulturális genealógiába ágyazva véli
elgondolhatónak. A szövegből kirajzolódó, az említett hagyománypozíciókból kiinduló
politikusi identitás, illetve politikai ideológia inkább tud diszkurzívan, mintsem valós
társadalmi kontextusban megjelenni, pedig a kapcsolatot a szöveg nemcsak címében, de
paratextusaiban is tematizálja. A nemzet narrációját történetileg és esztétikailag
legitimáló, jellemzően epikus elbeszélés helyére egy olyan, fragmentumokból építkező,
irodalmi és politikai tétjét egymáson keresztül fölszámoló struktúra jön létre, amely a
politikai beszédmódot performatívan állítja elő, és sokkal kevésbé egy közösség, mint
inkább az egyéni identitás képviselete felé mozdul el. A Rom elején olvasható „történetek
könyve”[2] önmeghatározás tulajdonképpen az Országházi divatokra is alkalmazható.
Olyan, az átlagember számára alig érzékelhető belső folyamatokról számol be, amelyek a
politikai diskurzust személyessé és esztétikailag értelmezhetővé teszik, ezzel viszont
megszabadítják társadalomelméleti tétjétől is.
A szerzői kép és a paratextusok
A kötet címe Jókai Mór Politikai divatok című pamfletjének parafrázisa. Az erre történő
utalások egyébként a szöveg szépirodalmi meghatározottságát s egy elbeszélői én
feltételezését hozzák játékba: „Egy könyvárustól veszek könyveket, pl. Politikai divatok.
El fogom lopni a címét.”[3] (kiemelés az eredetiben) A Rom és a TündérVölgy esetében –
az olvasás irányát eleve kijelölő mottókat kivéve – a címazonosságra nem történik
szövegszerű reflexió. Itt azonban nem is teljes átvételről, hanem variánsról van szó. Az
eredetiben szereplő „politikai” helyett az „országházi” használata arra utal, hogy a szöveg
nem egy múlékony politikai ideológiát, hanem a szerzőnek az ország házában töltött két
évét mutatja be, és az sem zárható ki, hogy a „politikai” kifejezés megtartása jóval
erősebben konnotálná az őt jelölő párt nevét. Ezzel a változtatással leszűkíti az
értelmezést, vagyis a politikai ideológiák szövegbeli jelenlétének számonkérését is
kikerüli. A „divat” a múlékonyság jelölője, az efemer jelleget erősíti. Ennél a pontnál
hivatkoznék A divat mint rendszer című monográfiára. A divat múlékonysága Roland
Barthes divatszemiotikai rendszerében nem a felszínesség, hanem a jelentéseltolódások
mentén konstruálódik, s a jogi, illetve törvényszövegekhez hasonlóan egy mindig aktuális
jelenidejűséget hoz létre. Az identitás fluiditását kulturális átöltözésként értelmező
elképzelés kommunikációs többlet, s nem hiány miatt lehetséges. Az Országházi
divatokban megjelenő – gyakran az utazás, helyváltoztatás szövegbeli alakzatában
metaforizálódó –, több elemből építkező identitásstruktúra egyben a politikai átöltözés
lehetségességét is feltételezi. A szöveg maga is azért válik heterogénné, mert a szerep- és
identitáscserék különféle állomásait és fokozatait jeleníti meg. A borítón a szerző
fényképe látható, a Parlament egyik üléstermében állva, amely meghatározza a
biografikus és referenciális elemzést. A kötet hátoldalán Jókai Mórtól, Mikszáth
Kálmántól és Kukorelly Endrétől származó idézetek olvashatók. Mindez – még ha
paratextuális szinten is – az ironikus értelmezés lehetőségét is felvillantja. A kötet mottói
Jókai Mór Politikai divatok, Arisztotelész Politika, Kemény Zsigmond Ködképek a
kedély láthatárán című munkáiból, illetve Mikszáth Kálmánnak egy jelöletlen parlamenti
felszólalásából származnak. A Romhoz és a TündérVölgyhöz hasonlóan azokra a
hagyománypozíciókra utalnak, amelyekhez a szerző bevallottan csatlakozni kíván,
amelyek a szövegben inter- és metatextusként is megjelennek, illetve amelyek az olvasó
számára kijelölik az olvasás és az értelmezés irányát.
Az autoreferencialitás nem elsősorban intertextuálisan, inkább stilisztikailag
érhető tetten. Ahogyan már említettem, a szöveg stilisztikailag és retorikailag leginkább a
Rom szövegváltozataival mutat hasonlóságot, sőt, bizonyos szöveghelyeken egyezést is
találunk: „Legrémisztőbb a felejtés.”[4] A TündérVölgyben központi szerepet játszó apa
alakja kevesebb szöveghelyen jelenik meg, bár, ahogyan egy következő alfejezetben még
kitérek rá, stratégiailag ugyancsak fontos szerepet tölt be. Korábbi kötetek címei olykor
narratív, sőt, önértelmező funkcióval felruházva jelennek meg: „Most összevissza ülnek.
Az én senkivel sem üldögélek annyit tesz, hogy én tényleg szívesen, udvariasságból pedig
majdnem bárkivel üldögélek senkivel sem.”[5] Az autoreferencialitás körébe tartozóan
olykor jelölt, olykor pedig jelöletlen betétek találhatók a szövegben a szerző
publicisztikai munkásságából is. Az egyik legfontosabb, az elvándorlás illetve emigrálás
lehetetlenségét tematizáló rész például megjelent 2013 márciusában a Magyar Narancs
című folyóiratban, a fejezetével azonos, Menj el! Eksztatikus előadás címmel.[6] A cikk
mottója Vörösmarty Mihály Mit csinálunk? című versének első három sora, amely az
Országházi divatok vonatkozó szövegrészében már intertextusként jelenik meg.[7] „Ha
valaki elviselhetetlen helyzetében arra vár, hogy akik a helyzetet elviselhetetlenné tették,
menjenek el, ahelyett, hogy ő menne el, annak helyzete nem elviselhetetlen. Hanem
elviselhető. Ez vagyok én. […] Aztán megváltozott a rendszer. Idejött, ami miatt oda
kellett volna menni. Szabadság, banán, választás. Belépek a boltba, leemelek egy fürt
banánt.”[8] A haza elhagyása nemcsak kulturális átöltözés, hanem kulturális idegenség is:
a külső és belső emigráció közötti határvonal az önmagaság elvesztésében látszik
kirajzolódni. A haza nem retorikai alakzat, sokkal inkább az otthonosság közös érzete.
Ezért sem lehet véletlen, hogy a szövegben sok helyen olvasható olyan anekdotikus betét,
amely egyúttal a Mikszáth-prózához való hagyománytörténeti kapcsolódást is meg akarja
erősíteni. „Haza az, ahol nyugodtan alhatsz, a komcsik azok, akikről otthon nem
magyaráztak el semmit.”[9]A TündérVölgyben megjelenő, az identitás hasadásaira a
hallgatásban, vagy az absztrakt univerzalizmusban megoldást kereső mentalitások a
biztos belső idegenséget választották a bizonytalan, külső helyett. Jean Améry Mennyi
haza kell az embernek? című esszéjében a kényszerű emigráció kapcsán a következő
olvasható: „Nem szívesen használom ebben az összefüggésben a minap még oly divatos
fogalmat, de valószínű, hogy nincsen rá jobb szó: a honvágyam, a honvágyunk nem volt
más, mint önmagunktól való elidegenedés.”[10] Anélkül, hogy a különböző történeti
korokat, rendszereket és szövegtípusokat összevethetőnek, vagy összemoshatónak
gondolnám, néhány hasonló vonás mégis megfigyelhető a különböző diktatórikus
rendszerek nyomait rögzítő szövegek között. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az
önmagaság felszámolása a lokális idegenségben és a belső emigrációban ugyanúgy az
örökség részévé válik.[11]
A mindentudó olvasó alakzata
A szerzői kép, a szerzői név, a népképviseleti funkciót a szerzőség aláírásában legitimáló
narratíva tehát nem enged teret a fikciós olvasásmódoknak. Annál is kevésbé, mert az
olvasó egyszer csak saját hétköznapjainak szereplőit fedezheti fel a szöveg szereplőinek
álarcába bújtatva. Ez sajátos befogadói helyzetet eredményez, hiszen a szöveg olvasója
tudja a történet folytatatását. A szöveg ideje szerint 2010-ben az LMP-t egyfajta új
rendszerváltó pártként értékelő szerzőhöz képest a 2014-ben megjelent kötet olvasója a
befogadás folyamatába vetíti az azóta eltelt időszakot. Így lehetséges, hogy ezúttal nem a
(nem létező) elbeszélő, hanem a befogadó válik mindentudóvá, így a szöveg saját
elbeszélőjévé. Az olvasó a legújabb kori magyar parlamentarizmus kulisszatitkainak
olvasása közben önmaga, a szöveg pedig a történelem médiumává válik. Ahhoz, hogy ez
a különös alakzat létrejöjjön, az olvasónak követnie kell a szöveg meglehetősen csapongó
utalásrendszerét, amely interkulturális és intertextuális hálózatként nemcsak a magas
művészet különféle termékei, hanem a politikai ideológiák, illetve a médiaműfajok
közötti folyamatos váltásokat is előhívja. A magas kultúra és a kulturális fogyasztás
gyakorlatilag a szerző politikai programjaként tételeződik. Számos szöveghelyen válik
láthatóvá az olvasó és író, illetve a kulturális fogyasztás mintázataiból kimaradó rétegek
között feszülő szakadék. Azok, akik a kulturális fogyasztást nem tudják, vagy nem
akarják életvezetési stratégiaként használni, hátrányba kerülnek azokhoz képest, akik
igen – legalábbis a szöveg ezt sugallja. Modellezi Pierre Bourdieu azon elméletét, mely
szerint a modernitás után a nyugati kultúrában a társadalmi különbségek kulturális
különbségek formájában válnak szociálisan is érzékelhetővé.[12] Ezzel azonban az
Országházi divatok szerzője ugyanolyan ideologikus beszédmódot alakít ki, amelytől
több szöveghelyen kifejtve idegenkedik. Író és politikus kettős szerepe lehetővé tenné,
hogy egyszerre írja a nemzet politikai és esztétikai történetét, és mindkét hagyományhoz
csatlakozzon: a kettő mégis kioltani látszik egymást. Olvasás és írás – ahogyan az utazás
is – a szövegben nem poétikai, hanem politikai funkciót kapnak, ugyanakkor az identitás
instrumentumaivá válnak. Az írás ebben az esetben nem csupán identifikációs aktus, s
nem is csak az inskripció kulturális technológiája, hanem egy olyan tér, amely ebből a
diskurzusból, hiába hivatkozik az egalitárius alapokra, sokakat kizár. A szöveg terében
létrejön az ellentmondás, amelyet Homi K. Bhabha a Nation and Narration című kötet
bevezetőjében[13] a nemzetet írók és a nemzetet élők között feszülő nyelvi szakadéknak, a
DisszemiNáció című tanulmányban pedig a nemzet önmagán belüli meghasadásának
nevez: „Az a határ, amely a nemzet önazonosságát jelöli, megszakítja a nemzet
létrehozásának önteremtő idejét, és megbolygatja a népnek mint homogén egységnek a
jelölését. A problémát nem a nemzet önazonossága és a vele szemben álló más nemzetek
mássága jelenti. A nemzetnek önmagán belüli meghasadásával szembesül, amely a
népesség heterogeneitását artikulálja.”[14]
„Ennek az írásnak semmi értelme, aki elolvassa, nem hord háztartási hulladékot
az erdőbe, nem hajítja ki útközben az autójából. Nem hajítja el a papír zsebkendőjét, nem
töri ketté a kertem előtt a frissen ültetett cseresznyefa-csemetét.”[15] A szemetelés, illetve
a szemét összeszedése számos szöveghelyen társadalmi allegóriaként kezd el működni. A
nem túl nehezen felfejthető szimbolikán túl olyan kizárásalakzatot is létrehoz, amely
bizonyos magatartásformákhoz bizonyos kulturális és fogyasztói szokásokat rendel.[16]
Ezt azonban nem sztereotip vagy kirekesztő, sokkal inkább egy atavisztikus
kultúrafogalmat működtető, naiv, a kultúrát idealizáló, a politikát pedig esztétizáló
nézőpontból teszi. Ugyanez a (történetileg a modernitáshoz kapcsolódó) mentalitás
jelenik meg a parlamenti üléseken rendszeresen elhangzó, kirekesztő, rasszista, homofób
szólamok kritikai leírásában is. A szövegben kiemelten fontosak az elhallgatás, a
félreértés, az elfojtás alakzatai. Az egy térben élő, egy területen dolgozó, egy nyelvet
beszélő emberek mégsem ugyanannak a diskurzusnak, adott esetben pedig nem is
ugyanannak a társadalmi térnek a szereplői. A politikai ideológiák esztétizáló
megjelenítésével kiegészülve a szöveget mindez az alternatív identitások gyűjtőhelyévé
teszi. A körülöttük tematizálódó (politikai, gazdasági, esztétikai, ideológiai) problémák
visszavezetnek ahhoz a feltevéshez, hogy nemcsak a nemzet irodalmi, történelmi vagy
politikai elbeszélése, de az abban elinduló reprezentáció is nyelvi kérdés. „Arról
beszélek, eleinte mennyire nem volt kedvem, és most izgat, megtaláljuk-e a nyelvet. Mert
– ezen szoktam csodálkozni – az nincs meg. A lehet más a politika szintagma a Du mußt
dein Leben ändern radikális nyelvi-kulturális ajánlata: a kultúra nem fönnen lebeg, eleve
agrikultúra, földhöz tapadt, a föld kultiválása. Nem elég, amit magától ad, és hogy
művelni tudják, magukat művelik.”[17] (kiemelés az eredetiben). Ebben az esetben is
egyszerre kell a szöveg irodalmi és politikai vonatkozásait figyelembe venni. Az élet
megváltoztatására vonatkozó rilkei imperatívuszt a „lehet más a politika” szintagmával
közös viszonyrendszerbe helyezve, élet és politika között metonimikus kapcsolat jön
létre. Ennek ellenére a szövegből mégis az derül ki, hogy a szintagmában testet öltő
kulturális ajánlat, ha úgy tetszik, a politika esztétikai hatóereje kudarcot vallott. Az
Országházi divatok bizonyos értelemben nem más, mint ennek a kudarcnak olykor
szomorú, olykor dühítő, bizarr vagy mulatságos epizódokkal tarkított krónikája. Telítődik
a szemtanúság illetve a dokumentáció funkcióival, amelyek elsősorban egy közösségi
identitás elbeszélésére lennének hivatottak. Ahogyan azonban egy korábbi szöveghelyen
utaltam rá, a pozíciók, identitások és mentalitások cserealakzatai végül a közösségivé
metaforizálódó egyéni identitás politikai sikertelenségének elbeszélését hozzák létre.
„Jeleneddel valamit kezdeni”: a politika mint kulturális gyakorlat
A szöveg világában számos, egymástól eltérő referenciális keretet mozgató réteg
mosódik össze, amelyek a valós eseményeket a fikció, a fikciót viszont a valószerűség
felé billentik. A kevert műfajú irodalom- és történettudományos munkákhoz hasonlóan itt
is megfigyelhető, hogy bizonyos esetekben a metaforizáltság, máskor pedig a
valóságábrázolás és a tények objektivációja kerül előtérbe. A képviselőség eseményeinek
elbeszélése mégis a politikai értelmezés felé viszi az olvasót.[18] Ahogyan Urfi Péter
kritikájában[19] számszerűsíti, Mikszáth 28, Jókai 14 alkalommal említődik a szövegben,
ellenben Orbán Viktor 45, míg Schiffer András 62 alkalommal kerül elő: ezen arányok
arra engednek következtetni, hogy bár a szöveg intertextusokkal dolgozik, azokat inkább
a jelen megértésének eszközeként, illetve az egyéni ambíció és kettős identitás
elbeszélésének irányítójaként használja. A törvényszövegek, parlamenti felszólalások
jelenléte azért is fontos, mert azok a megértést mindig a jelenben vélik elgondolhatónak.
A jogi diskurzus olyan, folyamatosan újraíródó jelenidejűséget konstruál, amelyet az
irodalmi, sőt a médiaszöveg sem tud fenntartani. Ez koherensebb narráció esetén is
problémás lenne. Ahogyan számos, a tárgyban megszületett tanulmány kiemeli, egy
irodalmi, történeti, vagy jogi szöveg alapvetően más módszertannal és
kérdésfelvetésekkel dolgozik. Az Országházi divatokban megjelenő heterogeneitás
inkább eszköze, mintsem célja a szöveg önmegértési folyamatainak. A különféle műfajú
szövegek stilisztikai és retorikai különbségei alárendelődnek az írói és politikusi kettős
szerep gyakorlati kivitelezhetetlenségének, illetve szövegszerű tematizálásának. Ez a
distinkció egyébként halványan az élet és az írás konfliktusosságára fókuszáló
szöveghagyományt is játékba hozhatná. Az írás legitimációs szereppel ruházódik föl,
amelynek során a szöveg a közösség történetét utólagosan – a mindentudó olvasó
vonatkozó történeti tudását kihasználva –, bizonyos értelemben tét nélkül elbeszélő
kordokumentummá válik, amelyben az egyéni identitás már csak a kettős szerep állandó
megerősítése miatt is megelőzi a közösségit.
Az antik bölcseleti és politikaelméleti szövegek erős jelenléte olyan
embereszményt és politikaképet is felmutat, amely inkább támaszkodik bizonyos
értelmezési és reprezentációs tradíciókra, mintsem magukra a szövegekre. A folyamatos
ókori hivatkozások, és a belőlük kirajzolódó politikai ideológia megértéséhez hasznos
lehet újra felidézni Michel Foucaultnak az én technológiára vonatkozó elméletét.
Foucault – az antropológiai elemzéstől a genealógiai felé elmozdulva – az antik és kora
keresztény testi és szellemi gyakorlatokon alapuló hermeneutikai és episztemológiai
technológiák kapcsán azt állítja, hogy mindez az individuum által uralhatóvá válik.
Kukorelly szövegében kultúra és politika ókori képzeteinek összekapcsolásával olyan én-
elbeszélési technikára tesz javaslatot, amely a világértelmezést és az értékpreferenciákat
dominánsan esztétikai alapon határozza meg. Ez azonban nem igazán az ókori filozófiák,
sokkal inkább azok modernitásbeli reprezentációján alapul. Az én technológiái annak
ellenére olvashatók metaforaként, sőt allegóriaként, hogy a tanulmány konkrét testi és
szellemi gyakorlatok elemzését is végrehajtja. Fő kérdése mégis arra vonatkozik, hogy
milyen részletekből áll össze az identitás, és az önismeretnek, illetve az önmagunkkal
való törődésnek milyen szimbolikus folyamatai vezetnek az egyéntől a szubjektumig,
majd a társadalmi gyakorlatokig. Az Országházi divatokban az önmagunkkal való
törődés a kultúra hétköznapi fogalmának összetevőiből (foci, kert, könyv, csajok) áll
össze. Ezek a gyakorlatok elvezetnek ugyan a politika esztétikai ideológiájáig, az egyéni
identitásból a közösségi képviselet felé való elmozdulás azonban hiányos marad. Ezt
támasztja alá a szerző, a hős és az elbeszélő összekapcsolásának vizuális metaforája,
amely a szövegre is vonatkoztatható: „Aki ír, pillanatfelvételeket készít magáról, és így
tovább.”[20]
A szöveg a politikai események leírásával azt érzékelteti, hogy vannak, akik
homogenizálják a nemzeti identitást, s ez a folyamat az irodalmi szövegen keresztül
lebonthatóvá válna. Nem véletlen, hogy a Kukorelly-életműben oly fontos szerepet játszó
futball a szövegben, ellensúlyozandó a homogenizációs ideológia sport-kultuszát,
szocializációs keretként jelenik meg. A futball kétféle (professzionális és szabadidős)
megközelítése a vélt vagy valós politikai ideológia lenyomatává is válik. Ebből viszont az
is következik, hogy az, aki a nemzet elgondolását homogenizálja, a szerző-elbeszélő
identitását is meghatározza, vagyis ő kezd el beszélni a szövegben. Egy fontos
szöveghelyen egyenesen a maszk és a totem megképződésének lehet tanúja az olvasó:
„Készítve van Orbánról egy gipszmaszk, hogy a vakok is elképzelhessék őt. Valaki
kitalálta, megcsinálták, Orbán modellt ült. Odalépsz, megsimítod, aha, ő!”[21] A névhez
járuló arc immáron nemcsak a halottnak, hanem az élőnek is a látáson, a tapintáson
keresztül érzékelhető maszkot formál, amely az egész szövegen végighúzódik. A vakság
ebben az értelemben nemcsak a fizikai állapotra, hanem a látás általános deficitjére, a
tisztánlátás metaforájában jelen lévő tájékozottság és önálló gondolkodás, vagyis a
szöveg előfeltevései szerinti kulturáltság hiányára is vonatkozik. A látszólagos jólét és
haladás, illetve azok retorikai ismétlése mögött egy, a maszkban tapinthatóvá, végül a
türannosz és oligarchia antik képzetében csúcsra érő, diszperzíven létrejövő, s mindent
lefedő hatalom képzete jelenik meg.[22] Az egész szöveget átszövő, időben és térben
különböző elemeket játékba hozó utalásrendszerek sokkal markánsabban rajzolják meg a
szöveg által bemutatni kívánt kor jellegzetességét, mint a direktebben érthető politikai
csúcspontok. Dramaturgiailag ugyanis ezeket két esemény, az LMP által szervezett két
tüntetés, illetve engedetlenségi mozgalom jelentené. A 2011 decemberében a Kossuth
téren,[23] illetve 2012 júliusában a KÖZGÉP székházának udvarában végrehajtott
akciók[24] inkább érthetők médiaeseményként, és szövegbeli leírásuk is ezt a szimulákrum
jellegű, a rabosítás és szabadulás végpontjaiban egyfajta szimbolikus (politikai)
áldozatvállalást is felvillantó elgondolást erősíti. Bár tükröztethető szerkezetük és
katartikus végkifejletük okot adhatna rá, a két megmozdulás mégsem válik annyira
hangsúlyossá, mint a szöveg egésze mögött húzódó, lassan kiépülő utalásrendszerek.
„Nagyon mogorva így, morózus lett az élet. Kivéve az enyém, én jól érzem
magam, amit szívből ajánlok mindenkinek.” A szív mint a Kukorelly-életmű egyik
meghatározó alakzata az Országházi divatokban is megjelenik. „A kontextusból kiderül,
hogy tudja ő a fenti idézetnek a gyanakodón-szemöldökráncolva, a harsányan röhögve, a
felszisszenve, az ironikusan mosolyogva olvasott értelmezését – mindazonáltal tényleg
azt mondja: a szívről van szó, amíg csak élünk.”[25] A szív és a lélek az élet és a politika
megváltoztatásának lehetségességét hirdető párt szövegbeli alakzatai lesznek.[26] A
paradoxont az jelenti, hogy politikai ideológiákba illesztve szív és lélek éppoly
megfoghatatlannak tűnnek, mint a hangulat, a kedély, vagy a közérzet fogalmai. Ezért is
fontos a Ködképek a kedély láthatárán intertextuális jelenléte. Az irodalomkritikai
diskurzus egybehangzó állítása szerint az utóbbi néhány évben, különösen Kemény
István Búcsúlevél, és Térey János Magyar közöny című versei nyomán a kortárs magyar
irodalomban fölértékelődött az úgynevezett „közérzeti” költészet jelentősége. A
kedélyhez hasonlóan – amely az Országházi divatokban a kulturáltság egyfajta
fokmérőjét is jelenti – a közérzet sem objektív fogalom. A közérzeti kötészet
meghatározás sokkal inkább utal egy különféle korszakok és műfajok együttes hatása
alatt megképződő szubjektív technikára, mintsem olyan korpuszra, amely egyértelműen
kötődik valamely hagyománypozícióhoz. A Bárány Tibor szerkesztette Édes hazám című
kötetben[27] kiteljesedő közérzeti költészet inflálódásához kapcsolódhat az Országházi
divatok kedélyfogalma, illetve a frusztrált nacionalizmust és a panaszkultúrát a
kedélyesség hiányán keresztül a kulturálatlansághoz kapcsoló ideológiája. Ha mindezt
elfogadjuk, azt is meg lehet kockázatni, hogy a nemzet (jelenkori) elbeszélésének célja
immáron nem a nagykorúsítás, a történelmi vagy politikai legitimáció, hanem sokkal
inkább egy olyan kulturális regeneráció, amely mindezen előzményeket is kritikai
beszédmód alá tudja vonni. A nemzet egészét homogén entitásként kezelő közbeszéd
ellenében létrejövő közérzeti szövegek úgy kapcsolódnak tehát a honfoglalási eposz
teréhez, hogy azokat nem történeti forrásnak vagy mintának, hanem heterogén irodalmi,
politikai, közösségi és egyéni identitások egyfajta tartozékának tekintik. Olyan
szövegvilág jön létre, amely egy genealógia végpontján állva, a vérségi eredetből
közösségivé metaforizálódva nem politikai, hanem kulturális identitást hozhat létre.
Ellen-aparegény: a rendszerváltás retorikai kudarca
Az utolsó fejezetben azt próbálom meg bemutatni, hogy a magyar irodalomkritkai
gondolkodás sajátos műfajának, az aparegénynek a TündérVölgyben és a Romban is
megmutatkozó jellegzetességeihez képest az Országházi divatok mennyiben mozdul el az
apát a diktatúrával, illetve a hiánnyal azonosító retorikától, s a politikai kiábrándultság
szövegszerű megképzésében hogyan hoz létre egy olyan ellen-aparegényt, amely a
diktatúrát követő szabadság kudarcaként újra az előző rendszer jellegét ölti magára.
„Magam a nemzeti O-be tartozom. Cœur, nem zéró, nem tojás. [...] Mi ugyanis
proliztunk. Csütörtök esti bridzspartik, prolizás, szalonzsidózás. Nem sokat értettem
belőle. [...] A családom csontreakciós. Gyűlölik a ruszkikat, a szovjetrendszert, és jó
okuk van rá, tőlük igazán mindent elvettek, csoda, hogy az életüket nem.  [...] Apám
hivatásos katona, a brjanszki erdőben partizánvadász századparancsnok, súlyosan
sebesült, fogságból hazatérve sokáig nem kapott állást, írtam erről eleget. Az én
Monarchia által összerakott, kisnemesekből, elmagyarosodott osztrák-német polgárokból,
horvát báróból, nagybirtokosokból és nagybérlőkből, magy. kir. katonatisztekből, állami
hivatalnokokból és lateinerekből álló, deklasszált keresztény középosztálybeli
családomról.”[28] Azért volt szükséges hosszabban idézni ezt az egyébként több
szöveghelyen felbukkanó, a TündérVölgy (illetve az Élnek még ezek?) központi
szövegszervező funkcióját ellátó családleírást, mert az Országházi divatok egyik
legnagyobb konfliktusát ez okozza. A politikai palettán belüli elhelyezkedésben ugyanis
ez a keresztény középosztálybeli leszármazás, illetve annak tudata kérdőjeleződik meg. A
Rom és a TündérVölgy elbeszélője nem találja meg a nyelvet saját identitásának
elbeszéléséhez, mert sem a családi „komcsizós-prolizós”, sem a közösségi
nyelvhasználathoz nem fér hozzá: az egyik ráadásul a másikból is kizárja. A
reprezentáció senkiföldjéről az elbeszélő saját identitásának nyelvi tapasztalatát olyan,
csonkolt és hiányos nyelvben véli kifejezhetőnek, amely aztán éppen fragmentáltsága
révén nem képes saját feladatát beteljesíteni. Az Országházi divatok egyik tézise, hogy a
politika mint a közügyekkel való értelmiségi foglalkozás alapvetően nyelvi és kulturális
praxis. Ez a nyelv azonban, amelyet a párthovatartozás s így az uralkodó hatalmi
diskurzus határoz meg, ismét kettős szorításba kerül, ezúttal a családi és politikai
kapcsán. Az államszocializmus előtti időket restaurálni kívánók akkor sem birtokolhatják
az azóta eltűnt, „deklasszálódott” középosztály nyelvét, ha ezt az egykoron uralkodó
társadalmi osztályt tekintik mintának. A vágyott nyelvhasználatukat nem kívánt
örökségként birtokló szerzőt pedig azért bélyegzik kulturális értelemben idegennek, sőt:
árulónak, mert egy olyan nyelvet akar megtalálni, amely származása szerint idegen lenne
tőle. A politikai kiegyenlíthetetlenségének szimbolikus alakzata az 1956-os forradalom és
parodisztikus lenyomatának a béke hangsor alakjában történő kiforgatása: „Békemenet.
Október 23-án vonul a Civil Összefogás Fórum. Ötvenhatoznak, hazáznak, komcsiznak,
nem leszünk gyarmatoznak. […] 1956. október 23-án apukámmal a Béke Szálló kapujába
húzódva néztük a vonuló tömeget.”[29] Ez a kettős játék, reprezentációs csapda
mutatkozik meg az LMP-t pártként érő kritikákban, és abban, ahogyan az ügynökkérdés
megoldását azzal próbálják politikai értelemben megsemmisíteni, hogy annak egyik
benyújtóját genealogikusan az állampárti rendszerrel azonosítják: „Lázár [János, akkor a
Fidesz parlamenti frakcióvezetője – H. V.] szerint politikai haszonszerzésből csináljuk,
az ügynökügy beterjesztője felmenői rendszerfönntartók voltak. »Azt meg egyenesen
pofátlannak tartjuk, hogy a Kádár-rendszer egyik vezető diplomatájának, egy
kommunista kollaboránsnak a leszármazottja terjeszti be az LMP javaslatát«, mondja
Lázár, a Kádár-rendszerben csak az lehetett Skandináviában vagy az ENSZ-ben
nagykövet, aki együttműködött Kádár Jánossal. Schiffer Pál, András nagyapja is
rendszerműködtető volt. Vesd össze ezt a törvényjavaslattal[30] – meg Csurka Apák és
fiúkjával.”[31] (hivatkozás és kiemelés az eredetiben) Noha az apák bűnei alól a fiúkat
felmentő morális (bibliai) axióma szövegszerűen is megjelenik, ennek éppen az
ellenkezője derül ki: a leszármazáson keresztül létrehozott egyéni és közösségi identitás
fikciója továbbra is működik. „A dualizmus idején, így a MH, az urbánus (zsidó)
liberalizmus és a szociáldemokrácia vezetett a Tanácsköztársasághoz: »Innentől kezdve a
távolabbi múlt dimenziója is újratermelte ezt a liberális beágyazottságot az SZDSZ-ben.«
A fiúk az apák bűnéért nem felelnek ugyan, de »természetes«, hogy mentik, »ahogy az
SZDSZ is elsikkasztotta a Bauerek, Petők és Biszkuk felelősségre vonását«, ez szép,
nem?”[32]
Ha elfogadjuk a feltételezést, miszerint az aparegények bizonyos értelemben a
rendszerváltozás után értékelődtek föl, úgy a szerző által demokráciadeficitesként
meghatározott, a korábbi államszocializmussal egyre több retorikai és kulturális
sajátosságot mutató rendszer kiépülése egy olyan ellen-aparegényt hoz létre, ahol az apa
és a származás morális és politikai tétje visszavonódik. A hiányban jelenlévő,
folyamatosan keresett apát egy megtalált, ám maszkba öntött, fenyegető, és felügyeletet
gyakorló patriarchális rendszer helyettesíti. Ez a szövegbeli helyzet azt eredményezi,
hogy a származás kultikus fikciója továbbra is megmaradt, az identitáskategóriák
azonban nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott társadalmi kontextushoz. Az
atyáskodó állam visszainfantilizálja az egyéneket a diktatúra kulturális
mechanizmusaiba.[33] A megfelelő származáshoz nem társul valódi identitás, a megtalált
politikai identitáshoz nincsen hozzárendelhető nyelvhasználat, míg a politika kulturális és
esztétikai elképzelése nem tud alkalmazkodni a társadalmi gyakorlatokhoz. A Politikai
divatokból választott, az olvasás irányát önkéntelenül is meghatározó mottó is ezt látszik
alátámasztani: „Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magánéletet a közélettől.”
Egy másik szöveghelyen: „Mintha egyetértenénk. »Kérdezzétek meg a családi
szakadások okait – közélet viszályaira fognak visszavezetni.« (Jókai: Politikai
divatok)”[34]
A korábbi szövegekben központi szerepet játszó Vörösmarty-eposz, A’ Rom az
utolsó fejezetek egyikében tűnik fel, 174-es hivatkozás alatt. A hivatkozott szövegrész
összefoglalja a politika esztétikai és kulturális elgondolásának ideológiáját is: „A rossz
nem fatális, belülről képződik, a deprimáltság, körkörös bizalmatlanság nem vezet
sehova, undorító, hogy meglovagolják, az élet élvezendő, ha arra koncentrálsz, hogy
minél többet kinyerj belőle. Hogy nem azért eszel, hogy jóllakj, szex, stb., hanem mert
fincsi. Az irodalom primer zsigeri öröm annak, aki fölkészül rá, a kultúra nem kiváltság,
mindenki képes élvezni stb., a tévé a pártelitek harcát közvetíti, ne kavarjuk össze a
politikával, ezeket nyomom.”[35] Ez az összefoglalás ugyanakkor nemcsak a közösségivé
növesztett egyéni identitás politikai kudarcának, hanem saját maga ironikus olvasatának
is teret adhat. Szív és kedély politikai kategóriává emelése, magánélet és közélet
keveredése, a család, a származás és a kultúra ilyetén összekapcsolásai, fontossági
sorrendjük folyamatos cseréje azt mutatja, hogy hiába alakult át a politikai és társadalmi
tér, s a szöveg hiába számolta fel önnön műfajiságának kategorizációs korlátozásait,
mégsem hoz létre, mert nem is talál működőképes modellt, amely úgy a szöveg, mint a
politikai ideológiai szintjén elbeszélhető lenne. „A jó történet megáll, amikor megállok,
megfordul, ha megfordulok, és elindulok visszafelé, de megtartja a távolságot. Misima
Jukio szerint búcsúzásnál be kell várni azt a pillanatot, amikor végképp eltűnik a
távozó.”[36] A végponton a szöveg szétírja saját magát. Nemcsak retorikailag, de
ideológiailag is kettéválik. Ennél a pontnál lesz világos, hogy a viszonylag egységes
kronológia miért a végén lesz retrospektívvá, s kanyarodik vissza az addig nem szereplő
2009-es évig, amikor a képviselőjelöltségre való rábeszélés elkezdődik. A történet leválik
a szerzőről. Az utolsó pillanatban mégis elbeszélővé válik, aki saját történetét utólagosan
egy nagyobb, allegorikus keretbe helyezve a kettős identitás, a nyelvhasználat, és a
nyelvi-kulturális reprezentáció politikai esztétikájának lehetetlenségét állítja. Mintha a
hatalmi beszédmód nem engedélyezné a genealógiától és a metaforikus, homogén
nemzettől való eltávolodást. Pedig az alternatív identitásmodellek és heterogén közösségi
identitások már régóta formálják saját láthatóságuk feltételeit.

1 KUKORELLY Endre, Rom – A szovjetónió története, Pécs, Jelenkor, 2000.; illetve KUKORELLY Endre, Rom
– A komonizmus története, Pozsony, Kalligram, 2006.
2 KUKORELLY 2006, 9.
3 KUKORELLY Endre, Országházi divatok, Budapest, Libri, 2014, 157.
4 Ld. KUKORELLY 2006, 133.; illetve KUKORELLY 2014, 177.
5 KUKORELLY 2014, 208. (kiemelés az eredetiben)
6 http://magyarnarancs.hu/ezeres3/menj-el-eksztatikus-eloadas-84007 (2014. decemberi találat)
7 „Mit csinálnak Magyarhonban? / Esznek, isznak és danolnak. / Semmi baj sincs? semmi gondrém”
8 KUKORELLY 2014, 234.
9 KUKORELLY 2014, 228.
10 AMÉRY, Jean, Mennyi haza kell az embernek? in UŐ. Túl bűnön és bűnhődésen. Esszék, Budapest, Múlt
és Jövő, 2002, 67.
11 Hasonló összefüggésrendszerben kapcsolódik a Romban az önmagaság elvesztésének lehetősége a
szülőföld/anyaföld metaforájában létrejövő röghöz kötöttséghez: „Alkonyi égszín tengerszínek,
huszonhárom éves vagyok, mi a baj? Semmi egyébként. Anyukám kicsit hiányzik, mert másfél hete
eljöttem, tudod, honnan. Otthonról.” KUKORELLY 2006, 114.
12 BOURDIEU, Pierre, A gyakorlati észjárás, Budapest, Napvilág, 2009, 11–21, 99–124.
13 BHABHA, Homi K. (ed.), Nation and Narration, London-New York, Routledge, 1990.
14 BHABHA, Homi K., DisszemiNáció. A modern nemzet ideje, története és határai. Ford. SÁRI László in
THOMKA Beáta (szerk.) Narratívák 3. A kultúra narratívái, Budapest, Kijárat, 1999, 94–95.
15 KUKORELLY 2014, 91.
16 Hasonló retorikai alakzat valósul meg Tóth Krisztina Szálak című, a Porhó kötetben megjelent versében
egy battonyai raklapőr, illetve egy gyengén látó, Boráros téri vécésnéni szövegszerű figurája kapcsán a
látás fizikai és kulturális hiányának összekapcsolásában: „Kedves Évike, én most harminchárom leszek, / és
bármit írok is, te úgysem olvasod, / úgyhogy leírhatom nyugodtan ezt is / így franciásan, hogy / raclapeur.”
(kiemelés az eredetiben)
17 KUKORELLY 2014, 122.
18 Jelen szöveg kereteit és kompetenciáit szétfeszítené, de mindenképpen érdemes volna az Országházi
divatokat szorosabb politikaelméleti elemzésnek is alávetni.
19 http://magyarnarancs.hu/konyv/nem-felel-meg-ugy-felel-89436 (2014. decemberi találat)
20 KUKORELLY 2014, 48.
21 KUKORELLY 2014, 107.
22 „És ha, így Alkibiadész, nem a nép, „hanem – ahol oligarchia uralkodik – a kevesek írják elő, mit kell
tenni, az micsoda? „Mindazt, amit tanácskozás után az állam vezetői előírnak, hogy meg kell tenni,
törvénynek nevezik.”, válaszol Periklész. Ha türannosz írja elő – azt is törvénynek hívják.” KUKORELLY
2014, 154.
23 Ld. KUKORELLY 2014, 148–150.
24 Ld. KUKORELLY 2014, 191–192.
25 FARKAS Zsolt, Milyen bír lenni a szív. Kukorelly stílusának két jellegzetességéről =
http://mek.niif.hu/01300/01378/html/kukorell.htm (2014. decemberi találat, kiemelés az eredetiben)
26 Ld. pl. „Többen átjöttek Pilisvörösvárról, fokhagymás-tejfölös lángos van és forralt bor, lélek van a
dologban.” KUKORELLY 2014, 146.
27 Édes hazám – Kortárs közéleti versek. Válogatta BÁRÁNY Tibor. Budapest, Magvető, 2012.
28 KUKORELLY 2014, 19–20.
29 KUKORELLY 2014, 228. (kiemelés az eredetiben)
30 Az eredetiben 103-as lábjegyzettel az ügynöktörvény online elérési útvonala, illetve a javaslat első
néhány bekezdése szerepel.
31 KUKORELLY 2014, 156. (hivatkozás és kiemelés az eredetiben)
32 KUKORELLY 2014, 101.
33 Ehhez, illetve a korlátozott tudatú elbeszélő önértelmezéséhez: „Visszagyerekesít, önkényesen
viselkedő, igazságtalan felnőttek uralma alatt senyvedő, méltatlankodó, durcás kiskölyök lehetsz újra.”
KUKORELLY 2006, 45.
34 KUKORELLY 2014, 118. (kiemelés az eredetiben)
35 KUKORELLY 2014, 249. A 174-es lábjegyzet alatt: „Egy népet lele, mely gyéren vala s lelke törötten /
Ősei honnában, melyet megronta örökre / Harc és visszavonás.” Vörösmarty Mihály: A Rom
36 KUKORELLY 2014, 255.