Elveszett jelentés

1. nap
Kietlen és puszta térben gázol
a süket Isten. Álmában egy se lett
közelebb az ég, bár kilincset mázolt,
lebegő ködös lelket vizek felett.
Égve hagyja, villan, benyit a távol,
szótlan boltozat, és elfeledett
nappalok kívánnak meg a vágytól
ziháló magányos éjjeleket.
Törésvonalon lépkedő reggelek.
A vásznakon felhabosodó felhők.
Nézi, nézi az égre írt képzetet,
ki-ki nyugalomba, ha majd felnő,
hűti szívét, melyben reggel este lett,
szilánkos, gőgös emberöltőt rejtő.
2. nap
Szilánkos, gőgös emberöltőt rejtő
talpazatra lép, ketté puhán hasít
bármely megszámolt sarokban rejlő
életjelet. El százezreket vakít,
látja elválni egymástól a pergő,
hömpölygő vizet. Cellában lapít,
sandán les fel az égre, merengő,
terhes felhők után kutat, bárha itt
egymást űző cseppek szemfödél gyanánt,
eső, hó, álom hullna rá kerengőn,
Tejútsál átdobva fuldokló nyakán.
Mint égi sarat felitató kendő,
terpeszben áll a Föld, haránt,
kisikló fényvonat, fázol, teremtőm.
3. nap
Kisikló fényvonat, fázol, teremtőm,
gyűjtögesd levelenként csikorgó,
holtában didergő szemellenzőm,
a földet, köré csorgass deltát, forgót,
vizekbe mártsd ujjaid, ereket rejtő
jóság legyél szomjam oltani. E korgó,
méla testet fedd be, oly esendő,
álnok réten hiába ne bolyongjon.
Fák bogára ültess, s a torkolat,
melyben megfogan annyi mohos inda,
szórja szét terméseit. A boltozat,
a magvak útja, mint óriás inga
- tekinteted mérte időm szót fogad -
skatulyába zár vissza, míg ringat.
4. nap
Skatulyába zárj vissza, míg ringat
két lámpatestet, térdelő bolygóknak
nyirkos éjjeleit. Táguló hinta
s hajszálból eredő utak a Holdra.
A mennyezet égi mérték szerint van,
födém szálazza az ünnepnapokat,
kerül fölé, fölém is, mi illan,
este, reggel, gömbökre sarkítottan.
Jeles napok. Körberajzolja mindet.
Röppályán látom keringetni őket,
csillaggal tűzdelt pórusok egy liftben,
hiába a fény. Isten visszadöbben,
a vaksi háló, saját teste billen.
Magas az ég, karperece csörren.
5. nap
Magas az ég, karperece csörren,
láncaimba kapaszkodom, le ne essem,
oldhatatlan biztosíték. Süllyed
a tutaj, szem elől tévesztettem,
izmos kopoltyúk szűrik át közel
s távol a beláthatatlan helyeket.
Éles pikkelyeken tükröződnek,
partot kerestek, s eltévedt tereket
járnak be önmagukban. A madár
szemközt babrál ázott szárnyaival,
vadak suhognak agancsaikkal, tán
a barom is dobol patáival.
Csúszó-mászó, kartalan napok után
lelj békét áramvonalaidban.
6. nap
Lelj békét áramvonalaidban.
Az önmagában gyönyörködni kész
Isten is csalódott angyalaiban.
Agyag nélkül, vissza üres kézzel tért,

a halál hozta foszló markában:
„Foncsor legyél, kő, por és nedvesség.”
A zörgő test orrnyílásaiba
negyven napra az élet leheletét,

önmagában forgatott szelét fújja.
Ádám a szélcsendből végre észhez tér.
Álmot bocsát rá, alig éri ujja,

kiszakadó szervéből ébrenlét,
bordakosárban ringatva tudja,
benne az Isten és a teljesség.
7. nap
Benne az Isten és a teljesség,
fölkel, előtte teremtett világa.
Ha mozdul, seregként vele az egész,
lobbanás a tér, idő kálváriája.
Sajgó szeme világokat remél,
ahol a kósza lélek nem hiába
bolyong öntudatlan, célja felé.
Árva, érintetlen, lengve kiáltja
nevét annak, ki megpihenne végre.
Lázas teste csitul, eloldja kincsét,
dolgos napokkal háta mögött, nézve
önnön képére alkotott bilincsét.
Az ember meg az Isten hátát kérve
fába költözik: lenne bár kilinccsé.